FÉLDECI

Egy felest kérek. Mondja, miért bámul?
Büdös vagyok? Felhajtom, és megyek már.
Az én pénzem se rossz, ha jó a másé,
és megdolgoztam érte, úgy bizony,
ne nézzen így rám, ez is csak egy munka –
naná, hogy szívesebben ladikoznék
akárhol másutt, mint az Akherónon.
Úgy tudja meg, nekem is van szívem,
de otthon tartom a komódfiókban.
Nem vagyok senki, csak egy hivatalnok.
Érkeznek sorban, én meg beeresztem,
akinek minden papírja rendben van.
A szabály az szabály. Hiába könyörög
a csonttá aszott, a csonttalanra tördelt,
vagy akinek kifolyt mindkét szeme,
vagy akiről kormos, zsíros cafatban
foszlik a bőr és szétfőtt az agya,
vagy aki meg sem érti, mi végre
áll itt a parton, hisz pár perce még
jót röhögött utastársa viccén,
majd újra rálépett a gázpedálra.
Hiába jönnek azzal, hogy bocs, ez tévedés volt,
hogy fiatal vagyok még,
hogy otthon sír a gyerek,
hogy annyi mindent kéne még gyorsan rendbe tenni,
hogy nem voltam még boldog.
Én nem tehetek róla.
Én nem tehetek arról, ha valakinek nincs
még útlevele sem. Ma is volt egy muksó,
szégyenkezve állt, mert kilökték a sorból,
félénken vigyorgott, s Kerberosznak adta
szétroncsolt lépét, hátha ettől
valaki végre kedves lesz vele.
Pedig ki van írva: hozott szervekkel
tilos etetni az elaggott kutyát,
mert mindent összehányna.
Szóval, ne nézzen rám ilyen sötéten,
nem társalogni jöttem, csak álomtalanul
aludni vágyom egy hosszú nap után.
Úgyhogy, kérem,
lökje már ide az ötödik felest.

kép | shutterstock.com