ÖNARC
sűrűsödő ráncaim és váratlan nyilallások
az ízületekben eltévedt mozdulatok
igazolják hetvenöt évemet
a fölfedezést hogy élni
az egyetlen lehetőség
minél rosszabb a szemem
annál hamarabb észreveszem a hibákat
a repedéseket az időn a szálkát
mások szemében
jól van ez így senki sem azt látja amit én
és főleg nem úgy
elveszítettem az utolsó szalmaszálat
amibe kétségbeesetten kapaszkodtam
a remény vak koldusa vagyok
porszem az út felvert porából – – –
az emlékezet homályos visszapillantó tükrében
látom ahogy elmarad mögöttem az életem
és szél temeti be lábnyomom