GYEREKKOR 

DÚCIMRE

Finkő van a nyelvemen – mi kő,? – ha kő – olyan legyen, mint a Dúc Imre feneke – püpü, inkább ne is legyen rajta finkő. Ez a versike, úgy is mondhatnám, népi ijesztgető, némi magyarázatra szorul. A finkő, köznyelvi nevén afta, olyan csípős hólyagocska, ami befészkeli magát az ember szájába, nyelvére, fogínyére telepszik, és nem hagyja enni, nevetni, ha olyanja van, beszélni se, szóval mindenképpen kellemetlenkedik. Dúc Imre mezítlábas, borostás, elhanyagolt külsejű parasztember volt Endrődön, zörgő talicskájával végiglármázott az Andrássy utcán, nem szólt senkihez, nem köszönt senkinek, ha nagy ritkán megszólalt, rekedt kísértethangot préselt ki magából, szóval mindenképpen ijesztő volt. A finkő kellemetlen, Dúc Imre ijesztő, ma már kinyomozhatatlan, ki kapcsolta össze először ezt a két negatívumot, mindenesetre összekapcsolódott, és attól kezdve szegény Dúc Imre lett az endrődi zsákos bácsi.

egy szerep

Ma se tudok róla többet, mint hogy piszkos volt és mogorva. Hajadonfőtt sohase láttam, ócska micisapkát viselt, színehagyott inget, rongyos szárú nadrágot, amit madzaggal fogott össze a derekán. Nekünk öregembernek tűnt, de lehet, hogy az ötvenes éveiben járt. Egyikünket se érdekelte, milyen valójában. Betöltött egy szerepet, ő volt hivatva szófogadásra bírni az endrődi gyerekeket. Ha válogattunk az ételben, odaadlak a Dúcimrének, széjjel hagytuk a játékainkat, no csak, jöjjön erre a Dúcimre, hangoskodással zavartuk a felnőtteket, te, vigyázz magadra, elvitetlek a DúcimréveI. Végül a szájunkban támadt csípős hólyaggal is összefüggésbe hoztuk, szegény Dúcimrének előbb-utóbb minden rosszhoz köze volt.

Ha az utca végén megnyikordult olajozatlan talicskája, máris igyekeztem befelé a házba, és a kerítés oltalmából lestem rá kifelé. Csak észre ne vegyen, csak rám ne pillantson. Elképzelni se tudtam nála ijesztőbbet. Nem volt kétséges, hogy a Gonosz rongyos nadrágban jár, talicskát tol, és hétszámra nem borotválkozik, erről lehet felismerni.

RUBEÓLA

Három kislány feküdt betegen a gyerekszobában. Tulajdonképpen remekül érezték magukat – a rubeóla ugyan fertőző betegség, de áldozatát nem szokta meggyötörni. Kicsit unatkoztak. Negyedik napja nyomták az ágyat, túl voltak minden társasjátékon, rejtvényfejtésen, kiörvendezték magukat a betegnek hivatalból kiutalt kompótokon és más ínyencségeken, beteltek a rendkívüli állapottal, hogy bár semmi bajuk, mégis betegek. Lengették a paplant, mert megizzadtak alatta, veregették a bepállott párnát, jobbra fordultak, balra pörögtek, háton feküdtek, hason nyűglődtek, mikor egyikük – Ági, Éva, Jutka – kitalálta, hogy írjanak regényt. Szabad a téma, a terjedelem, a stílus, csak az a fontos, hogy estére elkészüljön. Nagyszerű! Mind a hárman elragadtatottan keresték a feladathoz illő füzetet.

Ha jól emlékszem, én egy tizenhat lapos kockás, elemista füzetet találtam, a kockásra nem esküdnék meg, a füzet formájára és befogadóképességére azonban jól emlékszem, mert a füzet terjedelmének döntő szerepe lett ebben a történetben.

Lázasan dolgoztunk egész nap, és estére a megállapodás szerint befejeztük a művet. Azaz… nem egészen.

tragikus vég

Úgy rémlik, Éva szerelmi históriát talált ki, tragikus véggel, a szerelmesek egymás karjában, egy villámsújtotta fa alatt lelték halálukat, vagy valami ilyesmi. Ági regénye erősen hazafias színezetű volt, talán a negyvennyolcas szabadságharc idején játszódott. Ami engem illet – bár soha nem olvastam még hasonlót – bűnügyi történetet írtam – volna, regényem legalábbis velőtrázó sikollyal kezdődött, talán egy kés is villant, és utána végig a tizenhat lapos füzeten sok-sok bonyodalom követte egymást, csak éppen a sikoly meg a kés gazdájára sehogy se sikerült rátalálnom, pedig ákombákom betűim már a tizenhatodik, vagyis a füzet utolsó oldalán dülöngéltek, így aztán volt bűntény, de nem volt se áldozat, se elkövető, ami, krimiről lévén szó, mégsem elhanyagolható hiány. Az irka viszont betelt, a konyhából behallatszott a vacsorakészítés meghitt lármája, teljesítményem fogyatékosságát kénytelen voltam az objektív feltételekkel magyarázni. Életem első írásműve mindenesetre torzó maradt.

A három kislányból egyébként kettő író, egy irodalmi szerkesztő lett.

MOZI

Ki emlékszik rajtam kívül Leonid Galliszra és Lidia Dranovszkájára az Expresz szerelemből? Hát az égőszemű Druzsnyikovra a Szibériai rapszódiából? Pedig az én kamaszkoromban, abban az életkorban, amikor a kislányok albumba ragasztják kedvenc mozihőseik képét, ők voltak a sztárok. És persze Tolnay Klári, akinek a kedvéért háromszor néztem végig a Dérynét (Cserebogár, sááárga cserebogár, nem kérdem én tőőőled, mikor lesz nyár) meg Gábor Miklós (még a Valahol Európában óta), és Básti Lajos (lúdbőrös háttal hallgattam utánozhatatlanul férfias hangját) és Ferrari Violetta és Ruttkai Éva… Mindnyájuknak őriztem a fényképét, és rongyosra lapoztam a vastag füzetet, ami megtelt velük.

De még előbb, a félig-meddig felejtésbe veszett gyerekkorban is voltak kedvenceim, mindenekelőtt Karády Katalin és Jávor Pál, az úri magyar filmek visszatérő hősei, akiknek észvesztő pillantásától szerelemszag nehezedett az endrődi moziteremre. Karády – a hangja, a frizurája, az angolkosztümje, a kihajtott nyakú blúza, minden vidéki fodrászlány hozzá akart hasonlítani, az ő frizuráját viselte, az ő kosztümjét szabatta magára, az ő búgó altján próbálgatta otthon a tükör előtt, hogy ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte. És ha valakire azt mondták, Karádyra hasonlít, arról tudni lehetett, hogy Igazi Nagy Nő: őt akarják a férfiak, és őt gyűlöli a többi nő, minden nő, aki nem hasonlít Karádyra.

Aztán Jávor – az olvadó, mégis büszke tekintete, férfias kis bajusza, homlokába hulló hajfürtje, még részegen is izgató volt, nőbolondító, a lányok mámoros öleléseket álmodtak vele, mielőtt hozzámentek a szomszéd suszterlegényhez. Ők voltak a soha be nem teljesülő álom, mint Woody Alennek Humphrey Bogart Ahogyan ő csókol, nem csókol úgy senki.

Aztán jöttek az erényes szovjet filmek. Sok-sok termelés, élenjárás, munkaverseny, kevéske szerelem, semmi csók és más testiség. De mi azt a semmit is kivártuk, mit kivártuk, kibűvöltük, kierőszakoltuk. Az aranycsillag lovagjában stopperral mértük a szűzies ölelés hosszát. Mint egy boxmeccset, drukkoltuk végig a jó harcát a még jobb-bal, mert hátha a szűzföldek feltörésének jutalma egy kiadós csók lesz, és akkor megérte átunatkozni a boldog aratást, az izzó termelési értekezletet, az akikre büszkék vagyunk végeérhetetlen arcképcsarnokát, mert a végén, a legeslegvégén mégiscsak egymásra talál a snájdig Szerjózsa és a faros-mellyes Natasa, és az áhítatos női kórus felívelő dallamától kísérve egy pillanatra összesimul test a testtel, összetapad száj a szájjal. Mert bennünket, hiába a hidegháború, az öntudatos dolgozók összefogása, az ellenség aknamunkája, a zászlók és drapériák bíbor szárnyalása, bennünket csak és kizárólag a szerelem érdekelt. Jávor Karádyval, Tolnay Sárdy Jánossal, Szerjózsa Natasával, Jancsi Juliskával. Szerelem, szerelem, szerelem.

HOL VOLT, HOL NEM VOLT

Az eszcájg a fiókban, a stelázsi a spejzban, a vájdling a kredencben, a sparhelt a konyhában, a strimfli a szekrényben, a vitrázs az ablakon, a kabát a pucerájban, a cúg a lakásban, a csuszpájz a lábosban, a nipp a vitrinben, a smukk a dobozban, a hokedli az asztalnál, a sámedli a sarokban, a serbli az ágy alatt, a rumli a szobában, a vircsaft a piacon, a kóceráj a másik utcában, a fuszekli a mosásban, a spilhózni rajtam, a puszedli a tálon, a hászene a hüpe alatt, a snapsz az üvegben, a róse a hivatalban, a majré a lélekben, a mázli a mesében, a tanti vizitben, a svindli a kártyában, a pártedli a nyakamban, a spangli a cipőn, a barhesz a terítő alatt, a stanicli a fűszeresnél, a zejmedli a ruhán, a mesüge mindenhol, a lihthóf a bérházban, a córesz a családban, a sezlon az előszobában, a luftmencs az ebédlőben, a pehvógel a községházán, a mein Got az égben…

kép | vecteezy.com