Győrffy Iván

FARKAS VAKON

Antiszemitizmus és antiökologizmus [1994 november]

FARKAS VAKON
Mert a rend utáni vágy az emberi világot anorganikus birodalommá akarja változtatni, ahol minden tökéletesen és menetrendszerűen működik, alárendelve a személytelen rendnek. A rend utáni vágy lényegében a halál utáni vágy, mert az élet a rend állandó megszegése. Vagy másként fogalmazva: a rend utáni vágy képmutató ürügy, melynek leple alatt a heves embergyűlölet kitombolhatja magát.
(Milan Kundera)

A kisebbségekkel szemben tanúsított magatartás nemcsak azt jelenti, hogy miként respektáljuk a közöttünk élőket, akiket valamilyen szempontból kicsit különbözőknek látunk. Látókörünk kitágul egy pillanatra, az emberiség hatalmas aklával a képet azonosítjuk. Öntépdesés helyett a külvilágot marcangoljuk, összhangban azzal az elképzeléssel, melyet az ökoszisztéma rendjében elfoglalt helyzetünkről kialakítottunk magunknak. A világ – hangzik a feltevés – nem lehet kaotikus, értelme kell, hogy legyen, s ezért illő is mindent a helyére rakni benne. Az evolúciónak menete van, kifutása az alacsonyabb szervezettségű elemektől a magasabb rendűek felé; ugyanígy egyfajta mikroevolúciónak lehetünk tanúi az emberiség csoportján belül is. Vannak kultúrközösségek – folytatódik a gondolat –, melyek fejlettebb színvonalon valósítják meg azt az elvárást, melyet a személytelen vagy akár megszemélyesített Világrend, ítélő Akarat eléjük állít; s az ilyenek számára hátrányos tényező a mércének meg nem felelő, s talán nem is tudó egyének, csoportok sértetlenségének a biztosítása.

mélyreható gyökerek

Hasonló nézetek a történelem során számtalanszor megfogalmazódtak, de mindig csak azokban, akik élcsapatnak tartották magukat abban a forradalomban, amelyet az ember jelenléte és ténykedése hozott a világegyetembe. Bizonyos embereknek, civilizációknak kényszerképzetei keletkeztek a tökéletesség olyan ideájáról, melynek teljesítetlennek kellett maradnia, minthogy jórészt teljesíthetetlen is volt. Ennek az ideának – szerintük – ők maradéktalanul birtokában voltak, míg némelyek annál kevésbé; sőt: emberi mivoltukat is alulmúlták. Ez utóbbi pedig megengedhetetlen, hiszen az isteniesülési folyamatot gátolja, visszafordítja, s az emberiséget vagy a nemzetet egy ősibb spirituális, illetve mentális állapotba taszítja. Ez a fajta világszemlélet egy-egy rendszeren belül sokakat felmagasztalt, még többeket lekicsinyelt, de olyan mélyreható gyökerekkel és széleskörű dokumentációval gyakorlatilag semelyik nem rendelkezik, mint a zsidókat érintő nézetegyüttes. Ennek – mint Csepeli György írja – három rétege különböztethető meg: az ókori etnocentrikus, a kora középkortól kezdődő vallási és a polgári forradalmaktól megnyilvánuló politikai antiszemitizmus; valamint vannak lappangó és kirobbanó szakaszai is, amikor mintegy lelki járványként terjed.

gyorff01072A szociológia és a pszichológia tudománya (hogy másokat ne említsünk) több ponton találkozik az antiszemitizmus vizsgálatában. Vannak, akik egyértelműen tömegpszichikai jelenségnek tekintik az egészet (pl. Székely Béla), és nem adnak sok pontot az egyén lélektanának, vannak, akik a kettőt keverik (például Freud és követői), mások e kettőt megfejelik a történelmi, társadalmi és gazdasági kérdések vizsgálatával (Csepeli György), olykor az utóbbiak felé billentve a mérleget (Bibó). Lényegében azonban mindannyian ugyanazt mondják, hogy a ,,zsidó” – egy nép vagy egy vallási közösség megkülönböztetésén túl – miért vált állandó jelzővé. Az etnocentrikus bezárkózások és elkülönítések, a vallási előítéletek és félreértések, a vérvádak, a kiválasztottság révén mindkét oldal felé gerjesztett kisebb-, illetve felsőbbrendűségi érzés, irtózás és szégyen, kasztrációs félelmek és agresszió, a többségi csoportok által a zsidókra kényszerített társadalmi és gazdasági szerepek, a zsidóság és a környezet kölcsönös tapasztalatai egymásról és egyes társadalmak fejlődésének nacionalisztikus zavarai mind-mind valamiféle, pszichikai embercsoportot” faragtak a közösségéből, amelyet a ,,zsidó” szóval helyettesítettek. Az így „létrehozott” zsidó szubjektuma is volt a saját szerepének, azonosságtudata eggyé vált a reá szabottal, s ez forrása lett annak, hogy – mint Sartre állítja – a zsidó valójában az az ember legyen, akit annak tartanak.[1]

kibújt a szög a zsákból

Az ember útja az előregyártott „zsidóbőrön” belül innentől többé-kevésbé egyenes vonalú volt, bár korántsem egyértelmű. Az a része a zsidóságnak, amelyiket Sartre inautentikusnak nevez, lelke öntőformáján mindmáig az antiszemita kéznyomát őrzi. Szavaival és viselkedésével, egész létmódjával „ráhangol” a rosszindulatú vagy (az esetek kisebb százalékában) naiv elvárásokra. Állandóan retteg, hogy „zsidósnak” tűnik, hogy azokat a gesztusokat mutatja a világ felé, amelyeket minden józan ember csak megvetéssel illethet: zabolátlannak, nyerészkedőnek, cinikusnak látszik, s hogy akaratlanul is megsérti az általa is nagyra becsült társadalom írott és íratlan normáit. Szorongatott helyzetében szinte megváltás, ha mintegy „leleplezik”: rákiáltják azt, aminek tartják, s amivel ő is egyetért. Megkönnyebbül: nem kell többé (meg)játszania magát; kibújt a szög a zsákból. Végre, gondolhatja, szembenézünk mi ketten: zsidók és nem-zsidók. Az ami pedig – valahol útközben, szinte észrevétlenül – akivé válik. Rosszabb esetben az ilyen zsidó szelíd öniróniája is öngúnyba, önostorozásba, öngyűlöletbe csap át, amely mögött azonban Reik szerint mindig felcsillan a másik gyűlöletének hőn áhított szabadsága. Persze hosszabb távon ez sem szabadít meg semmitől: a másik gyűlölete, bár motívumnak nem éppen kívánatos, különbözőségével a legteljesebb mértékben azonosulóvá teheti az egyént, vagy pedig a szemben álló félre viszi át identitása maradékait. Egyik esetben sem az lesz tehát, aki, hanem akinek mások látni szeretnék. Ennek felismerése újra beindíthatja a szorongás ördögi körét.

A zsidók másik csoportja adottnak fogadja helyzetét, nincs a szívében zúgolódás sorsa ellen. Sorsa: az élete. Ember ő igazán, sőt, a legemberebb ember, hiszen egyszerre mondott igent egy belső parancsolatnak és a társadalom elvárásainak. Mégsem tud összefonódni létének maga alkotta és kapott eszméjével, akár az antiszemita, aki nincstelen középszerűségét tulajdonosi ranggal képes felruházni: a civilizáció, a haza birtokosa és hős védelmezője lesz, egyáltalán nem érdeklik a finom árnyalatok. Zsidó, tehát kártékony elem – vallja –, zsidó, tehát nem mi. Hiszen a zsidó: honfék.

Az antiszemita igencsak szűkössé tudja tenni a bőrt a zsidó számára. Annyira szűkké, hogy a végén nem is találja meg benne az embert. Ez az a pont, amikor már csak műveleteket végez, hogy aztán elérkezzen a koncentrációs tábor színtiszta matematikájához.

A szélsőségessé növelt antiszemitizmus két jelentős pontja eszmei és lélektani síkon közel hozza egymáshoz a zsidókérdés megoldásának örökös igényét és az „antiökologizmust”, meg amit némelyek ,,ökoholocaustnak” hívnak. Az állati hasonlatok és az ember halálvágytól sem mentes halálfélelme – különleges bűvöletekkel felszerelkezve – mondhatni: biztos kézzel mutatnak utat a nélkülözendőnek, a másnak, az idegennek.

gyorff01073Freud szerint a majmoknál ugyanúgy, mint az embereknél, a megkapaszkodás az anyában együtt jár a tetvészkedés ösztönével, amely például a körömrágásban, hajcsavarásban is megnyilvánul. A testtől idegen anyagok leválasztása a társadalomban az idegen elem eltávolításaként jelentkezik. Az idegenség megfogalmazása követeli az elkülönítést (városrészek stb.), a megkülönböztetést (a sárga folt mint jelzés már a 8. századtól). Különösen hangsúlyossá teszik ezt a közösséget érintő fájdalmas, megalázó események, melyek előhívják a bűnbakképzés mechanizmusát is. Ilyen erőszakos leválasztásokra sok példa akadt a történelemben, pl. 1526 után Magyarországon, a kommünt és a német megszállást (1871) követően Franciaországban, és – természetesen – az első világháború vesztes feleinél.

Nem csoda hát, hogy az idegeneket, így a zsidókat is gyakran illették olyan vádakkal, hogy élősködnek a társadalom testén, illetőleg – jelenlétükkel – megfertőzik azt. Dúskálni lehet azokban a jelzőkben és hasonlatokban a Kirekesztők lapjain (is), amelyek ezt az élményt próbálják valahogyan kifejezni. A zsidó szapora bogár, élelmes veréb, pusztító patkány (Bartha Miklós), sáska (Dánér Béla), kárt okozó bacilus, vámpír (Adolf Hitler), kullancs és tetű (Kannás Alajos), fúrókagyló (Ravasz László). Másrészről: a fertőző gümőkórhoz és a fertőző nemi bajhoz hasonlatos (hiszen ilyenek szerepelnek a zsidó származás mellett házassági akadályokként a III. zsidótörvényjavaslatában; 1941/XV. te.), pestisbacilus (Szálasi Ferenc), a fekély hordozója (Hekataios, Tacitus, Manethón, Lysimachos, Apión, Justinos), a magyar élet rákfenéje (Bosnyák Zoltán), rothasztó baktérium (Bogdán Emil) stb.

Kígyótermészete, alattomos, ragadozó típusa (Eugen Dühring) természetesen egy másik szinten is hat: az egészséges intellektusra, az erőteljes (nemzeti) kultúrára gyakorol káros nyomást, a ,,szabadelvűség vérmérgezését” (Cion bölcseinek jegyzőkönyve, VII/106.) hordozza. Az antiszemiták nem képesek feldolgozni magukban a zsidók (szinte kényszerített) szellemi létformájának produktumait, önnön kicsiségük leleplezését, s ezért – ahogy Kundera írja – a lealacsonyítás elől számukra csakis felfelé vezethet a menekülés útja. Következésképpen a szellemi és lelki élet parazitáinak teszik meg őket, akik (mivel saját alkotásra képtelenek) mások szellemével igyekeznek kereskedni. A zsidó azért vérszívó, mert maga vértelen, szüksége van az élet esszenciájára sanyarú létének minden egyes rétegében: lebzselő hétköznapjaitól vallása szertartásain át (l. Tiszaeszlár) egészen tespedt agytekervényeinek felfrissítéséig. Minden, ami zsidó, erőtlen. Mint lény, képtelen magától bármire; szellemileg impotens, nemzőképtelen: az evolúció kivetettje, görnyedő-sápadt vámpír, kísértet az éjszakában.

faji önvédelem

A zsidó, azonkívül, hogy az élővilág legalantasabb fajtáihoz sorolódik az antiszemita preparáló vegykonyhájában, cselekedeteivel nem egyszerűen megsérti a természetes szelekció alapvető törvényeit, hanem a legetikátlanabb módon viszi végbe azt. A „védtelen” organizmusra veti rá magát, s félelmes és undorító légytömegként a „sebzett, elhagyott állatot” (Bartha Miklós) veszi célba. Ebből következően senki sem róhatja meg a zsidókérdés határozott megoldóit tetteikért, hiszen a „faji önvédelem” ugyanolyan szorosan hozzátartozik a léthez, mint a lélegzetvétel: egyik is, másik is a léleknek, az ember legtisztább lényegének a fenntartására irányul. Ha jobban belegondol, a zsidó sem veheti rossz néven, ha védekeznek ellene (Szálasi), és – mesterségesen – kiigazítják a félrecsúszott természetes szelekciót, a hamisítatlan kultúra helyreállítása érdekében (sugallja a Mein Kampf).

Az állathasonlatokon túl egy „faj” alacsonyabbrendűségét azzal is jelezni, mi több, bizonyítani lehet, ha a felfokozott, minden más embernél intenzívebb ösztönéletet tárjuk fel. Ezért bukkan fel olyan gyakran a vádpontok között a mértéktelen kapzsiság, az élvezetek halmozása, a korrumpálás. Az egészséges kultúrát a zsidó – hangzik a kinyilatkoztatás – modern művészetté aljasítja: „zavaros, egzaltált és beteges agyvelők torz, értelmetlen kifejezésformáivá” (Bosnyák). Mindez elszakadás az igazi emberi tartástól. Akinek szájában „habzik a jiddis” (Ravasz), az leszámol mindennel, ami emberi. Az őrület az egészséges tudat működésképtelensége, amely igencsak közel áll a tudattalanság állapotához, s ez az élővilág megszokott káoszát indukálja. A zsidó nemcsak tudattalan, hanem tudatlan is, hiszen – Hitler szerint – addig szívja mások vérét, míg áldozata halálába ő, a vámpír is belepusztul. Más szóval öntudatlanul öngyilkos magatartást folytat: gazdanépét kiirtja ahelyett, hogy csak alkalmanként csapolná meg. Nem tudja, hogy hol van a határ, mikor fordul ellene saját cselekedete. Nem képes szembenézni tetteinek következményeivel: mértéktelenül él ösztöneinek, mint az állat. A zsidó értelmetlensége így válik sokak szemében értelem nélküliséggé, az emberség tagadásává, melynek szilárdan ellenáll az öntudattal jócskán túlfertőzött antiszemita magasztos eszménye: az, hogy rendet teremtsen a dolgok között.

gyorff01074A zsidó abban is hasonlít az élővilág számos teremtményéhez, hogy nincs lelke (Dietrich Eckert). Világfelfogása materialista, a lélek túlvilági létét tagadja, s ez a szabadelvűség a kommunistához teszi hasonlóvá. Célja, hogy az állatot demokratizálja az emberből, hogy elérje a teljes ,,erkölcsi és lelki bolsevizálást” (Endre László). Furcsa összetétele a kártékony eszmék halmazának: liberális marxista szabadkőműves (Szálasi), aki a mindennapi életben sem tudja megtagadni önmagát, mivel képtelen kapcsolatot teremteni maga és munkája között (Henry Ford). Lélekölő tevékenységének csak az értékek, a pénz hajszolásával tud eleget tenni.

az anyaföld keresése

Vannak olyan jellegzetességek a zsidók körül, amelyek jó táptalajul szolgálnak az ilyen és ehhez hasonló nézetek megerősítéséhez. Mint erre többen is rámutatnak, ilyen szerepet játszik például a (palesztinai eredetű) diaszpórában élés, a (kénytelen) másodlagos, „élősködő” foglalkozások végzése, a szakáll- és parókaviselés, a szőrmekereskedelem, a pénzkezelés, az örökös vándorlás és keresés. Másrészről ott van a feltételezett zsidó racionalizmus, kritikai „hajlam”, amely testetlenséget biztosít, ugyanakkor az irracionális rombolására szolgál. Az egyik zsidó védekezési forma, a cionizmus sem más Székely Béla szerint, mint az anyaföld keresése a lélekkel, visszatérési kísérlet egy ősi, kollektív, matriarchális életformához. Az antiszemita számára a cionizmus arra szolgál, hogy magyarázóelv legyen mindarra, amit nem ért. A zsidók hálózata neki olyan, mint a természet: át- és befonja a teljes világot. De az antiszemitáknak (csakúgy, mint az ökológia emberarcú zsarnokainak) a(z anya)természet immár nem természetes, azaz nem emberi. Nietzschéből bőven elég a Vaterland.

Ezzel szemben Vezetőjük mindig egyfajta csodatévő szent, aki jellege szerint anyai: a testéből ad táplálékot népének (Hermann). Az életet közvetíti alattvalóinak, s így a megtestesült ökológia, a koncentrált természet. Az élővilágot azzal átkozza el, hogy magába fogadja, hiszen, lévén egyben a rend ura is, tagadja a kaotikust, értelmet és jelentést ad neki. Isten ő: a világ teremtője, mert minden őtőle, őbelőle veszi kezdetét; de ember is, a teremtés királya, a teremtettek parancsolója, élet és halál letéteményese. Kezei között pusztulnia kell az alacsonyabb rendűnek, hogy a kiválóbb (zavartalanabbul) élhessen: a zsidóknak szerepük volt, de arra már nincs szükség. A világ elemei funkciójuk szerint léteznek, azokat elveszítve azonban létük is megkérdőjelezhető, sőt, egyértelműen szükségtelen. A zsidó sok szempontból a civilizáció szimbóluma az antiszemita szemében, hiszen szembeszegül az ösztönelfojtás határtalan kiterjesztésének keresztényi parancsolatával (Székely). Őbenne látják a reneszánsz, a felvilágosodás és a modernizmus lázadó szellemét. Amennyiben az antiszemitizmus sokszor párhuzamba állítja elképzeléseit egyfajta őskeresztény állapot beteljesítésével, annyiban retrográd szellemiséget hirdet. Ugyanakkor hallatlanul modern: a maga alkotta világ szabályaiba vert embert eszményíti. Ez a nézet természetellenes, mert az ösztönelfojtást hirdeti, de a lehető legtermészetesebb pszichés reakciókat követi: ösztönkiélés mellékúton, ahol semmi sem az, aminek nevezi magát. Olyan ez, mintha a koncentrációs tábor őreinek kiadnák a napiparancsot; a mai jelszó: szeretet (különben pedig lőjetek mindenre, ami mozog).

Elhinni azt, hogy tudásunk – másról – bizonyosság, írja Csepeli György, elkerülhetetlenül előítéletessé teszi a tudást. Hogy hihető legyen, szükség van arra, hogy egyszerűnek tűnjön. Ennek előfeltevései dehumanizálják a megítélteket, a tárgyi világ részévé teszik őket, ahol az eszközhasználat a természetes. Mindez jelentősen elősegíti, hogy az ember lelkiismeretfurdalás nélkül ölhessen. Ehhez támogatást nyújt a sartre-i inautentikus zsidó magatartás két szélsőséges esete is: az antiszemitizmus és a mazochizmus. Utóbbiban az alany tárgynak tekinti önmagát, hogy a felelősséget elkerülje, és ezt mazochisztikusan élvezi.

gyorff01075Allport azt állítja, hogy ami ismerős számunkra, az létünk nélkülözhetetlen alapját képezi, és mivel a létezés jó, mindaz, ami a lét alapjához tartozónak tűnik, szintén jó és kívánatos lesz nekünk; jobban is kedveljük, amit ismerünk. Csakhogy ma már más számít a lét alapjának, mint egykor. Elváltunk attól az alaptól, melynek közvetlenségében valamikor senki sem kételkedett, és új alapot neveztünk ki magunknak egy démoni Vezető és ideológiája vagy egy civilizációs struktúra képében. Kétségtelen, hogy az eredeti alap így sokkal távolabbra kerül, s ez egyfajta felsőbbrendűségi élménnyel kevert idegenségérzetet támaszthat bárkiben. „Nem tudunk sírni, nem tudunk egy csepp könnyet sem kipréselni a szemünkből. Sírni az ember tud. Sírni valaki előtt sírunk. Mi megszűntünk emberek lenni! Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem… Ha képes lennék rá, felnyitnám az ereimet, saját vérembe mártott tollal írnám a szavakat, mert vérrel öntözöttek történelmünk lapjai: történelmünk pogromok és mészárlások története. De most itt a vége, nincs tovább.” Ennek az ismeretlen férfinak a varsói gettó poklából fennmaradt szavai a tárgyiasult szemlélet szörnyű következményeire figyelmeztetnek. Csak ennyi kell hozzá, hogy érzelemmentes lényekké, illetve testetlen érzelmekké, sűrített ösztönökké tegyék a zsidókat. Növénnyé, amely alig képes gyökeret verni, máris kitépik. Állattá, amely sohasem találja a helyét, folyton úton van, folyton útban van. Tárggyá, eszközzé, mert egyik esetben sincs rákényszerítve senki, hogy érzelmeket éljen át velük kapcsolatban. Nem szükséges együtt érezni, felháborodni vagy bosszút esküdni. A gyűlöletet, amit esetleg megélhet, és ami összetartja az antiszemiták nagy családját, tekintélyelvű személyiségként készen tálalják fel neki, és színtelenségét abból nyeri, hogy más érzelmektől, belátásoktól és az önismerettől szorongásos félelmét le ne leplezze.

küldetéstudata van

Az antiszemita szájában csikorgó állati frázistömeg nem csupán a szokásos emberi gőg, évezredes „káromkodáskultúra” eredménye. Az élővilággal szemben feltámasztott elv(telenség)rendszer az, hogy nincs is. Nem belátandó hipotézis, nem átérzendő jó- vagy rosszindulat, kétségektől mentesen csak a „van”-ban való segítséget hirdeti. Azért hasonlít az „antiökologizmus” (ha mégoly távolról is) az antiszemitizmusra, mert ezt a segítséget ellentmondást nem tűrően a saját fennhatósága alá helyezi, s (a lázadást megelőzendő) a dolgok szerinte természetes folyamatának akadályozásával vádolja meg e nélkülözhetetlen segítség hordozóit. Persze ez a vád feltalálóiban is bizonytalan érzéseket kelt, mindenekelőtt a „valamit mintha elfelejtettem volna” érzését. A világ fennállása törvényeivel megsebezte az előítéletek hirdetőjét, mégis szívesen vetné magát ölelő karjaiba. De nem teheti, hiába akarja olyan nagyon. Neki küldetéstudata van: a rend, melyen változtatni kéne, valójában rendetlenség, sötétség és káosz, amelybe értelmet és fényt kell hoznia, írmagját is kipusztítva egy másfajta világnak, egy másik világ lehetőségének. A „sein” helyett számára – óhatatlanul – a „sollen” lesz a valós: a legyen lesz a van, s az marad mindörökre.

Hitlernek nincs igaza: nem a zsidók irtanák ki egymást gyűlöletteljes küzdelemben, ha nem-zsidók már nem lennének, hanem fordítva. Úgy kell az antiszemitának és az élővilágot az űrbe taposónak az, amit ők létgátnak hisznek, mint egy korty levegő.

Antiszemita szóhasználatban gyakoriak az olyan kifejezések, amelyek arra utalnak, hogy nézeteik, tetteik – lényegüket tekintve – kiprovokáltak. Bizton állítják, hogy ők csak visszaütnek. „Nem az a hatalmas, aki üldöz, hanem akit üldöznek!” – jelenti ki Szálasi az Út és cél című hungarista kiáltványban. Ezzel sokan mások is egyetértenek: nem gyűlölet vezet minket, hanem az élet joga, hangzik ugyanez Végváry Józsefnek, a Turul Szövetség vezetőjének a szájából. Nem antiszemitizmus van bennünk, hanem faji önvédelem, mondja Prohászka Ottokár a zsidótörvények parlamenti „vitájában”. A zsidók az egyetlen nem mesterséges emberi jogot, az élethez való jogot veszik el tőlünk, véli Bajcsy-Zsilinszky Endre.

gyorff01076A holocaust után még inkább szükségessé vált az ilyesfajta önmentegetés, hiszen az antiszemitáknak meg kellett birkózniuk azzal a feladattal, amit – mint Csepeli György írja – a zsidóság behozhatatlannak tűnő morális előnye állított eléjük. Ezért kézenfekvő volt a holocaustot, és minden zsidósérelmet átértelmezniük úgy, hogy az ő nézeteikkel is összhangban legyen, megfossza az áldozatokat sorsuk nimbuszától és (jobb esetben) gyilkosaikra ruházza át azt. Padányi Viktor szerint az összes náci áldozat (nem-zsidókkal együtt) „csak” háromszázezer fő volt. A németek csupán védekeztek a háborút ellenző zsidókkal szemben, ezért zárták őket lágerekbe. S miután a német hatóságok túl sokat költöttek a táborok fenntartására, elégedetlenség ütötte fel a fejét az országban, a jobb emberek eltávoztak a táborok éléről, hogy „másodosztályú” emberek és zsidók vegyék át a helyüket. Bujdosó P. Gyula pedig azt állítja, hogy a holocaust sok zsidót „jól jövedelmező vezető állásba segített”.

önjelölt költő

Még ha a holocaust létezett is (amit teljes tisztelettel el kell ismernünk), semmi sem jogosítja fel azt, akinek ősét meggyilkolták, hogy elvegye másnak az életét – jelenti ki Sándor András a Magyar Igazság 1994. április 22-i számában lehozott „Hol a fasizmus mostanában?” című cikkében (melynek a címre adott válasza: Baruch Goldstein Izraeljében, s mindenütt, ahol a liberalizmus, a „pénz totalitása” uralkodik). Visszanyúlhatunk persze az utóbbi negyven év magyar történelmébe is. Ezt teszi Katona László önjelölt költő negyedikként kiadott kötetében: „Hazug mesét fújnak / ’antiszemitákról’, / de, mélyen hallgatnak / gyötört magyarokról!”. Vagy: „Tízmillió magyart / elnyomva tartottak; / ’Szemita uralmat’ / akkor nem jajgattak!” Még célravezetőbb, ha már csírájában megfojtunk bármiféle kétséget a zsidók valódi természetére vonatkozólag: Tiszaeszláron – állítja Szöcs Zoltán – koncepciós per volt, melyet a vádlottak irányítottak.

Végváry szerint mindig is „mi voltunk az üldözött vad és ők voltak a nemzet terített asztalánál lakmározó vadászok”. Végváry és elvbarátai hamar felfedezték azt az ősi igazságot, hogy a vad elejtésének egyik legjobb módja, ha vadnak álcázza magát a vadász. Az elesett, a gyámoltalan, az üldözött akaratlan részvétet kelt: többszörösére szaporodik a valódi vadászok száma, s ami még ennél is fontosabb, az elejtendő lény sem tűnik annak, ami: üldözött vadnak. Ölése így nem vadászat: önvédelem. Az antiszemita itt tehát olyan vadászként mutatkozik, aki áldozatát úgy akarja leigázni, hogy megsemmisíti. Ezzel gyönyörködik benne. A legizgalmasabb viszont az egészben a becserkészés öröme, amely visszaadhatatlan: a cél nélküli úté.

Az antiszemiták, csakúgy mint a „humanisták”, számtalanszor bújnak a kereszténység és keresztényiesség leple alá. Ennek oka, hogy kihasználni igyekeznek azt az éles ellentétet, ami a szociológusok szerint a zsidó-keresztény vallásközelségből fakad. Mindez (a sátáni jellegzetességek állítólagos felismerésével, az istengyilkosság vádjával együtt) jól kiegészíti és előkészíti a halálfélelem terhe alatt elkövetendő önmegváltást, melyre a szélsőséges antiszemita és az agyoncivilizált társadalmi ember olyannyira áhítozik. A zsidóellenesség nem tűri tehát, hogy létével a zsidó a kereszténységet, s annak hűs védelmében gyakran meghúzódó antiszemitát gyalázza: meg kell akadályozni, hogy a vallást nevetségessé tegye (Hitler). Apostoli feladat útját állni abban, hogy tagadja Istent és gúnyolja Krisztust (Szálasi), hogy a sajtó útján és a „művészet ürügye alatt” kétségbevonjon mindent, ami a keresztény ember előtt szent: Istent, a szenteket, a vallást, az egyházat, a házasságot, a családot, a hazát stb. (Serédi Jusztinián). Hitetlenséget és vallástalanságot fakasztva a zsidó Marx, Freud és Einstein a kétezer éves keresztény kultúra alaptörvényeit kezdi ki (Oláh György).

gyorff01077A zsidókat ellenségeik olykor a Sátánnal, a halál urával is azonosítják. Az „antijudaistákkal” szemben állók a legsötétebb alvilág (Bosnyák), a „pokol alatti suttogások” (Haller István vallásügyi- és közoktatási miniszter) hangján szólnak, ami nem véletlen, hiszen a zsidó sátáni nép (Pálffy Fidél). Az antiszemitát és a humanistát a maga alkotta világ béklyóba veri, s irigyen káromolja a polgári zsidó entellektüelek és egyéb „embertelenek” sóvárogva rettegett szabadságát. A zsidógyűlölő szemében, mint A vádirat az antiszemitizmus ellen állítja, a zsidó végtelenül szabad, ugyanakkor azonban a legteljesebb mértékben a rosszhoz láncolt: miként maga az ördög. S mert leplezetten az antiszemita maga is vonzódik a Gonoszhoz, mesterségesen megnöveszti magában az erény képét.

Szüksége van erre, hiszen valószínűleg szembe kell nézni a kereszténységben felfedezett Oidipusz-komplexussal is. Azzal, hogy Krisztus megtagadta apját (a zsidó törvényeket), s hogy maga Krisztus is elhagyott lett. A kereszténységben mindvégig ott van a bűntudat, amely a kivetítésben oldja fel magát: nem mi lázadtunk Isten ellen, a zsidók az igazi gyilkosok. A zsidóság a keresztényeknek a halott apa visszajáró szelleme – mutat rá Hermann –, s a rájuk kiterjesztett vallásos gyűlölködés mögött szinte észrevétlenül húzódik meg a saját isten elleni tudattalan gyűlölet (Freud). A zsidók elleni vérvádak (amelyekben, mint Minucius Félix hangsúlyozza a II. századból, csak az hihet, aki maga is megtenné), a gyerekgyilkosságok felrovásával ismét Krisztus halálát varrják a nyakukba, a szent gyermek halálát, aki az ártatlanok között is a legártatlanabb volt. Hogy az áldozati bárány eme gyanús magasztalói – az antiszemiták – oly sokszor kimutatják farkasfogukat, azt jelzi, hogy eszméjük meglehetősen zavaros. Hiszen egyáltalán nem átgondolt, csupán átérzett.

megölik Isten választott népét

Az isteni ihletettségű Vezér a legnagyobb csodát ígéri, amit ember csak ígérni képes: megölik Isten választott népét, azaz magát az Istent. Feláldozzák az Atyaisten nyáját, az Atyaistent a Fiúisten módjára, örökké emlékezetes áldozatként. Kimondhatatlan jótettben részesítik ezzel a zsidókat: egy rövid időre Krisztussá teszik őket, csak azért, hogy megválthassák szerencsétlen (bűnös) létüktől önmagukat, s ezzel levegyék a terhet azoknak a válláról is, akik az új istent a keresztre szegecselték.

„Végtelen gyötrelem, / hogy mint vadat, elejtetted Istent, / szelíd lélek”, sóhajtja Georg Trakl Az Éj című versében (Hajnal G. ford.). Az antiszemita ezt teszi: sárba rántja Istenét, amelyben aligha hihet, ha legfőbb parancsolatait is megszegi. S amikor már a lába alatt hever, semmilyen isten sem nyerhet tőle könyörületet, hiszen ideológiája sokkal inkább a pusztításban rejlik, mintsem a teremtésben vagy a fenntartásban. Az antropocentrikus gondolkodásmód szintén nem kímél sem időt, sem fáradságot, hogy megtámogassa a maga zavaros céljait ügyefogyott kapkodásával. Eszmék után nyúlkál, amelyeket nem ért, isteneket terel a hálójába, miközben csak önmagát tiszteli. Aki szembeszegül vele, az egyedül a gonosz lehet. Egyik felfogás sem nyugszik, amíg az életet halálra nem ostorozza.

Az antiszemitizmus Sartre szerint primitív, manicheus világfelfogás, amelyben a zsidógyűlölet tölti be a magyarázó mítosz szerepét. Annyiban talán ki lehetne igazítani a Vádirat szerzőjét, hogy az antiszemitizmus esetében – ellentétben Mani követőinek hitével – a Jó, a Fény, az Értelem, a Bölcsesség és az Igazság végső győzelme nem csupán jóslat, hanem a zsidókkal szemben megnyilvánuló kívánalom, óhaj, illetve fenyegetés. Ezért eleinte egészen más a funkciója. A démoni elemet azonban, amit a kereszténység oly mértékben elhanyagol, az antiszemita a végső stádiumban magába emeli, fennhangon hirdetve, hogy ezáltal elpusztítja azt. „Végeredményben a Sátán az egyetlen istenhívő / ő az ki szemtől szembe látta” – írja a finn költő, Pentti Saarikoski, talán valami ilyesmire gondolva. A kereszténységet, melyet az antiszemita vallani vél, ezzel ténylegesen archaikus dualista világnézetté fokozza le, melyben Zurván alakját ő ölti fel, nem jőve rá, hogy a végső harc még egy kissé korai lenne, s az ellenség sem éppen az igazi.

gyorff01078Élet-halál harc folyik a zsidók és az alkotó népek között – állítja Pálffy Fidél –, mert a zsidók oldalán „a halál leselkedik”. Akik „alkotók”, azoké az élet igazán, sugallja, hisz teremtőerővel rendelkeznek. A világ azé, aki megteremti – rejlik e szavak mögött –, s így az élet is. Ezzel szemben a halál letéteményese felhőt tologat a napfényes derű felé, beborulással fenyegeti azt. A zsidó az antiszemita szemében, az élővilág a narcisztikus ember számára halott: nincs egyénisége. A vonások, amelyek jellemzik őket, mind általánosak és tipikusak, nem változók. Ti halottak vagytok, a halál vagytok ti!” – üvölti eme előítéletek képzeletbeli vezérszónoka teli szájjal, mellyel az életet próbálja felhabzsolni – ,,A halálnak halnia kell!” A vándor halál, „hordozható államisága” (Rajniss Ferenc) félelmet keltő és gyűlöletes: sohasem tudni, hol csap le legközelebb, kit szorít ki megint az életből. A halottat halálba kergetni így nem tekinthető bűnös cselekedetnek: mindenki legyen az, ami.

Mivel Krisztust – számukra – már meggyilkolták, az antiszemiták önkéntes megváltókká válnak. Elébemennek az Isten várva várt, a bűnösökre majdan lesújtó haragjának, s magukra vállalják a munka oroszlánrészét. Megannyi apró messiásnak képzelik magukat, akik felkutatják a gonosz kígyó mozgását a beígért Paradicsom felé. Üdvtörténet helyett tehát elsősorban az ördög tevékenységét kísérik nyomon: kárhozattörténészek lesznek. A zsidók fertőző gócainak felismerésével és terjedésük bemutatásával nemet mondanak a Sátán hatezer éves uralmára az ezeréves (földi) Mennyei Birodalom előzetesével. Az antiszemiták nem nézik jó szemmel azt a szerintük zsidó törekvést, hogy a világot kellemesebbé, élhetőbbé próbálja tenni, azaz az égi helyett földi Paradicsom létrehozásán fáradozik. Ennek megakadályozására a kereszténységtől kölcsönvett, de az antiszemitáknál áttetszővé váló frazeológiát alkalmaznak: igyekeznek előre hozni az Utolsó ítélet óráját.

a halál nem legyőzhető

Az antiökologista is hasonlóképpen „gondolkozik”. Mint az emberi tudat deifikációjának méltó színterét, az üdvtörténetet választja. Mégis, többé-kevésbé ugyanazt csinálja: elméletben és/vagy gyakorlatban a halálban egyesíti ellenségeit, a halálban, melytől borzad, s amelyet ennek ellenére igenel, ha élettagadókról van szó. A halál igenlése az élet érdekében, véli, mindenképpen csak jobb lehet, mint megfordítva. Isten Fia a halált győzi le és életet ad; a zsidók számára (az antiszemiták szemüvegén keresztül) a halál nem legyőzhető, mivel tagadják a halál utáni létet. A zsidókat tehát meg lehet semmisíteni, míg az „árjákat” sosem. A világ nem emberi része sem részesülhet a szellem és a lélek halhatatlanságában. Aki pedig részese a megsemmisülésnek, azt el is kell pusztítani, mert vele a halál uralkodna. A halál tagadóját – a zsidót – szükségszerű a halálnak feltálalni. Ez az a pont, ahol az ítélkező Graham Greene hősével együtt elmondhatja: inkább mosom a kezem vérrel, mint Pilátusként vízzel. A zsidók különben is bebizonyították embertelen felelőtlenségüket, hiszen ahelyett, hogy felismerték volna az élő lelkiismeretet, a törvények halott lelkiismeretét választották. A szélsőséges antiszemitizmus – mely felé mindenféle faji szempontokat figyelembe vevő előítéletesség (tehetetlenségi ereje folytán) halad – tagadása a zsidók így interpretált felfogásának, s egész sorsuk kéretlen beteljesítése.

„Az antiszemita kifejezés egy szóban, az emberi állapottól való félelem” – vallja Sartre. Ez két különböző dolgot is jelenthet. Kifejezheti, amit az emberi mivolt vállalása az egyénre ró a morális kötelmek terén, másrészt arra világít rá, hogy milyen könnyen találhat az Unheimlichkeit, az otthontalanságban való elveszettség érzésére az, akit létének feltételezett eszmei csúcsán legyint meg a halál jeges lehelete. Az ökológiát és a zsidókat szellemi igában tartók saját halálfélelmüket hárítják rá a tehetetlenekre. Valami szükségképpen taszítóvá gyúrják át őket, amely azonban ellenállhatatlanul vonz is. A csúnyaság, a rothadásban lévő iránti vágy nagyon ősi. Magához ránt csak azért, hogy odébb taszítson, és balga képzeteket keltsen bennünk az élet meghódításáról a halál legyőzése, megsemmisítése által.

Amikor az ember, kinézve korlátain, a mélybe pillant, visszaretten. Halálvágyán keresztül egyik lehetséges tükörképét, az ördögit pillantja meg a végeérhetetlenben, kinek az élet ügyeletes tagadóját löki oda zsákmányul.

gyorff01079Ami azonos a kirekesztőkben és a befogadókban, az antiszemitákban és a filoszemitákban, a környezetpusztítókban és az élővilágot respektálókban: mindannyian kettős lelkiismerettel mérnek. De legalább van, akinek nem kell furdalást éreznie, s már ez is fél eredmény. A halál kiszabója viszont az egész sorsot fejezi ki ezzel a cselekedetével, s ezáltal a sajátját is. Határozottan dönt abban a kérdésben, hogy a világot élhetővé vagy halhatóvá érdemes-e tenni. És – remélhetőleg meggondolatlanul – a halál mellett teszi le voksát, amit csupán kimondani tud, de érteni, értelmezni nem. A valóságot egyszeriben a nyelv fogságába zárja, s onnan a bizonyosság könyörtelen fejszecsapásai sem szabadíthatják már ki. Azt hiszi, csak egy nyelvjáték a világ, s ez felettébb gyümölcsöző is mindaddig, amíg másról, másokról van szó, és nem neki magának kell szembenéznie a véggel. A nyelv, a halálig, derű.

  1. Néhány Ligetben megjelent és online is olvasható írás ebban a témakörben:
    Zsidókérdés Magyarországon ma
    Bűn és bűnhődés
    Egy vonatkozás kínjai
kép | shutterstock.com