A SZÉCHENYI UTCAI KOLDUS
2005 július

„Én nem ítélem el a koldusokat
csak azért, mert más az életfilozófiájuk,
mint a jóllakottaké”
(Ismeretlen utcaseprő)
a színház árkádjai alatt ül a nyomorúság
trónusán viharvert tolószékében
a falakon túl az ideges város vinnyogása
fáradt szirének hosszan elnyújtott éneke
mintha víz alól dugná ki a fejét eltévedt medúza
arca kifejezéstelen akár egy ikoné
csak nagyra nőtt borostája viselkedik
pedig mint jól sikerült habos köpet
olyan szép a délután nyakát láthatatlan
kéz ellenkező irányba tekeri mint amerre
ő akarná hallani szinte a küszködő inak és izmok
nyikorgását két szeme ellenkező irányba
elgurult golyó az eleven hús meleg sarában
nem látja hát hogyan élik el előle a várost
az egész világot a sietségükben magukat is
fellökő emberek néha-néha felszisszen a karfára tett
üres konzervdoboz sötétje a beledobott aprópénz nyomán
taknya ezüstjén csillan a közelítő alkonyat különös fénye
a hang ahogy megköszöni a kuncogó filléreket
mintha nem is a szájából jönne valahonnét a gyomrából
a bőre alól mert nincsenek szavai már csak a szervei
a csontjai hangoskodnak van mint a kő
mint a szemrésbe szorult csillag benne minden seb lejárt
véget ért minden ünnep –
a véletlen ajtórésébe szorult sorsa idegen
akárha a hold aranyozta Bükk feje búbja