MŰHELYTÁRSAM 19.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„A visszatértek sorsa a szegények sorsa, a szegény romák sorsa Magyarországon. Az éppen aktuális politikai lózungoktól, kormányváltásoktól függetlenül zajló mentális és szociális erodálódás, kiszolgáltatottság a szegénység vámszedőinek, etno-bulisztereknek, helyi potentátoknak, politikai konjunktúralovagoknak és uzsorásoknak, az egészségtelen életmód, az emberhez nem méltó környezet, a visszafordíthatatlan gettósodás, az élethosszig tartó munkanélküliség lélekölő unalma, az átlagos életkornál 10-15 évvel korábban bekövetkező halál, nemritkán hosszú, gyötrelmes betegséget megváltó halál. S mindez immár azzal a kijózanító tapasztalattal, hogy nincs hová menni, mert nincs ez másképpen a határon túl sem.
Nemrégiben beszélgettem az ország egyik tiszteletreméltó vallási közösségének vezetőjével. Hajléktalanokat etetnek s mentenek meg a fagyhaláltól, több ezer hátrányos helyzetű fiatalt oktatnak iskoláikban, felnőtteket képeznek nyelvekre, szakmákra. Patronáltjaik előtt nem is nagyon rejtik véka alá, hogy mesterségükre minden bizonnyal inkább lesz szükség a nagyvilágban, mint idehaza. Ezzel kapcsolatban félig tréfásan megjegyezte, hogy ideje lenne újraértelmezni Szózatunk szavait. Hiszen méltó dolog-e hazafiasságról papolni egy olyan társadalomban, mely honfitársaink 10 (20?) százalékától csak elvesz (ebbe a számba beleértem a kivándorlásra ítélt nem romákat is), s amelynek köznyelvében egyáltalán nem vált ki különösebb megütközést, ha valaki felveti, a legjobb lenne ezt a 10-20 százalékot egyszerűen elveszíteni. Egyetértettünk. Folytatva a ’tréfát’ hozzáfűztem, én már hazaáruló is vagyok, Isten előtt legalábbis bizonyosan, hiszen menekülésre buzdítok olyanokat, kiket a sors keze inkább ver, mintsem áld, s akiket minden igaz vallás tanítása szerint az ország legnagyobb kincsének kellene tekinteni.”
Tenigl Takács László: „Itt élned s halnod kell”, 2012/6
A fenti sorok írója igen régi barátom, minélfogva jól ismerem életútját, s benne a szöveghez kapcsolódó tevékenységét. Egy ormánsági színroma faluban húzott le éveket, ott tanított és szervezett iskolát. Testközelből volt alkalma megtapasztalni az úgynevezett „szegénység kultúráját”. Ez a szövege tizenkét évvel ezelőtt látott napvilágot, a fülkeforradalom utáni második esztendőben, mikor még sokan nem gondoltuk, hogy ebben a rendszerben kell olyan végtelenül és reménytelenül létezni, mint valamikor a Kádáréban.
Abban az időben még friss volt a fasiszták felemelkedésének élménye, még közel volt a tévéostrom, a Hollán Ernő utcai jegyiroda felgyújtása, közel voltak a cigánygyilkosságok, a gárdák masírozásai, a mindent átható zsidózás, meg a többi. A szélsőjobboldalt még nem pacifikálta és darálta be és/vagy le a NER. Épp ezért fura ez a szöveg, mintha írója nem tudta volna, hol is él, vagy nem akkoriban írta volna, és rossz a keltezés. Főleg, hogy nem 2012-es tapasztalatokról, hanem az előző évekről beszél. Barátom ugyanis magát itt némi kedves szarkazmussal hazaárulónak titulálja, minthogy a cigány fiataloknak az országból való távozását javallja, mint sokan mások is a segítők közül. És nem a fasisztaveszély miatt, hanem a kilátástalan élet okán. Márpedig akkoriban vélhetőleg pont hogy hazafias tettnek tűnt, hogy valaki a cigány fiatalokat távozásra buzdítja. Hazaáruló akkor lett volna, ha itt maradásra ösztönözi őket, mondván, hogy ti is magyarok vagytok, és a nagyvilágon e földön kívül nincs számotokra hely, vagyis itt élnetek és halnotok kell, akár ver a jóisten titeket, akár megáld.
depressziós övezetek népe
Azt sem szabad elfelejteni, hogy akkoriban még dúlt a vadkapitalizmus, mely a nem cigány magyarok százezreit is külföldre küldte. A rendszerváltásnak ez a hordaléka a vidéki Magyarország legelmaradottabb és legnyomorultabb társadalmi csoportjai számára nagyjából a rabszolgatartó társadalmat hozta el az államszocializmus után. A szegény kisfalvak, romos iparnegyedek, depressziós övezetek népe, ha nem akartak bűnözésből és prostitúcióból megélni, fillérekért kénytelenek voltak mindenféle alkalmi vagy idénymelót vállalni, ami nem diákmunka volt. A fenti szöveget író barátom mesélte, hogy valamely helyi birtokos földjén kapáltak a cigányok a tűző napon, a gazda pedig a terepjárójából hajtotta őket, majd épp annyit fizetett nekik, amiből meg lehetett főzni egy levest. És akkor a helyi „társadalmak” belső hierarchiájáról és piszkos ügyeiről ne is beszéljünk, a csicskáztatásról, az uzsorakamatról és az adósrabszolgaságról, aminek következtében néhány menő csávó elvette a segélyt vagy a nyugdíjat, sőt alkalmasint az adós lányát vagy a feleségét használatra.
Ezek a témák az ún. „liberális értelmiségi körökben”, és az általuk uralt sajtóban jobbára tabu alatt álltak, a politikai korrektség babonás hidelemrendszerének szabályai szerint. E mágikus felfogás egyik praxisa a nyelvi tabu, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, hiszen a dolgoknak a megnevezésük által adunk létezést. A másik eljárás az átnevezés, az eufemizálás, mert valahogy csak kell kommunikálni a kínos jelenségekről. Egyszer találkoztam olyan elvadult, még az SZDSZ-t is rasszista értelemben kirekesztőnek nevező (amúgy hófehér és városi) emberjogista lánnyal, aki már az uzsora szón is kiakadt, mondván, a romák ezt kamatos pénznek nevezik, ne a saját értékrendünk alapján beszéljünk.
jobbágy–földesúr viszony
Azóta a NER elért annyit, hogy az ókorból legalább a középkorba vezette a vidéki roncstársadalmat. A rabszolgatartást, ha nem is mindenhol és nem is maradéktalanul, de nagyjából felszámolták, és a korábbi rabszolgatartó–rabszolga viszony helyét a jobbágy–földesúr viszony vette át. Igaz, a feudalizáció az ország egészét érinti, mely a polgárosultabb szegmenseinek rovására megy, de ez már másik történet.
„Nemrégiben beszélgettem az ország egyik tiszteletreméltó vallási közösségének vezetőjével. Hajléktalanokat etetnek s mentenek meg a fagyhaláltól, több ezer hátrányos helyzetű fiatalt oktatnak iskoláikban, felnőtteket képeznek nyelvekre, szakmákra” – írja barátom. Azóta az említett tiszteletreméltó vallási vezetőt rendesen kicsinálták, gyakorlatilag mindent elvesztett, és üldözött pária lett. Bár idős ember, most neki lehetne tanácsolni, hogy talán jobban járna, ha külhonban próbálna szerencsét. Mert áldjon vagy verjen sors keze, itt se élni, se meghalni nem lehet rendesen.