FELOLDHATATLAN

Kettesben sétálunk.
Az erdő összehúzta magát,
torkomig érnek az ágak,
bordáim közé szúr
egy vörös kardvirág.
Jó lenne, ha volna rá szó,
nem metafora, nem kéne kertelni,
csak odadobni az érzést,
mondatba csomagolva.
Lihegnek a szürke kövek,
baktatunk fel a lejtőn,
az út megemeli porbarna hátát;
érzed-e a dolgok öntudatlan
iróniáját?
Kék szirmok szállnak,
zöld mogyoróbokor fütyül,
mintha a természet
szavamba vágna,
mielőtt kiérnék
gyávaságom fái mögül.
Aztán eltűnsz.
Nem marad más utánad,
csak egy kiöntött vizespalack.
Pár lábnyom.
Az úton törött ágak.
Süt a Nap.
Árnyékod foltja felszárad.

kép | shutterstock.com