ÁRNYÉKOK 

már nem tűzi cipőd sarka
a tóparthoz árnyékodat
vízben tükröződő arcod helyén
a fuldokló délutáni nap
jelenléted minden bizonyítéka
odalett a közeli erdő neszezését hallani
talán egy őz nemrég még szemünkbe
bámuló szelíd őz szagolgatja nyomunkat
de csak a szél kotorászik az avarban
mintha lihegésünket hallanám amikor
a megállóhoz rohanunk hogy elérd
az utolsó buszt amely oly közömbösen távolított el
mint sebész az elüszkösödött végtagot
s én árnyékommal véreztem össze
a buszmegálló betonját

kép | vecteezy.com