Farkas Attila Márton

MIÉRT NINCS MAGYAR NACIONALIZMUS?

2005 június

MIÉRT NINCS MAGYAR NACIONALIZMUS?
Ha Magyarországot három forint árán ki lehetne ragadni a veszélyek örvényéből, azt hiszem, nem találkozna három ember, aki rászánná magát erre az áldozatra.”
(Burgio pápai követ, 1526 elején)
Szûraszaj, Kisújszállás

Szűraszaj, Kisújszállás

 

Szittyák

1505 őszén, a Rákos mezején tartott országgyűlésen a köznemesség egységesen foglalt állást az idegen trónkövetelőkkel szemben. Werbőczy István, az ismeretlenségből hallatlan szorgalmával fölkapaszkodott ugocsai kisnemes ekkor fogalmazza meg az ún. rákosi végzéseket. Ezekben benne foglaltatik, hogy az ország „rémséges szétrongyolódásának és csúfságos pusztulásának” az idegen származású királyok az okai, ezek az élveteg és elpuhult uralkodók, akiktől idegenek a szittya erkölcsök és szokások, akik fegyverforgatás helyett tunyaságban tespednek, akik kegyetlenebbül dúlják a hazát, nyomorgatják a népet, mint a török, és akik miatt odavesztek a régi magyar területek: Halics, Ladomér, Bulgária, Ráma és Szerbia. Ellenben a magyar származású uralkodó a nemzet épülését és gyarapodását szolgálja.
népi megmozdulás
Az idegenellenesség már hosszú évek óta az országgyűlések meghatározó tartalmi és hangulati eleme. Nemeseink a Mátyás halála utáni években javaslatokat tesznek – és fogadnak el –, hogy az idegen papokat bizonyos rájuk bizonyított visszaélések esetén vízbe fojtják, hogy idegen semminemű egyházi és világi hivatalt nem kaphat, sőt nem vehet részt tanácsban sem, továbbá nem lehet vámszedő, s nem szerezhet birtokot az országban. A magyaroknak pedig meg kell tiltani, hogy idegenekkel közös kereskedőtársaságokat hozzanak létre.1 A gyűlések parázs hangulata kiárad az utcára is; rendszeresek a zavargások. A szenvedélyes düh az országnagyok, a főpapok, a vagyonosok, de főként a külföldiek ellen fordul. A tömeg megtámadja a kereskedőket, elrabolják és széttapossák az árusok portékáit, föltörik a gazdagok (köztük magyar főpapok és bárók), valamint az itt élő olaszok, csehek, sziléziaiak házait. Még az is megesik, hogy a külhoni diplomatáknak a királyi várba kell menekülniük. És persze nem maradhatnak ki a zsidók sem, akiket ilyenkor szintén pogromok fenyegettek. Bonfini jól érzékelteti az 1494-es országgyűlést kísérő „népi megmozdulás” hangulatát: „A várost hatalmában tartó rémület és a már szinte általános veszedelem közepette a király elhatározta, hogy a végső menedékhez fordul, és leküldte a várkapitányt a testőrcsapattal, ez aztán egy-két rablót a többiek szeme láttára fölkoncolt, a többieket a várható büntetés félelme gyorsan megzabolázta. A király nem mert a néppel szemben tovább menni, nehogy még inkább a főpapok ellen hangolja, és a lázadásból még véresebb lázadás keletkezzék.”2

A fölháborodás konkrét előidézője az új adózás, minthogy a király minden porta után egy aranyat kért évi taksa fejében. A nemesek viszont az adózás „régi szokásaira” hivatkoztak, s azt követelték, hogy öt ház után hajtsanak be egy aranypénzt, amire állítólag a király maga is fölesküdött koronázása alkalmával. (Egyébként 1526-ig még a megszavazott adók sem folytak be – miközben a végvárak katonái szó szerint éheztek.) Ám ez csak egy epizódja annak a küzdelemnek, ami a központi hatalom és a nemesség, illetve a főurak és a köznemesek között folyt már évszázadok óta. Harc minden olyan törekvés ellen, ami úgymond a „magyar nemzet régi szabadságát” csorbítaná, azaz megkurtítaná a nemességet – főként anyagilag.

Szûraljhímzések, Nagyszalonta =

Szűraljhímzések, Nagyszalonta

Werbőczy ezekben az időkben és körülmények között alkotja meg (bár nem előzmények nélkül) a nemesi communitas „demokratikus szabadságjogait” megfogalmazó szent korona-eszmét, ennek szerves része a pogány hun hagyomány és a keresztény-katolikus eszmeiség sajátos eleggyé olvasztása. A magyar korona, amely korábban a király személyéhez kötődött, innentől az ország összes köz- és főnemesét magában foglalja, és lesz a nemesi nemzet egységének jelképe és letéteményese. A Hármaskönyv szerint az egykor vándorló szittyák közös megegyezéssel választottak vezéreket, ezért még a leghatalmasabb úr is legföljebb primus interpares lehet, de végső soron annak tekinthető az uralkodó is.
lelkükben nem igazi magyarok
A szittya demokrácia a nemesi nemzet demokráciája, a szittya nacionalizmus pedig e privilegizált közösség jogvédelme. A Hármaskönyv elbeszéli, hogy a régi hunok, illetve szittyák háború idején véres karddal hívták össze a harcosokat. Akadtak azonban gyávák, akik a hívásra nem jöttek. Őket a szittyák kivetették maguk közül, és szolgává tették. Ez a magyar parasztság jobbágyi állapotának Werbőczy-féle eredettana. Máskülönben mi a magyarázata, hogy a Hunortól és Magortól származók egyik része úr, a másik része szolga? – teszi föl a kérdést a „nagy jogtudós”. A gyáva, s ezért lelkükben nem igazi magyarok koncepciójától pedig csak egy lépés a teljes kirekesztésig: „Bárki igaztalanul támadt is a magyarra, győzelme sohase lőn végül.” – összegzi a Dózsa vezette felkelés bukásának „erkölcsi tanulságát” erről szóló eposzában.3 Vagyis a paraszt ugyanolyan külső ellenség, ugyanolyan idegen, mint a török vagy a német. És ugyebár szittya felfogás szerint az idegen földet sem birtokolhat, ezért „a parasztot munkája bérén és jutalmán kívül ura földjéből semminemű örökjog nem illeti, mert az egész föld birtoka egyedül a földesúré” – mondja ki a Hármaskönyv III. részének 30-ik passzusa. Korábban, a középkor folyamán a magyar földnek sokfajta birtokosa volt, s a földesúr csupán egy a sok közül. Werbőczy eszméi alapján hosszas küzdelemben szétverik a paraszti földközösségeket, és megvalósul a röghöz kötöttség, az örökös jobbágyság.

A jog- és tradíciótisztelő „ősi magyar demokrácia” a magyarság megosztása révén született, vérben és mocsokban. „A politikai nemzetet összetartotta, ez a Hármaskönyv nagy érdeme; a népet kettészakította, ez nagy vétke” – írja Hóman Bálint.4 De miféle érdem az, amely ez utóbbi vétek révén valósul meg? A nemesi nemzet tulajdonképpen illegitim képződmény, így Szapolyai koronázása szimbolikus értelmet kap káplánja, Szerémi György látomásában: „És feltették fejére az angyali koronát, nagy misét celebráltak, s szokásuk szerint felszentelték. Én pedig néztem őt, mint ült díszben. Hirtelen kezdett az angyali korona csúszni Szapolyai János fején, s a püspökök kezükkel tartották a fején. Hogy elengedték, mindjárt ismét félrecsúszott. Mondták, hogy nem érdemli, mert vérrel fertőzte meg a kezét a kereszteseken, mert hitével megcsalta őket, s Erdélyben a székelyeket.”5

A jobbágyfelszabadítás, s vele a magyar paraszt bevétele – vagy pontosabban: beszámítása – a magyarságba nem tüntette el az exkluzív, nemesi nemzet ideáját. A kirekesztő elem ugyanis a szittya nacionalizmusnak a maga belső logikájából, illetve rendies voltából fakadó lényege.

Applikált dísz és csücskök, Nagyszalonta

Applikált dísz és csücskök, Nagyszalonta

A szittya szótárban a „magyar” nem szimplán magyart jelent, hanem igazi magyart. S a magukat igazi magyarnak tartóknak mindenkor szükségük van nem igaziakra, mert csak ennek tükrében nyerik el saját identitásukat. Az igazi magyarok, a mélymagyarok, a jó magyarok stb. magyarságához szükségszerűen hozzátartozik a vérségi vagy mentális ál-, új-, mű-, vagy hígmagyarok jelenléte. Csupán az egykori jobbágy helyett idővel mások kerültek ebbe a kategória-zsákba. A XIX. század végi antiszemita mozgalmat szinte mindenütt a dzsentrik szervezik, s a köznemesek közül kerülnek ki a mindmáig rendies jellegű magyar antiszemitizmus fő képviselői is: Istóczy, Verhovay, Ónody stb. Jellemző, s egyben jelképes erejű, hogy a tiszaeszlári pör idején kitört zavargások egyes helyeken az „úri muri” jegyeit viselik magukon: „Midőn a nép már több százan együtt volt, ráhúzatták a cigánnyal és húzta a tömeg előtt. Zsidó házhoz érve azonnal vezényszó hallatszott: állj, csend! A muzsika elhallgatott és buszt! neki az ablakoknak, a kapuknak és a szobaajtóknak, mindent rommá zúztak, még az ablakok rámáját is… végezve a házzal a muzsikaszó ismét felharsant, vezényszó hangzott: indulj! És megindult a tömeg vad lárma és zaj között a másik zsidó házig, hol ismétlődött az előbbi…”6
dzsentri-antiszemitizmus
A dzsentri-antiszemitizmusban a zsidó származású kapitalisták megjelenése és térhódítása csak másodlagos, a fő ok inkább a Werbőczy-féle eszmeiség kiirthatatlansága és mindent átható volta. E felfogás jellemzi a nemesi hagyományokat híven őrző Horthy-rendszer nacionalizmusát és kultúrpolitikáját is – Szabó Dezső szavaival élve: a „görény-kurzust”. Óriási a Tripartitum szerzőjének kultusza a két világháború közötti Magyarországon: „Werbőczy István (…) nem azért óriás előttem és minden magyar ember előtt, mert sok évszázados magyar jognak hiteles kódexét teremtette meg, (…) eszmény előttem azért is, mert hatalmas művének alapgondolatai a XX. század szabadságban született és szabadságban nevelődő és élő polgárainak szemével nézve is még mindig emberiek, az az igazságszeretet mélységeiből feltörők, sőt versenyképesek a századokkal késő (sic!) nyugati haladás kitermelte szabadsággondolatokkal is” – olvasható az országot bemutató, Horthy előszavával megjelent, hatkötetes reprezentatív kiadványban.7 S hogy Werbőczy műve az újjászületett és „modernizálódó” magyar nemzeti tudat számára milyen fontos történeti előzmény, azt a neki állított szobor is jól kifejezi: Donáth Gyula alkotása látványosan kossuthosra sikeredett.

A „szittya” elnevezés persze ekkor már nem egy jól körülhatárolható csoportot jelöl, ahogyan ma sem. Nem társadalmi réteg, nem osztály, nem kaszt, talán vérségi kötelék a legkevésbé. A szittyaság szellem, vagy inkább: kísértet. A szittyát nem lehet szimplán és kizárólag a köznemessel vagy a dzsentrivel, vagy éppen a Horthy-kor keresztény úri középosztályával, illetve ezek mai maradékaival azonosítani, bár kétségtelenül ők őrizték leginkább a „szittyaságot”, s ebből az alomból került ki – a magyar történelem és kultúra legkiválóbb alakjai mellett – a legtöbb „echte szittya” is. A szittyaság inkább hagyomány, értékrend, felfogás, gondolkodásmód, életérzés, és persze mitológia. Az újkori Magyarország kialakulásával, s a nemesség eltűnésével legalábbis egyre inkább az.

1.Aszajok, Bihar, Arad

Aszajok, Bihar, Arad

E hagyomány és mentalitás egy mindenkor azonnal fölismerhető ízlés- és érzésvilágot mondhat magáénak, amit Hamvas Béla után talán cigányzenés szellemiségnek nevezhetnénk. Ez az (ál)romantikus-neobarokk giccsvilág, ami alapjaiban határozta meg az 1867 utáni magyar nacionalizmus szellemi kultúráját. „A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengző és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került, a hírlapok vezércikkeit. De ez még a kisebb baj lett volna. A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is, pedig ez a múlt ábrázolására paradigmatikus. Nincsen cigányzenébb mű, mint a Dobozy, vagy az Egri nők, vagy a Hunyadi László búcsúja, de cigányzenés a Siralomházban is. A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak. És az ember tudja, hogy amit így ábrázolnak, abból egy szó sem igaz, szemtelen érzelgés és arcátlan pátosz. (…) Ez az agonizáló nemesség szakrilégiuma. (…) Az új század elején a láthatatlan hatás úgyszólván kizárólagos lett. A finomultabb ízlés számára rémületté vált, ha bárhol és bárki kiejtette ezt a szót, hogy magyar vagy nemzet, nép, vagy haza.”8 Ez a szellemiség rátelepedett és egy időre megfojtotta a paraszti hagyományt is, s egy hamis műnépi kultúrát hozott létre, amely mögött ott lappang a szittya érzésvilág.
a kutyabőrök hamisítása
Vagyis a kiegyezés után a rendi nacionalizmus éled újjá burkolt formában, ez határozza meg az újkori „nemzeti önképet”. Már az is sokatmondó, hogy 1867 és 1945 között mekkora divat a nemesi származás kutatása, sőt hangsúlyozása, ahogyan dívott maga a nemességszerzés is, illetve ennek groteszk kísérőjelensége: a kutyabőrök hamisítása. Mert az igazi magyar végső soron nemes, s a középkori romantika bűvölete alól még az asszimilált zsidók és németek sem tudták kivonni magukat. Ám a magyar nacionalizmus éppen emiatt nem tekinthető európai értelemben vett nacionalizmusnak: híján van a szabadságeszménynek és a modernségnek, de még a népiségnek is. Ezenfölül nem jövőbe tekintő, hanem múltba meredő. Bár a nemes magyar a tizenkilencedik század folyamán fajmagyarrá alakul, az új – részben Némethonból importált – idea továbbra is magán viseli eredetének majd minden vonását. Ellentétben több más faji nacionalizmus nemzetfogalmával, a „magyar fajiság” nem a népi gyökereket hangsúlyozza, hanem az ősi és előkelő származást. Erről árulkodnak a tizenkilencedik századtól a mai napig dívó és burjánzó délibábos eredetmítoszok is, amelyek ősmagyarja eredendően nemes: szkíta, szumír, párthus, kelta, ógörög, óind, maya, egyiptomi, atlantiszi etc., azaz minden, amit el lehet képzelni; a lényeg, hogy minél régibb és előkelőbb legyen a családfa. E tanok elsődleges üzenete, hogy a hajdanán volt nagyságból kell vigaszt meríteni a jelen sivárságában. Mi más ez, mint az egykori lesüllyedt, deklasszálódott és impotens nemesség állapotának kivetítése a nemzet egészére?

A Hármaskönyv szelleméből (illetve a köznemesi érdekvédelemből) eredeztethető a vidékies bezárkózás és modernizáció-ellenesség is, ami a szittyaság mindmáig első számú ismérve. „Nem magyar Budapest. Nem magyar a közigazgatás államosítása. Nem magyar a börze. Nem magyar a szocializmus. Nem magyar a nemzetköziség. Nem magyar a mezőgazdasági munkások szervezkedése. Nem magyar a mozgó tőke. Nem magyar a szecesszió és a szimbolizmus. Nem magyar a felekezetek kihagyása az oktatásból, a vallás elhagyása a tanításból. Nem magyar a gúnyolódás. Nem magyar a türelmesebb szerelmi erkölcs. Nem magyar az általános választójog. Nem magyar a materializmus…” – ironizál keserűen Ignotus majd száz esztendeje a „keresztény-nemzeti” ideákon.9 Ahogyan nem magyar a huszadik század hazai irodalma sem, nem magyar a Nyugat, Ady, Móricz vagy Karinthy, ellenben igazi jó magyar irodalom az, amit Tormay Cécile, Herczeg Ferenc vagy Rákosi Jenő művel. „Az értelmiség egyik felét, ha mer más fejjel gondolkozni, mint a másik fele, idegen bálványok imádójának bélyegzik, és kilakoltatják a nemzet szeretetéből” – ragadja meg a probléma lényegét Ignotus egy másik írásában.10 És nem kell itt a „zsidókérdésen” elakadni. Hasonló attitűddel találkozunk korábban is, a mindenkori reformokat támadó „hagyományőrzőknél”, így például a Széchenyit bíráló Dessewffy József a Hitelre írt válaszában, a Taglalatban nem győzi rosszallását kifejezni, hogy a finnyás grófnak semmi nem jó, ami hazai, neki csak az tetszik, és az kell, ami külföldi, nyugati. Sőt, Széchenyi voltaképpen alig tesz mást, mint „mérték felett gyalázza a magyart”.

Szûr-elej, oldal- és ujj-hímzése, Karcag

Szűr-elej, oldal- és ujj-hímzése, Karcag

Az igaz magyarság ugyanakkor nem gátló tényezője az idegen érdekek kiszolgálásának. A rendi nacionalizmus függetlenségi eszméje számtalanszor bizonyul álságosnak, s ez nemességünk mindenkori Janus-arcúságában is jól megmutatkozik, hiszen a szittyák az adott szituációnak megfelelően tudnak hol rebellisek, hol lojálisak lenni a Habsburgokkal. Szerémi írja, hogy Mohács után „annyira jutottak a magyarok, akár a mágnások, akár a nemesek, hogy akinek már két felnőtt fia volt, szokásuk volt az egyiket Ferdinánd pártjára irányítani, a másikat János király pártjára.”11 Sőt, ha érdekei úgy kívánják, a szittya maga válik de facto „kozmopolitává”. Szapolyai János apja, István nádor 300 aranyforint ellenében zöld utat biztosít az országot gazdaságilag kirabló Fuggerek szállítmányainak. Végső esetben pedig, ha minden kötél szakad, ugyanúgy az adott külhatalom karjaiba löki az országot, mint az idegenek, illetve azok „ügynökei”. Szapolyaiék törökbarát politikája juttatja Magyarországot a török megszállás alá, következményeként a fejlődés évszázadokra megakad, s a magyarság a felére csökken. Az „utolsó magyar uralkodó”, aki ráadásul az olasz kalandort, Grittit nevezi ki az ország kormányzójává, még halálos betegen is a pórnépet szidalmazza. De életművéhez méltó módon fejezi be Werbőczy is. Az egykori nádor, a „magyarság mint a kereszténység védőpajzsa” eszméjének kidolgozója a török által megszállt Budán az ottani polgárok bírája, a pasa oldalán, de ez is csak addig tart, míg új gazdái megunják és megmérgezik. A török megszállással lényegében ugyanaz történt, mint évszázadokkal később, amikor a „díszmagyarok” uralma a német megszállásban és az ország teljes pusztulásában végződött, ami egyenes és logikus következménye volt a Werbőczy-féle hagyományt híven őrző Horthy-Magyarország politikájának.

 

Kozmopoliták

Mindezek után talán meglepően hangzik, de Werbőczyék idegenellenessége egyáltalán nem volt alaptalan. A nagykereskedők túlnyomó része külhoni volt, olasz, sziléziai, szefárd zsidó, lengyel, de leginkább német. Ami önmagában tán nem lett volna baj, csakhogy az idegen vállalkozók a hasznot hazavitték vagy hazaküldték Krakkóba, Augsburgba, Nürnbergbe, Itáliába. Sőt, a legtehetősebbek többsége otthon élt, Magyarországra csak megbízottját, ügyvezetőjét, „faktorát” küldte el. A bel- és külföldi árak közötti különbözetből eredő haszon tehát kivándorolt az országból.”12 Így például Maidel Mihály krakkói üzletember árukölcsönjei fejében tizenkét évre megkapja Bártfa és Eperjes adóját, a Fuggerek pedig hozzávetőleges számítások alapján harminc év alatt egymillió forintot visznek ki az országból, ami hatalmas összeg.13
védik és segítik az ügyeskedőket
Az ilyen ügyletek haszonélvezői nem csupán maguk az ügyeskedők, hanem az arisztokraták és a főpapok is. A korrupció egyfajta szimbiózisban testesül meg: az országnagyok védik és segítik az ügyeskedőket, s ennek fejében részesülnek az anyagi haszonból. Ezért az országnagyok ellen mindenkor ott a hazaárulás, a külfölddel – sőt: a halálos ellenséggel – szövetkezés vádja, s bár e hírek inkább csak pletykák formájában terjengnek, lehet reális alapjuk. Tény, hogy a főurak Mátyás halála óta egyéni érdekeiket a központi hatalom – s azon keresztül a magyar társadalom – ellenében érvényesítik. Ennek részeként szövetkeznek mindenféle idegen erőkkel, ennek szellemében keresik a különféle idegen hatalmasságok (elsősorban a Habsburgok) kegyét. Miközben persze mindvégig az ország érdekére, illetve a külső (török) veszélyre és a védelem szükségességére hivatkoznak. És mindenkor megkapják a maguk „közvetítői jutalékát”.

A Habsburg-hű arisztokrácia családi érdekei az idők során szorosan összefonódtak a dinasztia, illetve a birodalom érdekeivel – ez a „labanc hagyomány” alapja. Persze az arisztokrácia egy része kicserélődik a neokonkviszta során, számos idegen származású főnemes jut „új szerzeményhez” Magyarországon, s keveredik a megmaradt régi főnemességgel. Ezek császár- és birodalomhűsége magától értetődő és rendíthetetlen, az országhoz, a helyiekhez sok közük nincs. Idejük nagy részét Bécsben és Nyugat-Európa nagyvárosaiban töltik, látják és élvezik az ottani módit, s bár az országra (egy-két kivételtől eltekintve) nemigen költenek, kastélyaik európai szigetek az ázsiai mocsárban. A honi kozmopolitizmus legmélyebb gyökerei ide nyúlnak vissza.

Szûrgallérrészlet, Nagyszalonta = Teil eines Kragens, Nagyszalonta

Szűrgallérrészlet, Nagyszalonta

A birodalomban gondolkodó, a helyit megvető arisztokraták szemléletmódja aztán egyfajta gesunkenes Kulturgut-ként szüremlik le a magyar felvilágosodás híveihez, majd a tizenkilencedik század végére a zömmel polgári családból származó progresszív értelmiséghez. Ezzel párosul, illetve ezt erősíti maga a szerencsétlen magyar történelem is, hogy ti. az ország modernizációja csak a mindenkori birodalom adta kereteken belül volt elképzelhető, sőt, azt gyakorta a birodalom maga viszi véghez, ami nemegyszer nemzeti elnyomással, gazdasági és kulturális gyarmatosítással társul. Ezt látjuk a Bach-korszakban éppúgy, mint a „létezett szocializmus” idején. Nos, e hagyomány és történeti szituáció eredménye az a jelenleg is uralkodó szemléletmód, amit talán progresszivista kozmopolitizmusnak lehetne nevezni. Eszerint az ország fejlődése nem a nemzetért vagy a nemzettel, hanem csak annak ellenében valósulhat meg.
keresztény-konzervatív alapon
Ennek első tiszta, szinte emblematikus megnyilvánulása a jozefinizmus: a jobbágyok felszabadítása, a vallási türelem, sőt az általános modernizáció egyfelől, a német nyelv hivatalossá tétele és vele a nem magyar kultúra erőltetése másfelől. A jozefinizmus egyfajta hideg polgárháború az „ősi jogait” a nemzet szabadságaként beállító, s a helyi (vármegyei) autonómiát a központtal szemben védelmező „szittyák” és az ország fejlődését és a nép felemelését hirdető kozmopolita progresszivisták között. Az utóbbi oldalon a jóhiszemű reformerek mellett persze feltűnnek a császári ügynökök és az idegen kalandorok is. És pontosan ugyanezt látjuk egy évszázad múltán is, a századforduló politikai küzdelmeiben, s a kísérő Kulturkampfban, melynek tetőpontja az 1905-ös válság. Mint ismeretes, 1905 januárjában megbukik a kiegyezés óta kormányon lévő Szabadelvű Párt, s a választásokat az ún. „nemzeti koalíció”: a függetlenségi eszmét zászlajára író (valójában azzal manipuláló), keresztény-konzervatív alapon antikapitalista és antiliberális feudális-nacionalista tábor nyeri. Ferenc József nem hajlandó a koalíció vezetőiből kormányt kinevezni, s a bécsi illetőségű Fejérváry Géza testőrtábornokot nevezi ki a „darabontkormány”-nak csúfolt átmeneti kormány élére. Úgy tűnik, visszatér az abszolutizmus. Az uralkodó a magyarságot egy beszédében a „monarchia egyik néptörzse”-ként említi, aminek üzenete világos. De megindul a „nemesi ellenállás” is: egyes vármegyék nem hajlandók végrehajtani a kormány utasításait. A progresszivista értelmiség, a szocialisták és polgári radikálisok viszont a bécsi abszolutista törekvéseket támogatják. Kristóffy belügyminiszter titkos tárgyalásokat kezd a Szociáldemokrata Párttal, társadalmi reformokat ígérgetve – elsőként is az általános titkos választójogot. A politika mentén szakad ketté az értelmiség is haladáspárti és nemzeti-függetlenségpárti táborra. Mintha a reformkor küzdelmei és a szabadságharc meg sem történtek volna.

A kozmopolita progresszivizmus, akár a „szittyaság”, nem egy körülhatárolható társadalmi csoport ismérve, ez is mentalitás, gondolkodás- és beszédmód, attitűd és szerep, aminek kialakult a maga hagyománya, s öröklődnek a kulturális mintái. Voltaképpen mik is a főbb szegmentumai, vagy még inkább: kliséi ennek a XVIII. század óta dívó, és az újkori magyar történelmet alapjaiban meghatározó hagyománynak, illetve beszédmódnak?

Szûrelej részletek, Palócság, Nagykunság

Szűrelej részletek, Palócság, Nagykunság

Nos, nagyjából a következők:

  1.    Az ország életképtelenségének hangoztatása. Magyarország csak egy nagyobb egységben (birodalmi keretben) képzelheti el a maga boldogulását. A birodalom a fejlődés képviselője, így a fejlődés ára a függetlenség föladása.
  2.    Maga a „nemzet” is történetileg hibás és/vagy avítt, idejétmúlt koncepció, a nemzeti keretben gondolkodás nem szolgálja a modern társadalom érdekeit.
  3.    A „nagyobb távlatokban” való látásmód, illetve az antiprovincializmus címszavával a lokális autonómiájának ellenzése, kritikája.
  4.    Az idegen kulturális elemek: szokások, divatok, intézmények stb. propagálása, azoknak újdonságként, illetve a fejlettség ismérveiként történő beállítása, azok átvételére vagy utánzására buzdítás.
  5.    Ez utóbbi kapcsán jelenik meg a „küzdelem a maradiság ellen”: a hagyományok gúnyolása és elvetése.
  6.    Az egyenjogúság és az elnyomottak védelme mint legfőbb hivatkozási alap. (Ez jelenik meg a jozefinista jobbágyvédelem kapcsán, majd később a proletár internacionalizmusban, ma pedig a kulturális kisebbségek – az ún. „másság” – védelmében.)
  7.    Annak az elvnek preferálása, hogy az élet értékét a civilizációs (azon belül is technikai) vívmányok mennyisége jelenti.
  8.    Ezzel összefüggésben a szaktudás hangsúlyozása az eszmékkel és tradíciókkal szemben, vagy éppen magának a szaktudásnak, a szakmaiságnak politikai eszmévé emelése. (József korában ez főként a mezőgazdaság modernizálása és a megreformált és olajozottan működő közigazgatás kapcsán merült föl. E reformoknak állta útját a nemesi vármegye.)
  9.    Ennek szerves részeként jelenik meg a „társadalmi mérnöki” attitűd, az ország és a társadalom problémáinak arisztokratikus, „kívülről-fölülről” történő kezelése.

E beszédmód jobbára mindig hazugnak bizonyult, és annak fog bizonyulni eztán is. Az első nagy hazugság maga a nagyobb egység (a birodalmiság) jótékony volta. Kétségtelen, hogy az országot megszálló-birtokló mindenkori külhatalom sokszor segítette (aktív és passzív módon egyaránt) az ország modernizációját. A Habsburg-uralomnak mint a Nyugathoz tartozás egy sajátos formájának köszönhető a végvárrendszer kiépítése (amit azután ugyanők robbantanak föl), a barokk építészet, a manufaktúra fejlődése, majd részben az iparosítás, részben a modern közlekedés, az első tanintézetek, a sajtó, sőt lényegében még a nyugati eszmék megjelenése is. Ám e „vívmányokkal” szemben ott a gazdasági kizsákmányolás és politikai elnyomás, a tényeket jól ismerjük. Magyarország minden ízében gyarmat. Még mágnásaink is jellegzetesen gyarmati, egzotikus bennszülött arisztokrácia, ezért nevezik őket náboboknak az indiai navabokról. De a gyarmati mivolt még olyan külső jegyekben is megmutatkozik, mint pl. az idegen (olasz) fegyencek Ausztráliát idéző büntetőtelepének létesítése az Alföldön. (Kossuth emelt szót ellene.) Mindemellett a magyar etnikum (és nem csupán a magyar nemesség) elleni politika is érezhető már I. Lipót idején, azután folytatódik III. Károly és Mária Terézia alatt; elég, ha csak ez utóbbiak telepítési politikájára gondolunk. A magyar paraszt hiába nem magyar a nemesi szemlélet alapján, nagyon is magyarnak minősül a gyarmattartó szemében éppúgy, mint a környező népek és kisebbségek sovinisztáinak szemében. A megszálló hatalom tehát gondoskodik az országról – mint egy gyarmattartó a gyarmatáról – a saját érdekében. Vagyis a lemondás a nemzeti függetlenségről nem egy nagyobb közösségbeli tagságot, egyenrangú partnerséget, hanem hierarchikus függőséget, alávetettséget jelent, mindenkor ez volt, és nem is lehet más. A birodalom pedig csak addig támogatja a társadalmi, gazdasági, technikai és kulturális fejlődést, ameddig érdekei úgy diktálják. Egy bizonyos határon túl maga válik fő akadályává bárminemű fejlődésnek.
önkolonizáló kultúra
Kozmopolitáink antiprovincializmusa is hamis, mivel jórészt az önkolonizáció felfogására alapul.14 Az öngyarmatosító gondolkodás ugyanis csapda: mert míg a birodalom, illetőleg a csodált Idegen magát az egyetemes emberi fejlődés letéteményeseként állítja be, addig e nárcisztikus önképpel szemben az önkolonizáló kultúra elfogadja, sőt magára nézve kötelezőnek tekinti az ideológiát, mely őt marginálissá és fejletlenné minősíti. Az idegen minták átvételével saját alsóbbrendűségét is magáévá teszi, ami viszont azzal az érzéssel tölti el, hogy az univerzális értékek sohasem lesznek az ő értékei.

Diszitõelemek, Nagykunság

Díszítőelemek, Nagykunság

Kjosszev e paradoxont úgy fogalmazza meg, hogy az önkolonizáló nemzetek számára nem csupán az Idegen lesz egyetemessé, de az Egyetemes is örökre idegen marad.15 Vagyis a „nekünk igyekeznünk kell”, „tanulnunk kell”, „átvennünk kell” elve az örök távolságot is magában hordozza, s így a modernizáció nem autonóm kezdeményezés, csak utánzás, s vele a másodrendűség elfogadása, ez utóbbiból adódóan pedig örök alávetettség.
Más szóval: az így modernizált („fölzárkóztatott”) ország éppen az önfeladás, az autonóm gondolkodás hiánya miatt marad mindenkori provincia.16 A provincia-tudat pedig magát a provincialitást konzerválja, a progresszivista elit is éppoly gyarmatias, perifériás-félperifériás elitté lesz, mint a szittya nemesség. Ami már csak azért sem csoda, mert a progresszivista kozmopolitizmus ugyanabból a gyökérből táplálkozik, mint a szittyaság: a mindenkori centrumtól, az Idegentől való különbözőség kisebbrendűségi érzéssel elegy tudatából.
másfajta provincializmus
De a progresszivista ugyanezért nem jó szakember – amit pedig hangoztatni szeret –, mert reformjai és forradalmai általában csak az erőltetett és mesterkélt, a helyi viszonyokat és hagyományokat figyelmen kívül hagyó szolgai másolásra szorítkoznak. Ráadásul e modernizációs kísérleteknek a legtöbb esetben kudarc a végük, s ez mindig előhívja és fölszítja a szittya reakciót, így az önkolonizáló progresszivizmus nem csupán egy másfajta provincializmust teremt, még a régit is tartósítja. Vagyis tevékenysége profizmusként eladott dilettantizmus.

Birodalmi és gyarmatias voltából adódóan válik hiteltelenné antinacionalizmusa is, mert tényleges célja minden lokális kiiktatása a külhatalom érdekében. Ennek egyik kulturális szegmentuma a jellegzetes magyar öngyűlölet, amely már II. József alatt megjelenik. Gróf Balassa Ferenc és Izdenczy József – a bécsi államtanács első magyar tagja – röpirataiban a magyart úgy jeleníti meg, mint tudatlan és tespedt mucsait, aki zsigerileg ellenez mindennemű pozitív változást, a helyi autonómia letéteményese: a vármegye pedig a jobbágyság elnyomására létrejött avítt intézmény. Igazak e kritikák? Bizony, igazak. Ámde nem jobbító szándék áll mögöttük, hanem a birodalom szolgálata. Ezek a figurák éppen ezért nem tévesztendők össze egy Hajnóczyval vagy egy Batsányival, akik pedig szintén támogatták a józsefi reformokat, sőt: még a német nyelv bevezetését is a nemesi előjogok szimbólumával, a középkori „magyar” latinnal szemben. Ahogyan Ady is a darabontkormány pártján áll 1905-ben, mégsem vonható egy kalap alá egy Diner-Dénes Józseffel, aki szerint a függetlenségi eszme nem több „öreg és elkorhadt jelszó”-nál, s aki – több más progresszivistával egyetemben – Kossuthot és a 48-as örökséget gyalázza. (A Szociáldemokrata Párt távol marad a Kossuth-ünnepségektől – amit Ady mélységesen fájlalt és szégyellt.) Diner még azt is sajnálja, hogy Európa a szabadságharc idején úgymond „hitelt adott a magyar junker liberalizmusának”!17 Persze Diner a Deutsches Haus tagja, jó üzleti és még jobb politikai érzékkel megáldott. (Később Károlyi külügyi államtitkára, ugyanannak a kormánynak a tagja, amelyben a kisantantügynök Linder Béla hadügyminiszteri székig juthat.)

Ráadásul majd mindig kitűnik, hogy végső soron nem is magával a nacionalizmussal van baj, hanem kizárólag a helyi (jelen esetben a magyar) nacionalizmussal. A kozmopolita birodalmiság, az internacionalizmus, avagy ma a globalizáció címszavain semmi egyéb nem értendő, mint a kisnépi alávetettség, a mindenféle értelemben vett csatlósság, ami sohasem valódi nemzetköziség vagy transznacionalizmus, hanem alárendelődés az éppen domináns nagyhatalom birodalmi nacionalizmusának, a saját kisnépi nacionalizmus kiiktatása a „nagy barát és szövetséges” nacionalizmusa érdekében.

Szûr alja, Kisújszállás

Szűr alja, Kisújszállás

Árulkodó, hogy a két császári ember: Balassa gróf és lzdenczy tanácsos irományaiban hangsúlyt kap a németség felvilágosultsága, és ennek kontrasztjaként a tanulatlan és maradi magyar, s annak a németek elleni „ösztönszerű gyűlölete”. S miként a „hivatalos jozefinisták” harca az elmaradottság ellen nem sokkal több, mint hízelkedés az akkor ébredező, és a felvilágosodás köntösében jelentkező német nacionalizmusnak, úgy később a szovjet internacionalizmus propagálása is alig más, mint az orosz birodalmi nacionalizmus bújtatott elfogadtatása, beleplántálása a magyar elmékbe. A szovjetizálás kísérője a kötelező ruszofília: mindennek tetszenie kell, ami orosz. (Ezért aztán alig tetszett valami, ami orosz, miként a Bach-korszak idején is alig tetszett valami, ami német.) Az orosz múlt, az orosz történelem és kultúra propagálása is az orosz nagyság, s azon keresztül az orosz felsőbbség elfogadtatása volt. Ma ugyanezt láthatjuk a nyugati (ezen belül is az amerikai) életforma, gondolkodásmód, tárgyi és szellemi kultúra – és persze erkölcsi fölény – napi propagálásában.
vérbő nacionalisták
E gondolkodás előszeretettel tett és tesz különbséget a szomszéd népek vagy a kisebbségek nacionalizmusa és a magyar nacionalizmus között is. A hazai felvilágosodás hivatalos képviselőinek irományaiban a rebellis és megbízhatatlan magyarral szemben megjelenik a szláv és román békés paraszt, akire Bécs bizton támaszkodhat. Ugyanezt az elfogultságot találjuk a századelő progresszivistáinál. Miközben a román, cseh, délszláv szocialisták és radikálisok francia mintára vérbő nacionalisták, nálunk ugyanez az irányzat hevesen antinacionalista. (Azután Jásziék elképednek, amikor elvbarátaik a háború végén a szemükbe vágják, hogy „mi csak a hazánkért harcoltunk”.) A jozefinisták munkásságának hatására terjed nyugati felvilágosult körökben a magyarok rossz híre, ami megalapozza a később nagy karriert befutott európai véleményt – a végeredmény: Trianon. A Szovjetunió „kisantant-politikája” Bécs egykori magyarellenes praktikáit: a horvát, román és szerb nacionalizmus patronálását idézi. Az erdélyi és a szlovákiai magyarok egyre fokozódó elnyomás alatt élnek, amiről idehaza – az internacionalista testvériség címszaván – még csak beszélni sem lehet. A „létezett szocializmus” gyakorlatában az antinacionalizmus végleg elveszítette minden ártatlanságát, az elnyomás és elnyomatás szinonimájává vált. Ugyanígy a mai „balliberális” közbeszéd antinacionalizmusa alig több a gazdasági és kulturális autonómia-törekvések, valamint a szociális elégedetlenség elcsitítására használt ideológiai eszköznél.

Ennek az antinacionalizmusnak a lényege a kívülről kritizálás, ami az idegenség jellemzője. „Nem önkritikát nyújt a nemzetnek, hanem kívülről támadja azt tudományos alapon” – írja Szekfű Gyula (részben igaztalanul) Jásziékról. Idegensége elsősorban nem (vagy nemcsak) a származásból, inkább a birodalmi gondolkodásból adódik. Az idegenségnek tudható be a helyi hagyományok iránti empátia hiánya is, ami gyakorta radikalizmusnak álcázott türelmetlenségben nyilvánul meg. Ez a nálunk nagy hagyományú mentalitás ma is megfigyelhető a jelenkori modernizáció „nyugatos” híveinél. S talán jelen írás, már csak jellege miatt is, megenged egy személyes tapasztalatot: jómagam sehol annyi intoleráns emberrel nem találkoztam, mint éppen azok között, akiknek minden második szava a „másság” vagy a „tolerancia”. (Talán a szélsőjobb kivételével.) Ez az intolerancia olykor a kíméletlenségig tud torzulni. S mikor a progresszió terrorba és diktatúrába fullad, a szabadság jelszava is hazugsággá lesz.

A kettős mérce a konzervativizmus tekintetében is megjelenik: míg a ’90-es években az ún. balliberális sajtó kipellengérez mindennemű konzervativizmust, az ezredforduló után, az Egyesült Államokban bekövetkezett változások nyomán hirtelenjében látványosan megértő lesz az amerikai konzervativizmussal. Amerika esetében egyszerre „érthetővé válik” a vallási fundamentalizmus, a militarizmus és nacionalizmus – Amerika mégis liberálisaink szentföldje marad. Ennek is van előképe: a századelő baloldali vezérei amilyen merev szigorral ítélik el a keresztény úri Magyarországot, legalább olyan elnézőek a bécsi abszolutizmussal. Diner-Dénes Párizsban megjelent emlékirataiban egyenesen kijelenti, hogy a magyarországi demokratikus mozgalom legfőbb ösztönzője maga Ferenc Ferdinánd.18

Szûrhímzések, Nagyszalonta = Filzstickereien, Nagyszalonta

Szűrhímzések, Nagyszalonta

A birodalmi szervilizmusból következik, hogy a progresszivista legalább olyan előszeretettel jelenik meg az általános érvényű világnézet képviselőjeként, mint ahogyan a szittya kuruc rebellisként. Az általános érvényűség az adott helyzettől függően a divatostól a hivataloson át a diktatórikusig változhat. Balassa és Izdenczy kiadványai nem titkon terjesztett röpiratok, mint a magyar jakobinusoké vagy a nemesi ellenállás tagjaié, hanem hivatalos kiadványok, ahogyan Diner-Dénes is a legfelsőbb bécsi körök nézeteit közvetíti a társadalom felé. S ezért álságos a demokrácia jelszava is. Mert miféle demokrácia az, amely a Birodalom: a bécsi Burg, vagy később Moszkva szolgálatában áll? Kunfi Zsigmond maga is beismeri az előbbiről: „A demokrácia a császári abszolutizmus szövetségében, a demokrácia a nagyszerű magyar parlamentarizmus ellen, az ország első politikusai ellen”.19 Felvilágosult és szociálisan érzékeny radikálisaink, „ha a helyzet úgy kívánja”, a legreakciósabb erő szövetségesévé lesznek, vagy akár maguk válnak azzá. A „baloldali” értelmiség a szocializmus idején az orosz ázsiaiságot és a totális diktatúrát szolgálta, támogatta és propagálta, ma pedig a leggátlástalanabb, az ipari forradalom időszakát idéző szabadversenyes kapitalizmust és az Egyesült Államok kulturális és politikai imperializmusát.

 

Jobbágyok

Vajon hányan tudják, mi lett a sorsuk iskolás olvasmányunk és gyermekkori filmélményünk, az Egri csillagok hőseinek? Nos, Eger ostroma után Mecskey a harc fáradalmait kipihenendő hazafelé tartott. Várkony faluban elakadván „útra való segítséget” kért a helyiektől, ezen, vélhetően, szekér értendő. A parasztok azonban nemhogy segítettek, inkább nekiestek: egyikük fejszével csapta fejbe, a másik dárdával szúrta át Eger hősét. Barátja, Bornemissza Gergely a krónika szerint véres bosszút állt Mecskey haláláért, „nagy siralmat szerezvén a várkonyi póroknak”.20

„Az egész világ tudja, hogy a magyar nemzetet a törvények négy rendre osztják. Mert a népet, minthogy visszaélt a keresztes hadjáratot hirdető bullával és fellázadt a nemesség ellen, még Ulászló király idejében megfékezték, legyőzték és oly szoros szolgaságba fogták, s a nemesség olyan korlátlan jogot nyert jobbágyai fölött, hogy a törvények szerint a parasztnak nincs is más tulajdona, csak a lelke. A népnek egy része, mely szlávokból vagy oroszokból áll, elég türelmesen viseli ezt a jármot, de a magyar jobbágyok annyira gyűlölik uraikat és az egész nemesi rendet, hogy még most is úgy látszik, mintha egyébre sem vágyódnának, mint megbosszulni elveszett szabadságukat” – írja Rákóczi Ferenc emlékiratában, több mint kétszáz esztendővel Dózsa kínhalála és a felkelés leverése után.21
megtámadták és megverték
A parasztháború nem a semmiből támadt. A feszültség már a megelőző években érezhető volt, erről különféle perek jegyzőkönyvei is tanúskodnak. Egy példa: a budai káptalan 1507. április 28-án megidézte Rozgonyi Istvánt, Isaszeg urát, merthogy annak ottani jobbágyai megtámadták és megverték a falun átutazó Szilassy Mátyás „nagyságos urat”.22 Amikor Bakócz meghirdette a török elleni népi keresztes hadjáratot, az ország állapotának jó ismerője, Telegdi István (aki egyébként az elsők között esett áldozatul a felkelésnek) élesen ellenezte a parasztok felfegyverzését, a tanács többi tagjának nagy csodálkozására.

De honnan a parasztok elemi gyűlölete? A dolgot nem magyarázza a szociális helyzet vagy a történészek által gyakorta előhozott növekvő jobbágy-terhek ténye – bár ez utóbbi nyilván közrejátszott az események alakulásában. A parasztháborút megelőzően – de még azt követően is – Magyarországon nem volt éhezés, ellentétben Nyugat-Európa számos országával, ahol a nyomor elképesztő méreteket és formákat öltött. Dózsa kereszteseihez eljuthattak az ekkor már századok óta terjengő és a legkülönfélébb formában megjelenő kommunisztikus tanok is, melyek Nyugat-Európa nagy parasztfelkeléseinek szellemi bázisát adták. Így korán megjelenik Magyarországon a huszitizmus is (a Felvidéken és Erdélyben), és nagy szerepet játszik a Budai Nagy Antal vezette felkelésben. E tanok nyilván hatottak, bár inkább áttételesen, mondhatni tudat alatt, hiszen mégiscsak hívő katolikusokból álló keresztes had gyülekezett Ceglédnél. Mindez azonban nem elégséges magyarázat. Ellenben árulkodó lehet Rákóczi megjegyzése, hogy a nem magyar jobbágyokban ez az elemi gyűlölet (ekkor még) nincs meg.

A gyűlöletnek inkább lélektani okai voltak. Romantikus magyarázatnak tűnhet, hogy a parasztháború centruma az Alföldre, a jász és a kun szállásterületekre és ezek közvetlen szomszédságára esik. E területek lakói a magyarság egyéb részeinél, valamint a szláv és román tömegeknél később feudalizálódtak, s akkor is csak lassan, fokozatosan süllyedtek jobbágysorba.23 A székelyek esetében is megfigyelhető a folyamat, méghozzá éppen a parasztháborút megelőző években, s a főszerepet ebben is a felkelés későbbi leverői játsszák.

Szûrgallér és csücskök, Karcag

Szűrgallér és csücskök, Karcag

Előbb Báthori István erdélyi vajda próbálja meg jobbágysorba szorítani a szabad székelyeket, később a tisztségben fő riválisát követő Szapolyai János, akik ez utóbbi elnyomása, illetve a „reformokat” támogató nemesek ellen fellázadnak.24 Az egykor szabad harcos-pásztorok ivadékai, ha nem is tudatosítják, de érzékelik, mint válnak fokozatosan saját vérű és nyelvű uraik közönséges munkaerő-állataivá. Ráadásul a jobbágysorba süllyedéssel nem csupán a szabadságuktól, hanem identitásuktól, gyökereiktől is megfosztatnak. És ehhez jött a robbanás közvetlen gyújtózsinórjaként az urak önzésből fakadó „hitetlen és hazaáruló” magatartása elleni fölháborodás: a földbirtokosok ugyanis a mezei munkákra hivatkozva sokukat nem engedik az akkor már az országot közvetlenül fenyegető török ellen menni. Sőt, amikor a fegyveresek ezt meghallván morgolódni kezdenek, Bakócz Tamás a kiátkozás terhe mellett oszlatja fel a kereszteshadat, akit ezért Szerémi árulónak, a törökök emberének tart (ami vélhetően a kor általános megítélése), akárcsak Werbőczyt és társait.25
kvázi rabszolgasorba
A kuruc háborúk után a vármegye – ez a „legmagyarabb” szerv – látja el az idegen hatalom kiszolgálását. 1711 után nem csupán lefegyverzik a jobbágyokat, hanem egymást követő rendeletekkel kvázi rabszolgasorba süllyesztik. 1729-ben megtiltják a parasztnak a vadászatot, így a vadászfegyver és az agár tartását.26 Mivel a tárogató a kuruc felkelést idézi, fegyverként begyűjtik, ahogyan az angolok a skót dudákat a felföldiek lázongásai után. A helytörténészek és a néprajz kutatói tilalmak egész sorával találkozhatnak a különféle helyi (megyei és községi) rendeletekben. Így többek között szabályozták a jobbágyok öltözékét, megtiltották a „szabadosabb” népszokásokat vagy a cifrálkodást, de leginkább az urakéra emlékeztető öltözék viselését. Egy átlag magyar paraszt csak 1848 után viselhetett zsinóros mentét, feszes nadrágot és húzhatott a lábára csizmát! (Hogy „gatyás parasztként” még vagy egy évszázadig lekezeljék a „nadrágos emberek”.) A Rákóczi-szabadságharc után a pipázást is betiltják – azaz mindent, ami valamiképp a méltóság szimbóluma. De a török háborúkban armálist szerzett parasztokat is de facto jobbágyként kezelik. A megyei statútumokat olvasva láthatjuk, hogy minél szegényebb egy ilyen bocskoros nemes, annál több jobbágyszolgáltatást kell nyújtania, de még a telkes kisnemeseknek is gyakorta úgy kell adózniuk, mint a „plebejus” parasztnak. A két nagy szabadságharc között a békésebb élet és a „puhább” eszközök ellenére nagyobb az elnyomás, mint Dózsa felkelésének leverését követően. Ehhez egyetlen adat: a Mária-Terézia féle jobbágyvédő politika részeként létrejött urbariális szerződésekben megállapított, s az emberiesség és felvilágosult gondolkodás vívmányaként számon tartott évi 52 napi robot Werbőcziéknél még a lázadó pórokkal szembeni súlyos büntetésnek számított!27 Később, a tizenkilencedik század elején a vármegye hatáskörének növekedésével a jobbágyok terhei tovább nőnek.28

Aszaj és szûrgallér sarka, Karcag

Aszaj és szűrgallér sarka, Karcag

Az úri Magyarország iránti zsigeri gyűlölet máig ott lappang a magyar nép nagy részében – amihez persze a Horthy-korszak is nagyban hozzájárult. Ezt az elemi ellenszenvet láthattuk föltörni a rendszerváltás után is, az Antall-kormány színrelépését követően. Nem az „első szabadon választott kormány” kül-, bel-, avagy gazdaságpolitikája, hanem a kormányfő és minisztereinek beszédmódja, viselkedése, gesztusai, azaz kulturális háttere volt a tényező, minek eredményeként az egykori állampárt utódja máig egyedülálló fölénnyel győzött az 1994-es választásokon, hogy – az akkori mondás szerint – „még Caligula lovát is megválasztották volna, ha az vörösre van festve.” És ennek az ellenszenvnek az oka nem a „negyvenéves agymosásban”, nem is a „liberálisok” aknamunkájában keresendő, még csak nem is a Kádár-nosztalgiában, ez utóbbi inkább következmény, mintsem ok. Ahogyan az sem teljes érvényű magyarázat, amit számos idősebb ember szájából hallani, hogy ti. „a szocializmusnak köszönhettem, hogy lettem valaki”, hogy „a régi rendszerben nem tanulhattam volna”. Ez persze igaz, ám másodlagos az egykori alsóbbrendűség tudatához, a méltóságosok, nagyságosok, tekintetesek, a bricsesznadrágos intézők, a csendőrpertu és csendőrpofon generációkra átörökített emlékéhez képest. S ahogyan ezek nem kellenek, úgy nem kell a hozzájuk társuló „magyarság” sem.
népi elégedetlenség
Mária Terézia a parasztok hozzá eljutó panaszait olvasva barokkosan elérzékenyül és kivizsgáltatja a nemesek visszaéléseit, jobbágyvédő politikájának részeként lépéseket tesz a törvénytelen szolgáltatások, a végletekig vitt kizsigerelés ellen, ezért már-már olyan legendák terjednek róla a dunántúli parasztok körében, mint annak idején Mátyás királyról. S valóban van hasonlóság kettejük között, főként a szándékban, a népi elégedetlenség felhasználása a központosítás, az abszolutisztikus kormányzás, a birodalom érdekét szolgálja. A nemesek szentül meg vannak győződve, hogy az uralkodó, illetve a főhivatal a panaszos beadványok kivizsgálásakor mindig a jobbágynak ad igazat. De még az idegen főurak is (például a Werbőczyék által olyannyira gyűlölt Brandenburgi György) gyakorta sokkal emberségesebbek magyar jobbágyaikkal, mint emezek. Csoda-e, ha a nép a vele jobban bánó idegen felsőbbséget inkább szereti, mit saját „jó magyar” urait?

Mivel a jobbágy évszázadok óta soha, semmilyen formában nem lehetett tulajdonosa az országnak, nem is érzi magáénak. A tizenkilencedik század végéig nem alakul ki valódi népi lokálpatriotizmus, ehhez a magyar népnek harmadik renddé kellett volna válnia. Részben ez, illetve a reneszánszát élő rendi nacionalizmus (és annak velejárói) az oka, hogy nincs ellenállás az I. világháborút lezáró rablóbéke ellen – úgy, ahogyan a németeknél Sziléziában. Az „ellenállás” néhány fölülről szervezett irredenta tüntetésből és egy kalandorakcióból áll, Sopron megmaradását az úri Magyarország tipikus képviselőinek: Prónaynak és különítményeseinek köszönhetjük. Illetve volt egy népi megmozdulás – az országtól elszakadás érdekében: Pécs-Baranyában 1919-ben a munkásokra és bányászokra támaszkodó helyi „demokratikus erők” a terület autonómiáját, majd Jugoszláviához csatolását kezdeményezik. Amit persze a jugoszláv királyi kormány a megszállás hosszabbítására használ föl. Mintha a huszadik századra beigazolódtak volna Szapolyai szavai, hogy a pórnép „hajlik, ahogyan a szél fú, egyszer a török kaftánt csókolja, majd ha magyar jön, ennek hízelkedik, vagy a németet áldja, örökké csak a maga hasznát keresve, hazáját, ha kell, el is tagadja”.29 Amíg 1849 után nemcsak feljelentették, hanem bújtatták is a felkelőket – méghozzá országszerte, addig 56 után ez teljességgel elképzelhetetlen volt. Mint az is, hogy a rendszer ellenlábasaival bárminemű szolidaritást vállaljon a társadalom nagyobb része, ahogyan például Lengyelországban. Ennek oka persze a két hasonló forradalmat megelőző különböző évtizedekben rejlik. 48 előzménye a jobbágyok sorsát is javító reformkor, 56-é a Horthy-rendszer és a háborús összeomlás, majd a „múltat eltörlő”, magát néphatalomként beállító, és minden negatívuma ellenére is valamiféle modernizációt megvalósító kommunizmus.

Az 56-os forradalom leverésének nem is az orosz megszállás és a diktatúra fennmaradása volt a legsúlyosabb következménye, hanem az atomizálódás, az önzés társadalmának kialakulása, és persze a totális elbutulás, a lelki jobbágyság konzerválódása. „Nem dumálni (értsd: gondolkodni) kell, hanem dolgozni” – ez lehetne a pauperizált, elbunkósított kádári Magyarország jelszava.

Szûrgallér, Kisújszállás

Szűrgallér, Kisújszállás

Ez idő alatt a társadalomból még az a kevéske szolidaritás is kiveszett, ami azelőtt megvolt. Számos undok jelenség mellett ennek megnyilvánulását láthattuk a nyolcvanas évek elején is, amikor az évszázados lengyel–magyar barátságnak alaposan betett a (részben felülről inspirált) közvélekedés, hogy a „lengyelek ahelyett, hogy sztrájkolnak, mennének el inkább dógozni”, s ilyesmit hallhattunk a Ceaușescu-rezsim idején is a nép egyszerű gyermekei szájából, hogy ti. „csak ne legyünk haragba’ a románokkal, mer’ nem kapunk alkatrészt a Dácsiához.” De ennek eredménye a jellegzetes, és a maga nemében egyedülálló hazai antinacionalista xenofóbia is, ami főként a határon túli magyarokkal szembeni elutasító attitűdben nyilvánul meg. Ahogyan a lengyelek is inkább dolgozzanak, úgy az erdélyiek inkább maradjanak otthon, és ne vegyék el a munkát a „magyar emberek” elől. Félreértés ne essék: szó nincs semmiféle internacionalizmusról, semmiféle liberális és baloldali ideológiai elemről vagy hatásról. Ez a fajta „népi antinacionalizmus” nem a szomszéd népekkel való békés együttélés, nem is „magyarellenesség”, hanem az érdektelenség, az elvtelenség, a mások szenvedései iránti közöny, a szolidaritás mindennemű hiányának a kifejezője. A lerománozott erdélyiek ugyanolyan nemkívánatos elemek, mint valamely harmadik világbeli ország idemenekült polgárai, szemben a jól tejelő és ezért tisztelt nyugati turistával. Nem nemzetfelettiség vagy nemzetköziség ez, hanem a pincértársadalom nemzetalattisága. Amit az is alátámaszt, hogy a nemzeti tudat szocialista kiiktatására tett kísérlet egyáltalán nem szüntette meg a fajgyűlöletet és az idegenellenességet, sőt.
konzumkurvázó elvtársak
De nem csupán a „magyarságról” van itt szó. A lelki jobbágyság akadálya bármiféle kollektív identitás és vele bármiféle társadalmi-kulturális autonómia létrejöttének. Emiatt nem alakult ki tartós és szilárd, szélesebb tömegekre kiterjedő osztályöntudat sem. Semmi, ami révén a magyar nép valóban „felnőtté tudna válni”, vagy legalább valamiféle minimális önvédelmet ki tudna fejleszteni magában. Azt a kicsinyke öntudatot, ami az elmúlt másfél-két évszázad során ébredezni kezdett, a szovjet birodalmi szocializmus rombolta le, amely a véghezvitt modernizáció mellett (vagy ellenére) a feudális mintákat követte és tartósította.30 Eltörölte ugyan a régi úri társadalmat, de helyette újat varázsolt: a szocialista bugris-dzsentrik, a vadászgató, konzumkurvázó járási, megyei, városi elvtársak társadalmát. (Ráadásul a kulturális hagyományok elsöprésével, a vallás és a nemzeti érzés üldözésével, egész rétegek ellehetetlenítésével ugyanúgy megosztja a társadalmat, mint annak idején Werbőczyék.) Tanulságos, hogy amikor a rendszerváltás idején az egykori szocialista menedzserek kiárusították a „nép vagyonát”, s az embereket bérrabszolgák tömegeként kezdték kezelni, e törekvés nemhogy semminemű ellenállásba nem ütközött, de az atomizált magyar társadalom maga asszisztált a folyamathoz. A létezett szocializmus kitermelte neojobbágy automatikusan és megkérdőjelezetlenül fogadta el, amit az új rendszer és annak elitje diktált, az összes játékszabályt – voltaképpen saját alávetettségét. „A jobbágyok tudatlansága is volt az oka, miért hogy úrbéri illetősége szerződésbe jutott és benne tartatott. Hiszen közönségesen tudjuk, a nép mennyire nem ismeri jogait, mennyire járatlan azon óvatosság körül, mely a jogok fent tartásánál oly nagyon lényeges és elkerülhetetlen” – írja Aggler Ferenc isaszegi plébános 1846-ban egy beadványában, melyben panaszolja, hogy immáron több évtizede becsapják az uradalom tiszttartói híveit, az amúgy is kizsigerelt parasztokat.31 A jobbágy soha nem jut el a lázadásig, legföljebb a morgolódásig és a panaszig: az előbbi fő formája az egymás közötti, a másik az elithez igyekvő kommunikáció.32 Ugyanazt a gondolkodásmódot láthatjuk ma is, amit a Mária Teréziához írt jobbágylevelekben, mindössze a barokkos cikornya tűnt el. Sőt, a jobbágy még azt hajlamos megszólni – főleg a magáéi közül, aki lázadozik, merthogy „inkább dolgozni kéne, nem szövegelni”.

A régi rendszer iránti nosztalgia sem annyira a jelenlegi embertelen újkapitalizmussal szembeni ellenérzések kifejezője, inkább az örökös jobbágyság máig élő szellemiségéé. Kádár János a maga hangsúlyozott proletár származása és kultúrája dacára ugyanolyan jóságos uralkodó lett a „népi emlékezetben”, mint Mária Terézia.

Applikált ujjrészletek, Derecske = Aermelteile mit Applikation, Derecske

Applikált ujjrészletek, Derecske

De még az is árulkodó népünk gyermeki voltát illetően, hogy bár elméjét uralja a „Kádár alatt jobb vót” babonás hiedelme, egyetlen párt nem képes ezzel a jelszóval jelentős számú szavazatot nyerni. Sőt, az éppen az utódpártra szavazó emberek még azt is elviselik – mi több: tapsolnak neki –, ha a szocialista politikusok sorra tagadják meg Kádárt, gúnyolódnak rajta és rendszerén, illetve általában a szocializmuson, az „egyenlősdin”, s a jobboldalt vádolják kommunista gondolkodással és kádárizmussal. Miközben pontosan tudni, hogy szavazótáboruk jelentős része a régi rendszer iránti elkötelezettségből szavaz rájuk, főleg vidéken. Vajon mi az oka e bizarr jelenségnek? Nem a „magyar nép józan bölcsessége”, az egyszer biztos. Inkább a mindenkori uralkodó beszédmód, a mindenkori hivatalos iránti tisztelet, és a régi urak iránti kényelmes hűség. Mert bár Kádár alatt jobb vót, ezt ma nem illik kimondani, nem ez a módi, a trendi. Ám mivel Kádár alatt mégiscsak jobb vót, azokra szavazunk, akik akkor vótak az urak. A jobbágy nem eszméket követ, hanem az urát. És ha az fordul valamerre, vele fordul ő is. Cuius regio, eius religio.

És itt van a nép örök korlátja. Mert a jobbágy nem fölszabadulni és fölnőni akar, hanem jobb urakat, jobb atyákat szeretne, persze olyanokat, akiket tisztelni tud. Ma ezek az igazi urak a volt rendszer ma is prosperáló elitje, hiszen ők tudnak viselkedni, tudnak „késsel és villával enni”, míg a jobboldal ezt még csak most tanulja. A nómenklatúra-burzsoázia tagjai kifinomultabbak, mint az újkeletű szittyák, így simább a nyelvük is. Más hangon beszélnek, diplomatikusabbak, kimértebbek, udvariasabbak a pórnéppel. Vagyis igazi úriemberek, miként egykor a művelt, s ezért a néppel emberségesebb hangot megütni képes idegen arisztokraták.

 

Két pogány közt

A rendszerváltással föltámadt a szittya-nacionalizmus is, méghozzá egy groteszk, deformált változatban. Sőt, a demokratikus nemzeti hagyományt is ez látszik kiszorítani és elsorvasztani. Az ún. „nemzeti oldalon” egyre nagyobb divat mindenfajta progresszió-ellenesség, a felvilágosodás örökségének és hagyományának nyílt tagadása. A nagy magyarok között Dózsa helyett újból Werbőczy, Rákóczi és Kossuth helyett inkább a középkori királyok és (bár csak ritkán bevallottan) Horthy tűnnek elő, s velük a rendi nacionalizmus a maga összes hamis mítoszával és stupiditásával. Bibót egyre kevesebben idézik, viszont a Hármaskönyvet egyre többen tartják az európai joggal méltán versenyző örökérvényű műnek. S ami korábban elképzelhetetlen volt: Kossuth és 48 gyalázása is megesik. De némelyek ennél is tovább mennek, s olyan írások látnak napvilágot, amelyek már Rákóczit, Bethlent, Bocskait is rebellisnek nyilvánítják, és a Habsburg-uralom legkegyetlenebb formáit dicsőítik.33 Az egészben a legszégyenletesebb, hogy a magukat korábban népi írónak tartók közül többen ehhez a folyamathoz asszisztálnak, megveszekedett zsidógyűlöletükben elárulva korábbi elveiket, de még saját őseiket is, akiket annak idején megbotoztatott a földesúr.
rossz modorú kormányzás
„A XIX. század első felének gazdasági-népesedési képét a statisztikus Fényes Elek rajzolta meg. Leírása idillinek tűnik: a Kárpát-medence a birkanyájak és ökörcsordák, a szőlők gyűrűjéből kiemelkedő kisvárosok és az őket összekötő delizsáncok, gyorsszekerek és állami postakocsik, az ősmocsarak és őserdők, ugyanakkor a terjeszkedő ipar, a táblabíró világ kúriáinak és a gomba módra szaporodó klasszicista vármegyeházak országa volt. Az ‘idilli’ világnak forradalom vetett véget. Akár a XVI. század merkantilizmusát, akár a XVIII. század rendeletileg szabályozott gazdaságát tekintjük, az a gondolat, hogy a piac és a nyereség motívumát emeljék a legfőbb életelvvé, csak a reformkorban fordult meg először eleink fejében, addig a merkantilizmus és a manufakturális ipar bécsi változatai ellen jobbára csak elutasítólag védekeztek. De ekkor is inkább csak a lelkiismeret-, a szólás-, a gyülekezés- és az egyesülés szabadságáról beszéltek és lelkesen táncolták körül a ‘Szabadság Fáját’ abban a hitben, hogy ipar és szorgalom önmagától fogja Magyarország és Erdély legeldugottabb zugait is felvirágoztatni. Az 1825-27-es első reformországgyűlést követő, majd húszévi rossz modorú kormányzás és a nemesi és paraszti rétegek elszegényedése mutatta meg az ilyen elhamarkodott jóslás veszélyeit.

Szûrszíj és applikációk, Nagyszalonta = Riemen und Aplikationen, Nagyszalonta

Szűrszíj és applikációk, Nagyszalonta

A kor nagy francia gondolkodója, a szociológia egyik atyja, Le Play 1846-ban a ’Tiszamenti jobbágy’ című tanulmányában a kényszerszegődségi rendszer előnyéről, azaz az úrbéri viszonyok változatlanságának hasznáról azt emelte ki, hogy sok magyar ‘…család jóléte a hűbérrendszer végső maradványaihoz van kötve’. A földtulajdon felszabadítása a parasztság kevésbé értelmes vagy erkölcsileg fejletlenebb részét a fennállónál sokkal rosszabb sorsra juttatná, mivel – mint írta – ‘nem lévén joguk a családi birtokot jelzáloggal megterhelni, meg vannak védve az uzsorások csapdáitól, kik Nyugat előre nem látó birtokosaira nézve a romlás állandó okai ott, ahol a hűbéri intézményeket eltörölték.’ (Le Play igazat írt: a Bach-éra az 1850-es években uzsorások hadát zúdította a nemességre és a parasztságra, s tette földönfutóvá. A szabaddá – s egyben védtelenné – vált birtokok uzsorásai a nagyszámban betelepülő zsidóság köreiből kerültek ki.)” – olvashatjuk Tamáska Péter: Ezeregyszáz év – nyolc tétel című írásában.34

Miről is van itt szó? Nem másról, mint a jobbágy boldog életéről a maga saját fajbéli, ezért természetes és örökös ura: az igaz magyar nemes atyai oltalma alatt. Ezt az idillt zavarta meg a forradalmár, az idegen, a zsidó. Persze kétségtelen, hogy a jobbágyfelszabadítással és a kapitalizmussal a nemes számára valóban véget értek a boldog tétlenség napjai. (A paraszt inkább cseberből vederbe került, lévén röghöz kötött nincstelenből földönfutó lett.) Az idézet kiválóan illusztrálja azt a tizenkilencedik századból jól ismert eszmeiséget, amit „feudális antikapitalizmus”-nak nevezhetnénk, s ami vészesen terjed a mai magyar jobboldalon: művi népiséggel és a rebellis-kuruc hagyomány bizonyos elemeivel ötvözött tradicionalizmus és őskonzervativizmus, a preindusztriális társadalom idealizálása, polgár- és modernizációellenesség, valamint az ezzel összekapcsolt (persze a mai kornak megfelelő óvatos) rendies antiszemitizmus. (Egyébként Tamáska esszéje messze nem a legelborzasztóbb ilyen „nemzeti szellemű” írás.)
a feudális örökség terhe
E szemléletnek nem is annyira hazug volta, inkább mélységes ostobasága bántó. A mai „szittya ideológusok” nemesi-nemzeti romantikájukban ugyanis éppen azt idealizálják, dicsőítik – és adagolják a rendszer veszteseinek elméjébe –, ami lehetővé tette és teszi Magyarország gyarmatosítását, a magyar nép kizsákmányolhatóságát, sőt a nemzeti kultúra és összetartozás gyengeségét: a feudális múltat, illetve örökséget. Föntebb már szó esett arról, hogy a „létezett szocializmus” és a vele járó szovjetizálás a feudális hagyományokra alapozott, ahogyan a vele szinte mindenben folytonos új magyar kapitalizmus is ugyanerre építkezik. A feudális örökség terhe miatt nincs civil kurázsi, állampolgári önállóság, autonóm gondolkodás. A modernizáció hiánya miatt nincs meg a lázadás szelleme sem, s ennek nyomán nincs valódi jog- és esélyegyenlőség, ahogyan ugyanezen oknál fogva látszik félgyarmati sorba süllyedni az összes volt szocialista ország, Mongóliától Albániáig. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a „globalizációs karvalytőke” által elnyomott és kizsigerelt magyar éppen e „dicső múlt” és „ősi örökség” miatt képtelen védeni jogait és érdekeit – szemben a polgárosult („elpuhult és dekadens”) Nyugat-Európával, ahol még mindig tömegeket tud kivinni az utcára egy népszerűtlen gazdasági vagy politikai intézkedés.

S ez csak az egyik baj. Mivel a rendi nacionalizmus a nemességre korlátozódott, így csak leszámolása révén születhetett meg a többé-kevésbé egységes magyar nemzet ideája. (Hogy a gyakorlatban ez hogyan sikerült, más kérdés.) Szekfű remek meglátása, hogy Rákóczi azért lehetett az első olyan főúr a Mohács utáni magyar történelemben, aki a parasztsorsot részvéttel nézte, mert jórészt külföldön nevelődött, „nem nőtt bele” a Hármaskönyv szemléletébe.35 Később, a reformkor idején, a nemzet megteremtésére irányuló kísérlet szintén a nemesi nacionalizmus koncepciójának föladása révén történhetett. Ezért a reformkor előtti „szittya nacionalizmus” újraélesztése természetszerűleg az újkori nemzet-koncepció negligálását, legalábbis megkérdőjelezését jelenti. Az újkori nemzet pedig maga „a Nemzet” mint olyan.

Szûrgallér, Kisújszállás

Szűrgallér, Kisújszállás

De az újszittya nacionalizmus finomabb szöveteket is sért. A nemzeti közösség összetartó erejét a „nagy narratíva” adja. Ez a mi esetünkben egy nagyjából százötven éves, közös nevező alapján létrejött, s többé-kevésbé változatlan történeti hagyomány. Legendák és valós események, személyek, kultuszok, ünnepek, jelképek összessége, amiket nagyjából egyformán ítéltek meg a századelő, a Horthy-kor és a szocialista időszak történelemkönyvei, s amelyek eddig megkérdőjelezetlen alapértéknek számítottak a közgondolkodásban, függetlenül rendszerektől és kormányzatoktól. Ennek fölülírása meggyengíti az összetartó konszenzust, következményként beindul a nemzeti identitás „szétmállása”. Ugyanez figyelhető meg a tradicionalizmussal hol párhuzamosan, hol azzal összefonódva fölbukkanó, immár a kulturális élet és a politikai szféra magasabb köreit is elérő délibábos-ezoterikus eredetmítoszok esetében. Ezek a magyarság vérségi és kulturális örökségei köré szőtt, valamint a nyelvrokonság kapcsán előkerülő zagyva és áltudományos tévtanok nagyban elősegítik a nemzet posztmodern dekonstrukcióját – éppúgy, mint konszenzusos hagyományaink megkérdőjelezése.36 Ha ugyanis a magyar lehet kelta, dravida, sumer, asszír, egyiptomi vagy bármi egyéb, úgy e halmazból ki-ki a maga ízlésének megfelelően választhatja ki azt a „vérvonalat”, amihez a maga magyarságát köti. Paradox-ironikus módon éppen a legújabb szittya-nacionalizmusnak sikerül véghezvinnie, amit egyetlen külső elnyomó hatalom sem tudott megtenni: a nemzettudat elsorvasztását.
szittya értékek
Ugyanakkor a nép jelentős része (főként az ún. „rendszerváltás vesztesei”), szemben a nép másik felével (a kádárista társadalommal) mégis a „nemzeti ideológia” hívévé szegődik, és egyre növekvő számban ad hitelt e zavaros ideáknak. Hogy miért veszik át Dózsa György mai unokái az avítt „szittya értékeket”? A válasz egyszerű: mert számukra nem maradt semmi egyéb. Egyre világosabban körvonalazódik, hogy a rendszerváltás utáni „nemzeti jobboldaliság” valójában a szociális elégedetlenség megnyilatkozása, így erről az oldalról úgy tűnik, hogy a leszámolás a nemzeti eszmével egyben leszámolás a mindenfajta kollektív öntudattal, s vele a mindenfajta kollektív önvédelemmel.

Ami végső soron még igaz is, hiszen a „baloldaliság” korábbi gyakorlata és jelenlegi hivatalos megnyilvánulási formái a nagyhatalmi függést és alárendeltséget, s vele a gyarmatosítást és kizsákmányolást, a megnyomorodást, a „belső hontalanságot”, illetőleg a komprádor-elit érdekérvényesítő ideológiáját jelenti. A mai hivatalos világnézetet (a „liberalizmust”) propagáló progresszivista komprádor-értelmiség a népet nem egyszerűen kirekeszti a sorsát érintő döntésekből, hanem még e döntések ideológiáját is a középkori szervilizmusra, az alázatra és beletörődésre, a lelki jobbágyságra, vagyis az évezredes tanult tehetetlenségre alapozza. Elég arra gondolni, hogy az ún. „véleményformálók”: sztárközgazdászaink, politológusaink, vezető publicistáink és hivatásos nevettetőink mily előszeretettel hivatkoznak a „magyar nép józan bölcsességére”, amikor a társadalom tehetetlenül szemléli saját megnyomorítását. Ha a magyar ember nem védi érdekeit, nem tüntet, nem sztrájkol, rögvest „bölcs és belátó” „józanul gondolkodó” lesz, olyasvalaki, aki „a dolgokat reálisan látja”, aki „tisztában van vele, mi az ország hosszabb távú érdeke”.

Aszaj és szûrgallér közepe, Karcag

Aszaj és szűrgallér közepe, Karcag

Ugyanaz az érvelés ez, mint a ’20-as években, amikor egyesek azt fejtegették, hogy azért nincs szükség titkos választásra, mert a magyar ember egyenes jellemétől idegen a titkolódzás. A feudális gondolkodás a „gyakorlatban” is érvényesül, érdemes ez ügyben végigtekinteni a „liberális értelmiség” szomorú állapotán. Az européer és Amerika-imádó, modernizáció-mániás, nyugatos és felvilágosult entellektüelek jó részének hajszálpontosan ugyanazok a jellemzői, mint amit oly előszeretettel emlegetnek föl a zsíros fejű, vidéki, mucsai Magyarország kapcsán. Uram-bátyámság, protekcionizmus, hűbéri viszonyok, feudális önkény, az alárendeltek gátlástalan kihasználása, ázsiai szervilizmus, „állami csöcsön” lógás, a közpénzek elherdálása, improduktivitás és szellemi impotencia, egymás között elosztogatott pozíciók és juttatások, előre leosztott kártyák, álpályázatok, blöffszervezetek, blöffkonferenciák, blöffkutatások. Miközben fintorognak és hangoztatják, hogy ez itt mennyire nem Nyugat, hogy ez itt nem Amerika, hogy még messze vagyunk Európától, vagy hogy egy „normális demokráciában” ennek vagy annak miként kellene lennie. Vagyis a „nagy távlatokból”, a fejlődés és modernizáció eszméjéből semmi nem maradt, csak az aktuális világhatalom képviselete, és persze az „előnyök kihasználása”, amiből viszont óhatatlanul következik a „mentális elszittyásodás”.
fölfűtött szittya öntudat
A média nagyobb részét uraló, egyre cinikusabb és átlátszóbb, s ezért egyre irritálóbb komprádor-beszéd persze megerősíti a „konzervatív-bennszülött reakciót”, a fölfűtött szittya öntudatot, amely az előbbi hitványsága révén tud kibontakozni és érvényre jutni. A szittya butaság és arrogancia viszont utánigazolja a mucsai Magyarországról kialakított progresszivista nézeteket. Így egyik a másikából mint állandó veszélyforrásból merít erőt és teremt legitimitást saját maga, mint kizárólagos alternatíva számára. E sajátos ideológiai szimbiózis révén a kettéosztott társadalom egyik fele a másik iránti gyűlöletből és/vagy félelemből szavazataival és a demonstrációkon való részvételével legitimálja az adott politikai tábort reprezentáló pártot, s ennek révén magát a rendszert, illetőleg az egész politikai és gazdasági elitet. Miközben uraink kölcsönös vádaskodásaikkal, egymás hangos becsmérlésével szórakoztatják a jónépet, addig a valóban komoly ügyek „kéz kezet mos” alapon, igen diszkréten a „pad alatt” intéződnek. Elég arra gondolni, hogy az elmúlt tizenöt év komolyabb panamáinak egyike sem került napvilágra a maga tényleges valójában, ahogyan az előző rendszer hibás és bűnös döntéseiért sem viselte senki a felelősséget.

Aszaj és szûrgallér közepe, Karcag

Aszaj és szűrgallér közepe, Karcag

A szereplők dühödten egymásnak feszülnek és hadonásznak, ám mindez csak játék, szemfényvesztés, a valóságban senki nem sérül komolyabban – mert nem is sérülhet. A manapság előszeretettel emlegetett „kétféle Magyarország” az elit szempontjából nagyon is egységesnek látszik: egy oszthatatlan úri Magyarországnak. Kulcsár Péter említett könyvében így összegzi a Mohácsot megelőző évek két politikai táborának harcait: „Külsőképpen eléggé érthető az ellenzék idegenellenes hangulata: ha már a kormánypárt lengyel, Habsburg, cseh, francia, velencei, római összeköttetéseket ápolgat, az ellenzék magától értetődően nemzeti programot hirdet meg. Egyik jelszónak sincs azonban társadalmi, történelmi tartalma, egyik sem több mint a csoportérdek közérdekké való kiszínezése, úgy azonban – és ez teszi szinte poshadttá e két-három évtized levegőjét –, hogy a másik félnek se kelljen túlságosan komolyan vennie, nehogy ijedtében jóvátehetetlen lépést tegyen. (…) Az idegenek által megvesztegetett arisztokrácia hazaáruló erkölcstelensége és a szittya öntudattól fűtött köznemesség nemzeti színű gőzölgése lényegében a magyar uralkodó osztály – a feudális állam – reális helyzetének visszatükröződése.”37

1 Bár a témát számos történész kutatta és különféle szempontok alapján földolgozta, jelen írás szempontjából legmérvadóbbnak tekintem Kulcsár Péter: A Jagelló-kor című összefoglaló munkáját.
2 Antonio Bonfini: Magyar történet, V. könyv. Kulcsár Péter fordítása (Hunyadiak kora, Budapest 1981, 288–89. o.)
3 Kulcsár i. m. 141. o.
4 Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet, Budapest, 1936. II. kötet, 591. o.
5 Szerémi György: Magyarország romlásáról. Budapest, 1979. (Erdélyi László fordítását átdolgozta Juhász László) 137. o.
6 A Somogy című lap 1883. augusztus 28-i számából idézi Kubinszky Judit. (A politikai antiszemitizmus Magyarországon 1875–1890. Budapest, 1976, 117. o.)
7 Dr. Zsitvay Tibor: Werbőczy. Magyarország Vereckétől napjainkig, é. n. 1. kötet, 464 o.
8 Hamvas Béla: Az öt géniusz. Budapest, 1988, 88. o.
9 Ignotus: A magyar kultúra és a nemzetiségek. Nyugat 1908, I. 226. o. Idézi Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat. Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon. Budapest, 1978, 14–15. o.
10 Hagyomány és egyéniség, Nyugat 1908, 1. 106. o. L. Litván i. m. 14. o.
11 Szerémi 196. o.
12 Kulcsár i. m. 26–27. o.
13 Kulcsár uo. 76–77. o.
14 L. erről a bolgár Alekszander Kjosszev koncepcióját, aki a kelet-európai és balkáni felemás modernizációból származó traumatikus tapasztalatokat illetően arra a belátásra jut, hogy a civilizált világ perifériáján élő kis nemzetek számára a „modernitás szociális és szimbolikus rendjét” nem a hagyományos erőszakos gyarmatosítással kényszeríttették ki, hanem azt az elmaradottság miatti szégyen, a „hiány traumája” hozta létre. Így „heves buzgalommal, csodálattal és előszeretettel veszik át az idegen mintákat”. (Megjegyzések az önkolonizáló kultúrákról. Magyar Lettre Internationale, 2000/37. 7–10. o.)
15 Kjosszev uo.
16 A témát a mai viszonyokra – főként a publicisztikára – vonatkoztatva földolgoztam A csatlóslét közhelyei című tanulmányomban. Valóság 2004. decemberi szám, 29–53. o.
17 Ezekről 1. Litván i. m. 36–37, 75–76.
18 Litván uo.
19 Litván uo. 46-46. o.
20 Borovszky Samu: Borsod Vármegye története !. 139. o.
21 Rákóczi Ferenc: Emlékiratok. Vas István fordítása, Budapest, Szépirodalmi könyvkiadó, 239. o.
22 Asztalos István: Isaszeg. Száz magyar falu könyvesháza. é.n. 31. o.
23 A jászok és a kunok feudalizálásáról, s ennek kapcsán jobbágysorba kerüléséről I. Györffy György: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990, 274–315. o.
24 L. erről többek között Hóman–Szekfű II. 585–586. o.
25 Ez a vélekedés Szerémi György krónikájában maradt fenn, aki – talán jobbágyi származása miatt – burkoltan az akkori paraszti nézőpontot képviseli.
26 Hóman–Szekfű IV. 494. o.
27 Hóman–Szekfű IV. 541. o.
28 Hóman–Szekfű V. 236. o.
29 Hóman–Szekfű, III. 42. o.
30 A szocializmus feudális (illetve „ázsiai”) jellegét illetően 1. többek között Konrád György –Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest, Gondolat, 1989, valamint ugyanennek rendszerváltás utáni tanulságait: Szalai Erzsébet: Az első válaszkísérlet. A létezett szocializmus – és ami utána jön… Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004.
31 Asztalos i. m. 57–58 o.
32 A mára is érvényes késő kádári panaszkultúráról és ennek kapcsán a magyar társadalom infantilizmusáról, önállótlanságáról, az alattvalói attitűdökről 1. Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Budapest, Magvető Kiadó, 1983, ezen belül is főként: 396–446. o.
33 Erről a bizarr, és szinte senki által nem érzékelt jelenségről korábban írtam: Ezoterikusok Haynau-baráti köre, Élet és Irodalom 2001. július 27.
34 Az idézet a Magyar Fórum 1996-os évfolyamában, január 25 és április 4-e között folytatásban megjelent esszé IV. részéből való (Tamáska P.: Forradalom, kiegyezés és Kasszandra baljós világa.)
35 Hóman–Szekfű IV. 279. o.
36 Ugyanerre a belátásra jut Csordás Gábor a jelenkori antiszemitizmus okait feszegető írásában, a nemzet vérségi alapon való értelmezése kapcsán: „Hiszen eligazító narratíva híján minden származás szerinti megkülönböztetés jó, és elvileg semmi sem szól az ellen, hogy az államalkotó nemzet a továbbiakban német, román, szlovák, szlovén, szerb, morva, onogur, kazár, tatár, kun, jász, besenyő, alán, vizigót és longobárd vérvonalakra, illetve ezek kombinációira és permutációira hulljon szét.” (Jóvá tenni vagy jobbá tenni. Élet és Irodalom 2004. július 23.)
37 Kulcsár i. m. 106–107, 108. o.
felső kép | Szűraszaj, Kisújszállás
kép | OSZK Digitális Képarchívum