Farkas Attila Márton

OKTÓBERI TÉVES ESZMÉK

2005 december

OKTÓBERI TÉVES ESZMÉK
„Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. […] Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett.”
Hamvas Béla: Interview

A honi szélsőjobboldal nemzeti tabukat megtörő, azokat leginkább az antiszemitizmus oltárán föláldozó széles körű tevékenységének egyik jellemző epizódja volt David Irving magyarországi szerepeltetése. Mint arra talán még többen emlékeznek, az ismert antiszemita történész, akinek könyveit nálunk a Gede Testvérek nyilas kiadója jelentette meg számos náci és antiszemita klasszikus társaságában [1], a két esztendővel ezelőtti október 23-án, a közszolgálati televízió Éjjeli Menedékhely című kulturális műsorában előadta elméletét ’56 „eltitkolt valóságáról”. (Korábban egyébként a MIÉP vendége is volt.) Irving szerint a felkelés voltaképpen antiszemita progromként indult, mivel a magyarok a kormányt zsidó kormánynak tekintették. Matúz Gábor, az Éjjeli Menedékhely szerkesztője és műsorvezetője miután a tévéműsort Irving szerepeltetése miatt betiltották, a témának egész könyvecskét szentelt, s ebből lényegében ugyanezt tudhatjuk meg: zsidóverések és akasztások terebélyesedtek szabadságharccá [2]. A könyv bemutatójának stílusosan a nevében is beszédes Arcvonal Kávézó adott otthont, melynek falán ott díszelgett a vendéglátóipari alegység névadójának, az egykori hangrista Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségének második világháborús plakátja. Az üzenet nyilvánvaló: ’56 zsidóellenes szabadságharc volt, s ezzel a magát ötvenhatos lapként megnevező emigráns nyilas újság, a Szittyakürt nézetei kaptak kvázi országos fórumot. (A „külső nyomás” miatt talán némileg kozmetikázva.) Egyébként a szélsőjobboldali Irving érdekes módon Kádárról mindenkor igen jó véleménnyel volt, ennek elsődleges oka, hogy Kádár eléggé ügyesen „árjásította” az állampárti elitet, így regnálása idején a felső vezetők közül az egyetlen Aczélon kívül mindenki „magyar származású” volt.

Deim Pál: Rácsok, kortarsonline.hu

Deim Pál: Rácsok, kortarsonline.hu

Mindez eddig csak a szélsőjobboldal szokásos akcióinak egyike lenne, s mint ilyen, nem igazán kiemelkedő esemény. (Bár Matúz könyvét a Kairosz adta ki – vagyis nem a legaljább kiadók valamelyike –, s annak bemutatóján Kondor Katalin, a Magyar Rádió akkori elnöke is megjelent, mi több a könyvhöz ajánlást írt.) Csakhogy Matúz (illetve Irving) állításai a politikailag és kulturálisan marginálisnak igen nehezen minősíthető „ellentáborban” is megtalálták alátámasztásukat. Az Élet és Irodalom 48. évfolyamának kilencedik számában ugyanis Standeisky Éva, az ’56-os intézet munkatársa Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban címmel olyan szellemiségű tanulmányt publikált, amire 1989 után a hazai mainstream sajtóban nem volt példa [3]. A szerző, aki nem győzi hangsúlyozni, mekkora történelemhamisítónak tartja Irvinget, tulajdonképpen ugyanazt állítja, mint ez utóbbi – csak ellenkező előjellel, illetve attitűddel. Standeisky nemcsak újból fölmelegítette a forradalom alatti összes antiszemita – vagy általa annak minősített – eseményt, hanem összeszedegette a különféle jegyzőkönyvekben megemlített zsidózásokat, vagy ilyesféle utalásokat, a zsidózást is tartalmazó kommunistaellenes gyalázkodó leveleket stb., és ezekből mindjárt igazolást is nyert a forradalom antiszemita jellegére. A szerző már a cikk elején leszögezi, hogy „elhamarkodott ítélkezések helyett az antiszemita jelenségek számbavétele, okainak feltárása vihet közelebb a történtek megértéséhez”. Burkolt bírálattal illeti a téma egyik legjobb ismerőjét is, Kovács Andrást, aki szerint a forradalom napjaiban elenyésző volt az antiszemita jelenségek száma. Merthogy a „zsidóellenes megnyilvánulások közé nem csupán a zsidók tettleges bántalmazása, a lincselések, pogromok tartoznak, hanem a gesztusban, szóban és írásban elkövetett atrocitások is. Ezekkel megsokszorozódik a 15-20 körüli szám. Az antiszemitizmus esetében azonban a ‘kevés’ is sok. A zsidóellenes atrocitások viszonylag ritka előfordulása és az antiszemita megnyilvánulások antikommunista jellege sem ok arra, hogy lekicsinyeljük a forradalom alatti zsidóellenességet” – így az ítélet. Vagyis a cikk minden kényszerű tiszteletkör, illetve a ma kötelező (eléggé erőltetettnek tűnő) „ötvenhatos-farok” ellenére is azt a benyomást kelti – sőt: lényegében ki is mondja, amit egykor a Fehér Könyv, hogy ti. Kádáréknak igazuk volt a fölkelés ellenforradalmi, fasiszta-fehérterrorista jellegét illetően: „Az 1956-ban ismét nyíltan megjelenő zsidóellenesség – amely a társadalomban 1948 és 1956 között lefojtottan volt jelen – nem a forradalomról állít ki bizonyítványt: azt jelzi inkább, hogy az évtizedes kényszerű kitérő után az emberek ott folytathatták, ahol 1945-46-ban, de még inkább 1947-48-ban abbahagyatták velük. Amikor 1956-ban kiengedtek a hatalmi fékek, elszabadultak a csoportos és a személyes indulatok”. Mi több, a szerző szerint éppen Kádárék voltak azok, akik az események antiszemita vonatkozásait titkolni próbálták, és a zsidó-ellenes megmozdulásokat később általánosabb lincseléssé, illetve kommunistaellenes pogrommá kenték, s csak Marosán látta helyesen a dolgokat, minthogy ő fektetett nagyobb hangsúlyt az ellenforradalom antiszemita eseményeire. Mindehhez a Kádár-korszak ismert szakértője, a Fővárosi Levéltár egykori főigazgatója, Varga László adta a nevét opponensként.
zavarba hoz
Érdemes ebből is idézni, minthogy ugyanazon lap ugyanabban a számában jelent meg. Varga bizarr, kissé a régi állampárti önkritikákra emlékeztető konfesszióval végzi laudációját: „Én azért szeretem Standeisky Évát, a történészt (rokonlélek), mert kérlelhetetlen, amikor a történelmi igazságról van szó, megvesztegethetetlen. Most is az. Nem mondja, de hát olvasom, ahogy nekifeszül, hogy korrigáljon egyfajta kánont, aminek Karády Viktor, Kovács András, Vári István stb. mellett én is részese vagyok. Egyikünk sem becsülte le az 1956-os magyarországi antiszemitizmust, de peremjelenségként tárgyalta. Ő nem ezt vitatja, egy pillanatra sem helyezkedik David Irving álláspontjára, mely szerint a forradalom egy nagy antiszemita megmozdulás lett volna. Nem is a forradalomról beszél, hanem az 1956-os antiszemitizmusról, mégis zavarba hoz. Nem estem-e magam is abba a hibába, hogy túl könnyen intéztem el ezt az egész kérdést, beszéltem (írtam) róla, de nem akartam látni.” [4]

Deim Pál: Szoborterv, kortarsonline.hu

Deim Pál: Szoborterv, kortarsonline.hu

De az igazán szomorú nem is ez, hanem hogy Standeisky írására még csak nem is reagált senki úgy, ahogyan kellett-illett volna. Még akkor sem, amikor a szerző (és az ÉS) vérszemet kapva, újabb cikket jelentetett meg. (Bár ebben ezúttal egy konkrét esetet, a Kádár-korszak ’56-ról szóló szennyirodalmában előszeretettel citált, hírhedt miskolci lincselést tárgyalja, ám áthallásosan ugyanazokkal az „általános tanulságokkal” [5].) Senki nem mondta vagy írta például, hogy 1848-ban is voltak pogromok, méghozzá több városban is, hogy számos helyen azért tüntettek, hogy zsidók ne lehessenek a nemzetőrség tagjai, de valahogyan mégsem ez jellemezte sem a forradalmat, sem az utána következő szabadságharcot [6]. Pedig ’56 „antiszemita vonulata” nem csupán nagyságrendileg vagy minőségileg, de az ide sorolható jelenségek mennyiségét tekintve is eltörpül a ’48-as eseményekhez képest, noha Standeisky nagy igyekezettel még a nem egyértelmű, inkább vélt vagy sejtett, mintsem bizonyíthatóan antiszemita megnyilvánulásokat is összegyűjtötte. (Pl. ilyen eset, amikor Kiskunmajsán a tanács zsidó származású begyűjtési felügyelőjét agyonverte a tömeg. Mivel az atrocitásban a lumpenelemek is részt vettek „akik vagyontalanságuk okán eleve nem lehettek kárvallottjai az embertelen beszolgáltatási, rekvirálási akcióknak”, továbbá mivel a párttitkár és a VB-elnök megúszta, a begyűjtési felügyelő csakis a származása miatt halhatott meg – így a komoly tudományos érvelés.) Ha pedig az ismert tényre gondolunk, hogy ti. hány zsidó származású pártfunkcionárius és ávóstiszt működtette a Rákosi-rendszert, valamint hogy a forradalomhoz időben mennyire közel volt a második világháború, ’56 antiszemita aspektusa a jelentéktelennél is kisebbre zsugorodik. Teljesen érdektelen, hogy ezeknek az embereknek a többsége semmilyen szinten és formában nem vállalta zsidóságát, mi több, egy részük (pl. maga Rákosi) lényegében hasadt tudatú figura volt, minthogy elkötelezett moszkovitaként kvázi antiszemita szerepbe került. (Az imperialista Izrael elítélői, a cionisták esküdt ellenségei stb.) Egy antiszemita számára ugyanis mindenképpen zsidónak („zsidó-kommunistának”) minősülnek, bármit is gondoltak ők magukról. Így ha a zsidóellenes megmozdulások száma ’56-ban annyi és olyan volt, mint amilyen és amennyi, s még az antiszemita beszéd sem tudott a közbeszéd részévé válni, akkor talán a társadalom és a felkelők mégsem antiszemitaként reagáltak a korábbi eseményekre, minthogy nem a bukott vezetők és pribékjeik származásával foglalkoztak (még a kicsiny és jelentéktelen keresztény-nemzeti, radikálisan antikommunista csoportok sem!), hanem a bűneikkel. Egy újságcikk a forradalom napjaiból: A Széna-tériek a kakastollas csendőrkalapban megjelenő suhancot elzavarják, mondván: nem ezért harcolunk. És egy másik híradás: néhány nemzetőr kiszabadít egy zsidó származású ávóstisztet a fenyegető tömegből, mert nem akarják, hogy a forradalomnak bárki antiszemita jelleget tulajdonítson. Persze voltak antiszemita atrocitások, ahogyan akadtak nyilasok és talán még néhány horthysta is a felkelők között. Ez utóbbit azonban fölösleges kutatni, azt már régen megtették a kádárista történészek és „szakértő újságírók”, sőt, a nyolcvanas évek végéig szinte másról sem lehetett olvasni ’56 kapcsán, csak erről.
valljuk be, szomorú
Nos, mindezt senki potentát nem írta meg a Standeisky publicisztikájának helyet adó lapban, és máshol sem. A balliberális értelmiség – amely állítólag magáénak érzi az ’56-os örökséget, és amely szinte egységesen zúdult föl David Irving és tanai fölbukkanásakor – hallgatott, mint a sír, még az ötvenhatosok is. Úgy látszik, nem magával Irving állításaival, hanem az ahhoz való viszonyulással volt csak baj, ami valljuk be, szomorú. Matúz ellenben nem hallgatott, hanem könyvének legalább a felét Standeisky írásainak szentelte, hosszan idézte, kérdéseket tett fel, hogy a történésznő milyen alapon rágalmazza David Irvinget, amikor lényegében (sőt olykor szinte szó szerint) ugyanazt mondja. Az Auschwitzból hazatért, majd Kádár bitófáján végző Angyal István, s vele ötvenhat zsidó és baloldali mártírjai foroghatnak a sírjukban.

Deim Pál: Egy szelet a múltból, kortarsonline.hu

Deim Pál: Egy szelet a múltból, kortarsonline.hu

Ezzel a véleménnyel persze szembe lehetne szegezni, hogy a nemzeti mítoszoknál jóval fontosabb a történeti igazság kiderítése, ezen belül az elfeledett részletekben megbúvó kellemetlen igazságoké is. Ahogyan Varga is írja opponensi véleménye végén: korrigálni kell a kánont. Ez bizony így van. Már ha tudományos munkáról van szó. Némileg más a helyzet, ha történeti eseményekre hivatkozó, azokból jelenkori tanulságokat levonni akaró politikai írást nézünk. Az ilyenekben nem valamiféle objektív igazság jelenik meg, és főleg nem az egészről kapunk tárgyilagos képet, hanem vélemény, értékek és persze szándékok – hogy ti. a szerző mit is akar kihozni a ma számára az adott történeti eseményből. Márpedig Standeisky írása közéleti lapban, méghozzá politikailag keményen elkötelezett hetilapban jelent meg, s az olyan fejezetcímek, mint „A csőcselék-antiszemitizmus”, „Kommunistaellenesség, zsidóellenesség”, „Zsidó félelmek” sem éppen az egzakt és tárgyilagos szemléletet, inkább az érzelmeket tükrözik. Amit tovább erősít, hogy a szerző írásának már a legelején erkölcsi tanulságokat von le, ami jellegzetesen a régi típusú, ideológiailag elkötelezett tudomány sajátja. Vagyis nem szaktudományos munkáról, hanem szubjektív politikai esszéről beszélhetünk, ami legföljebb a tudományos kutatás mellékterméke lehet. Ez önmagában korántsem baj (rosszul állna nekem, ha ezt kifogásolnám, mikor az utóbbi időben számos ilyen jellegű írásom jelent meg), csakhogy akkor műfajának megfelelően kell megítélni és foglalkozni a témával.
gyermeteg utópia
Standeisky írásai, illetve azok ÉS-beli megjelentetései csak tágabb politikai – illetve a politika uszályába került kulturális – trend kontextusában válnak igazán érthető jelenséggé. Egyrészt, mint minden politikai érának, ennek is megvannak a maga saját (többnyire az uralkodó ideológiától függő) kiemeltebb, trendi témái. Ezek közül az egyik a holocaust, illetve általában a zsidóság történetének, kultúrájának stb. kutatása, népszerűsítése. Ez azonban jelen írás szempontjából másodlagos. Ami ennél fontosabb: az 1956-os forradalom lényegének elkenése, üzenetének eltussolása, elhallgatása, ami ugyancsak a mostani rendszer ideológiai velejárója. Mert mi is ötvenhat lényege? Elsősorban a nemzeti függetlenség kivívása és ettől elválaszthatatlanul olyan társadalom, olyan gazdasági-politikai rendszer megteremtése, amit ma a legtöbben gyermeteg utópiaként mosolyognak meg. A „földet, gyárat vissza nem adunk!” gondolata legalább annyira fémjelezte a forradalmat, mint a „ruszkik haza!” jelszava. ’56 legfőbb külpolitikai követelése a magyar semlegesség volt, és nem a NATO-tagság. A forradalom címere a Kossuth-címer, hagyománya a kurucos-petőfis, republikánus, nem-kirekesztő plebejus nacionalizmus. ’56 októberében-novemberében a honvédségben a hivatalos megszólítás „elvtárs” helyett „bajtárs” volt, és nem „úr”. (Szimbolikus, hogy később újra elvtárs lett, majd ’89 után újra úr.) A fegyveres harcok közepette alig volt fosztogatás, s itt eszünkbe juthat a jól ismert kép: az írószövetség fölhívására az adakozók az elesettek családjai részére szánt pénzt utcán elhelyezett, fedél nélküli ládákba tették. Mutasson valaki még egy ilyen forradalmat az európai történelemben! És ezen néhány nyilas vagy horthysta felkelő, vagy akár pogromlovag sem változtat. Ahogyan Mindszenty hercegprímás szereplése sem, hiszen híres rádióbeszédében – bár ebben hangzott el először, hogy a felkelés nem forradalom – még ő is arról szólt, hogy a „régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni”, hogy a „nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok között”, sőt, hogy „jogállamban élünk, osztály nélküli társadalomban, demokratikus vívmányokat fejlesztünk, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján állunk” [7].

Deim Pál: Ferdén, kortarsonline.hu

Deim Pál: Ferdén, kortarsonline.hu

Pongrátz Gergely, a Corvin köziek egykori parancsnoka, akit igazán nem lehet lekommunistázni, nagyon is pontosan emlékezett, hogy kik voltak ők, és mit akartak: „Nem akartunk a múltból visszahozni egyetlen társadalmi rendszert sem, hanem kiválasztani mindazt, ami a nemzet érdekeit és javát szolgálja. A szocializmust teljes értelmében, eredeti formájában akartuk megvalósítani. Egy olyan szocialista Magyarországot akartunk létrehozni, ahol a bányák és a bankok kivételével minden termelőeszköz az állami tulajdonból köztulajdonba megy át. A munkás legyen „részvényese” annak a gyárnak vagy üzemnek, ahol dolgozik. A hasznot a munkások között osszák szét, szakképzettségük és termelésük arányában. (…) Egy középutat kerestünk a kapitalizmus és a kommunizmus között. Egy harmadik útról álmodoztunk, amely nem a tőkéseknek vagy a kiváltságos kommunistáknak szolgálja az érdekeit, hanem az egész magyar népnek.” [8] Szándékosan nem egy „balos” ötvenhatost idéztem. Ráadásul a Corvin köziek parancsnoka ezt nem akkor, hanem most mondta. Persze lehet, hogy igaz: ’56 azért volt ilyen, mert torzó maradt, mert nem volt idő, hogy előjöjjenek a szörnyek a mélyből. Amit Hamvas is ír a mottóban idézett írásában: „Ha a forradalom győzött volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok” [9]. (Vagyis ’56 tisztaságát végső soron a forradalom leverőinek köszönhetjük.) Lehet. De a lényegen: a létezett, megtörtént ötvenhaton, annak szándékain és törekvésein ez mit sem változtat.
neojobbágy nosztalgiázás
Hogy mi a baj ötvenhattal? Vélhetőleg az, hogy a forradalom maga egyenlőséget és igazságosságot óhajtó proli felkelőivel és balos értelmiségijeivel, munkástanácsaival, önigazgató szocializmusával nem passzol sem a náci-újnáci világképhez, sem a keresztény-úri neobarokkhoz, sem a neoliberális-komprádor mennyországhoz, sem a „Kádár alatt jobb volt” neojobbágy nosztalgiázásához. És habár ’56 ünneplése hivatalossá lett (persze a szó legrosszabb értelmében), maga „ötvenhat” abszolúte inkompatibilis a mostani rendszerrel, és szinte mindennel összeegyeztethetetlen, amiben ma élünk. Ami az ún. rendszerváltás óta történt, legalább annyira ’56-ellenes, mint maga a forradalmat leverő és megtorló Kádár-rendszer. A fölkelés egyszerre volt nemzeti függetlenségi szabadságharc és szociális forradalom, s ez utóbbi részeként az uralkodó elit, a termelőeszközöket a maguk kollektív tulajdonává kisajátító és ezáltal új osztállyá váló állampárti kaszt – a mai újkapitalista tulajdonosi réteg elődje – elleni lázadás. 1989 után viszont e három óhaj egyike sem teljesült, sőt. Ezért a forradalom jellegéről és lényegéről, valódi fővonaláról ma éppúgy nem ildomos beszélni, mint leverése után.

Másrészt ötvenhattal a mai politikai csoportok és szubkultúráik nem is nagyon tudnak mit kezdeni. De mivel kiemelkedő és meghatározó esemény volt, amivel valahogy mégiscsak el kell számolni, hát meghamisítják. Így gyártódtak az utóbbi másfél évtizedben mindazok a hazugságok és egyoldalú interpretációk, amiket szinte minden évben hallhatunk a ripacs pátosszal nyakon öntött október 23-i ünnepségeken, és olvashatunk a sajtóban – „balliberálisban” és jobboldaliban egyaránt. Így keletkezett a liberális ötvenhat, ahol a „társadalom” (véletlenül se a „nép”) nem a nemzeti függetlenségért és az emberarcú szocializmusért, hanem kizárólag a sajtó és a politika szabadságáért harcolt, és így keletkezett a keresztény-nemzeti ötvenhat is, ahol a magyarság a „szentistváni” (értsd: a Mária Terézia-Horthy féle) keresztény Magyarországot akarta visszaállítani. (És persze mindkét ’56 mi más volna, mint az újkapitalizmust bevezető rendszerváltás előzménye és előképe.) Aztán jöttek az ennél vadabb verziók is, amelyeknek az előzőektől eltérően már alig van valóságalapja. Íme, egy gyöngyszem, újból a szélsőjobbról: A „tradicionalista szupranacionalizmus” hazai senior teoretikusa szerint „az, ami 56 őszén Magyarországon történt – egyáltalán nem volt ‘haladó’ történés, nem volt ‘haladó szellemű’ emberek ‘haladó szellemű’ tette. Ezt – titokban – a liberális progresszionistáknak is tudniuk kell, s valószínűleg – titokban – tudják is, de törekvéseiknek nem lenne hasznára, ha ezt bevallanák, hiszen 1956. október 23-ának az emléke – megfelelően manipulálva – nagyszerűen megfelel bizonyos – a Kali-Yugát [10] generáló erőkkel kollaboráló szándékok ágenseinek most, a 20. század végén.” [11]

Deim Pál: Fény felé, ujmuveszet.hu

Deim Pál: Fény felé, ujmuveszet.hu

Vagyis a szerző a maga nyaka-tekert, életidegen bikkfanyelvén pontosan ugyanazt az érvet hozza ’56 „tradicionalista-ultrajobboldali” elfogadtatására, amit Kádárék annak lejáratására, illetőleg a forradalom leverésének igazolására, hogy ti. a felkelés ellenforradalom volt. A különbség: az ellenkező előjel; ’56 éppen azért pozitív esemény, mert nem haladó szellemű, mert nem forradalom.

És ugyancsak az ’56 okozta probléma föloldására gyártódott a tipikusan jobboldali összeesküvés-elmélet is, miszerint a forradalmat valójában a KGB szervezte fölülről, hogy felkelést provokáljanak, ami aztán hivatalos indokként szolgálhat a szovjet csapatok huzamosabb itt tartózkodására. Ebben persze a nyugati titkosszolgálatok is segítettek az oroszoknak. Ez utóbbi próbálkozás azért minden aljassága és gagyi volta ellenére is becsülendő, mert vallói, burkoltan ugyan, de őszinték. E mítoszteremtés által ugyanis kinyilvánítják, hogy ’56 nem kell nekik, nem az övék, nem érzik magukénak. Hogy miért nem? Hát éppen mert hiányzik belőle a jó kis zsidóverés, márpedig nemzeti szabadságharcról csak akkor beszélhetünk, ha az a magyarság igazi ellensége: a nemzetközi judeokrácia ellen irányul. És az a sok zsidó ötvenhatos amúgy is gyanús. Vagyis ’56 októbere nem az ő októberük, nekik inkább a tizenkét évvel és egy héttel korábbi dátum jelenti az ünnepnapot. Ehhez egy személyes élmény: amikor régészhallgatóként részt vettem egy jászsági ásatáson, és ’56-ról esett szó, az egyik dolgozó felesége – középosztálybeli nő – szó szerint azt mondta: ugyan már, ’56-ot csak a zsidók csinálták, apám is megmondta. (Az apa jómódú orvos – a keresztény úri középosztály tagja, aki az előző rendszerben is érvényesült persze.) Az egyik ásatási munkás – amatőr régész –, aki a forradalom leverése után börtönben ült, és sokáig még érettségit sem szerezhetett, ezt hallva megdöbbent.
a nemzeti egység letéteményese
Ötvenhat, miként korábbi két nagy szabadságharcunk, nem csupán a demokratikus hagyomány, hanem a nemzeti konszenzus, a nemzeti egység letéteményese is. Talán az egyetlen olyan esemény a nyomorúságos és szégyenletes huszadik századi magyar történelemben, ami közös alap lehetne jobb- és baloldali, katolikus, protestáns, zsidó vagy ateista magyar számára. És ami épp emiatt elviselhetetlen a mai megosztott magyar társadalom számára. Mivel ötvenhatban egységes volt a nemzet (pontosabban: nagyon rövid ideig körvonalazódott a „nemzet” lehetősége), így mindegyik szekértábort zavarja a másik ötvenhatosainak vagy hagyományának része-részvétele ebben az egységben. A jobboldalnak nem tetszik, hogy zsidók és kommunisták is voltak a felkelők között, méghozzá szép számmal, a balliberálisok viszont a forradalom nemzeti arculatát érzik fenyegetőnek. De ami ennél lényegesebb, és egyben lesújtóbb: éppen a sokféleség miatt nem létezik ötvenhat, mert ami sokaké, az senkié, hiszen a másikkal senki nem közösködik, inkább hagyja az egészet a fenébe – mint például az említett összeesküvés-elmélet hívei. Vagy: hamisít és csúsztat, ami a másik kézenfekvő megoldás. Ezért ötvenhat besározásának és/vagy meghamisításának az esetleges pszichózisból eredő irracionalitáson túl praktikus okai (is) vannak: eltépni a köteléket magyar és magyar között, a saját szekértábor megerősítése érdekében. Hogy csak a Petőfi-körös reformkommunisták (mint a mai balliberálisok vállalt elődei – ami önmagában is röhej), vagy csak a börtönből kiszabadult papok és a keresztény-nemzeti pártok szervezői, vagy éppen csak a hungaristák legyenek az igazi ötvenhatosok. Aki viszont nem volt reformkommunista, az nacionalista és antiszemita csőcselék, aki meg kommunista volt és/vagy ráadásként zsidó, az nyilván beépített orosz ügynök. E tevékenység külön hasznos mellékterméke: attól, mert valaki még ötvenhatos, nyugodtan lehet büdös zsidó, rohadt kommunista, hazaáruló, vagy éppen mocskos fasiszta. (L. a Mécs Imre-ügyet.) Semmi nem számít, nincs közös pont és nem is kell, hogy legyen – miközben a megosztók másról sem papolnak, mint a nemzet egységéről.

Deim Pál: Szürkület, viragjuditgaleria.hu

Deim Pál: Szürkület, viragjuditgaleria.hu

Mindez persze nem a mostani velejéig romlott rendszer produktuma. Az okok mélyebben lapulnak, az előzmények 1989-nél jóval korábbra keltezhetők. Az, hogy Magyarországon az emberek mindmáig igyekeznek nem morális szemszögből látni és észlelni az életüket, illetve az őket körülvevő világot, az ötvenhatot követő időszakkal hozható közvetlen összefüggésbe. A forradalom leverésével élte át és látta be a társadalom zöme, hogy hazájában nincs módja sem az erkölcsi, sem a gazdasági, de főként a politikai önmeghatározásra. A hatalom viszont tanult a történtekből, és szélsőségeseit félretéve hamar levonta ’56 tanulságait. Rájött, hogy a népet legföljebb az ünnepeken szabad mozgósítani. Nem szabad behatolni a privátszférába, csak ha nagyon muszáj, és viszonylagos jólétet kell teremteni. Ugyanakkor minden közösségi szerveződésre oda kell figyelni, és létrejöttüket minden eszközzel akadályozni. A kádárista politika egyik meghatározó törekvése volt a társadalom minél teljesebb körű depolitizálása, semlegesítése. Sem nemzeti, sem vallási, sem szociális, sem civil alapon nem jöhet létre semmiféle közösség és közösségi tudat, mert az újabb ellenállás gócát képezné. ’56 további tanulsága, hogy nem szabad úgy tűnnie: bárki is komolyan veszi a baloldaliságot. Mert habár a baloldaliság élesen szemben állt a létezett szocializmus valóságával, mégis egyfajta kötelező mércét jelentett – mint a kereszténység a középkorban. Így a Kádár-korszakban csakis egyének érvényesülhettek. De még ők sem akárhogyan, nem legitim, szabályos, törvényes, normális formában, és főként nem az érdem, inkább a protekció és a korrupció révén. A Kádár-korban egész kifinomult kultúrája alakult ki a dzsentrivilágból oly jól ismert külön utak, kiskapuk, összeköttetések keresésének. A Kádár-kor legitimációját az ezekre alapuló sajátos kiegyezés adta: békén hagyunk titeket, lehet gyarapodni, lazítani, korlátozottan utazni, lehet kisebb-nagyobb mértékben ügyeskedni, korrumpálódni, még afölött is szemet hunyunk, sőt, ezt-azt még kimondani is lehet. Ennek fejében viszont átengeditek nekünk az élet irányítását, s szépen hozzászoktok a kötelező ideológiai kántáláshoz. S mindehhez a sokat emlegetett kacsintás a hatalom részéről a társadalom felé: vigasztaljon, hogy eszmét mi sem veszünk komolyan – de hát mit lehet tenni? Az ország nem ugrálhat, mi sem ugrálhatunk, így ti sem ugrálhattok. Az alku könnyen megköttetett, mivel mindenki fáradt volt, félt is. A forradalom leverése után alig fél évvel már egymillió ember éltette a régi-új hatalmat a Hősök terén – azóta se volt ekkora tömegdemonstráció Magyarországon. Az esemény szimbolikus és kifejező. Szinte mindenki, minél gyorsabban igyekezett hűséget nyilvánítani, s ebben az értelmiség járt legelöl. Aztán a legtöbben úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Csekély kivétellel az emberek többsége belemerült az anyagi gyarapodásba és a magánélet kínálta örömök hajszolásába. Az eredmény: a nem szolidáris és nem demokratikus akarat- és érdekérvényesítési módok alternatíva nélküli, automatikus elfogadása. [12]
gulyáskommunizmus
A magyar társadalom részben ezért nem tud mit kezdeni ’56-al. Földolgozatlan, megfeküdte a gyomrot. Amihez vélhetőleg jócskán hozzájárul a rossz lelkiismeret, méghozzá nem csupán a „kádári kiegyezés” elfogadása és az elgerinctelenedés miatt. Van itt más is. A gulyáskommunizmus, a lazítás, a viszonylagos szabadabb és jobb élet ugyanis nem Kádárék jótékonysága, hanem ’56 következménye volt. A sztálini államszocializmus magától soha nem változott volna. Mindazok, akik maszekok lehettek, utazhattak, hétvégi telkekre vonulhattak, több pénzt kereshettek, alkothattak, divatosabban öltözhettek, nyugati zenét hallgathattak, amerikai filmeket nézhettek, Kellér és Hofi beszólásain röhöghettek, vagy egyáltalán: élvezhették sok év után, hogy a hatalom nem ugráltatja és zaklatja őket, mindezt azoknak köszönhették, akik akasztófán végezték, akiket megkínoztak, akik a börtönökben rothadtak, akiket életük végéig figyeltettek.

Deim Pál: Szentendrei figurák, viragjuditgaleria.hu

Deim Pál: Szentendrei figurák, viragjuditgaleria.hu

A legvidámabb barakk viszonylagos vidámsága az ő művük. Nekik köszönheti az ország, amit mindenki Kádárnak tulajdonít: hogy Magyarország, úgymond, „nem lett Románia vagy Bulgária, pedig lehetett volna”. És akiket éppen ezért aztán kiközösített a levert forradalom felemás vívmányainak haszonélvezője, a magyar társadalom. Ismert pszichológiai jelenség, hogy akinek vétettünk, s aki miatt lelkifurdalásunk van, annak inkább ártunk, mert nem tudunk megbocsátani saját magunknak. A forradalom leverése után nem bújtatták úgy a szabadságharcosokat, mint 1849 után, alig-alig gyűjtöttek családjaiknak, holott Lengyelországban ez általános volt, viszont elárulták, besúgták és megalázták őket – munkahelyen, utcán, lakóhelyen, családban, nemre, korra, fajra, iskolai végzettségre való tekintet nélkül. Fiatal lányokat, sőt, tizennégy-tizenöt éves srácokat hurcoltak meg és tettek tönkre az „ellenforradalomban való részvételük” miatt. Huszonkétezer elítélt, közel négyszáz kivégzett (ebből több mint száz ítélet nélkül), kétszázezer menekült, és szám szerint máig ismeretlen, több száz elesett, eltűnt és elhurcolt: ők voltak a kádári idill ára, ők voltak a fizetség, az áldozat, ők voltak Ázázelnek a pusztába kergetett fekete juh.
nyertesek és vesztesek
A Kádár-korszak pedig egyáltalán nem zárult le. Olyannyira folytonos, hogy simán túlélte 1989-et, méghozzá minden emberi és politikai velejárójával. Még mindig ugyanaz a csatlósország, ugyanaz a gazdasági és politikai kiszolgáltatottság, ugyanaz az elit, ugyanazok az ügyeskedők, ugyanazok a nyertesek és vesztesek, ugyanaz a korrupció, ugyanazok a kioktató szövegek, ugyanaz a dögletes konformizmus, ugyanaz a szervilizmus, ugyanaz a cinizmus és közöny, ugyanaz az álszent siránkozás, ugyanaz a kisstílűség. Külön tanulságos, hogy az utóbbi években a politikusok hirtelenjében milyen meleg és megértő szavakkal szólnak a Kádár-kor kisemberéről – még az oly előszeretettel kommunistázó jobboldalon is. Ami mutatja, hogy a Kádár-rendszer megítélése mennyire érzékeny pont, hogy azt nem lehet csak úgy büntetlenül „szidni”, mert az emberek nagy része zokon veszi. Hogy az ilyesmin kemény szavazatok múlnak. Így ami ötvenhattal a rendszerváltás óta történik, tulajdonképpen természetes.

1 David Irving: Felkelés! Budapest, Gede Testvérek Bt. Fordította: Tudós-Takács János. A munkát természetesen a Magyar Fórum is hosszú ideig reklámozta mint a leghitelesebb, legigazabb írást ’56-ról.
2 Matúz Gábor: Zsidógyilkosságok 1956-ban? Vádak és tévhitek. Budapest, Kairosz 2004.
3 A cikk ráadásul a Bibó Műhelyben 2004. február 12-én megvitatott tanulmány rövidített változata.
4 Ugyanakkor néhány bekezdéssel följebb Vargával valamiféle szakmai tisztesség kimondatja azt is, hogy „hiányzó tényeket (iratokat) túlságosan is gyakran feltételezésekkel, valószínűsítésekkel kell pótolni, s ebben Standeisky nem mindig, nem feltétlenül meggyőző”.
5 EImismásolt antiszemitizmus, elhallgatott múlt. Az 1956-os miskolci lincselés. Élet és Irodalom, 2004. augusztus 20. 8–9. o.
6 A kormány hamar rendet csinált, Vasvári, Petőfi és mások pedig szenvedélyes cikkekben emeltek szót az antiszemitizmus ellen. Így ’48 antiszemita eseményei feledésbe merültek, a dolog nem vált a kollektív emlékezet részévé. A témáról l. Schweitzer Gábor: A toleranciától az emancipációig. A magyar zsidóság az 1848-49-os forradalom és szabadságharc idején. Valóság, 1998 (9): 83–114. o.
7 L. 1956 sajtója. Október 23 – November 4. Válogatta: Szalay Hanna. Budapest, 1989., 404–405. o.
8 Pongrátz Gergely: A harmadik út és a forradalom elárulása, http//vww.geocities.com/hfkhun-sor/hunsor/1956/mementol956.htm
9 Hamvas Béla: Interview. In: Patmosz. Esszék. Életünk Könyvek, Budapest, 1994. 268 o.
10 Ti. az 1945-tel beköszöntő Sötét Világkorszak.
11 László András: Tradicionalitás és létszemlélet. 1995, Kötet Kiadó, 184 o.
12 L. erről többek között Felkai Gábor tanulmányát: Két társadalomelméleti illúzió széttörése a jelenkori magyar közgondolkodáson. (www.c3.hu/~szf/Szofi97/Sz97-03/Sz97-03-Fr.htm)
felső kép | Deim Pál: Égi jel, viragjuditgaleria.hu