Tatár Sándor

FEBRUÁRI SZÉL; HATVAN FÖLÖTT

1998 augusztus

FEBRUÁRI SZÉL; HATVAN FÖLÖTT

Hogy megszépül a múlt? Az meglehet.
De hogy egészen megcsalják szemem a púderrétegek,
azt nem hinném – bár objectivo, bizton
megfesteni az egykor-t nincs, ki megtanítson.
Szóval „a kezdet”. – Mi hajtott? ösztön „vagy” tudat?
Akármi: nem láttuk be, de jártuk az utat.
Kátyús, rögös. Tudtuk. Csapda, hamis trükk
lesz elég. (Néhány volt is már.) De hittük
harminc fölött is még: izmaink elnyesik
az irigység s intrika drótsövényeit;
a szerelemben kinek mennyi szerencse jutott:
Szikrázó hómező vagy másnapi lucsok –
úgy rémlett, egyik mögött ott a másik,
mely így persze ugyanaz volt… De mentünk váltig,
s bár megizzasztott egy-egy hegyi kaptató,
az el-sem-indulás alig volt elgondolható.

S ma? Majdnem. → Ballagás postáig és közértig –
apró diadalaink’ az ifjak nem értik;
Mért lesz lassan fegyvertény zsömle és kefír,
s csupa olyan siker, mit újság meg nem ír?
S lassan megszokjuk, hogy nem megy már ez se, az se –
Saját hangunk sincs már, helyette hasbe
-szélő szól, ím, belőlünk: únt rutin csak
– Mi húsz éve hatott, az ma talán megint hat…
Kutya is öreg illik hozzánk, hallgatag társ;
csínján vizslat avart, az elmúlásba szaglász.
Már nem állnak le vitatkozni velünk –
kockacukorként olvad szigetünk;
s lazuló, szuvas fogunkkal nem lyukasztjuk át
a mind szívósabb öröm-kapszulát.

Hogy nekünk is szelet ígér a vörös égalj,
csak remény.
              S ha tényleg szeles lesz a másnap: elég baj!

kép | shutterstock.com