HÁZ AHOVÁ NEM LEHET HAZAMENNI
2007 január
meglazult mohos cserép
indul tragikus útjára hogy
akaratlanul kárt tegyen a régóta
itt ólálkodó csöndben
a felhólyagzott fal pergamen-sárgájába
fagyva a meszelő kéz utolsó mozdulata
kiszáradt meggyfa elvadult fű
civakodik a szemtelen széllel
őszi legyek szárnyának nyikorgását
vélem hallani lepottyant szilva
kékjével néz rám az elárvult szerelem
a tyúkólban langyos sötétség ahol
megkövült tyúkszar rothadó libatoll
emlékeztet a széteső múltra a csűrben
unatkozó szerszámok vasát rágja egykedvűen
a rozsda hallgatag kis kriptákként sorakoznak
az ereszalján a fecskefészkek
a repedezett lépcső nem ér el a küszöbig
a csukott ajtó mögött megvakult tükörben
gyűlik össze láthatatlanul minden arc
mindazoké akik valaha belenéztek
elárvult szomorú udvar
a horpadt ég alatt
félbemaradt rigófütty
valahonnét egy régi nyárból
aztán csönd némaság
szavak nélküli szóközök