Fátyol Zoltán

A SZOMORÚ HANGÚ KUTYA

2010 január

A SZOMORÚ HANGÚ KUTYA

A szomorú hangú kutya minden bizonnyal
önmaga ellen fordul, ha emberi értelme van,
de szenvedései akkor valószínűleg
az elviselhetetlenségig fokozódnak,
mert képességek és eszközök híján
öngyilkossági kísérlete lehetetlen.

A szomorú hangú kutya kínja emberi,
elnyújtott vonítása humanizált – itt, ahol az élet
sűrűsége átlép egy küszöböt, minden az már:
megrendítően, megrettentően az –,
és mindenkit, aki hallja, szívén talál.
A szomorú hangú kutya a kimondhatatlanról
beszél az ember szavainál hasonlíthatatlanul
pontosabban. A villámcsapás fényerejével
világít a létezés be nem gyógyuló sebébe:
a vérző és eleven anyagba, amiben itt és most
helyet kaptunk: kutya és ember.

A szomorú hangú kutya nyughatatlan, lázadó,
máskor egykedvűnek érzett üvöltése szólító erejű:
sors- és akaratközlés. Néha e különös hangra
ébredek, máskor arra alszom el. Lassan felismerem
hangsúlyait, mintha érteni vélném a hirtelen
ritmusváltásokat, kisebb-nagyobb szüneteit.
Biztosan érezni, hogy ugyanarról
a megfejthetetlen, kínzó rejtélyről beszél.

A szomorú hangú kutyát még nem láttam, nem tudom,
gazdája, otthona van-e? Jószerivel azt sem,
honnan jön a hangja, egyszer csak megszólal,
talán fentről, a fölöttem lévő emeletek
valamelyikéről, vagy kintről, és távolsága is
megítélhetetlen. De tudom, hogy visszavonhatatlanul
van itt, a hangja közönséges realitás,
ahogy hallgató jelenlétem is az.

kép | Ian Hughes, flickr.com