Fenyő Ervin

AKI NEM TUD JÁTSZANI

2008 július

AKI NEM TUD JÁTSZANI

József Attilaestemnek van egy mondata, amelyet mindig szorongva ejtek ki: ‘Félek a játszani nem tudó emberektől’ – így áll a Szerkesztői üzenetben. Szégyenkezve mondom. Nem veszi észre senki, de azért szégyenkezem. Nem vagyok játékos fajta. Nem tudok játszani. Rólam szól József Attila mondata?
jól van, megúsztam
Gyerekként sokszor elnéztem osztálytársaimat, milyen könnyedén játszanak. ‘Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok között téged választalak…’ Álltunk körben, s amikor a választás megtörtént, körbeforgott a párocska, jól van, megúsztam – aztán szoronghattam tovább, nehogy legközelebb engem válasszon valaki. A választás eleve titkos üzenet volt. Zavarba ejtett. Legszívesebben elsüllyedtem volna a szégyentől. Azt gondoltam: ez a ‘párválasztó’ játék nem ide tartozik. Leginkább nem tartozik senkire. A megrendelt jókedvtől végképp idegenkedtem. Nem tudtam soha előállítani.

Soha? Mit jelent nekem a játék?
komolyan játszottuk
Egy Király utcai nagy bérházban töltöttem a gyerekkoromat. A folyosón játszottunk. ‘Orvosost’ vagy ‘papás-mamást’ – nevetségesen hangzanak ezek a játék-megnevezések, pedig nincs bennük semmi szégyenletes. Nevetségesek, amennyiben gyereknek lenni nevetséges. Ezeket játszottuk kisgyerekként az ötvenes évek derekán, a nagy bérház harmadik udvarának második emeletén, ahová ferdén és csak egy-két órára sütött be a nap. Ezeket a játékokat tudtam játszani. Komolyan vettem a szerepeimet, nem is lehetett könnyen kizökkenteni belőlük. Orvosként gyógyíthattam, vizsgálhattam a betegeimet. Pulzust számoltam, sztetoszkóppal meghallgattam a beteg szívét, nyomogattam a lányok meztelen hasát, ahogy a felnőttektől láttam. Nem volt ebben erotika, nem azért csináltam. Orvosi táskám volt. Vagy csak elképzeltem, hogy van. Ahogy Mihálkovics doktor bácsinál láttam, aki, ha lázas voltam, kijött, megvizsgált. Ilyenkor nagy rendet raktunk a szobámban, kiszellőztettünk, minden ragyogott, jó illat volt meg tisztaság. Ugyanezt játszottuk. A doktor bácsi nagyság volt számomra, őt jelenítettem meg a képzeleti ‘valóságban’. Komolyan játszottuk a jelenetet, pedig mindent tudtunk előre. Minden fontos volt. A kézmosás – a doktor bácsi vizsgáló kezének tisztaság-illata volt -, a táska, a fehér köpeny. Ha nem ketten játszottunk, hanem hárman, akkor a harmadik gyerek jelenítette meg az aggódó szülőt. Alig használtunk kelléket, mindent elképzeltünk. Az elég volt. A doktor bácsi vizsgálat után elbúcsúzott, ment tovább, más beteghez – ugyanahhoz a fiúhoz vagy lányhoz -, és mi ugyanazzal a komolysággal improvizáltuk az új jelenetet, mintha korábban nem játszottuk volna csaknem ugyanazt.

Maga hogy lett színész? – kérdezte tőlem Gartner Éva a Rádióban, amikor az életemről faggatott. Jó szeme volt, őszinte kíváncsisággal tudott kérdezni.
üresnek kell lennie a figyelemnek
Hogy lettem színész? Olyan voltam, mint Tonio Kröger. Kétbalkezes a mindennapokban, de ha más szövegét vagy versét kellett elmondanom, egyszerre felbátorodtam, védett lettem. A vers, a szöveg, a szerep több volt, mint én. Elképzeltem. Illetve: képzeltem. Ebben a képzeletben nem volt szándék vagy akarat. Nem akartam sem játszani, sem valaki másnak látszani. Figyelmem más irányú volt, mint a megszokott. Hagytam élni az ‘egészet’ – szerepet, verset, prózát. Magam is kíváncsian lestem, mi történik. A szöveg kiindulópontját kerestem. Illetve vártam, hogy ráérezzek és felfedezzem. Onnan próbáltam aztán újra és újra az egészet egyben látni, megtartani. Ez az ‘egész’ nincs a vers vagy próza szavaiban. Több annál. Okossággal nem hozzáférhető. Üresnek kell lennie a figyelemnek, hogy helyet adjon, befogadja a Szót, ami egy vers. Színházi produkció esetében ez a partner, aki maga is szerepet játszik. Minél jobban tudok figyelni rá, annál jobban kibomlik a színpadi helyzet. Ez a születő közös Szó csak jelenléti lehet. Szavak feletti teljesség, akár a költő képzelete számára megelevenedő vers-idea. A színész – nevezzük színésznek – ‘öblöt’ formál figyelméből, hogy erről a Szóról – versről, novelláról, szerepről, színdarabról – tanúskodni tudjon. Minél kevésbé szól bele, annál inkább él a mű. A színész befogad, nem akar semmit. Hagyja létrejönni az egészet, mely hallgatásból születik, hallgatás tartja. Most történik. És mindig most. Művészet csak jelenlétben van. Vagy nincs. Ha elmondasz egy verset, eljátszol egy szerepet, mindig más lesz. Észre sem veheted, hiszen most hozod létre. Ha emlékszel valamire – bármire: az előző előadásra vagy az előző elmondásra -, szavad élettelen marad. Magyarázat lehet, de alkotás nem.
micsoda hatalom!
A színész tudja, hogy játszik. Tudja, hogy nem ő Lear. Nagyon is jól tudja. Épp magából ‘helyezi ki’, szüli meg a szerepét – és nézi, nézi, akár a néző a nézőtéren. Azt hihetnénk, ez egyszerű. Nem egészen. Itt van például Mercutio. Az álomról szóló Mab-monológot úgy mondja el, oly csodás világot varázsol szavaival, hogy belefeledkezik. Ott felejti magát a maga teremtette képvilágban, s csak nógatásra tud visszatérni. Épp ő, aki úgy tud játszani, mint senki a környezetében, épp ő, aki még a halál közelében is mókázik. Főiskolai osztálytársam és ifjúkori barátom, Zala Márk egy közös filmforgatás után, amikor kettesben maradtunk, szorongva vallotta meg, hogy nem mer belemenni a játékba, mert attól fél, nem tud majd visszajönni. Miből fakadt a félelme? Egy már meglévő, kialakított szokásból. Talán egyszer, mintegy véletlenül, izgalmasnak, meghökkentőnek ítélte a játékot: ‘nem visszajönni’. Élvezte a hatást. S amikor azt játszotta: ‘nem tud visszajönni’ – beleegyezett, hogy így legyen. Rábólintott, hogy elzsibbasztja az érzékeit, hogy ‘ott maradjon’ a képzelete teremtette másik világban. Nem akart visszajönni. Jobban szerette a környezetének okozott sokkot. Az emberek elképedését. Megértem. Mindig nagy sikere volt. Sokan asszisztáltak hozzá. (Sokan vezették félre.) ‘Ott maradni’ – narkotikumnak, menedéknek, védekezésnek jó. De előbb-utóbb kilúgozódik belőle a szabadság. (Úgy is mondhatnám: az ‘én’.) Kényszerré válik, s ha már szokássá lett, a feledés homályába vész a kiindulási pont. Akár Tolkien tragikomikus figurája Gollam (A Gyűrűk Ura) esetében. Emlékeznek? A gyűrű láthatatlanná tesz! Sebezhetetlenné! Micsoda hatalom! Gollamot egy idő után csak a kényszeres szenvedély mozgatja, a vágy: övé a gyűrű! Lefordítva ezt a színészet nyelvére: övé a csodálatra méltó átváltozási képesség – azaz: önössé válik. Annyira tökéletes, hogy félre sem tolható, hódolni illik érte… Ez nem történhet meg valakinek a beleegyezése nélkül. Akivel történik, tud róla. Ez teszi lehetővé minden hasonló skizoid jelenség gyógyítását és gyógyíthatóságát is. Latinovitsnak is sokan készítették a csapdát. S ő hagyta magát becsapni. A ‘szerep’ a faltörő kosé volt. A ‘mindenki más helyett áldozaté’. Ha ‘szerepem’ van – vége a szabadságnak. Képzelhetem magam sámánnak, gurunak, kiválasztottnak. Elvész az alkotó forrás, az alany, aki lát.
rákacsintott
Fiatal színészként a Madách Színházban játszottam. Partnerem Vass Éva volt. Elmondott egy történetet Timár Józsefről. Timár az 1953. május 18-án bemutatott Romeo és Júliában Mercutiót játszotta. Vass Éva megnézte az előadást. Nagyon tisztelte a színházat, a színészi pályát, és természetesen a nagy színészt, Timár Józsefet is. Ám Mercutio halála azon az estén megingatta hitében. Timár tudta, hogy fiatal pályatársa ott ül a nézőtéren. Elmondta Mercutio utolsó mondatait – gondolom, megrendítően -, majd alig észrevehetően rákacsintott a színésznőre. Akiben egy világ omlott össze.

fenyo2
a hisztéria szélén
Meg kell védenem Timár Józsefet. Gesztusa nem ízlésem szerint való, de be kell látnom, hogy a színésznek mindig képesnek kell lennie egy ilyen kikacsintásra. Nem ő Mercutio. Csak játssza. S ez nagy különbség. Gábor Miklós III. Richárdot játszott. Kezdés előtt szorongott, szinte a hisztéria szélén téblábolt a portálnál. Könyörgött, hogy lökjék ki a színpadra, nem tudta elképzelni a következő pillanatot. Ám amint az előadás elkezdődött, féktelen játékossággal tudott a hétköznapiból a képzeletibe, a képzeletiből a hétköznapiba ugrándozni. Oda-vissza. Volt, hogy viccet mesélt az ügyelőpultnál, s a következő másodpercben félelmetesen üvöltött a színpadi reflektorok fényében: ‘Rágalmaznak és én nem tűröm ezt…’ És nem tévesztette össze a kettőt. Boldogság volt a tekintetében.
a belső kép
A játékos attól boldog, hogy megszabadul a mindennapitól, önmaga köznapi alanyiságától. Ehhez a létezés mindkét szintjére szüksége van. És tudnia is kell arról, mikor van itt, mikor ott, mikor képzel és mikor nem. Nem tehet úgy, mintha hétköznapi élete ugyanolyan lenne, mint a szerepeié. Nem cserélheti fel, nem keverheti össze. A jó színész képes a szerep általi megszabadulásra, önmaga elé helyezi Lear királyt, hitelesen tud megtéveszteni másokat. Maszkot készít, jelmezt ölt. Jó esetben a jelmez vagy a maszk nem a szerep kiegészítői – Lear szavaival: ‘toldalékok’ -, hanem elválasztatlanok attól a belső képtől és meggyőződéstől: ez Lear! (Ma már a maszk és a jelmez is feleslegesnek tűnik, pedig csak jelzi egy képesség, a képzelőerő hiányát.) Molnár Ferenc színészének (Előjáték a Lear királyhoz) igaza van. Ő Lear. Képes az lenni. Ez megvédi őt. Egyébként a Leart alakító Bánáti színésznek nincs igaza: kisszerű, gyáva, hazudós alak. De Lear nem az. Más szintű létezés az alkotó emberé, aki ‘szent őrületben a légi semminek’ formát ad. Ez a képessége. Ez nem a hétköznapok okossága. A színészek butának mondják magukat, és igazat mondanak, noha nem ez a teljes igazság, jóllehet pontos. Ez a ‘butaság’ ugyanis a magasabb rendű érzékenység iránti nyitottságot és elfogulatlan ürességet jelenti. Minél üresebb a figyelem, minél mélyebben fordul a színész a szavak fölöttihez (előttihez), minél inkább képes odahallgatni, ahonnan a Szó (vagy Értelem) megnyilatkozik – annál zavartalanabb a képzelet működése és igazabb a színészi jelenlét. Csak a belső, képzeleti képre kell figyelni, csak azt kell érzékelni, az árnyalatokat teljes mélységben-szélességben. Lear nagyon nagy Szó. Hamlet is, Othello is. Ehhez üresnek kell lenni. A színész nem véleményez, nem ítél, nem magyaráz, nem ír esszét – játszik.
nem kényszerít senki
Játszani csak valaki tud. Véletlenül nem lehet játszani. Tanú kell hozzá. A játék váratlan, felszabadító, örömteli, mert megszabadít önmagamtól. (Vagy éppen megajándékoz valódi énemmel.) Ha játszom – improvizálok. A játék a fantázia ajándéka, a teremtő képzelet varázslata. Csak akkor játszunk jól, ha tudjuk, hogy játszunk. És tudjuk azt is, hogy mit játszunk. Ha nincs alany, nincs tárgy, tét és tanú – nincs játék. A játék abból adódik, hogy szabad vagyok. Nem kényszerít senki játékra, de játszom. Azt játszom, hogy végignézem, mi történik Othellóval. Akár a néző. Színész és néző között az a különbség, hogy a színész meg tudja teremteni a szerepet. Szabaddá teszi érzéseit, aktivizálja érzékeit. Ezek megsúgják – épp most, mindig egy picivel a megszólalás vagy mozdulat előtt -, hogyan játsszon, hogyan mozogjon, milyen gesztust tegyen, milyen képet vágjon. A képesség működése fontos, nem a részletek. Ebben egy Nap melegít. Ez nem költői kép. Valódi Nap sugárzik benne, mely az ember mindenkori hozzátétele a földi valósághoz, szoláris természetű, más szóval: szeretet. Közben a színésznek nem lehetnek ‘privát érzései’. A szerep érzéseit kell figyelmével követnie. Az emberi jelenlét önérzékelő. Mindig tudjuk, mi történik velünk. Ha nem tudjuk – az történik, hogy nem tudjuk.
ebből születik
A színész átalakulása, a játék élő szintjének elérése persze nem könnyű. Szenvedéssel jár. A saját érzéseim átváltoznak. Le kell mondanom róluk. Amit érezni szoktam – pont az alakul át, az válik érzékelővé, megismerővé, az vezeti a játék ‘hogyan’-ját. Egy, a szokottól eltérő, ellenkező irányú akarat ez, mely a legkevésbé sem köznapi. Színházról persze elméletben beszélni istenkísértés. Hiszen egyetlen igazi szerep sincs önmagában, minden mondatot egy másik ember, egy másik szerep figyelme tesz teljessé. Helyzetekből áll a színjáték, emberi kapcsolatokból. És minden igazán jó színdarab helyzetek feletti, hatalmas történés, hatalmas Szó. Ebből születik. S jóllehet nyelvi jelekben ölt formát, nyelven túli – szavakkal mondhatatlan.
önös és untat
Ha a színész jól játszik, a néző nem vele foglalkozik, hanem azzal, amit megjelenít. A jó színész szabadon hagy. Nem manipulál, segít továbbgondolni az életet. Ha ezt egy színházi előadás elősegíti, hálás vagyok érte. Ám minden olyan törekvés, mely a színház nyereségességét, szórakoztató funkcióját tekinti elsődlegesnek – önös és untat. Semmi köze a művészethez.

A szórakoztatási szándék alacsony rendű, nem tudja feledtetni napi nyomorúságomat. Azt ismerem. Színházba sem kell érte mennem. Ezért aztán legtöbbször elhárítom ezt a megpróbáltatást. Alighanem színházban is értelem után sóvárgok. Szokatlan, igaz, de egy emberi lény esetében talán megbocsátható.

Tudok-e játszani?

Baudelaire albatrosza jut szembe. ‘Esetlen, bús, beteg’. Talán nevetséges is. Akár pipát gyömöszölnek a számba, akár nem. ‘Szárnyaim’ bizonyára a földet súrolják. ‘Légi herceg’ – mondja Baudelaire az albatroszról, akihez hasonlítja a költőt, a művészt.

Az vagyok?

Tudok képzelni. Képzeljék el. Sokáig nem tudtam. Hosszú ideig szunnyadt bennem ez a képesség. De most él. Ha elmondok egy verset, vigasztalás van benne és értelem. Akkor – mondjuk így Baudelaire-rel  –: tudok ‘repülni’.

Játszani is.

kép | flickr.com