ÁLMOK

Ismered, ezt ismered, ezt a nagy birodalmat.

A test pihen (talán majd később is ugyanígy), még
nem ott, csupán egy délutáni pihenéssel közelebb a halálhoz,
és, vagy pontosabban de: élni kezd mindaz,
amit annyira sokáig halottnak hittél. Élni vannak,
lesznek a harmatos pillák alatt meghalt, letűnt alakok (is). S
– tetszik, nem tetszik – találkozol velük (miközben
a tested – kútfenék mélységén – kimerülten továbbra is
pihen), és köznapi vagy ezeknél valamivel lényegesebb
dolgokról beszélgetsz velük, amelyekre aztán ébredés
után alig vagy
egyáltalán nem emlékszel már… Halkan dühöngsz is a
rossz memóriád miatt. Átizzad jól a gyatra
rövidujjúd, ez viszont biztos, amikor ebből a mélyből
felülsz, és ahol a lélek lakhelye volna, egy jó üregnyi,
hirtelenjében nem is tömködhető, mély szomorúság
marad.

Sokáig ott ez az üreg; a bordaközti légszomj, aminek
semmi, semmi fogódzója, semmi ága sincsen… Ágy-, és
paplanvilágod csak ezután jön, szép lassan vissza. Lehet
ennek megtörténni éjjel, de lehet napfényes délutánon is.
Itt aztán végképp nincs hatalmad: hogy merre utazol
vagy kivel fogsz találkozni éppen, elvetődsz néha
egészen furcsa
helyekre is. Olyan hangtalan minden, és mégis élesen tiszta,
időpucolta minden kép.

Majd nézed a rezgő nyír remegő levélkéit kint ebben a
fényben, (az apád ültette fát), madarak csicseregnek,
csivitelnek – gyermekek játszanak lenn az udvaron,
felnőttek nevetése,
társalgása, egy-egy hangosabb röhögés is felszűrődik. Röhögni jóó!
Aztán pár autó jön, megy (ott nincs alvás), majd ez a szoba, majd
újra kinn az a fény…

Sokáig ülsz így, remegő levélkék alatt. Nyári fény!

Kicsoda érti, terelgeti, álmodja – vándorlásokat, átjárásokat –
ezt az egészet vajon?

Én alig.

kép | adobe.com