VISSZATÉRÉS ANYÁCSKÁHOZ – VAGY MÉGSEM
Keleti nyitás és orosz-szimpátia
A nemzeti együttműködés rendszerének ún. „keleti nyitás politikája” nem lett volna ördögtől való. Ahogyan a visegrádi együttműködés sem, sőt. Nem rossz, ha egy ilyen kis ország több lábon áll gazdaságilag, és nincs teljesen kiszolgáltatva a nyugati centrumországoknak. Azt pedig csakis üdvözölni lehet, ha „Köztes-Európa” kis államai a szövetségi rendszeren belül külön regionális szövetséget kötnek, hogy ellensúlyt képezzenek a centrummal szemben, amely olykor végvidékként és félgyarmatként hajlamos kezelni őket. Ráadásul a Nyugat képmutató is – mint mindenkor története folyamán –, hiszen vígan kereskedik az általa latorállamoknak nevezett országokkal. Free Tibet meg ujgur jogok, de közben gazdagítják Kínát, illetve önmagukat. Az Adidas hidzsábot és burkinit is gyárt.
A visegrádi együttműködést de facto elsöpörte Magyarország különutas politikája, a keleti nyitás pedig jóval túlment a kereskedelmi és kulturális kapcsolatokon. Az akkumulátorgyárak mellett alig van keleti despotizmus, melyet a magyar kormány és tábora ne üdvözölne az általános demokrácia- és nyugatutálat szellemében. Vagyis a keleti nyitás nemcsak (sőt, nem is elsősorban) gazdasági kapcsolatokat jelent, hanem szimpátiát az ázsiai berendezkedésekkel, s ez sokunkat méltán tölt el aggodalommal. A jobboldali közvélemény pár éves ruszofíliája pedig ennek egyik szerves eleme.
összemosódni látszik
Emlékszem, huszonéve egy jobboldali publicista még azt írta, hogy az oroszok fognak megvédeni bennünket az iszlámtól. Szavain mosolyogtak, az idősebbek előjöttek az „emlékszem rájuk, zabráltak mindent, és elvitték a kakukkos órát” megjegyzésekkel. Az elmúlt években mintha gyökeresen változott volna ez a hozzáállás a jobboldalon (először a szélsőjobboldalon, bár a jobboldal és szélsőjobboldal egy ideje összemosódni látszik), s az ukrajnai háborúval rendkívül megerősödött.
Ezt mutatják a különféle szélsőjobbos oldalak, de ami ennél aggasztóbb: a NER-sajtó, sőt, alkalomadtán a kormány politikai gesztusnyelve, a szimbolikus politizálás is – melyre szinte minden szövetségesünk felhördül. Magyarországon az elmúlt évtizedben fokozatosan felerősödött, a jobboldali sajtótermékek zömében szinte kizárólagos lett az orientalizmus (értsd: keletmánia) és vele párhuzamosan a nyugatellenesség. Szinte a kilencvenes évek liberális propagandájának ellenpontozása zajlik. Akkor minden jó volt, ami nyugat, és minden rossz, ami kelet, most fordítva. Az orosz normalitás és hazafias hősiesség, a kínai technológiai és gazdasági fölény, a csodamérnökök éles kontrasztban állnak a nyugati romlottsággal, önfeladással, bomlással, süllyedéssel. Mindez a hetvenes évekbeli gyerekkoromat idézi: a narratíva akkor virágzott itt legutóbb, a nyolcvanas évek már lazább, mondhatni „nyugatosabb” időszak volt a sajtóban (is).
Ami a Fideszt, vagy inkább általában a nem hagyományos szélsőjobboldali jobboldalt illeti, talán van ebben a fordulatban revánsvágy is az őket korábban lenéző, mostanra taccsra tett liberális értelmiséggel szemben. Próbáltunk mi itt nyugatosok lenni, próbáltuk magunkat elfogadtatni Washingtonnal és Brüsszellel, de a magyar jobboldal, pontosabban az, hogy egyáltalán „jobboldal Magyarországon”, mint olyan, sose volt nektek igazán szimpatikus. Vagy akár szalonképes. Talán történelmi okok miatt, talán mert a késő kádári elittel és a demokratikus ellenzékkel korábban kiépült a kapcsolatrendszer. Nos, így is jó. Ha a Nyugatnak nem kellünk, akkor lépünk egyet vissza keletre, ahol talán jobban megbecsülnek bennünket. És nemcsak a jobboldalt – az egész országot visszük magunkkal.
Ukrán rossz, orosz jó
A jobboldali általában kikéri magának az orosz-barátságot, miközben a jobboldali sajtóban néhány üdítő kivételtől eltekintve a putyinista szempontok érvényesülnek, hol burkolt, hol egészen nyílt formában, párhuzamosan a politikai gesztusokkal. Főleg Ukrajna kapcsán, de messze nem kizárólagosan.
A jobboldali sajtóban kevés kivétellel mást se olvasni és hallani, mint hogy az ukránok korruptak, elnyomják a nemzetiségeket, betiltják az ellenzéki pártokat, cenzúráznak, kényszersoroznak, az egy diktatúra, és így tovább. Ami kétségtelenül igaz, és az ukrán politika olykor az igazi barbárság jeleit mutatja. Ami szemet szúr, hogy ilyesmiket jobboldali sajtóban csak ritkán olvasni vagy hallani az oroszokról. Mintha ott nem tiltanák be az ellenzéket, mintha ott nem lenne diktatúra, nem lenne állami szintre emelt korrupció, nem lennének oligarchák, nem korlátoznák a nemzetiségiek nyelvhasználatát (egy udmurt filozófus felgyújtotta magát emiatt pár éve), nem lenne kényszersorozás, és a többi. Viszont látni olyan riportokat, melyek a békés orosz életet, a tömött áruházi polcokat, az emberek elégedettségét és a putyini politika népi bizalmát, az orosz nép kitartását reklámozzák – mint a szocializmusban.
pacifista érzemény
Mik a narratíva főbb elemei? Az első és legfontosabb a háborús félelem, illetve a békepártiság, mellyel a magyar társadalom nagy többségét meg lehet szólítani. A háború borzalmas, de mi a béke pártján állunk. Nos, a háború valóban borzalmas. Orosz tankok mentek Ukrajnába, és nem fordítva. Mellesleg a háború borzalmai eddig nem érzékenyítették el a magyar jobboldalt, pedig sok háború folyik a világban, ugyanilyen borzalmakkal. Olyankor nem jelent meg ez a pacifista érzemény.
Szemben a háború első időszakával, egyre gyakrabban hallani és olvasni (a jobboldali sajtó eleve az orosz győzelmet valószínűsíti), hogy a háborút igazából nem is az oroszok kezdték, azt az amerikaiak, illetve a „háttérhatalom” provokálta. Ukrajna voltaképp amerikai befolyási zóna Orosz Anyácska hasában. Fegyvereket küldenek, koncessziókat szereznek. A Black Rock felvásárolta az ukrán termőföldeket. Így igaz. Ahogyan az oroszok is eddig mindenhol, ahol tudták. Legutóbb Szíriában és Afrikában. Mi a különbség? Mellesleg a kínaiak is felvásárolják az ukrán termőföldeket, de az ugye, senkit nem zavar, hiszen a Kínai Kommunista Párt a percenként kommunistázó magyar jobboldal barátja.
További gyakori elem, hogy az ukránok voltaképp oroszok, vagy legalábbis testvérnép, ez az ő belügyük. Nos, lehet, hogy a nyelv majdnem ugyanaz, de az ukránok szemmel láthatólag nagyon nem szeretnének az orosz birodalom részei lenni. Nemcsak azok, akik a fronton szolgálnak, hanem az a sok millió sem, akik nem kelet, hanem nyugat felé hagyták el az országot.
Előkerül – főleg a szankciók kapcsán – a magyar gazdasági érdek, sejtetvén, hogy mi a különutas politikánkkal majd kivételezettek leszünk a Kremlnél. Csakhogy a kritikus időszakban a gázár itt is a többszörösére emelkedett, Putyin nem tett kivételt, nem volt neki elég az orbáni gesztuspolitika. Feketelistán vagyunk, mint a szankciókat megszavazó többi EU-tagállam. Az infláció sokáig a legmagasabb volt Európában. Mi hát a konkrét hasznunk a gesztuspolitizálásból?
Előkerülnek irredenta álmodozások. De elhiszi-e bárki, hogy Ukrajnát feldarabolja Oroszország és átadja nekünk Kárpátalját? És ha ez megtörténne, mi volna a szomszéd államok reakciója?
Szóval mi is a haszon a ruszofíliából? Nos, a kérdés inkább így pontos: mi a haszon a keleti nyitásból? A németek és az amerikaiak egyelőre a legnagyobb befektetők. Vagy majd itt egy európai Szingapúr lesz? Ez lenne a NER egyik hosszabb távú terve? (Sokan komolyan hisznek ilyesmiben.) Vagy inkább azért szimpatikus a keleti politikai berendezkedés, mert ott nincs pofázás, nemhogy fékek és ellensúlyok rendszere? A nagybetűs Kelet nem inkább azért csodálatos, mert ott a hatalom azt tesz, amit akar, minden intézményi, társadalmi és politikai kontroll hiányában? S így az orosz férfias-hazafias-normalitás rendszere nem sokkal vonzóbb, mint az elpuhult polgári demokrácia?
Az ukránellenesség a suttogó propagandában és a kommentfalakon odáig jutott, hogy még a második világháborút is átírták egyes „rajongók”. „Tisztánlátás végett: 1944-ben Magyarországot nem az oroszok szállták meg és erőszakoltak meg 400 ezer magyar nőt, és lőtték rommá Budapestet, hanem az első, második, harmadik és a negyedik Ukrán hadsereg!” – írta egy poszt, a II. Ukrán Front elnevezést etnikai összetételként értelmezve. Ilyet persze naponta írnak le, de hogy azonnal megosztotta több ezer felhasználó, és villámgyorsan terjedt! El is gondoltam egy új történelemkönyvet ezeknek az embereknek:
magyarbarát döntés
„Mint az ma már közismert, a 2. Ukrán front csupa ukrán katonából állt, ukrán parancsnokság alatt. Az ukránok foglalták el Magyarországot és ők fosztogattak, raboltak, és vezették be a kommunizmust, a szkíta-grúz származású Sztálin magyarbarát döntése ellenére.
Azt azonban már kevesen tudják, hogy Petőfi Sándor, a szabadkőműves-jakobinus balos forradalmár híres verse eredetileg úgy hangzott, hogy „Itt a próba, az utósó / Nagy próba; / Jön az ukrán, jön az ukrán, / Itt is van már valóba’.” – ez derült ki a Barguzinban elhunyt, életművét utolsó éveiben megtagadó költő emlékirataiból. Még Szeleczky Zita, a gyönyörű nemzeti színművésznő is ezt szavalta a nyilaskeresztes nagygyűlésen, melyet aztán a kommunisták ukrán parancsra oroszra hamisítottak. Így történt, hogy ’56-ban az amerikaiak által félrevezetett, és polgárháborúba sodort magyarok tömegei az „ukránok haza!” helyett hibásan a „ruszkik haza!” jelszót skandáltak a köztük megbújó provokátorok kezdeményezésére.”
(Kipcsak történelemkönyv, gimnázium 4. osztály, Budapesti Főkormányzóság)
Kétségtelen: Ukrajna semmiben nem mondható európai demokráciának, a háborús pszichózisban született kultúrpolitikájuk (orosz könyvek megsemmisítése a könyvtárakban és hasonlók) vagy a nemzetiségi politikájuk nagyon nem. Helytelennek, sőt olykor kifejezetten ízléstelennek tartottam, amikor ukrán zászlókat tettek ki (még ismerőseim is) a facebook profiljukra. Az is igaz, hogy a háború majdnem a szomszédban zajlik, és kárpátaljai magyarok is áldozatul esnek. Körülbelül ennyi a vitathatatlanság a nagy „háborúellenes” narratívából. Csakhogy az orosz-szimpátia már a háború előtt kezdődött, és messze túlmutat a háborún.
Mit jelentett az „orosz” az államszocializmus idején?
Az államszocializmus idején a köznyelvben a „szovjet” és az „orosz” szinonimák voltak. Persze az „orosz”, illetve a „ruszki” volt a frivolabb, a szókimondóbb, kicsit pejoratív mellékzöngével. A „szovjet” a hivatalos, a magasztosabb kifejezés. Mint a „cigány” és a „roma”.
Mindenesetre itt orosz megszállás volt. Ide „bejöttek az oroszok”. Az „orosz”, illetve a „ruszki” gyűjtőfogalom volt, hiszen a Szovjetunióban oroszul beszéltek, és mi is orosz történelmet és irodalmat tanultunk, nem kazah, tatár, ukrán, grúz vagy egyéb történelmet, nyelvet és irodalmat. A Szovjetunió himnuszában szerepel is a „Nagy Oroszország kovácsolta frigy”. Az ukránokról azt se tudtuk, kicsodák. Ahogyan a többi népről sem.
béketábor
Az államszocializmus idején Amerika volt a főellenség. A pártállami sajtóban mindenért az amerikai imperialisták feleltek, ők álltak minden mögött. Amerika a mindenkori háborús uszítóként jelent meg. Az atomháborút az amerikaiak akarták kirobbantani. Velük szemben állt a béketábor. Így hívták a kommunista országokat, melyeknek – bár folyamatosan fegyverkeztek – legfőbb jelszavuk a béke volt. Béketábor, békeharc, békemenetek.
Az államszocializmusban mindenfajta ellenzéki tevékenység, vagy akár rendszerkritika eleve hazaárulásnak számított. Hiszen a dolgozó nép nem lehet ellenzékben, és a Párt voltaképp a Nép. S ha a Párt maga a Nép, aki a Párttal szembeszáll, az a Néppel száll szembe. A szocializmus kritikusait gyakran az amerikaiak fizetett ügynökeinek nevezték.
Sokszor előkerült a szuverenitás kérdése is, főleg, ha emberi jogokról volt szó. A nemzetközi emberjogi szervezetek ellenséges szervezeteknek minősültek és tiltólistára kerültek. Ha nyugaton a sajtó vagy a politika az itteni elnyomásról beszélt, azt a szocialista országok belügyeibe való beleszólásnak nevezték. Minél durvább az önkény, annál többször jön elő a „szuverenitás” meg a „belügyekbe való beleszólás” témája.
A kommunista propaganda szerint (főleg az 50-es években) Nyugat-Európa amerikai megszállás alatt nyögött, kvázi az amerikaiak gyarmataként funkcionált, mely ellen természetesen folyamatosan tiltakoztak a szovjetbarát nyugati kommunista pártok. Moszkva mindig pénzelte a nyugati szövetségi rendszert bomlasztó vagy gyengítő pártokat és mozgalmakat. Akkoriban ezek a szélsőbaloldali pártok és mozgalmak voltak, ma a szélsőjobboldaliak.
A liberalizmus, illetve a liberális demokrácia szitokszónak számított, mondván, hogy ez a politikai berendezkedés látszatdemokrácia, s csupán a nemzetközi nagytőke érdekét szolgálja. A politikusok bábok, mögöttük tőkéscsoportok állnak. Ma úgy mondjuk: háttérhatalom.
Az államszocialista sajtóban a nyugati életformát züllöttként ábrázolták, a Nyugat mindenkor hanyatlott, a normalitás, az egészséges élet, az ifjúságvédelem letéteményese a keleti blokk szigorú erkölcse. A Nyugattal szembeni érzelmeket gerjesztették az ottani romlottság és hanyatlás rémpéldái. (A Nyugat ellen beszélő államszocialista elit persze nyugati cuccokat vásárolt és nyugati életformát élvezett.)
együtt építették
Az államszocializmus idején több országban – jelezvén a szocializmus demokratikus jellegét –, hivatalosan többpártrendszer volt, a pártok együtt építették a szocializmust a vezető, egyetlen valódi állampárttal. Az NDK-ban például működött liberális és kereszténydemokrata párt is. (Ma Észak-Koreában hivatalosan három párt koalíciója kormányoz, de Kínában is több párt létezik, képviselőik ott ülnek az Országos Népi Gyűlés soraiban.)
A kommunista diktátorokat, népük imádott vezéreit zseniális és nélkülözhetetlen vezetőknek kiáltották ki. Szülőhelyük valóságos kegyhely lett egyes országokban. Főleg Keleten, az ősi monarchikus vagy törzsi hagyományoknak megfelelően.
A szovjet külpolitika a régi nagyorosz imperializmust folytatta, ehhez használta a marxizmus-leninizmust, mellyel számos idealistát, és velük orosz érdekérvényesítőt szerzett magának Nyugaton. John Reed, amerikai kommunista forradalmár, aki megjárta Mexikót és a forradalmi Oroszországot, megdöbbent, amikor szembesült azzal, hogy keleten milyen a bolsevik forradalom. „Akárcsak Moszkvában, itt is kijózanította maga a kongresszus. (…) a kongresszus iránya nem marxista volt, hanem antiimperialista. A Komintern vezetője a legprimitívebb érzelmére hatott, és a küldötteket Nyugat-ellenes dühre sarkallta. Végül szózatot intézett nyolcszázmillió ázsiaihoz: üzenjenek „igazi szent háborút”, és keltsék életre ’azt a harci szellemet, amely egykor áthatotta a Kelet népeit, midőn nagy hódítóik vezetésével Európa ellen vonultak’. Válaszul a közönség kiáltozva felugrott, puskákat, szablyákat lengettek, és bosszút üvöltöttek a hitetlenek ellen. (…) A szent háború nem proletárforradalom, és a különbség elködösítése egyenlő a tömegek félrevezetésével.” – vonta le a következtetést. (Robert A. Rosenstone: Romantikus forradalmár. John Read élete, Bp. Kossuth, 1982, 323.)
És ez 1920-ban volt, még csak nem is Sztálin alatt. Máig eleven figurája a nyugati értelmiséginek a hasznos hülye, aki bedől a keleti vendégszeretetnek, elalél a diktátor karizmájától, és terjeszti a szép meséket a vezér, a cár, a kán békevágyáról, birodalmuk hallatlan fejlettségéről, és persze a nép boldogságáról és szeretetéről. Hogy mennyire hamis képet közölnek ezekről az országokról Nyugaton. Így ment ez a francia, brit, amerikai kommunistáktól a putyini propagandát propagáló Tucker Carlsonig. Ez egy típus, és jellegzetesen nyugati, tökmindegy, hogy kommunista vagy trumpista az illető.
Ezek az oroszok már nem azok az oroszok, vagy ha mégis, nekünk az is jó
A jobboldalon, mint annyi mindenben, az orosz viszonyban is kettős beszéd folyik. Nem vagyunk mi oroszbarátok, csak nem akarunk háborút. A kormány minden szankciót megszavazott Brüsszelben. (Én se szeretném, hogy a háború eszkalálódjon.) De akkor a jobboldali sajtó és kommentmező miért ágál az oroszok mellett és a brüsszeli szankciók ellen? Talán szemben áll a saját kormányával? Vagy a kormány áll szemben legszilárdabb bázisával?
Persze ezek szarkasztikus retorikai kérdések. A propaganda mindig más, mint a reálpolitika. Az egyik a vágyálom, a másik a rideg valóság, a muszáj világa. Az EU-tagság pénzt jelent, még ha most ők a kommunisták, az Új Moszkva, sőt Moszkvánál is rosszabbak.
Elképzeltem, ahogyan a Varsói Szerződést és a KGST-t naponta ellenségként szidja az állampárti sajtó. A szovjet elvtársak ezt nyilván úgy fogadják, mint a brüsszeliták és az amerikaiak. Morgolódnak, kétségbe vonják Magyarországon a szocialista demokráciát. Aztán belengetik, hogy megvonják a támogatást, egyes üzletembereket nem engednek Moszkvába… Persze idáig a Szovjetunió sose merészkedik. Budapesten évekig megy a szovjetellenes állami propaganda, a szövetségi rendszer megkérdőjelezése, a többi tagállam pedig hosszas vitába bonyolódik a magyar kormánnyal. Így történt ez 56-ban és 68-ban. Illetve ennyire nem durván, mert a mai Brüsszel és Washington annál a Moszkvánál is sokkal rosszabb.
bárki kieshet az ablakon
Amikor kibújik a szög a zsákból, és a jobboldal legalább elismeri, hogy inkább az oroszok, mint az önfelszámoló Nyugat, akkor mindig előjön, hogy ezek az oroszok már nem azok, akik a szovjetek voltak. Az oroszok nem cáristák, de nem is bolsevikok. Ők a normalitás, ahol nincs cancel culture, nincs LMBTQ, de van igazi család és tradicionális értékek. Ott a gyerekeket nem operálják át, ott a férfi még férfi, a nő pedig nő. (Hogy fér ebbe a normalitásba a valóságshow, amikor csecsen ketrecharcos ver meg öreg oroszokat orosz nagyvárosok utcáin, mert azok isznak vagy rágyújtanak az utcán?) Cancel culture tényleg nincs, csak régi vágású cenzúra van. Kétségtelenül nem hurcolnak meg, mert nem vagy elég woke vagy feminista, viszont bárki kieshet az ablakon, aki ellenzéki vagy oknyomozó újságíró.
Utóbbi egy valamirevaló magyar jobbos számára még szimpatikus is lehet. A dolgok kemény, férfias elintézése vonzó. Na de mi van a szovjet múlttal, a „kommunista diktatúrával”, a háborús magyar bakák szovjetellenes kitartásával? Oroszországban évek óta Sztálin szobrokat avatnak, és megbüntették a papot, aki nem volt hajlandó felszentelni a grúz Drakula ikonját. Az ukrajnai háború legfontosabb jelszava a nácítlanítás, amely, ha nem Putyin hirdeti meg, igen rosszul hangozna jobboldali körökben. Mindenesetre a Vörös Hadsereg kultusza és a szovjet idők nosztalgiája a putyinizmus legalább olyan nélkülözhetetlen és alapvető ideológiai kelléke, mint a régi orosz cároké és a pravoszláv kereszténységé. Ahogyan a szovjet időszakban is dicsőítették Rettegett Ivánt, Nagy Pétert és általában a cári időszakot.
Egyre gyakoribb „szakértői” narratívává vált, hogy az oroszok mekkora területi veszteséget szenvedtek el a Varsói Szerződés és a Szovjetunió megszűntével. Ezt a mindenkinek, leginkább a Nyugatnak, meg kellene értenie. Csodálkozom is, hogy a keleti blokk felbomlását még nem nevezték el az oroszok Trianonjának.
Bár a putyinista Sztálin-kultusz miatt felszisszen pár jobboldali publicista, azért felbukkan a Sztálin-relativizálás is. Először azt hittem, Krausz Tamás vagy tőle is bolsevikabbra álló figura, mondjuk Észak-Korea egyik magyarországi letétje (igen, egzisztálnak itt ilyenek) kiáltotta nem a pusztába, hanem a félhivatalos vonal irányába az alábbi eszmefuttatást, de nem. Ez bizony a napikommunistázás egyik régi csatornájából csusszant a felszínre: „A közhiedelemmel ellentétben a Szovjetunió 1939 szeptemberében nem felosztja Lengyelországot a náci Németországgal, hanem csak az 1920-ban elvesztett területeit szerzi vissza. A Lengyelország elleni 1939. szeptember elsejei támadást követően a Vörös Hadsereg, közel háromheti kivárás után, szeptember 17-én lépi át a határt nyugat felé, és nyomul előre, de csak az 1918-ban kijelölt határig, a Curson vonalig. Tehát szovjet katona nem is lép ekkor lengyel földre. Ukrajna ekkor kapja vissza nyugati területeit! Erről ma megfeledkeznek az ukránok! Érdemes szót ejteni itt az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt Molotov-Ribbentrop paktumról, mert rengeteg ferdítés, sőt, hazugság tapad ma is hozzá! Ugyanis abban, de még a titkos záradékában sem szerepel Lengyelország neve, és persze felosztása sem! Eme szerződés szerint amennyiben valamelyik aláíró fél lépéseket tesz 1918-as határai visszaállítására, akkor a másik semleges marad. Ennyi és nem több!”
hamis interpretálás
És az ukrajnai éhezés se úgy volt ám, ahogyan nekünk itt az elmúlt évtizedekben az imperialisták, vagy a Horthy-korban a fasiszták magyarázták: „Mindenképpen ki kell térnünk az úgynevezett „ukrajnai éhínségre” az 1930-as évek elején. Erről is rengeteg a hamis információ, a tudatos torzítás ma! Valójában egy nagy ökológiai katasztrófa sújtotta a harmincas években az egész északi féltekét: elhúzódó súlyos aszály tizedelte a termést, egész Eurázsiában és Észak-Amerikában. Csak akkor ebből még nem lett klímahisztéria… Az USA-ban 1931-39 között tartott a „nagy porviharok évtizede”. Szinte elsivatagosodott az amerikai Közép-Nyugat, 2,3 millió farmercsalád hagyta el földjét és költözött a városokba. Erről szól pl. John Steinbeck regénye az Egerek és emberek. A Szovjetunióban, az úgynevezett ukrajnai éhínség éveiben, 1931–1934 között több ember halt éhen az Orosz Föderációban (7-8 millió ember), mint Ukrajnában (2-3 millió ember)! A kazahsztáni „éhségsztyeppén” is másfél millióra tehető az áldozatok száma. Szerencsétlen módon mindez egybeesett az 1929–1935 között folyó erőszakos sztálini kollektivizálással, ami felerősítette a negatív ökológiai folyamatokat, és a kettő együtt vezetett a parasztság elleni terrorhoz. A városi pártbürokraták nem hitték el a parasztoknak, hogy csak annyi termés termett, és tényleg nem tudnak többet beszolgáltatni. Nem teljesültek a tervek, és a kulák lett a bűnbak. Pedig az erőltetett iparosításhoz nagy szükség volt a gabonaexportra, ami folyt is tovább, miközben a vidéki lakosság éhezett. De az már nem igaz, hogy Sztálin akarattal akarta kiéheztetni az ukrán népet. Még a legőrültebb diktátor sem tenne ilyet, hiszen ezzel éppen saját hatalmát ásná alá. Az ördögöt nem kell feketébbre festeni a valóságosnál! De a holodomor elferdített, hamis interpretálása nagyon alkalmas a ruszofóbia felkorbácsolására Ukrajnában.” (Demokrata, 2024.03.04. Gazdag László írása)
Az orosz-barátság ma Nyugaton és a (marxista-leninista) baloldalon az antiimperialista tradíció, illetve beszédmód szerves része, éppúgy, mint a palesztinbarátság és vele az Izrael-ellenesség. Persze ez ma már csak szimpla Nyugat-gyűlölet, amelynek rég nincs semmiféle osztályszempontja. Magukat kommunistának mondókat látok a közösségi médiában a nagyorosz nacionalizmus vagy a kínai terjeszkedés mellett ágálni. Mindegy, mekkora a nyomor vagy a kizsákmányolás, milyen durva a kapitalizmus, miféle nacionalista vagy fasiszta eszmék terjengenek Keleten. Mint a focidrukkerek, úgy szurkolnak a legmocskosabb diktátornak és a legbrutálisabb rezsimnek is Amerika, illetve általában a Nyugat ellen.
Ezekkel a marginális figurákkal találta meg a hangot a jobboldal egy része. S mivel a jobboldal nálunk a „bármi”, ők lesznek az antiimperialista baloldal is. Az ukrán-ellenes érvelésben például az is megjelent, hogy Ukrajnában betiltották az összes kommunista pártot. (Volt belőlük vagy féltucat.) El is képzeltem a régi szélsőjobboldalt a mai jobboldal rugalmas gondolkodásával. Mondjuk a különítményeseket. Héjjas Iván ír egy levelet Prónay Pálnak 1920 táján:
„Vitéz blatnyicai és tótprónai Prónay Pál ezredes úr saját kezébe!
Kedves Pali bátyám!
Remélem, elnézed nekem, hogy most nem tudok Siófokra meg Izsákra menni kommunistát akasztani, mert a haza Ukrajnába szólít, ahol is az orosz és kínai elvtársakkal kell találkoznom. Az amerikai imperialisták ugyanis már több millió hektár zsíros termőföldet fölvásároltak ottan. Az országot a jenkik bábja, egy zsidó imposztor, valami Zsilinszki vezeti, aki bebörtönzött számos ukrán kommunistát és szocialistát, mint az oroszok embereit, azokat kell mostan kiszabadítani.
Remélem, levelem jó egészségben talál, kézcsókom Aimée nagyságos asszonynak.
Ölel a te uradöcséd,
vitéz Héjjas Iván”
Némi személyes morgolódás: kis ország vagyunk, egy csőcselékre telik
Elbert János 1983-ban elment találkozni egy ismeretlennel, aztán megcsúszott a Balaton-parton, beverte a fejét és belefulladt a 20 centis vízbe. A fia, aki azt terjesztette, hogy az apját megölték, két hónap múlva véletlenül belefulladt a Dunába. Az eset megihlette a Gyöngyössy-Kabay alkotópárost, és megcsinálták már a rendszerváltás után a Halál sekély vízben című filmet, amelynek egyértelmű üzenete, hogy ugyanazok uralják az országot és mondanak gyászbeszédet, akik korábban a gyilkosok voltak, jelesül a KGB emberei. Gyöngyössy még abban az évben tragikus hirtelenséggel elhunyt, Kabay Barna pedig szakított a filmdrámával és a dokumentummal (amelyekben jó volt), és sorban csinálta a szarabbnál szarabb vígjátékokat. Néhai Antall József is azt nyilatkozta, hogy naiv, aki azt hiszi, Oroszország lemondott politikai szerepéről a térségben.
itt háború zajlik
Ez jutott eszembe, hogy évek óta sokadjára hallgatom és nézem a „nemzeti médiában” a mindenféle szakértőt, volt titkosszolgát, az egykori III/akárhányas csoportfőnököt, az egykori párttitkárt, a KISZ-titkárt, a valamikori pártlap szerkesztőjét, a kitüntetett újságírót, a sztálinistát, a kádáristát, az egykori szélsőliberálist, de az egykori Amerika-pártiakat és nyugatosokat is a mostani jobboldalon, mondván, itt háború zajlik, és az ellenség az Amerika által felbérelt, azok érdekeit képviselő ellenzék, civil szervezetek meg mindenki, aki nem ők.
Sose kedveltem az USA-t, ahogyan a Nyugatot se úgy általában. Örkényt, Kafkát és Mrożeket ellenben annál inkább, és ez már az ő világuk. A groteszket csak fokozza, amikor engem, mint régi Amerika-ellenest, aki tüntettem George W. Bush magyarországi látogatása ellen, az iraki háború ellen, és hosszú esszéket írtam a kritikátlan Amerika-imádatról, most lenyugatimádóznak. Igaz, ők nem voltak ott a tüntetéseken, mert vagy még gyerekek voltak, s mint rendes, jólfésült konformista stréberek, már a NER-ben nevelkedtek, és azt darálják, amit mondanak nekik a szüleik vagy a média. Vagy akkoriban pont Amerika, illetve a Nyugat őszinte, meggyőződéses hívei voltak. A Fidesz vezérkara például: Orbán 2007-ben még mindent elátkozott, ami Keletről jön. Nyilván, mert akkoriban Gyurcsány cimborált Putyinnal.
Néha élcelődtem, hogy az elmúlt negyven év során mindössze annyi történt, hogy az MSZMP gyorsabb reagálású ága előkészítette az ország nyugatosítását, s a NATO-hoz és az EU-hoz csatolta az országot. És szüretelt is valamelyest. Az MSZMP lassú reagálású ága pedig féllegalitásba vonult a 45 után kiürített jobboldalon, s most méltó bosszút áll rajtuk, akik elárulták a Szovjetuniót, a keleti blokkot, a keleti elvtársakat.
Az MSZMP nyugatos szárnya az országot nem érezte magáénak, nem is tudott vele mit kezdeni, ezért eladta, kiárusította, a kenőpénzt meg zsebre rakta. Az MSZMP keleties szárnya ellenben az országot nagyon is a magáénak érzi. A szó legszorosabb értelmében a saját magántulajdonának. Az ügynökaktákat viszont (szemben a többi kelet-közép-európai országgal) egyik szárny se hozta nyilvánosságra.
Paranoid félelmek, némi disztópikus viccelődéssel kompenzálva
Talán az történik (a tévedés jogát fenntartva), hogy a Nyugat lassacskán kivonul, visszahúzza csápjait Köztes-Európából. Talán nem éri meg üzletileg, mint anno a gyarmatok fenntartása. (Mert nem a felszabadító mozgalmak szabadították fel azokat a területeket, ez csak az új államok nélkülözhetetlen mítosza.) Vagy a Nyugat tényleg legyengült, és húzza beljebb a limest. A lényeg, hogy most is az történik, mint mindig: a nagyhatalmak döntést hoznak, illetve maguk is gazdasági kényszernek engedelmeskednek, s ennek megfelelően alakul a félperiféria kis államainak „önálló politikája” és „ideológiája”.
Lehet, most is hasonló világpolitikai, s nyomában geopolitikai váltás zajlik, és az orbánizmus mint önálló magyar kezdemény optikai csalódás csupán. Mert valójában a jelenlegi magyarországi elit átlátja, hogy a Nyugat húzódik vissza, ahogyan a tenger visszahúzódik. Ha megnézzük saját történelmünket, a magyar politika és vele a „közvélemény” mindig úgy változott, ahogyan a nagyhatalmi vonalak rendeződtek.
A Nyugat az első világháború eredményeként feldarabolta a Monarchiát, létrehozta a kezdettől működésképtelen kisantantot. A 30-as években kivonult. 1948-ban megint kivonult úgy, hogy be se jött. 56-ban beintett, hogy semmi közünk hozzátok, nem a mi bizniszünk. Most pedig „rájött”, hogy tényleg semmi köze hozzánk. A magyar (és más kisországi) „politika”, és nyomában a mindenkori „közhangulat”, hol késve, hol hamar, de mindig a nagyhatalmi érdekvonal-rendeződésekre reagált fasizmussal, bolsevizmussal, liberalizmussal, illiberalizmussal, és az ehhez tartozó süket dumákkal fejlődésről, haladásról, hanyatlásról, demokráciáról és rendről, dekadenciáról és normalitásról, gyermekeink jövőjéről, nemzeti múltról.
Ha a demokraták Bident indítják, a mindenre alkalmatlan szenilis vénembert Trump ellenében, az azt jelenti, hogy a demokraták voltaképpen Trump elnökségét támogatják. Talán hogy ő végezze el a piszkos munkát, melyet a glaszékesztyűs progresszívek nem hajlandók. Többek között a veszteséges NATO leépítését a válságban lévő Egyesült Államok részéről. Sajnáljuk, nem tudjuk többé finanszírozni a történelem végét. Amennyiben pedig a NATO-nak annyi lenne, Nyugat-Európa, bár rohamos iramban fegyverkezne, párhuzamosan tárgyalna az oroszokkal is. És ismerve Nyugat-Európát, békéjének ára mi lennénk. Nem valószínű, hogy Köztes-Európába orosz csapatok vonulnának be, inkább semleges zóna jönne létre. Olyan, amelyik gazdaságilag ugyan Európa része, de politikailag az orosz befolyás érvényesül. A magyar elit talán ennek megy elébe, a propaganda pedig ezt készíti elő, jobb félni, mint megijedni alapon. Magyarország leginkább a német nagytőke territóriuma. Ugyanakkor lehet csatorna, átjáró is a németek és oroszok közt. Kelet és Nyugat közt, mint mindig.
vátesz
Mindez persze találgatás. De igen népszerű hazai jobboldali-szélsőjobboldali körökben Alexandr Dugin Eurázsia-koncepciója. Egy nagy tradicionalista-nacionalista Szovjetunió a Nyugat ellenében. „Hagyjuk az internacionalista, nemzetietlen díszleteket, a felszín alatt már körvonalazódik… az igazi Oroszország, a történeti Oroszország, az ősi… valódi Oroszország-Eurázsia, Dzsingisz kán nagy művének örököse” – olvasom újra Wiktor Woroszylski esszéjében, mely az akkor pánmongolizmusnak nevezett nagyorosz-eurázsiai tudatról szól. 1984-ben írta, én a Máshonnan Beszélő nevű szamizdat egyik 1988-as számában olvastam először. A nyolcvanas évek végén abszurdumnak tartottam, és elképedtem, hogy még szegény Csingiz Ajtmatovot is belekeveri. Sose gondoltam volna ekkora vátesznek a kilencvenes években elhunyt lengyel zsidó irodalmárt. Dugin sehol nem volt még. Ma pedig a pusztai, sztyeppei romantika az oroszoknál is dívik bizonyos körökben, pedig ők nem szittyák vagy hunok.
„Akarsz-e orosz lenni?” – ez volt az egyik jelszó a hagyományos orosz nacionalizmus újjáéledésekor a rendszerváltás idején. Mostanság a putyini Oroszországban, nagy arénákban, az államilag támogatott nemzeti rock hangjaitól kísérve politikai szeánszokon mindenféle nemzetiségűek vallják meg oroszságukat. A grúz vagy a burját elmondja, hogy ő grúz és burját, de orosz.
Bárki lehet tehát orosz, a magyarok is. Nyugatot védő keresztény végvár voltunk, de most törölve az ezer évet, kipcsakok lettünk, hunok megint, türkök, akik a posztszovjet Közép-Ázsiába járunk csodálni az ottani viszonyokat. Miért is ne lehetnénk akár oroszok?
Gyökértelenség és látens öngyűlölet
Jobboldali barátomtól kérdezem, mi a véleménye. Szerinte „vannak jobbosok, akik úgy hiszik, ez valami játék”. Játék, melynek nincs igazi tétje. Ezek a jobbosok „pusztán azért fetisizálják az orosz rezsimet, mert az az őket igazoló antianyag. Ami erőt ad nekik. A ressentimentjüknek. De ezek nem értik Oroszországot. Ahogyan Amerikát sem. Ők is ugyanolyan önpusztítók, mint az lmbtq-wilkommenskultur”. Csak ők – szemben a Nyugat alkonyával – az oroszok általi öngyilkosságot és önfelszámolást választanák az afrikai invázió, a család és a nemek szétbomlása helyett.
„A tarkójukhoz pisztolyt szorító NKVD-s tiszt gondolata is kéjes borzongást váltana ki belőlük. Talán kicsit felállna nekik. Lehet, hogy ők maguk tartanák oda a homlokukat a pisztolycső elé” – vicceskedik. Pedig ez valódi keleti, orosz módi lenne, mint Sztálin idejében vagy Rajk akasztásakor.
egyfajta öngyilkosság
„Betegek ezek. Nincs bennük semmi életösztön” – folytatja az irodalmias eszmefuttatást. „Azt mondom, az öngyűlölet és a ressentiment működik bennük, ami pont ugyanaz, mint azokban, akiket gyűlölnek.” Ez az oroszimádat egyfajta öngyilkosság. Lényegében ugyanaz, mint Nyugaton a woke, csak itt köztes európai hagyományon alapulva, kelet-európai formában.
Ugyanakkor mégis inkább játék. „Nem értem, miért élik meg ezt tömegesen. Alapvetően infantilizmus. Pofázás. Szerepjáték kockázat nélkül.” Vagyis a NER nem igazi oroszbarát, csak kezeli a politikai divatot. Mint orvos a betegséget. Na, ez meghökkentő csavar.
Erről szólt korábban a jobboldali szubkultúrákban terjedő habsburgizmus, melynek semmi köze a régi aulikusokhoz vagy a háború előtti legitimistákhoz. Azok, bár Habsburg-pártiak voltak, nem szidták mosdatlan szájjal a szabadságharcainkat és azok hőseit, nem jutottak el a hungarofób öngyűlöletig, hogy még a Lipót-féle abszolutizmust is éltessék, melyet maga I. Lipót bánt meg a halálos ágyán.
„Nem ad identitást, nem ad szellemet ezeknek senki. Nincsen a szívükben törvény, nincsen a szívük hústáblájára felírva semmi. Hogy lehet így élni egyáltalán? Kár ezzel foglalkozni. Holnap más lesz nekik a szerepjáték” – zárta monológját a barátom.
Zárszó helyetti post scriptum
Szerettem volna felidézni, hogy gyerekkoromban milyen pátosz övezte az orosz embert. Középiskolás koromban az osztályunk kiment két hétre a Szovjetunióba, és Leningrádban vigyázzban álltunk Haza Anyácska szobra előtt. Azóta Putyin az egykori Sztálingrádnál emeltetett egy mindennél nagyobb Haza Anyácskát, amely pár méterrel magasabb, mint az amerikai Szabadság-szobor. És ehhez a látványhoz szól a YouTube-on a második világháború klasszikusa: a Szent Háború című szerzemény, de divat lett a Katyusa is. Ez kétségtelenül lenyűgöző és imponáló a magyar jobbosnak, főleg a Pride és hasonlók mellett.
vitathatatlan alap
Az már kevéssé lehetne imponáló, hogy Magyarország az egyetlen ország egész Európában, ahol semmiben nincs semmiféle konszenzus. Számos más országban, ahol rendkívül éles a politikai ellentét, és nagy a megosztottság, valamiben azért megegyeznek. Itt még Szent István vs Koppányban sem. A lengyeleknél, noha durva harcok dúlnak az ottani két oldal közt, a félelem az oroszoktól és a nyugati orientáció kikezdhetetlen és vitathatatlan alap. Nálunk semmi. Ez itt két ország: Pannónia és Hunnia.
Ezen szomorkodtam volna még, mikor olvasom a friss hírt, hogy Magyarország nem csupán kínai megfigyelő rendszert vásárol, hanem kínai rendőrök fognak járőrözni Budapest utcáin – nyilván védve a nyugati szövetségeseinktől olyannyira féltett szuverenitást. Kissé megkönnyebbültem. Nincs visszatérés az orosz Haza Anyácskához, a következő divathullám a Mennyei Birodalom nagysága és kultúrája lesz.