FARKAS ISTVÁN

Ezernyolcszáznyolcvanhét október 20-án született Budapesten. Apja Wolfner József, a Singer–Wolfner Könyvkiadó és a keresztény középosztály ízlésvilágának megfelelő újságok tulajdonosa, Mednyánszky, Nagy István támogatója. Korán kezd festeni, szinte gyermekként tanul Mednyánszkytól, majd Nagybányán Ferenczytől. 1909-ben Münchenben, 1911 végétől Párizsban a La Palette szabadiskolában a kubizmus vezéralakjaival (pl. La Fauconnier, Metzinger) dolgozik, 1914-re tervezett kiállítása meghiúsul a háború kitörése miatt. Hazajön, önkéntesként végigharcolja a szerb, bosnyák frontot, rajzos naplókban örökítve meg élményeit, a közlegények kiszolgáltatottságát, tiszttársai bornírtságát. Kíméletlen karikatúrái későbbi elidegenedett, elembertelenedett alakjait előlegezik. 1919-ben olasz hadifogságba esik. Meghal bátyja, számos szépirodalmi és történelmi könyv szerzője, aki a szocializmus elkötelezett hívéből válik jobboldalivá, kormánypárti képviselővé. A húszas évek elején karakterisztikus, expresszív képeket fest és rajzol a polgárság életformáját karikírozva (Páholyban-, Vendéglőben-, Kávéházban-sorozat). 1924-ben feleségül veszi Kohner Idát – finom pasztellek, érzékeny állatképek festőjét –, báró Kohner Adolf műgyűjtő bankár lányát, és Párizsba költöznek, három gyermekük születik.

1925–29 között igazi párizsi festővé válik. A Montparnasse folyóirat rendszeresen közli dekoratív, síkban kombinált, az absztrakt felé közelítő műveinek reprodukcióját. Számos kiállításon szerepel, francia és belga művészeti folyóiratok, napilapok, jeles kritikusok méltatják munkásságát. Évről évre bemutatkozik Matisse galériájában, a La Portique-ban. Az École de Paris befutott, elismert művésze.

Szirakuzai bolond

1929-ben váltás következik festészetében a Magyarországi emlék című képével. 1930–1934 között festi meg nagy képeit, mintegy hatvanat. 1930-ban, amikor megjelenik a Mario és a varázsló, vagy Ortega műve, A tömegek lázadása, ő megfesti a Szirakuzai bolondot, mely szemléletileg, szellemileg szorosan kapcsolódik a két korszakalkotó műhöz. A Farkas-képek jellegzetességei már a témaválasztásban is szembetűnőek: öreg nők, kapcsolatképtelen, eltorzult emberi lények, önmaguktól elidegenedett figurák, a lélek kitaszítottjai. Arcnélküliek, alig-élők, a halál lenyomatait hordozók. Farkas visszatérő motívumai: a fegyver-ernyő, a lebegő, irreális kerítés, a gyilkos-kesztyű, egy fenyegető gomb, a nem működő világítótorony, bestia-szék, élőlény-asztal és vakablakú keskeny, titokzatos, élettelen ház. Kísértetjárás, fantomvilág, a határok elmosódása élő és holt, tárgy és organizmus között. Ahogy az emlékezet logikája diktálja. Mindez saját maga keverte, igen vékonyan, takarékosan felvitt temperával a felületre, melybe alakítóan beleszól a fa erezete is. Valószínűtlen, furcsa, kihívó lilája, zavarba ejtő, tompa, kiszikkadt földszínei, testetlen, harsány, s mégis halovány zöldje, durván odakent, fantazmagóriákat idéző fehérje a lényeg hordozója: megborzongat és eltaszít, megijeszt és meglep, muszáj reflektálni. A Farkas-dráma részvételre kényszerít, az irracionális horizontvonal, a felfoghatatlanul távoli görbület, a nagy, üres felület a kép-térbe lépésre kényszerít. Déjá vu képek. Farkas az emlékezet festője. Egzisztencialista világérzéssé tágítja a közép-európai lét-élményt. A Sétányon (Vihar után) – összegző kép Farkas életművében – középtérben magasodó sötét fa és a két torz figura függőlegese, a fekete bundás nő éles könyökvonalát ismétlő útkanyarulat, a fától balra odalökött, sehova se tartozó két zöld levél-pötty, az öreg arcra elválaszthatatlanul ráforrt halotti maszk két üres szemgödre, a fenyegető előrelépés és az esernyő, a tükröződések a koszos, ázott földön, a súlyos barna égből fehéren kiváló testetlen felhők, a megemelt lila horizont, a távoli házak, a zaklatott ecsetvonalak, az ellentmondásos színek, a bezár-kinyit-lezár, ez a Farkasra oly jellemző borzongató csiki-csuki térdarabolás részleteiben is és egészében is a káosz, az összerendezhetetlenség, a szétesettség, a közöny, a magány mementója. Süket csend, kilátástalanság.

Vihar után

túl sokan vannak az eltartottak
Aztán hazakényszerül. Apja 1932-ben meghal, egy nappal a budapesti Ernst Múzeum-beli gyűjteményes bemutatkozása előtt. Vezérigazgató, modernizálja a céget. Kétségbeesve kapaszkodik barátaiba, Jean Follain költőbe és Pierre Flouquet laptulajdonos költőbe, konstruktivista festőbe. 1935-ben Párizsban megjelenik André Salmon könyve Farkasról, itthon az Ars Hungarica 8. köteteként Nyilas-Kolb Jenő monográfiája. Inkább művészetpártolónak tekintik, s csak kevesen nagy festőnek. Túl sokan vannak az általa eltartottak, ez árt neki a harmincas évek végén – és az ötvenes-hatvanas években is, amikor patronáltjai válnak a képzőművészeti s irodalmi hatalom letéteményeseivé.

Pedig 1937–39 között érzékeny, szomorú, lebegő képeket fest (Vidéki városban ősszel, Balatoni emlék), világvége előtti kapaszkodást az elmúló időbe. Aztán 1940–41-ben még egyszer halálos magaslatokba emelkedik. Önmagához, 1930–34-es képeihez fordul vissza. S mintha a szereplők is ugyanazok volnának a Farkas-színpad állandó kellékeivel (harapófogó-kesztyű, a megközelíthetetlenséget szimbolizáló gomb, a támadó s védelmet biztosító ernyő) felszerelkezve. Azzal a különbséggel, hogy figurái gonoszak s valóságosak, benne vannak a szörnyű világban, nem úgy, mint az 1930–34 közöttiek legtöbbjén: azok a nem-lét s a lét határán tévelyegnek, lecsukott szemmel előidézhetők, emezek ismerősek, itt vannak körülöttünk. A megismétlés új úthoz vezet, 1941-ben Farkas két olyan nagyszerű képet fest (Történt valami? Kompozíció), amelyben az új, nagy periódus lehetősége rejlik, új, szerkezetes térfogalmazás, a közeli enteriőr és a távoli táj egybekapcsolása.
nem menekül el
A háború kitörésekor Szigligeten műterem házat épít. Reménykedik, nem menekül el. Vázlatfüzeteiben a táj rezdüléseit, növények mozdulásait, a fények vibrálását rögzíti. Utolsó akvarelljeiben szinte tasiszta felületalakításhoz jut el.

1944 márciusában még szerepel a Kállai Ernő rendezte új romantika kiállításon. Rosszindulat, irigység juttatja gyűjtőtáborba s onnan Auschwitzba. Utolsó üzenete Kecskemétről: ,,ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni.”

1947-es Nemzeti Szalon-beli kiállítása után 22 évig hallgatnak róla. Ám 1969-es székesfehérvári és 1978-as Nemzeti Galéria-beli s az 1979-ben s 1980-ban megjelenő két könyv sem hoz áttörést. Pedig a szakma tudja, hogy a legeredetibbek, a skatulyába nem dughatók között van. A nagy magányosok (Mednyánszky, Csontváry, Nagy István) egyike. Még a művelt nagyközönség, a szépírók, kiállításra járók is alig ismerik. A rejtély, a titok, az idegenség, mely ott lappang képein, benne rejlik életében, mintha felfejthetetlenül körülszőné még most is munkásságát. Vagy csak szembenézni oly nehéz a semmivel, mely ott tátong a halott szemüregekben, az ürességgel, mely halott városba vezető halott útjait szegélyezi, s nem lehet elfogadni a látottól, a megszokottól oly idegen roppant horizont jegecességét, a gondosan megművelt felületre meghökkentően odahányt alakzatokat, antiesztétikus színeket? S még ha nonfiguratív lenne mindez! De Farkas megmarad a figurális, a felismerhető, az „olyan mintha…” világában. Látszólag. S ettől még zavarba ejtőbb. Mert a fa mégsem fa, a kerítés mégsem kerítés, a széken ülni nem lehet, s minden jajong, vicsorog, elfed, magába szív, kifejez. Kifejez, de nem látvány, hanem látomás, nem létező, hanem elképzelt, valami más tartományban, más dimenzióban, mint ami a látvány-töredékek, tárgy-jelzések alapján illene.
a tudatállapot bizonytalan
Farkas – legjobb képeiben – a lét és nem-lét határmezsgyéjének festője. Nem a túlvilágé (semmi miszticizmus és semmi metafizika) és nem az e világé (még ha csendélet akverelljei, vaskos grafikái, némely közepesen jó festményei nagyon is földközeliek). Nemcsak arról van szó, hogy a tárgyak egzisztálnak élőlényként, és az élőlények nem-élőként, hogy megfordulnak, ellentétükbe csapnak vagy megszűnnek a dolgok, hogy kísértő emlékképek, fantazmagóriák, az álom s ébrenlét köztes állapotában felbukkanó sejtések mutatkoznak a látszat-látvány mögött. A tudatállapot maga az, amely bizonytalan. A dolgok szorongást keltően több jelentésűvé válnak, minden látszólagos és nincs mihez viszonyítani. Farkas festményeiben talán épp az a titok, hogy nem fordíthatók át szavakba – nemcsak úgy, mint a festészet színe-java, mely verbálisan nem közölhető, hanem mert abban a tartományban léteznek, ahol még nincsenek szavak.