Val Plumwood

FEMINIZMUS – ÖKOFEMINIZMUS

2000 április

FEMINIZMUS – ÖKOFEMINIZMUS

Ha egy pillantást vetünk a „klasszikus forrásokra, nyilvánvaló: a nők száműzése a természet szférájába, elnyomásuk egyik legfontosabb módja: „A nő vad és irányíthatatlan állat” (Cato); „A nő csupán állat, ráadásul nem is a legfejlettebbek közül való” (Burke); „Nem tudlak benneteket emberi lénynek tekinteni, inkább olyan fajnak, mely alig egy fokkal áll a majom felett” (Swift); „Amint a férfi úr a tudomány és művészet terén / A nő dicsősége, ha helyén van a szíve” (Moore); „A nők a család és a nemi élet érdekeit képviselik; a civilizálódás egyre inkább a férfiak feladatává válik” (Freud); „A nők kétségkívül alkalmasak a tanulásra, ám nem a magasabb tudományok számára teremtették őket, mint amilyen a filozófia vagy a kreatív cselekvés bizonyos formái; ezek általános intelligenciát igényelnek” (Hegel); „A nő szükséges: feladata a fajfenntartás és az élelmezés” (Aquinói Szent Tamás). Aligha volt bók a sokat használt formula, hogy a nő „közel áll a természethez”.

A feministákat számos csapda várja, ha erről nem vesznek tudomást. Az ésszerűség és a természet fogalmába is rengeteg zavaros jelentés keveredett, ezek legtöbbjében az ész szemben áll a természettel. A természet mint az ész leértékelt, kirekesztett ellentéte, magában foglalja az érzelmeket, a testet, a szenvedélyeket, az állatiasságot, a primitív, civilizálatlan, nem emberi világot, az anyagot és testiséget, az érzéki élményeket, valamint az irracionalitás, a hit és az őrültség elemeit. Más szóval a természet egyesít mindent, amit az ész területéről száműztek. Az ökofeministák egy része pedig elfogadta a nő és a természet közti kapcsolat tényét anélkül, hogy kritikusan megvizsgálták volna, miképpen hozta létre ezt a kapcsolatot éppen a kirekesztés. Akadnak egalitáriánus feministák, akik hasonlóképpen kritikátlanul hirdetik a nők felemelkedését a természetből a kultúra és a szellem birodalmába anélkül, hogy észrevennék, mennyire ellentmondásos ez az észfogalom.

A nő és a természet összekapcsolása — elavult és elnyomó?

Az uralkodó, ősi hagyományt, mely a férfit a kultúrával, a nőt pedig a természettel kapcsolja össze, napjainkban újabb keletű, ám még ellentmondásosabb eszmék váltják fel. Ezek a „férfiasság” örök lényegét egy immár nem reproduktív és gondoskodó, hanem „vadnak”, erőszakosnak, küzdelmesnek és érzékinek tekintett természettel jellemzik — ahogyan például a viktoriánus kor, a darwinizmus és napjaink szociobiológiája —, és a nőt láttatják erőtlennek, háziasnak, aszexuálisnak és civilizáltnak. Lloyd meg is jegyzi, hogy viszonyulásunk a nőhöz és a természethez, mely hagyományos azonosításukban gyökerezik, nem mindig volt egyértelmű, és főleg nem egyértelműen negatív. Az asszociáció olykor önmagában is a nő és a természet elismerése volt, mint például a romantika idején. De a férfit ésszerűnek, a nőt pedig természetesnek tekintő uralkodó hagyomány éppúgy a férfiuralom ideológiája, mint az az újabb teória, hogy a férfi erőteljes és vad, míg a nő szelíd(ített) és házias.
földanya
Nem meglepő, hogy számos feminista gyanakvással fogadja a magukat „ökofeministának” nevező nők nézeteit: egyáltalán lehetséges valami előnyöset mondani a nő—természet kapcsolatról. A női nem és a természet közti összefüggésnek már a puszta gondolata is gyakran reakciósnak, sértőnek tűnik, és olyan képeket idéz fel, melyekben a nők földanyaként, vagy éppen passzív, szaporodásra teremtett, elégedett tehénként merülnek a testiségbe, életük reflektálatlan. Ezért a feministák körében csábító és mindennapos ezt az összefüggést a patriarchátus maradványának tekinteni, amit most, hogy az elnyomás hagyományába nyúló gyökereit kitépték, egyszerűen hagyni kellene elsorvadni.

Ám a „józan észre” hivatkozó megközelítés álságos, a nézetek túlságosan széles körben elterjedtek; a nő—természet kapcsolat problémáját nem lehet mindaddig megoldottnak tekinteni, amíg a kérdésekben is a lealacsonyítás szemléleti elemei uralkodnak — ezek határozzák meg nézeteinket a nőkről, a természetről, és azt az emberképet is, amely az egyenjogúságra törekvő nők ideálja.

plumwood2_0328

A nők és a természet kapcsolata, illetve lealacsonyításuk még ma is fontos szerepet játszik a női tevékenységek, sőt a szaporodás elutasításában. Ennek egyik legáltalánosabb formáját nevezem háttérbe szorításnak. Gazdasági rendszerünk és a kortárs társadalom szerkezete igazolja a meggyőződést, hogy a nők és a természet csak háttér az uralkodó tevékenységformákhoz. A természet háttérbe szorításának következménye, hogy tagadják az ember függését az élővilágtól, mintha az emberiség kívül állna a természeten, mely korlátlan ellátást nyújt számára, és nincsenek saját igényei. Ennek köszönhetően állandósult a tarthatatlan bánásmód a természettel, s ez komolyan veszélyezteti a nyugati társadalmak jövőjét.

A természet és a nők háttérbe szorítása és instrumentalizálása összefügg. A nők elnyomása nem okvetlenül magától értetődő, mivel a köz- és a magánéletben egyaránt a háttérnek megfelelő szerepet töltenek be: mint háziasszonyok, ápolónők és titkárnők, vagy éppen munkatársak. Munkájukat rendszerint figyelmen kívül hagyják a gazdasági élet, a történelem és a kultúra eredményeinek számbavételekor. A nők a hagyományos „környezet”, vagyis biztosítják a keretet és a feltételeket a férfiak „eredményei”-hez, ám amit tesznek, az önmagában nem minősül eredménynek.
hímnemű világ
Az egymástól nagyon különböző feminista elméletek találkozási pontja az anyai szerepkör kérdése. Az anyától tanult, mérhetetlenül fontos testi, lelki és szociális készségek is pusztán háttérként szolgálnak az „igazi” tanuláshoz, mely az ész és a tudás hímnemű világához tartozik. Az anya maga is csak háttér, viszonyát a gyerekhez vagy az apához úgy tekintik, ahogy a természetet is az ember „környezetének”. Nyugaton az ember kilétét a természettel szemben határozzák meg, így az anya „terméke” — paradigmatikusan a fiúgyermek is — az anyai gondoskodás ellenében tesz szert önazonosságra; lelkialkatától idegennek tekinti, a saját erőfölényével és mások eszközzé alacsonyításával pótolja. Nem hajlandó elismerni függő helyzetét, életét a szükség nőnemű (és természeti) háttere előtt zajló szabad cselekvés férfias („igazán” emberi) világában rendezi be.

Emberiség és kirekesztés

Ha a nők és a természet kapcsolatát mint a múlt maradványát a szőnyeg alá söpörjük, feltételezzük, hogy mostantól nők és férfiak feladata egyszerűen embernek lenni. Ám ezzel jóváhagyjuk azt az ellentmondásos emberfogalmat, mely a nők, a természet és a létfenntartással kapcsolatos szféra kirekesztésének, elutasításának és lejáratásának keretében jött létre. Napjaink legsúlyosabb kérdése, hogy maga az ember micsoda, és ezen belül is az embernek a természethez, a nem-emberi világhoz kötő viszonya az egyik legproblematikusabb terület.

plumwood3_0328

Ember és természet nyugati szembeállítása nemcsak a természethez tartozó, passzív nőiséget feltételezi, hanem ennek ellentettjeként a természetet kirekesztő és ellenőrző fehér, nagyrészt hímnemű elitet is. Utóbbit nevezem a továbbiakban uralkodó mintának. Az uralkodó minta előfeltevései többnyire nem is nyilvánulnak meg előfeltevésként, mert ez a modell magától értetődően az emberi, a nő pedig ehhez képest eltérés. Ezért ha a nő és a természet hagyományos összetartozását elvetjük, és semmivel sem helyettesítjük, kimondatlanul is elfogadjuk az ember természet feletti uralmának egy másik, immár a nőket is befogadó modelljét. Ez a modell a látszat ellenére sem nevezhető nemileg semlegesnek, hiszen fenntartja a korábbi, nyugati emberfogalomnak megfelelő hierarchiát. A természet feletti uralom, a természet felülmúlásának modelljében a szabadság és az erény egyenlő a természet (a szükségletek és a nőiség) ellenőrzésével és eltávolításával. Az elmúlt húsz évben környezetvédő filozófusok kidolgozták a modell kritikáját, bebizonyítva, hogy fenntartással kell kezelnünk. Amíg ember voltunk érvényes fogalma a nőiség kirekesztésén alapul, csak nagyon sekélyes feministák üldögélhetnek elégedetten azzal a tudattal, hogy a nők is „teljes értékű emberek” anélkül, hogy meg akarnák változtatni magát a mintát. A feministák joggal hangoztatják, hogy az ökológiai katasztrófa morális terhét nem rakhatják a nők vállára, a rengeteg szükséges változtatásért nem tehetik felelőssé a háztartásokat. El kell utasítani, hogy a felelősséget főként a nőkre mint a háztartások vezetőire és fogyasztókra hárítsák, mert ezáltal is hamis képünk lesz a magánháztartásokról és arról az erőről, amely a természet pusztítását megállíthatja. Persze a nők sem vívhatják ki személyes függetlenségüket, ha elfogadják a természet változatlanul alábecsült helyzetét, csupán felülemelkednek rajta. Az emberi felemelkedés kísérőjelensége, hogy a kiváltságos osztály újonca hangosan bizonygatja végleges elszakadását korábbi, immár megvetett csoportjától — innen ered az alsó középosztály tiszteletreméltósága, és a legénység soraiból kiemelkedő tiszt, vagy az újonnan beolvadt gyarmatosított megbecsülésének jelensége. Ez figyelhető meg a női emancipáció gyakorlatában is. A tipikus feminista érvelés magától értetődőnek tekinti a természet alsóbbrendűségét.

Az uralkodó minta férfias jellege

Számtalan bírálat érte az elképzelést, hogy a nő a természethez tartozik, a férfi pedig mindkettőn uralkodik. Az alábbi kritikák rávilágítanak emberképünk ellentmondásaira:

  1. a férfiasság és a vele hagyományosan társított tulajdonságok kritikája;
  2. a racionalitás kritikája, ezen belül az ész túlértékelése és eszközként használása a nem emberi világ (az ésszerűséget gyakran az embert megkülönböztető tulajdonságnak tekintik), a nők (az észt a férfiassággal társítják) és a társadalmi vagy faji alapon megkülönböztetett embercsoportok (a civilizáltat a primitívtől, a magasabb társadalmi osztályokat az alacsonyabbaktól racionalitásuk mértéke különbözteti meg) kirekesztésére és elnyomására. Az ész túlértékelése vagy éppen trónfosztása egyaránt a nyugati kultúrában és szellemi hagyományban megkövesedett gondolat. A túlértékelés nem mindig olyan végletes, mint néhány klasszikus filozófus művében (például abban a platonikus nézőpontban, hogy a reflektálatlan élet értéktelen), számtalanszor jelentkezik sokkal kifinomultabb, modernebb formában, mint például az erkölcsi megfontolások elutasítása észérvekre hivatkozva.
  3. az ember természet feletti uralmát, az emberi sovinizmust vagy antropocentrizmust, a természet instrumentalizálását és alulértékelését bíráló kritika. Idetartozik az ideális emberi jellem és az erény fogalmának kritikája is, mely bebizonyítja, hogy a nyugati emberideál áll a legtávolabb, és különbözik leginkább az állatoktól, a primitív népektől és a természettől. Az emberiséget megkülönböztető, és ezért megbecsült — általában szellemi — tulajdonságok a férfiassággal kapcsolatosak, és megoszthatatlanok az állatokkal. Következő lépésben az emberit a magasabb szellemi képességekkel, az emberi világot a szellemi szférával, míg az állatokat vagy természetet az alsóbbrendű testi képességekkel azonosítják. Ez a szellemi világ nem a hímnemmel, inkább egy uralkodó elit (mely egyaránt hím- és nőnemű) férfiasságával azonos, mely a rabszolgákra és nőkre hagyja a szükségletek ellátását, a távolságtartást pedig erénynek tekinti.

Az egyik legfontosabb észrevétel, hogy az uralkodó férfiak tulajdonságai határozzák meg magát az embert is, például az ésszerűség (és más válogatott szellemi tulajdonságok és képességek); a természet felülmúlása és ellenőrzése, és beavatkozás a természet rendjébe, szemben a passzív feloldódással (a „vadak” mint alsóbbrendű emberi faj jellemzése ennek a szempontnak az eredménye); hatékony munka, társas hajlam, kulturáltság. Néhány feminista érvelése ugyancsak meghökkentően példázza ember és férfiasság fogalmainak összetartozását. Mary Wollstonecraft A nők jogainak védelme című munkájában egy nemtelen emberi jellemet eszményít, s ez mindkét nem számára követendő („a dicséretre méltó törekvés elsődleges tárgya emberi lényként válni jellemmé”), ám leírásában ez az emberi jellem rejtetten férfias. Szerinte az ideális jellem távol áll a nő ideáljától, el is utasítja ezt, „megvetve az ész erőtlen eleganciáját, különleges érzékenységét és a modor édes hajlékonyságát”. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a nők „férfiasabbakká és tiszteletreméltóbbakká” váltak. A nőies embereszmény létezésének még a gondolatát is elveti — mindkét nem tagjainak közös ideálja legyen, és néhány apróságtól eltekintve (a férfiaknak el kell sajátítaniuk a nők némely tulajdonságait, hogy szerényebbekké és választékosabbakká váljanak) főbb vonásaiban férfias.

A kritikátlan egyenlőséget hirdető feminizmus

A feminizmus első, az 1960-as és 70-es években jelentkező hulláma megpróbálta a nőket egy férfias ember- és kultúramodellnek, illetve életmódnak megfelelően átformálni. Mai fogalmaink szerint ez az első hullám a liberális feminizmushoz állt a legközelebb, bár a kritikátlan alkalmazkodás sok feminista szerint túlmutat a liberalizmuson, és megtalálható a feminizmus szocialista vagy humanista-marxista irányzatainál is, melyek kritikátlanok az embert termelőként vagy munkásként ábrázoló eszmékkel. De felbukkan ez a gondolat a társadalomökológia egyes irányzatainál is.

plumwood4_0328

A második hullám tételei is módosításra szorulnak, bár azokban a nyugati kultúra eszményeit már nem a férfiasság, hanem a dominancia határozza meg és fordítja szembe a természettel. Alapelveik azonban — bizonyos megszorításokkal — helytállóak. Az „elférfiasítás” álláspontja szerint a nőknek a teljes ember státusára kell törekedni, azaz alkalmazkodni a kulturális és szociális intézmények kirekesztő ideáljaihoz. Ez a kritikátlan egyenlőség stratégiája, mely a nők bebocsáttatását követeli a férfielit számára fenntartott szférába és az uralmi intézményekbe, és csak akkor válik kritikussá, ha a nőket (főként a női elitet) éri diszkrimináció.
férfielit
A kritikátlan egyenlőség közös emberideáljának középpontjában a természet feletti uralom áll. A nők csatlakoznak a férfielithez az ember szabadságát leginkább reprezentáló területeken, mint például a tudomány és a technika, ahonnan korábban különösen szigorúan ki voltak zárva. Itt megbecsült tulajdonságok birtoklását követelik meg, mint objektivitás, absztrakció, racionalitás és az érzelmek elfojtása; céljuk olyan erények megvalósítása, mint a természet meghaladása, a természet ellenőrzése és a természet leküzdése. Az egyenlő hozzáférés stratégiája biztosítja a nők részvételét a tudományokban, ám maga a tudomány, és törekvése a természet (és a kirekesztett csoportok) leigázására megkérdőjelezetlen marad.

A liberális feminizmusnak tulajdonított kritikátlanul egyenlősítő stratégiát a mai feminista irányzatok többsége elutasítja. Véleményük szerint alulmaradt a férfikultúra uralmának kifinomultabb formáival szemben, és nem teremt megfelelő alapokat a nyugati kultúra férfias jellegének bírálatához. A legsúlyosabb kifogás szerint a liberális feminizmus nem vett tudomást a liberális elmélet és a társadalmi diskurzus rejtett férfiasságáról. Egy kritikus ökofeminista számvetés több irányban is kiterjesztheti ezt a kritikát. Először is a liberális feminizmus megközelítése nemcsak a társadalom emberideáljának rejtett férfiasságát hagyja figyelmen kívül, hanem a többi előítéletet is, nem kifogásolja például a természetet az emberrel és a kultúrával szembeállító uralkodó mintát sem. Következésképp a liberális feminizmus olyan mintát szentesít, amely két szinten hirdeti a férfiuralmat: nemcsak az ideális személyiség jellemzésében, hanem abban az előfeltevésben is, hogy ami a személyiségben és a kultúrában értékes, az ellenkezik a természettel. Ráadásul a liberális feminizmus nem észleli, hogy egy ilyen racionalista, a természetből kiszakított embermodell nemcsak nemi, hanem társadalmi, faji és biológiai felsőbbrendűséget is feltételez.

plumwood5_0328

A rejtett férfiasság és a többi előítélet keretén belül a női egyenjogúság reménye nagyrészt illúzió marad, nem számítva néhány kiválasztottat. Az ember és a polgár, illetve a velük kapcsolatos társadalmi intézmények uralkodó modellje megállapodott a nők, a női életminták, tulajdonságok, illetve a természetes életszférák kirekesztésében és lefokozásában. A legtöbb nő nem lesz valóban egyenlő azzal, hogy formálisan bebocsátást nyer a mintába, továbbra is a társadalmi és kulturális hierarchia alján marad.
különböző uralmi rendszerek
Ám az ökofeministák szerint az uralkodó mintát még akkor is el kellene utasítani, ha a nők beolvadása nagyrészt sikerülne, mert ezzel csatlakoznának a kirekesztő, kiváltságos csoportokhoz. Úgy is mondhatnánk, a stratégia egy, most már szélesebb körben uralkodó osztályon belül tenné egyenlővé a nőket anélkül, hogy megkérdőjelezné az uralom struktúráját vagy szükségességét. A felsőbb- és alsóbbrendű osztályok viszonyát meghatározó fogalmi apparátus érintetlen és megkérdőjelezetlen maradna; csupán az uralkodó osztály kiszélesedését sikerülne elérni. Nemcsak alapvető morális problémáról nem veszünk tudomást, de azt is figyelmen kívül hagyjuk, hogy a különböző uralmi rendszerek mintát, biztosítékot és megerősítést jelentenek egymás számára, és hogy ugyanaz a fogalmi rendszer megjelenhet egymástól nagyon különböző elnyomott csoportokkal kapcsolatban. Mint láttuk, érinthetik a nőket, a természetet, a „primitív” embereket, rabszolgákat, fizikai munkásokat, „vadakat”, színes bőrű embereket — mindenkit, aki feltehetően „közelebb áll az állatokhoz”.

A radikális feminizmus és a kultúra férfiassága

A kritikátlan egyenlőséget hirdető feminizmus legnagyobb riválisát — és kritikusát — kulturális vagy radikális feminizmusnak nevezték. Míg a liberálisok a nőies tulajdonságokat, a radikális feminizmus (akár a szocialista feminizmus egyes irányzatai) a férfiasság eszményét utasítja el. A férfias ideálokat és tulajdonságokat számos ökofeminista és erőszakellenes feminista gondolkodó is elveti, mert lehetőséget teremtenek embertársaikkal, főként a nőkkel, illetve a természettel szembeni agresszióra.

plumwood6_0328

Ellenzik a nők beolvadását az uralkodó mintába, szerintük az nem az élet, hanem a nőgyűlölet és a halál kultúráját teremti meg. Bár néha túlságosan leegyszerűsítik, kritikájuk mégis fontos és megvilágító erejű: a nők azonosítása a természettel károsan hat az elférfiasodott nyugati kultúrára is, mely legalábbis részben a nők, és így a természet ellenőrzésén, kirekesztésén és elértéktelenítésén alapszik. A nyugati kultúra az emberiség legfontosabb jellemzőit az uralkodó személyiségideál szempontjából határozza meg, a férfias tulajdonságokat és életszférát a többi fölé helyezi, ezért hierarchikus, agresszív, a természetre és az életre — beleértve az emberi életet is — nézve egyaránt pusztító. A nők feladata, hogy aláaknázzák ezt a férfiuralmú kultúrát, ellenálljanak neki és valami mással helyettesítsék.
kritikátlan egyenjogúság
Jóllehet ez a kultúrkritika rendkívül határozott, többféle értelmezése a radikális és az ökofeminizmus különböző irányzatait hozza létre. Ha a radikális feminizmust vesszük alapul, az ökofeminizmus sablonos és kritizálható, a radikális feministák kultúrkritikája viszont a nők elnyomását gyakran mindenfajta diszkrimináció elsődleges formájának tekinti, melyből az összes többi levezethető, vagyis szerintük a nőiség elutasítása a kultúra eltorzulásának kiindulópontja. Csábító megoldás az elnyomás problémáját visszájára fordítani: pozitív értéket kell tulajdonítani a korábban megvetett és kitaszított nőiségnek és természetnek. Csakhogy az átértékelés nagyon sokféleképpen magyarázható. A kritikátlan átértékelést hirdető feminizmus nem kevésbé ellentmondásos, mint a kritikátlan egyenjogúságot hirdető irányzat, mert a nők elnyomását egy új, még kifinomultabb formában állandósítja. Az átértékelés álláspontja az ökofeminizmuson belül erőteljes tendenciát és egyfajta sablont képvisel, ugyanakkor potenciális veszélyt is: kétségtelen, hogy számos ökofeminista esett már áldozatául. Az ökofeminizmus nem egy kritikusa inkább a fenti sablon, nem pedig az ökofeministák alapelvei ellen harcol. Elvileg helyénvaló a korábban elutasított és elnyomott másság megerősítésére törekedni, nagyon sok múlik azonban az újraértékelés módján és tárgyán is.

Az értékeket egyszerűen a visszájukra fordító modell jóváhagyja a nők „nevelői” szerepét és jutalmazza reproduktív képességüket, ezáltal megerősíti természeti kötöttségeiket. A kulturális reformot egymással vetélkedő elférfiasító és -nőiesítő stratégiák keretében valósítaná meg. Az elférfiasító feminista stratégia elvetette a nőies személyiségideált és mindkét nem számára a férfias személyiségmodellt hagyta jóvá, az elnőiesítő feminizmus viszont a férfias ideált utasítaná el és egy rivális női mintát erősítene meg, ugyancsak mindkét nem esetében. Több jelmondat is összegzi ennek az eljárásnak a lényegét: „A jövő nőnemű”, „Ádám csak a durva vázlat volt, Éva a kész mű”. Bár ez a modell az ökofeministák érvelésének egyik lehetséges alapja, nem ez az egyetlen út, és nem is feltétlenül a legjobb.

Az értékek kritikátlan visszájára fordítását hirdető feminizmus

Ha tisztázni akarjuk a nőket és a természetet átértékelő eljárás ellentmondásait, fontos megértenünk a dualizmus fogalmát. A nyugati kultúra dualizmusát a kortárs feminizmus részéről folyamatosan érték bírálatok, a posztstrukturalista és posztmodern feminizmustól az ökofeminizmusig. A dualizmus eljárása alá- és fölérendeléssel ellentétes fogalompárokat hoz létre (például a férfi és a női nemi identitásét), és a két fogalmat egymással szemben álló, egymást kizáró minőségként írja le.

Valamennyi feminista tapasztalta, hogy a férfiuralom alatti kultúrák a két nemet egymás ellentéteként határozzák meg: a férfi aktív, a nő passzív; a férfi intellektuális, a nő intuitív; a férfi nem tudja kimutatni érzelmeit, a nő érzelmes; a férfi erős, a nő gyenge; a férfi uralkodik, a nő behódol; és a többi, a végtelenségig…

plumwood7_0328

A nők és férfiak mindaddig kénytelenek elidegenedni egymástól, amíg alkalmazkodnak ember voltuk nemi szempontú meghatározásaihoz. A nőiség, illetve a férfiasság fogalmai arra kényszerítenek, hogy bizonyos minőségeket a többi kárára túlértékeljenek. A férfiak például kifejezetten versenyorientáltak és elzárkóznak társaiktól, míg a nők másokról gondoskodó altruistákká válnak.

A dualizmus hierarchikus különbségeket létrehozó módszerét sok feminista és ökofeminista vitatta már. Csak az uralkodó kultúrát elfogadó liberális feminizmus nem látta hasznát a fogalomnak. A dualizmus az értékesebbnek tekintett csoportot (férfiak, emberek) az „alsóbb rendű”, elnyomott osztály (nők, természet) tagjaival ellentétesnek, idegennek és összeférhetetlennek tekinti. Mindkét kategória lényegét egyoldalúan, a közös tulajdonságokat kizárva határozza meg; a domináns felet tekinti alapvetőnek, és ahhoz viszonyítja az alárendeltet, így például a férfi az elsődleges, a nő „a másik”, az eltérő vagy alárendelt. A dualizmus hatása, hogy — Rosemary Radford Ruether szavaival — „természetessé teszi a dominanciát”, mintha hozzátartozna az uralkodó és az alárendelt természetéhez vagy személyiségéhez.
a nők és a természet
Ezúttal nem nők és férfiak, ember és természet közti különbség, hanem a különbségtétel dualista szerkezete érdekel. Az ember fogalmát meghatározza a férfiassággal kapcsolatos előítélet (többek között), és mivel a hímnemű—-nőnemű és az ember—természet dualista ellentétei szorosan összefonódtak, egyik sem értelmezhető tökéletesen a másiktól elválasztva. A nyugati kultúra kétpólusú eltorzítását, a nők és a természet alárendelésének hagyományát előfeltevések egész hálózata határozza meg, egy egész sor ellentétpár. Legfontosabb az ész és a természet. Ha tudatosítjuk ezeket az előfeltevéseket, talán sikerül eloszlatni az ökofeminizmussal kapcsolatban is az esszencializmus, biologizmus és szexizmus ködös vádjait, és feltérképezhetünk egy utat, mely elkerüli a csapdákat. Az előfeltevések érvelésünk szempontjából három fontos részre bonthatók:

  1. a nőiség azonosítása a test szférájával és a természettel;
  2. a nők és a természet szférájának feltételezett alsóbbrendűsége;
  3. a nők és a természet fogalmának megalkotása egy sor a természet világát az ésszerűséggel szembeállító dualista ellentéttel;
  4. az előbbinek megfelelően a férfiasság azonosítása az ész és a kultúra világával, a valóban emberivel;
  5. az ész, az emberiség és a kultúra világának feltételezett felsőbbrendűsége a természettel szemben;
  6. az ember vagy kultúra világának fogalma egy sor dualista ellentéten keresztül, melyek szembeállítják a természettel.

A liberális feminizmus csak az első tételeket utasítja el: a speciálisan női kapcsolatot a természettel, tehát a hagyományos, kirekesztő nőideál gondolatát, de elfogadja a természetet devalváló és dualisztikusan értelmező tételeket.

plumwood8_0328

A probléma, hogy nincs más céljuk, mint a nőket kiszabadítani a természet szférájából anélkül, hogy feltennék a kérdést, vajon a természet tényleg alsóbb rendű-e.

Az átértékelés gyakorlatát követő feminizmus érvelése éppen ellenkezőleg, elutasítja ugyan a nők és a természet alsóbbrendűségét hirdető előfeltevéseket, és megfordítja a nőknek és a természetnek hagyományosan tulajdonított negatív előjelet, de nem érinti a harmadik előfeltevést.

A nők és a természet azonossága

Míg a dualista fogalomalkotás előfeltevését egyetlen ökofeminista vitairat sem fogadhatja el, a nő és a természet összetartozását bizonyító tétel — a megfelelő módosításokkal — többféleképpen is alkalmazható.

Először is lényeges meghatározója az emberi személyiség uralkodó mintájának: a nő—természet kapcsolattal egy időben, azt háttérbe szorítva jött létre az elit férfiideál, melynek központi elve a távolságtartás az élet „naturális” területeitől, például a szaporodástól. Ez a modell hozta létre az emberi identitás és kultúra dualisztikus koncepcióját, melynek jogosultságát minden kritikus ökofeministának kétségbe kell vonnia.

Az első előfeltevések jelenlegi olvasata: „A nők a természet részei, de a férfiak nem”; vagy: „A férfiak a kultúra részei, a nők pedig nem”. De ha egyszer már megkérdőjeleztük az ember—természet kettősségét, ezek az állítások sem fogadhatók el többé.
a nők mássága
Felvetődik a kérdés, hogy a nők kapcsolata a természettel miként tükrözi másságukat, létezik-e egyáltalán ez a másság, és ha igen, mi az alapja. Széles körben elterjedt téveszme szerint az elférfiasodott kultúra kritikája csak akkor lehet sikeres, ha a nők másságát a természethez fűződő különleges, biológiai gyökerű kapcsolatukkal magyarázzuk, mely többé már nem a szégyen bélyege, hanem büszkén viselt jelvény. Ám a nő—természet kapcsolat lehet bármilyen különleges, alapja nem feltétlenül fordított értékrend vagy esszencializmus (utóbbi lényege a minden nő által veleszületett adottságként birtokolt empátia vagy misztikus erő). A nemek közti különbség sokkal inkább a nők eltérő szociális és történelmi szerepével magyarázható.

Nagy körültekintést kíván annak megítélése is, hogy milyen aspektusai lehetnek az ökofeministák támogatta kultúrának. Tévedés volna a nőket korlátozott választási lehetőségek közé szorítani. Vagy teljesen elpusztítják önazonosságuk örökségét, vagy „örömmel keblükre ölelik”. Mivel a nők életmódja és személyisége nagyobb összhangban van a természettel, mint a férfiaké, a változásokat sürgető ökofeminista álláspontnak a női tapasztalatot és tevékenységeket kell előnyben részesítenie a férfiakéval szemben.

plumwood9_0328

Az ökofeminista kritikusok és tudósok gyakran úgy fogalmaznak, mintha az ökológiai feminizmus egységes álláspont volna. Ellenzőinek és a vele szimpatizálóknak egyaránt fel kell ismerniük, hogy az ökofeminizmus folyamatosan változik, és fejlődésének különböző szintjein különféle, néha ellentmondásos álláspontokat és politikai elkötelezettségeket képvisel. Valamennyi ökofeminista irányzat közös alapja a nők és a természet alsóbbrendűségét állító előfeltevés elutasítása. A második tétel tagadása jelenthetné a közös nevezőt a környezetvédőkkel is, bár utóbbiak általában nem fordítanak figyelmet a nők és a természet háttérbe szorításának összefüggéseire. Egy egységesebb, kritikus ökofeminizmus azonban még ennél is tovább megy, meghaladja az egyenjogúságra és az értékek megfordítására törekvő feminizmust, és megkérdőjelezi valamennyi előfeltevést, legfőképpen a nemi önazonosság és az emberi személyiség dualisztikus konstrukcióját.

Az ökofeminizmus mint egységesítő terv

A dualizmus kérdésének vizsgálata segít megoldani a dilemmát, melyet a patriarchátus állít a nők elé: ősi azonosságukat a természettel vagy elfogadják (naturalizmus), vagy elutasítják (és ezzel szentesítik az uralkodó mintát). A nőket a férfiakkal egyenértékű embernek és a kultúra tagjának kell tekinteni. Férfiaknak és nőknek közösen kell létrehozni egy olyan alternatív kultúrát, mely az emberi személyiséget a természetből eredőnek, nem pedig azzal ellentétesnek tekinti. Eltérő történelmi hátterük következtében persze más-más módon fognak hozzájárulni a folyamathoz. A természet területére száműzött, a kultúrából kirekesztett nők közreműködése különösen fontos, mivel bennük — életlehetőségeik és történelmi helyzetük miatt — a dualisztikus struktúrák mélyebb szorongást idéztek elő.
vörös fogak és karmok
Patricia Jagentowicz Mill állítása szerint a természet negatív minőségét elutasító ökofeministák egyfajta „absztrakt természet melletti álláspontot” hirdetnek. Ez pedig „elméletileg hibás, a nők reprodukciós szabadságának végéhez vezet”, mivel az abortusz ellenzésére kötelez. Javasolt módosítása figyelembe veszi a természet regresszív erejét is, a „vörös fogak és karmok” erejét, mely elengedhetetlen a nők felemelkedéséhez. Érvelésének hibája, hogy a nyugati természet-koncepció elutasítása egyáltalán nem jelent „absztrakt természet melletti álláspontot”, a természet túlértékelését vagy feltétel nélküli elfogadását, feltételezi viszont a természet fogalmára vetett óvatos, kritikus és politikailag elkötelezett tekintetet. Nem állítjuk, hogy a természet a harmónia és béke világa, amellyel emberi lényként sohasem fogunk konfliktusba kerülni.

Ráadásul Mill megközelítése nagy jelentőséget tulajdonít a természet szférájába tartozó reproduktív képességnek, ezért hozzájárul a nők háttérbe szorításának hagyományához. Csakhogy éppen most vált kérdésessé, lehet-e a szaporodást természet és kultúra kettősségében szemlélni. Számtalan feminista rámutatott, mekkora problémát jelentett a nőknek a test és a szabadon cselekvő személyiség szembeállítása: a nők „ellenőrizhetetlen” teste a természet területére tartozik.

plumwood10_0328

A szaporodás csak akkor válhat ismét női feladattá, ha újra egységében szemléljük. Természeti jelenségként csupán folyamat, nem a nők, hanem a szülést levezető orvosok feladata. Megoszthatatlan és elviselhetetlen teher, mely uralhatja és eltorzíthatja a nők életét, és képtelenné teszi a kiteljesedett életet. Kulturális szempontból a gyerek világrahozásának feladatát legeredményesebben a szakavatott orvos és személyzet végezheti. A racionalista paradigmában (például Hegelnél) a férfi teste mint a természetet átalakító ésszerűség eszköze válhatott értelmessé. Ám ebből a szempontból a női test is a kultúra része, hiszen a racionalitást megtestesítő orvosok, tudósok és abortuszbizottságok ellenőrzésének alanya. A szaporodás tapasztalatát két, kartéziánus részre osztották: az akaratától megfosztott, szenvedő testre és a kívülálló, ésszerű cselekvőre. A szaporodás fogalmának kettészakadását, torzulását csak úgy kerülhetjük el, ha a nők szabadon cselekedhetnek és dönthetnek saját testükről.
hamis választási lehetőségek
A kritikus ökofeminizmus nem fogadhatja el a természet—kultúra kettőssége által létrehozott hamis választási lehetőségeket. Elutasítja a nőket és a reproduktivitást természeti kategóriaként kezelő modellt, de óvatosan bánik azzal a törekvéssel is, mely az ellentétes, hímnemű kultúrához idomítana. A nők mozgalmának célja a reprodukciót mint hatékony, kreativitást és rátermettséget igénylő tevékenységet újraértékelni, s ezzel túllépni a természet és kultúra kettősségén.

Az ökofeminista program célja, hogy mint a feminizmus harmadik hulláma vagy lépcsője, egyesítse a rendszerint megosztott feminista irányzatokat. Nem mintha cunami lenne, a semmiből felbukkanó szökőár, mely mindent maga előtt sodor. Előzményei jelen voltak az elmúlt másfél évtizedben nemcsak az ökofeministák, hanem a radikális, kulturális és szocialista feministák munkáiban is. Ennek ellenére a kritikus ökofeminizmus több ponton is összeütközésbe kerül a feminizmus különféle irányzataival. Elsősorban azokat a megközelítéseket utasítja el, melyek a nők felszabadítására törekedve is jóváhagyják a nők és a természet fogalmának dualisztikus meghatározását és a természet alsóbbrendűségét.

Az ökofeminizmus persze számít a feminizmus többi irányzatára is, egyesíti alapvetően fontos belátásaikat, és megalapozza a részleges egyetértést. A korai és a liberális feminizmustól átveszi a törekvést, mely a nőket integrálja az emberi kultúrába. A kulturális feminizmussal viszont egyetért abban, hogy az integráció csak a dualizmus eszméjét elutasítva lehetséges. Törekvéseit nem egy nőcentrikus embermodell vagy a nők lényegéből fakadó „női kultúra” határozza meg. A fekete, a gyarmatosítás-ellenes és a szocialista feminizmus is segíthet a kritikus ökofeminizmusnak megérteni számtalan, a dualizmus uralmi viszonyaiból következő eljárást és jelenséget. Egy antidualista feminizmus rokon az egyéb függetlenségi törekvésekre is odafigyelő, egységesítő mozgalmakkal, hiszen a nyugati kultúrára jellemző, elméletileg a racionalizmushoz kötött dualizmus hozzájárult az elnyomás, az elidegenedés és az uralom formáihoz.

A Feminizmus vagy a természet feletti uralom című könyv (Routledge, London) egyik fejezetének rövidített változata.
 kép | Nancy Grace Horton, lensculture.com