Kiss Lajos András

FÉLELEM ÉS POLITIKA – ROSSZ KÖZÉRZET A DEMOKRÁCIÁBAN 7.

[INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ]

FÉLELEM ÉS POLITIKA – ROSSZ KÖZÉRZET A DEMOKRÁCIÁBAN 7.

A huszadik század nagy gondolkodói (Ortega y Gasset, Martin Heidegger, Günther Anders, Jacques Ellul, Theodor W. Adorno, Max Horkheimer és mások) meglehetős szkepticizmussal viszonyultak a modern világ visszafordíthatatlannak tűnő „elgépiesedéséhez”, amelyet a szellem, a kultúra és az erkölcs általános hanyatlásával kapcsoltak össze. A humán műveltségű emberek körében egészen a mai napig ezek a filozófusok adják az ember/gép diskurzusok alaphangját. Munkáikat olvasva nehéz nem arra következtetni, hogy a technika által uralt világ félelmetes. Ugyanakkor ma már korántsem ennyire egységesek az ember/technika viszonyát firtató filozófiai és szociológiai gondolatmenetek. Például Isabelle Stengers és Bruno Latour több évtizede olyan etika szükségessége mellett érvelnek, amely egyfajta univerzális „kozmopolitizmusból” kiindulva nemcsak az ember és az élő természet (növények, állatok) „szerződését” tartalmazná, hanem a különböző gépek, robotok, kiborgok, mesterséges intelligenciák világát is. Latour és Stengers úgy vélik, a „kozmo-politika” fogalmát ki kell szabadítani a tisztán politikai megközelítés szűkös ketrecéből, amelybe egykor Arisztotelész és Kant zárták. A hagyományos kozmo-politikai megközelítés kizárólag az emberek személyközi kapcsolatait foglalta magában. Ezzel szemben Serres azt vallja, hogy dialógust kell teremtenünk a nem emberi szférával is, amelynek végső soron maga az emberi kultúra is csak egyfajta kései „meghosszabbítása”.[1] Az ember és a kozmosz egységes egészet alkotnak, így a szubjektum–objektum ellentét (a nyugati filozófia voltaképpeni fundamentuma) csak viszonylagos érvényességű.

„kozmocentrikus” megközelítés

Az effajta „kozmocentrikus” megközelítés nem teljesen eredeti; már a huszadik század első évtizedeiben is voltak gondolkodók, akik az „intelligencia korlátlan kiterjesztésének” ötletével álltak elő. Az októberi forradalmat követő években számos orosz író, képzőművész és filozófus próbált élni a kínálkozó történelmi lehetőséggel, és komolyan hitte, hogy a radikális újrakezdés programjával egészen eredeti irányt adhatnak a történelmi fejlődésnek. Ezek közül az úgynevezett „biokozmisták” vagy más néven „örök élet pártiak” kis csoportja állt elő a legmeghökkentőbb ötletekkel. Nézeteik a hagyományos orosz anarchizmusból is táplálkoztak, amelyet jól mutat a csoport 1922-es első manifesztumának vezérgondolata. „Követeljük a létezéshez való jogot, amely magában foglalja a halhatatlanság, a feltámadás, a megfiatalodás jogát, továbbá annak szabadságát, hogy benépesíthessük a kozmosz egészét, vagyis azt a lényegi és valós emberi jogot követeljük, amelyről még szó sem volt az 1789-es polgári forradalom meghirdette emberi jogokban.[2] A biokozmisták egyik vezető teoretikusa, Alekszandr Szvjatogor a kommunista társadalom elengedhetetlen előfeltételének tekintette a halhatatlanság elérését, mivel ennek hiányában nem beszélhetünk valódi szolidaritásról sem. A halál elválasztja az egyik embert a másiktól, továbbá a magántulajdont sem lehet addig megszüntetni, ameddig minden ember csak „kis részét tulajdonolja” a világidőnek.
„Az örökkévalóságban az egyén és a közösség közötti konfliktus azért lesz kiiktatható, mert az idő is kollektivizálódik.”[3] A halhatatlanságot „interplanetárissá” kell tenni, ehhez pedig kozmikus társadalom létrehozása szükséges, mert csakis ennek révén válik az ember a világmindenség urává.

biokozmisták

A biokozmisták fantazmagóriáinak előzménye néhány évtizeddel korábban Nyikolaj Fjodorov A közös ügy filozófiája című munkájában már megjelent. A halottak feltámasztásának és a kozmosz meghódításának ötletét persze ő még nem kötötte össze a kommunista társadalom felépítésével. Az evangéliumok üzenetét szerette volna a „kozmosz minden értelmes lénye számára hozzáférhetővé tenni”. Fjodorov szerint az erkölcsi és vallási kontextusból kiszakított technológiai fejlődés eszméje nem méltó olyan lényhez, aki Isten arcmását viseli. Furcsának tűnhet, de Fjodorov is Martin Heideggerhez hasonlóan gondolkodott: a technika lényege nem technikai. A magasabb rendű céltól megfosztott technikai fejlődés csak „eszközöket” produkál, amelyet vagy a háború, vagy a divat céljai érdekében lehet felhasználni, írja az orosz filozófus. Végső soron mindkét változat egy alacsonyabb rendű célt, az emberi lényeg organikus reprodukcióját szolgálja. Ez a nők esetében a divat és a szépségipar, a férfiak inkább háborús célokra használják a technológiai újításokat.[4] A Fjodorov nézeteit korszerűsítő biokozmisták szövetségesekre leltek az orosz avantgárd legismertebb képviselői körében is. Egyébként Malevics már 1913-ban rendezett egy tíz művész alkotását bemutató kiállítást, amelynek a hagyományos művészet halála, illetve az új művészet feltámadása volt a vezérgondolata. A 0.10 nevet viselő kiállítás alkotói szerint az új művészet azért halhatatlan (immortális), mert már a művészet halála után született (posztmortális).[5] A forradalmat követő években az anarchista Valerian Muravjov, aki eleinte a bolsevizmus harcos ellenségének számított, később „megtért”, és fokozatosan kiegyezett az új rendszerrel. Rövidesen az „idő romboló erejének” legyőzőjét látta az új szovjethatalomban, és megpróbálta a politikai hatalomgyakorlás folyamatát egyfajta avantgárd művészeti modellé transzformálni. Muravjov az embert és ezzel együtt az egész kozmoszt a művészi alkotófolyamat nyersanyagaként fogta fel, amelyben a művészek és a bolsevik hatalom képviselői valamiféle dizájner-klub tagjaiként békésen együttműködnek. „Muravjov a feltámadást a sokszorosítási folyamat logikus következményének tekintette. Már Walter Benjamin előtt arra a belátásra jutott, hogy a technikai reprodukálhatóság korszakában nem lehet különbséget tenni az eredeti-ember és az utánzat között. (…) Muravjov számára az ember nem több, mint bizonyos kémiai elemek specifikus kombinációja – ugyanolyan, mint a világ maradék része.[6] Ezekből az előfeltevésekből kiindulva Muravjov abban is reménykedett, hogy a jövőben még a nemi különbségeket is ki lehet iktatni, és mesterséges eszközökkel létre lehet hozni nem-független embereket.”[7] A halhatatlanság elérése megadja a kegyelemdöfést a vallásos hitnek is, hiszen mi más mozgatná az istenhitet, mint a halálfélelem.[8]
Persze, miként Groys briliáns logikával megállapítja, innentől a félelem új formája lép működésbe: a kozmikus szorongás. Noha a szorongás a kozmosz része, mégsem tudja kontrollálni a kozmoszt. Napjaink tömegkultúrájának rendre visszatérő víziója, hogy a kozmosz mélyén található „fekete lyukból” aszteroidák indulnak útnak, hogy megsemmisítsék a Földet. De léteznek a szorongásnak ezeknél kifinomultabb formái. Ilyen például a Georges Bataille által kidolgozott „elátkozott rész” elmélete. „Ez az elmélet azt mondja, hogy a Nap mindig több energiát áraszt a Földre, mint amennyit az, a felszínén található összes élő organizmussal együtt, el tudna nyelni. Minden fáradozás ellenére, hogy ezt az energiát az árutermelés és az lakosság életszínvonalának fejlesztésére fordítsák, mindig megmarad egy nem abszorbeált, nem hasznosított része a napenergiának. Ez az energiamaradék szükségszerűen destruktív – olykor az erőszak vagy a háború formájában hasznosul. Néha eksztatikus ünnepek vagy szex-orgiák formájában jelenik meg, amelyek ezt az energiamaradékot kevésbé veszélyes tevékenységekké transzformálják. Vagyis az emberi kultúra és politika mindig kozmikus energiák által determinált – folyamatosan a rend és a káosz között cirkulálunk.”[9]

*

A technika moralizálása, illetve a mesterséges intelligenciák jogi státuszának problémája már jó félévszázada komoly tudományos viták tárgya. 1965-ben az UNESCO által szervezett genfi konferencián Roger Caillois mondta: „Szilárd meggyőződésem, hogy az emberi és az állati univerzum testvérisége mindenképpen túlnyúlik a szűkebb értelemben vett biológiai szférán.”[10] Guido Calogero mintegy Caillois álláspontjához csatlakozva ugyanitt arról beszélt, hogy előbb vagy utóbb biztosan eljön az a korszak, amikor az ember már nem tekint rabszolgaként az általa létrehozott technikai eszközrendszerre, hiszen viszonyunk a gépekkel többé nemcsak logikai és ontológiai, hanem morális természetű lesz.[11] A múlt század hatvanas éveiben, amikor a robotika és a mesterséges intelligencia-kutatás még csak gyerekcipőben járt, ezek igen bátor kijelentéseknek számítottak.

posztbiológiai korszak

A huszadik század végétől aztán a kiborg lett a felgyorsult folyamat szimbóluma, amelynek eredményeképpen egyre inkább elmosódnak a határok, az ember, az állat és a gép között. A géntechnológia, a bionika és a biotika eredményei olyan posztbiológiai korszak eljövetelét vetítik elénk, ahol az élő rendszerek technikai hibridizációja úgyszólván normáljelenség.

A nanotechnológiai eszközök rövidesen lehetővé teszik, hogy az ember egyfajta „próteuszi lényként” folyamatosan változó identitásra tegyen szert, s miként Pokol Béla írja: „mivel változtatni tudjuk megjelenésünket, és sikeresen más személlyé válhatunk, a virtuális valóságban nem korlátozódunk egyetlen személyiségre. Egyszerre válogathatunk különféle testek között, különféle személyek részére. Szüleink valamilyennek látnak, míg párunk egy más testtel él át élményeket.”[12]

A posztmodern irányultságú filozófiai elméletek amúgy is jó ideje megkérdőjelezik a hagyományos emberfogalom használhatóságát, s noha ezek az irányzatok bizonyos fokú naivitással és vaksággal viszonyulnak a modern technikához, mert a technika hatalmában inkább csak a hatalom technikáit hajlandók észrevenni (Foucault, Deleuze), mégis megnyitották az utat a poszthumanizmus irányzatai előtt, amelyek kritikai/igenlő beállítódással fogadták a változásokat. Az őket követő poszt-humanisták már rehabilitálják az emberré válás több évezredes története során elnyomott valós vagy fikciós „lényeket”, az állatokat, a démonokat, a monstrumokat és a szörnyek minden fajtáját. „Ugyanakkor félreértés lenne, írja Volker Demuth, a poszthumanizmusban az ember kiiktatásának ambícióját látni. Ez a törekvés sokkal inkább az ember-mivolt lényegi továbbfejlesztésére irányul. Mert ha az effajta radikális metamorfózisok révén a kiborg emberibb lénnyé lesz, nagyon úgy tűnik, hogy az új, dualisztikus kultúra segíthet megérteni azt is, hogy az animális, a démonikus, a monstruózus magában az emberben lakozik. Mi magunk vagyunk ördögiek, s nem más ’lények’, és az ember ettől az ördögitől mindig csak valamilyen ördögűzéssel szabadulhat. Ha készek ezt vagyunk elfogadni, azt is megérthetjük, hogy mi magunk vagyunk a technika, amit létrehoztunk, és amiben élünk.”[13]

Ez a felfogás lényegében nem tér el Bruno Latour tételétől: a modernitás nagy tévedése, hogy megkülönböztethetőnek véli a társadalmat és a természetet, illetve az ember és nem-ember világát. Mintha az orosz biokozmisták által kitaposott ösvényen haladna tovább, Latour azt állítja, hogy sohasem voltunk modernek, mármint abban az értelemben nem, hogy a természet/kultúra „nagy felosztása” valójában sohasem létezett. Hiszen minden emberi kultúra egyfajta „barkácsolás”, hibridizációs művelet, amelyben idővel megkülönböztethetetlenné válik a természetes és a mesterséges.[14] Kétségtelen, hogy az eredendően isteni rendként megjelenő „természet” átformálására vagy meghaladására tett kísérlet jelentette az első igazi kulturális sokkot az ember életében. Így gondolta ezt Bataille és Foucault is. Mindketten a tiltások megszegésében vagy áthágásában vélték felfedezni az ember társadalmi lényegét. „A tilalmak igazsága emberi magatartásunk kulcsa. Pontosan tudnunk kell és tudhatjuk, hogy a tilalmakat nem kívülről kényszerítik ránk. Ez világossá válik a szorongásban, amely akkor tör ránk, amikor megszegjük a tilalmat, főleg abban a megdermedt pillanatban, és amikor mégis engedünk a késztetésnek, amelyre a tilalom vonatkozik (…) De a megszegés pillanatában szorongást érzünk, és enélkül nem volna tilalom: ez a bűn tapasztalata.”[15] A határsértés vagy áthágás problematikája Michel Foucault munkáiban is rendre megjelenik: „A határ és a határsértés egymás adósai létünk sűrűségéért: nem létezik határ, amely tökéletesen áthághatatlan volna (…) a határ erőszakosan utat nyit a határtalan felé, hirtelen magával ragadja a tartalom, amit kivet magából, elárasztja ez az idegen teljesség, ami a szívéig hatol. A határsértés létének határáig juttatja a határt; ráébreszti közelről leselkedő eltűnésére, arra, hogy abban fedezze fel önmagát, amit kizár önmagából (…)”[16]

dologi testté degradálódott

A huszadik században lassan, de biztosan hozzászoktunk, hogy inkább az ember lett az, aki a gépi-technikai világhoz alkalmazkodik, és ezt a változást a hús-vér alapú emberi testtől távolodás folyamataként is leírhatjuk. A hús dologi testté degradálódott, amelyet többé nem lehet szellemi/lelki/testi egységként megragadni. A huszadik század első évtizedének Amerikájában megszületett, és a második világháború után világszerte viharos sebességgel terjedő testépítő divat már az instrumentalizált test újabb lehetőségeit vetítette előre. Évtizedek óta vitatkoznak arról, hogy sportnak tekinthető-e a testépítés. Jörg Schneller úgy érvel, hogy „nagyon hosszú ideig élt az a téves hit, hogy a testépítés valamiféle sport. Valójában ez egészen más, talán az egyik legradikálisabb ’művi vágy’ azok közül, amelyeket az újkor óta kieszeltek. Ez lett a liberális demokrácia vezéreszméje: az ember nem az, ami, hanem amivé teszi magát.”[17] Vagyis a testépítő más, mint az eddig megszokott emberi lények. Testét nem valamilyen égi readymade-nek tekinti, hanem egy e világi én-műalkotásnak; egyfajta work in progress-ként viszonyul hozzá, amelyet mindig tökéletesíteni kell.[18]

Ez a felfogás jelenik meg Donna Haraway több mint harminc évvel korábbi tanulmányában, a Kiborg kiáltványban is. „A kiborg kibernetikus organizmus, gép és élő szervezet hibridje, éppannyira a társadalmi valóság szülötte, mint amennyire elképzelt teremtmény.”[19] A poszthumanizmus problematikájának francia kutatója, Jean-Michel Besnier így érvel: ha a kiborg fogalmán a biológiai organizmus és az önszabályozó kibernetikai eszközök mixtúráját értjük, akár már az 1960-as évek asztronautáinak szenzorokkal és detektorokkal „feljavított” testét is tekinthetjük kiborgoknak.[20] Újabban azt a lehetőséget is tanulmányozzák, hogy miként lehetne olyan nanorobotokat beépíteni az emberi testbe, amelyek ott folyamatosan cirkulálva kiszűrik, illetve kiirtják a rákos sejteket, hogy helyreálljon a DNS normális állapota. A „kiborgkorszak” itt van a nyakunkon, mert miként Pierre Lévy írja, testünk jórészt ma is hatalmas hibridtest, egyszerre biológiai, pszichológiai, társadalmi és techno-biológiai.

„Testünk voltaképpen a lángra hasonlít. Gyakran kicsire összehúzódik, izolálódik, a környezeti világtól elkülönül, szinte mozdulatlan. Kicsivel később hirtelen nekiindul, hatékonyabb lesz a sport, illetve a drogok segítségével. Ezt követően úgyszólván egy bolygó sebességére kapcsol, virtuális karját az ég felé emeli (…). Hozzákapcsolódik a közösség testéhez, ugyanolyan fénnyel csillog, mint a többi lángoló test. Majd újra visszafordul, visszahúzódik a privát szférába (…). Egy nap aztán teljesen leválik a hipertestről és kialszik.”[21]

biomediális autarkia

Ray Kurzweil, a poszt- és transzhumanizmus hirdetője feltételezi, hogy idővel nem a számítógép vagy robot veszi át a hatalmat az ember fölött, hanem maga az ember alakul át apránként gondolkodó géppé. Kurzweil víziójában fordított előjelet kap Günther Anders egykori kritikai megjegyzése a technokrata kor emberének „prométheuszi szégyenéről”. A prométheuszi szégyen az ember megszégyenülése az általa létrehozott technikai eszközrendszer teljesítőképessége előtt. Vagyis a gépek jobbak lettek, mint mi magunk vagyunk! Napjainkra a Günther Anders-féle álláspont fokozatosan a perifériára szorult. A komfortos életre berendezkedett nietzschei utolsó emberrel szemben a következő ember már a kockázatos életvitel előre nehezen kalkulálható következményeit is vállalja, és energiái jó részét annak szenteli, hogy minél inkább meghaladja saját természetének immanens esetlegességeit, és minél jobban függetlenítse magát környezeti világa külső feltételeitől. „Elsősorban egyfajta dizájnobjektumként viszonyul önmagához.”[22] Nyilvánvaló, hogy a biológiai tökéletesedés és biomediális autarkia révén a társadalmi kultúra is a techno-kultúra részévé vált. Az is jól érzékelhető, hogy az ökológia lassan elveszíti vezető szerepét a világcivilizáció válságjelenségeinek megoldásában. Az új képlet rendkívül egyszerű: ha nem tudjuk megállítani a környezetszennyezés mértéktelen eszkalálódását – márpedig láthatón nem tudjuk –, akkor az élőszervezeteket (és elsősorban az emberi szervezetet) kell az új feltételekhez igazítani. A posztökológiai kultúra ilyen irányú törekvéseit csak felerősíti a 21. század biokapitalizmusa, amely nem fukarkodik tőkebefektetésekkel a bioemancipatív piac egyre szélesebbre táguló területein. A modernitás nagy elbeszélései nem tűntek el, csak radikálisan átalakultak. A világ és társadalom átalakításának átfogó projektjeit az öntökéletesítés privátprojektjei váltották fel.

A poszt- és/vagy transzhumanizmus vezéreszméjét a legvilágosabban Peter Sloterdijk fogalmazta meg: mára egyértelművé vált, hogy a több ezeréves kulturális, vallási és erkölcsi domesztikáció nem tette jobbá az embert. Sloterdijk úgy látja, a nyugati kultúrát magával ragadó technikaellenes hisztéria közvetett beismerése, hogy csődöt mondott a metafizikai/erkölcsi alapokon nyugvó embertökéletesítés.[23] A huszadik század véres történelme látványosan bizonyította, hogy a humanizmus atlétái, azaz a reneszánsz és felvilágosodás filozófusai végképp „leszerepeltek”. Az „ön-transzformációs” ideológiáknak nincs szükségük olyan korábbi „nagy elbeszélésekre”, amelyek továbbra is az emberiség emancipációjának hagyományos formáival operálnak. A poszt- vagy transzhumanisták számára az általános boldogságkeresésnek már nem kell a társadalmi, a politikai és az erkölcsi viszonyok tökéletesítéséhez kapcsolódnia: a jövőben az igazi boldogság kizárólag abból keletkezhet, hogy az ember kilép a biológia által meghatározott nyomorúságos keretekből, és a technika vezérelte fejlesztésekkel átformálja az egyes individuumok életét. Volker Demuth némi szkepszissel viszonyul ehhez a radikális fordulathoz. Mint írja, ebben a kultúrában „(…) egyfajta vízió-szerű transzhumanista projekt áll az első helyen, amelyet épeszű ember nem utasíthat el. Ehhez azonban az is szükséges, hogy az ember annak a jó öreg American spirit-nek megfelelően gondolkozzon, amely mégiscsak megőrizte magában a hippi-lázadás kiberkultúra-utópiájának némi maradékát, amely most a kaliforniai ’mindent megoldunk fixáltság’ mentalitásaként született újjá.”[24]

Mindebből pedig az következik, hogy a filozófusoknak és a humántudományok képviselőinek át kell adniuk a terepet a géntechnológusoknak, az informatikusoknak és a posztbiológiai korszak különféle dizájnereinek. Mert ahogy Julian Huxley, az evolúciós humanizmus képviselője írta: az evolúciós humanizmus azzal a naturalista meggyőződéssel lép fel, hogy az emberi intellektus egészen új irányokat szabhat a biológiai fejlődésnek.

mesterséges intelligencia

Daniel Dennett sem zárja ki, hogy eljöhet egy korszak, amikor az emberek dialóguspartnerként, azaz beszámítható identitással rendelkező lényekként kezelik az intelligens gépeket és mesterséges intelligenciákat. Az amerikai filozófus abból indul ki, hogy emberi alkotótevékenységet legkifizetődőbb a természeti és a kulturális evolúció funkcionális teljesítményeként értelmezni. Darwinhoz csatlakozva vallja, hogy nincs igazuk a kreacionistáknak, akik isteni beavatkozásból eredeztetik az emberi tudatot (például úgy, hogy Isten „lelket lehelt” Ádám agyagtestébe). De azok is tévednek, akik karteziánus módon feltételezik, hogy minden szándékos cselekedet mögött rejtőzik valamilyen identikus „én-szubsztancia”. Mindez nem így van, mondja Dennett, mert az ember „én-identitása” végső soron különleges „software”, egyfajta képesség, amellyel egy „számítógépprogram” képes egy másik programmal ellátni egy újabb számítógépet, majd egy harmadikat és így tovább, a végtelenségig. A társadalmi normák, a jogszabályok és az erkölcsi értékek maguk is csak programok, amelyek az evolúció során egyre differenciáltabb funkciókat teljesítenek. Az ember narratív identitásának nincs egyetlen térben és időben rögzíthető helye. „Hol található az a dolog, amit az én tulajdon narratív önreprezentációmnak nevezhetek? Sehol. Vagy éppen ott, ahol akarjátok.”[25] Ebből pedig egyenesen következik, hogy nem tátong áthatolhatatlan szakadék az ember és a mesterséges intelligencia intencionális teljesítménye között. „Tény, hogy napjainkban a komputereknek még nem jut központi szerep az irodalmi alkotások létrehozásában, noha már van mesterséges játékos a sakkozás világában, ez pedig az IBM Deep Blue, továbbá létezik mesterséges zeneszerzője is az EMI-nek, amelyet David Cope hozott létre. Ezek a mesterséges intelligenciák olyan eredményeket produkálnak, amelyek egyenértékűek az emberi értelem teljesítményeivel. Ki győzte le Kaszparovot a híres sakkvilágbajnokot? Az biztos, hogy nem Murray Campbell vagy valaki más az IBM csapatából. A Deep Blue győzte le a világbajnokot! A gép jobb, illetve más játékstratégiát eszelt ki, mint amit dizájnerei, azaz az IBM csapat specialistái beleépítettek. Ezért a csapat egyik tagja sem állíthatja magáról, hogy ő győzte le Kaszparovot.”[26] Az persze nyilvánvaló, hogy a Kaszparov fejében lévő agysejtek más anyagokból vannak és másképpen strukturáltak, mint a Deep Blue architektúrája. Végül is, mondja Dennett, miért ne lehetne ugyanúgy mesterséges elmét létrehozni, mint ahogyan műszívet készítünk. „Ha egyszer rájövünk, mit tesz az elme (mit tesz a fájdalom, a hiedelem stb.), akkor képesek leszünk, hogy alternatív anyagokból elméket (vagy elemrészeket) készítsünk, amelyek ugyanarra képesek.”[27] Az „érző lélek” – amit rendszerint az emberi lét specifikumának tekintünk – ez esetben feloldódna a tiszta funkcionalitásban: ha a mesterséges elektrokémiai folyamatok végső soron ugyanazt tudnák, mint az „emberi testbe zárt elme”, akkor mi értelme a természetes és a mesterséges intelligenciák megkülönböztetésének? Ezek a gondolatok újabb kérdéshez vezetnek, hogy legalábbis távlatilag miféle együttélésre kell berendezkednünk a robotokkal és mesterséges intelligenciákkal, vagyis milyen jogi és morális szabályokat kell kidolgoznunk ahhoz, hogy lehetőleg minél kevesebb konfliktus keletkezzen ebben a különös kapcsolatrendszerben. Japánban és Dél-Koreában egyre többen gondolják, hogy a lakosság gyors ütemű elöregedéséből adódó gondok akár már a közeljövőben orvosolhatók robotok segítségével. A kórházakban és öregotthonokban robotok végeznék el az idősgondozás feladatait, amelyek jelentős emberi „élőmunkát” igényelnek. A robotok adják be a gyógyszert, kicserélik a lepedőt, sőt, akár meg is mosdatják a betegeket, miután az ágytálakat kiürítették. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy mindez hamarosan napi valóság lesz, de azért néhány kínzó kérdés motoszkál az ember fejében. Vajon egy ilyen robotápoló képes lesz-e, hogy „humánusan szelektálja” a szellemileg és fizikailag leépült aggastyánhoz érkező látogatókat? Beengedi-e a kórterembe a beteg évtizedek óta nem látott barátját, akivel ugyan egykor csúnyán összeveszett, de aki most, az életük alkonyán, békülési szándékkal látogatja?

Volker Demuth A következő ember című könyvében különbséget tesz a nietzschei utolsó ember és a biokapitalizmus következő embere között: „a természetet immár alapvetően megváltoztattuk. A következőkben nem inkább arra kellene törekednünk, hogy a saját természetünket változtassuk meg? A terv, ami körül minden forog, és ami talán segítségünkre lehet, biológiai sorsunk korrigálása. S ennek a korrektúrának a neve: a következő ember.”[28] A Nietzsche-féle utolsó embert a poszt- és transzhumanizmus következő embere váltja fel, akit nem lehet csak biológiai és társadalmi fogalmakkal definiálni. Némelyek alapvetően pozitívan fogadják a posztbiológiai korszak beköszöntét, és annak esélyét látják benne, hogy a bioszféra általában, de kiváltképpen maga az ember talán mégis túlélheti a szinte biztosan bekövetkező ökológiai katasztrófákat. Ha már a biológiai szférát nem tudjuk megmenteni, mondják a posztbiológiai korszak élharcosai, akkor alkalmazkodjunk mi az új környezethez. „A jövőben az élet értéke alapvetően a posztbiológiai adaptációtól függ.”[29] A genetikai fitnesz, a szervezet biomedikális optimalizálása és ennek sikeres összekapcsolása a környezeti intelligenciák médiumaival: ez az, amit következő embernek nevezünk. Ez a változás nemcsak az egyes individuumokat érinti, hanem végső soron társadalmi, politikai létünket is radikálisan átalakítja. „A következő ember esetében az élet színjátéka már nemcsak szimbolikus formákban és terekben játszódik le, hanem a techno-tudományos valóság színpadán. A reprodukciós medicina, a molekuláris- és sejtbiológia, az idegtudomány, a biotechnológia, a bio-protetika és más tudományos iniciatívák összjátéka (ezek azok a kutatási területek, amelyek az egyetemeken és a kutatóintézetekben mindenütt óriási nyomásnak kitettek, hogy mihamarabb ’eredményeket produkáljanak’). Ezek a kutatási területek aztán összefonódnak a biomédiumokkal, és végül összekapcsolódnak a mindennapok olyan újszerű életmódgyakorlataival, mint a fitneszipar, az esztétikai-plasztikai sebészet, az egészséges táplálkozás és más effélék. Mindezek érdekes kulturális alakzatokat adnak ennek a Deep Play-nek.”[30]

*

Az emberi természet géntechnológiai optimalizálása is számos erkölcsi kérdést vet fel. Michael J. Sandel a Védőbeszéd az embertökéletesítés ellen című munkáját érdekes történettel indítja. A kétezres évek elején az USA-ban egy siket pár gyermeket szeretett volna. Fontos, hogy egynemű (leszbikus) pár volt. A pár mindkét tagja, név szerint Sharon Duchesneau és Candy McCullogh ragaszkodtak ahhoz, hogy nemcsak „úgy általában” gyereket, de kifejezetten siket gyereket szeretnének, mivel ők maguk saját siketségüket speciális kulturális identitásként, nem pedig fogyatékosságként élik meg. „Siketnek lenni nem más, mint meghatározott életstílussal rendelkezni”, mondták.[31] Duchesneau ezt azzal egészítette ki, hogy párjával együtt teljes értékű embereknek érzik magukat, és mint a siketek közösségének tagjai, joguk van, hogy utódaik is hasonló emberek legyenek, mint ők maguk. Hogy tervük sikerüljön, olyan spermadonort kerestek, akinek felmenői öt nemzedékre visszamenően siketek voltak. Tervüket sikerült is megvalósítani, és Gavin nevű fiuk valóban siketen született. De a frissen szülővé avanzsált pár csodálkozhatott a legjobban, amikor a Washington Postban egy sor felháborodott olvasói levél jelent meg, amelyekben a levélírók szemére vetették a párnak, hogy önző céljuk megvalósítása érdekében közreműködtek egy fogyatékos gyermek megszületésében. Duchesneau azt válaszolta a vádakra, hogy „mi viszont úgy látjuk, hogy amit tettünk, az lényegét illetően nem különbözik attól, amit a heteroszexuális párok tesznek, amikor gyermeket akarnak.”

Talán az a legérdekesebb az egészben, hogy a tudomány képviselői közül számosan megértéssel fogadták a siket pár döntését. „Az a siket házaspár, amelynek egyik tagja in-vitro kezelésnek vetné alá magát, hogy siket gyermekük legyen, valószínűleg elfogadható döntést hozna. Mi legalábbis támogatnánk egy ilyen döntést”[32] – mondta az angol Siketek Királyi Nemzeti Intézetének (The Royal National Institute for Deaf People) szóvivője. Ugyanakkor a német morálfilozófus, Robert Spaemann a Nemzeni, nem legyártani című írásában kommentálta a nyilatkozatot: „Az őrültség láthatóan nem ismer határokat.”[33]

Sandel maga is bizonytalan, miként foglaljon állást az ügy erkölcsi megítélésével kapcsolatban. Első lépésként azt tanácsolja, hogy a tisztánlátás kedvéért vegyünk szemügyre egy másik, az előbbivel látszólag szöges ellentétben álló esetet. A siket gyerekről folytatott vitával nagyjából egy időben történt, hogy az egyik ismert amerikai egyetem diákújságjában különös hirdetés látott napvilágot. Egy terméketlen, de minden valószínűség szerint tehetős házaspár petesejtdonort keresett, de nem akármilyet. „A hölgynek legalább 178 centiméter magasnak kell lennie, továbbá legyen atletikus alkatú, olyan családból származzon, amelyben nem fordultak elő öröklött betegségek, illetve átlagon felüli intelligenciával rendelkezzen. A hirdetés azzal zárult, hogy az ezeknek a szempontoknak megfelelő donornak 50 000 ezer dollár üti a markát.”[34] A hirdetés szövegét olvasva úgy tűnik, a házaspár nem egyszerűen olyan gyermeket szeretne, aki hasonlít rájuk, hanem aki jóval magasabb és sokkal intelligensebb, mint ők maguk. Ez az eset is hasonló felháborodást váltott ki: valóban van valami félelmetes abban, hogy a természet szerencsejátékát kiiktatva, a szülők a saját preferenciáikra hagyatkozva, meghatározott genetikai adottságokkal rendelkező utódokat tervezhetnek „maguknak”.

Sokan fogalmazzák meg vádként, hogy a modern ember „isten helyét szeretné elfoglalni”, s a természetet, természetesen elsődlegesen a saját természetét, a maga kedvére és ízlésére próbálja átformálni. Ez a vád jórészt igazságtalan, hiszen – Bruno Latour kapcsán is láttuk – az emberi kultúra lényegéhez tartozik, hogy a természet ellenfogalmaként definiálja magát, illetve az ember jogot formál arra, hogy tetszése szerint húzza meg a kultúrát a természettől elválasztó határokat. De ez a tény nem iktatja ki az embernek mint morális lénynek a felelősségét, hogy esetről esetre mérlegelje döntései hosszú távú következményeit.

fiú utódokra vágyó férfiak

Sandel a nemek kiválasztása című projekt kapcsán nagyon meggyőzően szemléleti ezt az „alapigazságot”. A szülők köztudottan évezredek óta próbálkoznak azzal, hogy tetszésük szerint válasszák meg utódaik nemét. Arisztotelész például azt tanácsolja a fiú utódokra vágyó férfiaknak, hogy a nemi aktus előtt madzaggal kössék el bal heréjüket, s akkor a feleségük bizonyosan fiút fog szülni. A Talmud azt tanítja, hogy a nemi érintkezés során a férfinak „vissza kell tartani magát”, tehát lehetővé kell tennie, hogy a nő jusson el hamarabb az orgazmushoz, s akkor az Isten fiú utóddal fogja megajándékozni. Manapság persze már a biotechnika ajánlja fel a segítséget ott, ahol ezek a házilagos módszerek nem segítenek. A nemek kiválasztásának korszerű technikája a születés előtt magzatvíz- és ultrahang vizsgálatokhoz kapcsolódik. Ezeket eredetileg azért fejlesztették ki, hogy még időben felismerjék az olyan születési rendellenességeket, mint amilyen a nyitott gerinc, illetve a kromoszóma rendellenességre visszavezethető Down-szindróma. Csakhogy ezek a diagnosztikai eszközök arra is alkalmasak, hogy a születendő gyermek nemét megállapítsák, és adott esetben a szülők kívánságára a terhességet megszakítsák. És éppen ebből adódnak a gondok. Ugyanis egy sor kultúrában még napjainkban is továbbélnek azok a tradíciók, amelyek a lánygyermekeket kevésbé értékesnek tartják, mint a fiúkat. Mindez nagyon jól érzékelhető az indiai és kínai születési statisztikák alakulásán. Például Indiában az utóbbi három évtizedben jelentősen csökkent a leány újszülöttek száma. Amíg az 1980-as években korábban 1000 fiúcsecsemőre 967 lánycsecsemő jutott, addig a kétezres évek elejére ez a szám 927-re csökkent. A prenatális diagnosztika eszközeivel felszerelt radiológusok járják az indiai falvakat, és felajánlják szolgálataikat a helyi lakosoknak. „Mumbai egyik klinikája közölte, hogy a náluk elvégzett 8000 terhesség-megszakítás egyetlen eset kivételével mind a nemi kiválasztás célját szolgálta.”[35] A nemek közötti arányok szándékos eltorzítása hosszú távon instabil társadalmi viszonyok kialakulását eredményezheti, és ma még beláthatatlan következményekkel járhat. Nyikolaj Fjodorov talán nem is járt olyan messzire az igazságtól, amikor jó száz évvel ezelőtt azt állította, hogy a férfiak által indított háborúk mögött főként a nők megszerzésének motívuma áll.

Az is igaz, írja Sandel, hogy a nemek kiválasztásának ma már nem feltétlenül kell terhesség megszakításhoz kapcsolódnia. Azok a párok, akik a mesterséges megtermékenyítés lehetőségével szeretnének élni, már azelőtt kiválaszthatják a születendő gyermek nemét, mielőtt a megtermékenyített petesejtet beültették az anyaméhbe. Itt viszont újabb erkölcsi kérdések vetődnek fel. Az in vitro fertilizáció (mesterséges megtermékenyítés) során a nem megfelelő genetikai minőséggel rendelkező embriókat általában megsemmisítik. Sandel joggal veti fel a kérdést: miképpen foglaljunk állást a prenatális diagnosztika és a mesterséges megtermékenyítés szédítő lehetőségeiről, amelyek már nemcsak a nemek kiválasztását, hanem a születendő gyermek hajszínét, testmagasságát, zenei tehetségét is képesek befolyásolni? Ha kékszemű utódot szeretnének a szülők, akkor a feleslegesnek ítélt „barnaszemű” embriókat el lehet pusztítani? Ráadásul azok, akik az emberi génállomány szisztematikus tökélesítésére szavaznak, képtelenek megmondani, hogy ezt a szelekciót miféle kritériumokra támaszkodva kellene elvégezni. Mert miként Robert Spaemann mondja: „Voltaképpen milyen legyen a jövő kívánatos embere? Intelligensebb legyen vagy inkább szerencsésebb? Legyen melegszívű, kreatív, szerény, robusztus és szenzibilis? Ezeket a kérdéseket azért kell feltennünk, hogy lássuk a helyzet abszurditását. Továbbá túlzott elbizakodottság (ezt nevezték a régi görögök hübrisznek) lenne a jelenleg élő nemzedékek részéről, ha olyan mértékben szeretnék uralni a következő nemzedéket, hogy a még meg nem született emberek a maguk ’éppúgy létét’ teljes egészében a felmenőik preferenciáinak köszönhessék.”[36]

genetikai feljavítás

Ugyancsak problematikusnak találom a genetikai feljavítás liberális változatát is. Az egyik képviselőjük, Allen Buchanan, az igazságosság eszméjének kiterjesztéseként értelmezi a prenatális diagnosztika és genetika szédítő teljesítményeit. Buchanan szerint a központi kérdés, hogy voltaképpen mit jelent a mindenkit megillető egyenlő esélyek elve. Egészen a legutóbbi időkig a redisztributív (újraelosztó) igazságosság szempontjai a társadalmi egyenlőtlenségek korrigálására irányultak. Buchanan viszont úgy látja, nemcsak a „szociális szerencsejáték” veszteseit (a szegényeket, halmozottan hátrányos helyzetűeket stb.) kellene valamiképpen kárpótolni, hanem a „természetlottó” olyan veszteseit is, mint amilyenek mondjuk az átlag alatti intelligenciával, illetve túlzottan alacsony termettel született embertársaink. Való igaz, eddig úgy nézett ki, hogy ezeknek az embertársainknak életük végéig együtt kell élniük hátrányaikkal, de most, hála a pozitív vagy más néven terápiás genetikának, minden megváltozhat. Buchanan a minden iskolás gyermeket megillető, „védőoltáshoz való jog” analógiájával érvel: miért ne járna ki egy (orvosilag) bizonyítottan alacsony termettel sújtott embriónak a jog, hogy átlagos magasságú emberként lássa meg a napvilágot? Hasonlóan gondolkodik a liberális filozófus, Robert Nozick is. Ő valamiféle „genetikai szupermarketet” vizionál, amelyben a szülők úgy választanák ki jövendőbeli utódaik tulajdonságait, miként napjaink embere tetszése szerint (és persze pénztárcája lehetőségeihez mérten) tölti meg áruval bevásárlókosarát az üzletben. „Ennek a szupermarket-rendszernek az lenne a nagy előnye, hogy itt nem létezne semmiféle centralizált döntési-instancia, amely meghatározza, hogyan nézzen ki a jövő emberfaja (esetleg emberfajai).”[37] Annyit mindenképpen elismerhetünk, hogy ez a „liberális eugenika” kevésbé veszélyes, mint a régebbi, tehát a nyilvánvalóan rasszista változatok. Mégis úgy gondolom, hogy a felelős ember erre a változatra sem mondhat „nyugodt lélekkel” igent. Már csak azért sem, mert az effajta orvosi beavatkozások minden valószínűség szerint rendkívül költségesek lesznek. Ez pedig azt jelenti, hogy a nagyon gazdag emberek talán megengedhetik maguknak, hogy „superman” utódokat „vásároljanak”, de a többség számára mindez csak álom marad.[38]

Persze vannak derűlátó gondolkodók, mint például Pokol Béla. Az ő felfogása inkább a Ray Kurzweil-féle optimista változathoz áll közel, és feltételezi, hogy a költséges biotechnológiai eljárások „rövid időn belül olcsóvá válnak hisz alig van bennük anyag- és energiaköltség , így egy idő után a legszélesebb körben bevetté és rutineljárásokká válhatnak.”[39] Napjaink valóságát látva én hajlok a szkepticizmusra. Például a hiányzó fogak pótlása nemigen tekinthető extrémen bonyolult orvosi beavatkozásnak, az idősebb és rossz anyagi körülmények között élő embertársaink fogazata mégis siralmas képet mutat. Mert számukra reménytelen több százezer (esetleg több millió) forint előteremtése a szükséges beavatkozások finanszírozására.[40]

uralták gyermekeik jövőjét

Nem érdemes bagatellizálni ezeket a kérdéseket, mégis úgy vélem, a genetikai szelekció szociológiai következményeinél több fejfájásra adnak okot a morális és jogi dilemmák. S ezek nyugtalanítják Michael Sandelt is. Az világos, hogy a terápiás célzatú génsebészeti eljárások nem kifogásolhatók sem jogi, sem morális értelemben. Az őssejt kutatások területén igen látványos eredmények születtek az utóbbi évtizedekben, s a tudósok szerint minden reményünk megvan, hogy az olyan betegségeket, mint a diabétesz, a Parkinson-kór, a gerincvelő sérülések már az embrióból kivont törzssejtekben is kimutassuk anélkül, hogy az embrió elpusztulna. Idővel talán magát az embriót is gyógyítani lehet. Más a helyzet az úgynevezett feljavító genetika esetében, amikor nem egy meglévő vagy potenciális betegséget szeretnének eliminálni, hanem a genetikai optimalizálás nevében új, a természet „szerencsejátékában” nem szereplő intellektuális vagy fizikai képességgel kívánják ellátni az újszülöttet. Sandel – csatlakozva Jürgen Habermas álláspontjához – visszautasítja a „feljavítás pártiak” érvét, hogy a szülők bizonyos értelemben eddig is uralták gyermekeik jövőjét. Igaz, egy „rámenős” szülő akár hároméves korában a zongora mellé kényszerítheti gyerekét (ha éppen zongoraművész hivatást álmodott neki) vallásos vagy éppen liberális szellemben nevelheti, és így tovább. Ezekben az esetekben a szülői akarat mégsem abszolút determináció, hiszen az így nevelt gyerek felnőtt korában akár hátat is fordíthat a szülői akaratnak, és a maga választotta hivatás és értékrend alapján szervezheti életét. Más a helyzet a feljavító genetikával. Ha valakibe embrió korában kiváló énekhangot plántáltak, de felnőve az illető éppen nem operaénekes, inkább matematikus lenne, csak átkozhatja szülei „gondoskodó előrelátását”, mert megváltoztathatatlan kényszerként nehezedik rá döntésük.[41] De az ellenkező esetek is problematikusak. Ha egy válogatott kosárlabdázó nem tudja elkapni az átadott labdát, mert az túl magasan repült felé, akkor a trénere ma még azért vonja kérdőre, miért nem edzett kitartóbban (akkor talán magasabbra tudott volna ugrani). Viszont a jövőben már azért is felelősségre vonhatja az edző, hogy a szülei miért nem gondoskodtak arról, hogy tíz centivel magasabbra nőjön.[42] Nem vagyunk könnyebb helyzetben akkor sem, ha ugyanennek a másik oldalát vesszük szemügyre. „Némely adottságunkra most úgy tekintünk, hogy azt a természetnek, Istennek vagy a sorsnak köszönhetjük, azaz nem vagyunk felelősek azért, amilyenek éppen vagyunk. De minél inkább mesterei leszünk genetikai kondíciónknak, annál nagyobb teher nehezedik ránk, hogy a belénk plántált tehetségből hozzuk ki a maximumot”[43] – írja Sandel. Vagyis a feljavító genetikai beavatkozások végképp összezavarják az embert, hogy megítélje, mi számít a saját teljesítményének, mi az, amire joggal lehet büszke (vagy éppen mi az, amiért szégyenkeznie kell), illetve mi az a teljesítmény, amit az orvostudomány (és a tehetős szülei) helyezett belé.

Más érvek is a genetikai tökéletesítés ellen szólnak. Ezek közül talán az a legfontosabb, ami a kölcsönös szolidaritás és felelősségvállalás értékeinek rombolására figyelmeztet. A társadalmi szolidaritás alapját az „egy adott kockázatközösséghez” tartozás általános elfogadása jelenti. Normális esetben az is rendesen fizeti az egészségügyi biztosítás rá eső részét, aki hetvenéves koráig még csak náthás sem volt. De mi történne, ha a genetikai feljavítás eredményeképpen az emberi faj „több részre szakadna”, ha továbbra is lennének a maihoz hasonló, átlagos adottságú „természeti emberek”, illetve megjelennének genetikailag tökéletesített „felsőbb rendű fajok” is? Vajon lenne értelme továbbra is egységes kockázat- és sorsközösségről beszélni? A genetikailag optimalizált lények mondhatnák, hogy nekik eszük ágában sincs a társadalombiztosítási járulékot befizetni, hiszen ők legalább kétszáz évig élnek úgy, hogy közben minimális az esélyük valamilyen betegségre.

Tudom, hogy ma jóval prózaibb dilemmák foglalkoztatják az embereket. Viszont az is jól érzékelhető, hogy a jelenlegi történések szédítő sebességre kapcsoltak. Már csak ezért is célszerűbb az előrelátás és óvatosság – talán jobb félni, mint megijedni.

  1. Lásd Besnier, Jean-Michel: Demain les posthumains. Le futur a-t-il encorebesoin de nous? Hachettes Littérature Paris, 2009. 30.
  2. Idézi Groys, Boris: Kosmisch werden. In: Groys, Boris/Vidokle Anton (szerk.): Kosmismus. Matthes Seitz, Berlin, 2018. 13.
  3. I. m. 13.
  4. Lehetséges, hogy Fjodorov az Iliászt vagy néhány hasonló tematikájú görög drámát tekintette modellnek.
  5. Lásd Groys, i. m. 16.
  6. Muravjov nézetei lényegében egybecsengenek a kortárs elmefilozófusok (például Daniel Dennett) felfogásával.
  7. Groys, i. m. 23.
  8. Muravjov álláspontja azért is különleges, mert sok szempontból „kilóg a sorból”. Ahogy Gilbert Hottois belga technikafilozófus írja, a mesterséges „embertökéletesítés” kapcsán két „nagy elbeszélés” figyelhető meg az európai kultúrában. Az egyik a kereszténységhez, a másik a baloldali/szociáldemokrata állásponthoz kötődik. E két változat a lényeget tekintve nemigen különbözik. Mert a keresztények és a baloldali szociáldemokraták is ugyanazon az oldalon állnak: az úgynevezett bio-konzervativizmust képviselik. A kereszténység eredeti (pre-darwinista) álláspontja szerint az Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, és a biológiai evolúció folyamata ezzel véget is ért. A szociáldemokraták szintén úgy gondolják, hogy az emberiség haladása kizárólag a társadalmi-politikai szférában (gazdaság, jog, politika) megy végbe, és a fejlődés ténye az emberi kapcsolatok fokozatos differenciálódásában és az életviszonyok folyamatos javulásában érhető tetten. Lásd Hottois, Gilbert: Humanismo, Transhumanismo, Posthumanismo. Universidad El Bosque Revista Colombiana de Bioética. Vol.8. No 2 Julio-Dicembre de 2013. 147. Csakhogy a valóság ennél összetettebb. Láthatóan Hottois nem ismeri azokat a vitákat, amelyeket a 19. század második felében a német munkásmozgalom teoretikusai folytattak az ember genetikai tökéletesítésének lehetőségeiről. A „baloldali eugenikáról” lásd Mocek, Reinhard: Biologie und soziale Befreiung. Zur Geschichte des Biologismus und der Rassenhygiene in der Arbeiterbewegung. Peter Lang Verlag, Frankfurt am Main, 2002.
  9. Groys, i. m. 25.
  10. Caillois, Roger: Le robot, la bête et l’homme. Éditions de la Baconière, Genève, 1966. 25.
  11. Vö. Besnier, 32.
  12. Pokol Béla: A mesterséges intelligencia társadalma. Kairosz Kiadó, Budapest, 2018. 36.
  13. Demuth, Volker: Der nächste Mensch. Matthes & Seitz, Berlin, 2018. 94.
  14. Latour, Bruno: Sohasem voltunk modernek. Ford.: Gecser Ottó. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
  15. Bataille, Georges: Az erotika. Ford.: Dusnoki Katalin. Nagyvilág, Budapest, 2001. 45–46.
  16. Foucault, Michel: Előszó a határsértéshez. In: Uő. Nyelv a végtelenhez. Ford.: Sutyák Tibor. Latin Betűk, Debrecen, 1999. 74–75.
  17. Idézi Demuth, Volker: Fleisch. Versuch einer Carneologie. Matthes Seitz, Berlin, 2016. 256.
  18. Lásd még Kiss Lajos András: Az emberi test konstrukciói. A sztriptíztáncostól a testépítőig és még tovább… Korunk, 2018/11.
  19. Haraway, Donna J.: Kiborg kiáltvány: tudomány, technika és szocialista feminizmus az 1980-as években. Ford.: Kovács Ágnes. Replika, 2005. 11. (51–52. szám), 107.
  20. Alexandre, Laurent / Besnier, Jean-Michel: Les robots font-ils l’amour? Le transhumanisme en 12 questions. Dunod, Paris, 2016. 46. Laurent Alexandre Besnier beszélgetőtársa emlékeztette kollégáját, hogy Franciaországban 2013. december 18-án a société Carmat orvosai mesterséges szívet implantáltak egy terminális állapotban lévő szívbetegbe, így őt lehet az első valódi kiborgnak tekinteni. I. m. 46.
  21. Idézi Besnier, i. m. 69.
  22. Demuth, Der nächste…, i. m. 155.
  23. Sloterdijk, Peter, La Domestication de l’Être. Pour un éclaircissement de la clairière. Ford. Olivier Mannoni. Éditions Mille Et Une Nuits. Paris, 2000. Másik könyvében Sloterdjik arról értekezik, hogy az eljövendő történelem hőse az úgynevezett homo immunologus, a homo repetitivus és a homo artista lesz, aki a Rilkétől jól ismert Változtasd meg élted ! imperatívuszának engedelmeskedve, mintegy posztnietzseiánus lény, a legváltozatosabb eszközöket veszi igénybe önmaga tökéletesítésére. Lásd Sloterdjik, Peter: Du musst dein Leben ändern. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2009.
  24. Demuth, i. m. 116.
  25. Lásd Julina, N. Sz.: Golovolomki problemi szoznanyija. Koncepcija Denneta. KANON, Moszkva, 2004. 196.
  26. Dennett, Daniel: In Darwin’s Wake, Where Am I? (oroszul). In: Julina, i. m. 417.
  27. Dennett, Daniel: Micsoda elmék. A tudatosság megértése felé. Ford.: Orosz István. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1996. 73.
  28. Demuth, Volker: Der nächste Mensch. Matthes & Seitz, Berlin, 2018. 43.
  29. I. m. 152.
  30. I. m. 142.
  31. Idézi Sandel, Michael J.: Plädoyer gegen die Perfektion. Ethik im Zeitalter der genetischen Technik. Mit einem Vorwort von Jürgen Habermas. Ford. Rudolf Teuwsen
  32. Spaemann, Robert: Gezeugt, nicht gemacht. In: Geyer, Christian (Hg.): Biopolitik. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main. 2001. 43.
  33. I. m. 43.
  34. Sandel, i. m. 24.
  35. I. m. 40–41.
  36. Spaeman, i. m. 42.
  37. Idézi Sandel, i. m. 97.
  38. „(…) Lee Silvel, aki egyébként buzgón igyekszik elfogadtatni a génsebészetet az emberek ’javításának’ eszközeként, elborzad attól a lehetőségtől, hogy génmanipuláció révén egy genetikailag felsőbbrendű csoport állítható elő. Az általa cseppet sem kívánatosnak tartott forgatókönyv szerint az úgynevezett géngazdagok osztályába tartozók céltudatosan addig fejlesztik gyermekeik kognitív képességeit, mígnem azok már olyan mértékben fognak különbözni a többi embertől, hogy valójában új faj egyedei lesznek.” Fukuyama, Francis: Poszthumán jövendőnk. Európa Kiadó, Budapest, 2003. 208. Ford.: Tomori Gábor
  39. Pokol, i. m. 66.
  40. Pokol Béla persze nem osztja a radikális liberálisok önfinanszírozó hozzáállását. Szerinte a biotechnikai eljárások alkalmazása akár része lehetne a társadalombiztosítási projektnek is, és a társadalmi egyenlőtlenségek további növekedésétől tartó egyenlőségpártiaknak a következőket javasolja: „egyenlőségpártiként inkább azt tegye az elemző, hogy sürgesse az állami felkarolást e témában szabályozás szintjén, illetve a szegényebb rétegek számára az állami támogatások biztosítását az ilyen eljárások igénybevételére.” Pokol, i. m. 66.
  41. Ha netán a kiváló énekhanggal együtt még a zene iránti fogékonyságot is be lehetne ültetni az embrióba, ez sem változtatna a helyzeten. Sőt, ebben az esetben a genetikailag feljavított ember még kevésbé tudja megítélni, hogy az általa elért teljesítményben mi az, ami „neki beszámítható”, s mi az, amit az orvostudomány helyezett belé.
  42. A példát Sandeltől kölcsönöztem. Sandel, i. m. 109.
  43. I. m. 109.
kép | Vasile Dobrian művei, wikiart.org