Farkas Attila Márton

AZ ISMÉTLŐDÉS

Anarchista monológ [2006 június]

AZ ISMÉTLŐDÉS

Drukkerek társadalma

Mintha a régi, jól ismert, ujjal rád mutató háborús plakát elevenedne meg: te melyik oldalon állsz? Bal- vagy jobboldali vagy? Ironikus, hogy e kérdés úgy lesz egyre súlyosabbá (a szó legszorosabb értelmében, mert a választól immáron a testi épség is függhet), hogy a két fogalom tökéletesen és végleg elveszíti eredeti jelentését, és csak arra utal, hogy a zöldek és a kékek közül ki melyiknek szurkol. Az aktivisták és szimpatizánsok füttyögnek, szidalmazzák egymást az utcán, az ilyesmi tettlegességig is fajulhat. A hideg polgárháborúban rokonok vesznek össze, barátságok szakadnak meg, szomszédok jelentik föl egymást. Az ún. „közvélemény” fölháborodik, mindenki rosszallását fejezi ki, mindenki csóválja a fejét, főként azok, akik mindezt előidézik, tartósítják, művelik.
szeretjük a focit
A nép nyilvánvalóan vevő a dologra – be nem vallottan, ki nem mondottan –, igényli és élvezi, máskülönben nem legitimálná részvételével. Főként, hogy a „politikai kötődést” az esetek többségében sem érdek, sem ideológia, sem valós aggodalom nem magyarázza. Bárki kerül hatalomra, nem jönnek sem a kommunisták, sem a fasiszták, ezt még azok is tudják (sőt, azok tudják csak igazán), akik ezzel rémisztgetnek, így buzdítván voksolásra. A bel-, a kül-, a szociál-, a kultúr- és a gazdaságpolitika kormánytól és ideológiától függetlenül állandósult, egyirányú, elitbarát, külhonban meghatározott, eleve elrendelt. A szavazókat rendre becsapják, a választások után még látszatintézkedések is alig születnek. És mégis. Miért? Mert szeretjük a focit. Fradi–Dózsa meccs, a szimpatizánsok drukkerek, akik zászlókat lengetnek és megdobálják a másik csapat buszait. Ki vagy? Mi vagy? Fideszes, emeszpés, eszdéeszes, dózsás, emtékás, ricsés, depesmódos, abbás, boniemes?

Közben a szurkolók mosdatlan szájjal szidalmazzák a pártokat, a politikusokat, a politikát. E jelenséget talán csak a szexuális élet pszichológiáját ismertető kézikönyvek szadista-mazochista párjáról szóló példával lehetne értelmezni. Az asszonyt az ura rendszeresen veri, olykor egészen rafinált testi és lelki kínokat ötöl ki számára, a szomszédoknak kell kihívni a rendőrséget, a házasság mégis működik, férj és feleség az ágyban rendre „kibékülnek” – végső soron (tudattalanul) erre megy ki az egész. De ott figyelmez a felettes én, az idillbe bezavar a társadalmi konvenció, a külvilág elvárása. A feleség panaszkodik a szomszédasszonynak, hogy csak az az átkozott ital ne lenne, és a férj is megideologizálja a közösülést bevezető ütlegeket, hol az ebéd minőségével, hol álféltékenységi vádaskodással. Ilyen az „utca emberének” politikautálata. Titkon elégedett morgolódás, kéjes zsörtölődés. Az Ótestamentumban a nép gyakran alárendelt nő: hol szajha, hol menyasszony, Jahve indulataitól függően.

fam2_0708

Mégsem unalmas

Régi trükk, hogy az ismétlődést, a monotóniát bizonyos tartalmi elemek különféle kombinációival próbálják elviselhetővé tenni. Apró variációk, kiszámítottan rendszertelenül ismétlődő változások. Mesterséges zökkenők az úttesten, hogy a sofőr el ne aludjon a volán mögött. Változatosságot csempészni az állandóságba. Ez nem szimplán följavítja az adagolt mákonyt, de kifejezetten élvezetessé teszi. Ezért hatnak a végletesen egyszerű elemekből tákolt szappanoperák is. Ezért nézte mindenki annak idején a Dallast. Pontosabban: a szemét Jockey Ewing háromszázhatvanvalahány részben látható mérkőzéseit hol családjával, hol üzleti ellenfeleivel, hol mindkettővel. Soha nem győzött, sőt, gyakorta pórul járt, ámde soha le sem győzték, mindenkor talpra szökkent, hogy újra kezdje. Ugyanaz a sztori minden péntek este, valahogy mégis izgalmas az egész, egy részt se lehet kihagyni. Jockey és ellenfelei mindig más konfigurációban kötöttek egymással és egymás ellen tiszavirág életű szövetségeket, így mindig újdonság várta a nézőt. Végeláthatatlan játszmák permanens vetítése segít múlatni az időt, közben a néző – illetőleg a drukker – mentesül a saját létéből fakadó súlyosabb gondolatok terhétől.

Már mindent megírtak

A görög városállamok történetét, alkotmányának, berendezkedésének kialakulását tanulmányozó Platón az Állam nyolcadik könyvében érdekes folyamatot modellez. Leírja, hogy az arisztokrácia miként süllyed kötelességeit egyre kevésbé teljesítő, eldurvult pénz- és hatalomsóvár timokráciává, azok hogyan tollasodnak meg, s e változásból miként jön létre a (pénz)oligarchia, majd a további gazdagodás szempontjából miért a demokrácia a legmegfelelőbb uralmi forma, ami végül is káoszba torkoll, s az elégedetlen nép vezért keres magának. A folyamat vége, hogy megjelenik a magát a Gondviselés küldöttének tartó zsarnok, s megszületik a Platón szerinti minden uralmi formák legaljabbika, a türannisz, a diktatúra. Azóta e folyamat jó néhányszor lezajlott: Rómában, a reneszánsz Itáliában, Angliában, Franciaországban, Németországban. És soha senki nem tanult belőle, pedig az ismert és sokat emlegetett whiteheadi toposz szerint az egész nyugati filozófia Platónhoz írt lábjegyzetek gyűjteménye.

fam3_0708

De ugyanígy leírta Cicero is a politikai kampányolás fogásait. (Például hogy a vidéki embert bizalmaskodva a nevén kell szólítani, és az máris a barátjának tekint.) Később jött Machiavelli méltán híres műve, kézikönyvként, sőt tankönyvként minden idők gazembereinek. Legutóbb és legvilágosabban talán Adolf Hitler fogalmazott: ugyanazt kell ismételgetni sokszor, és akkor igazzá válik a mondanivaló, mert a tömeg ilyen.

A felejtés vize

A sziszüphoszi kőgörgetés szép példája a „most először a győztesek oldalán” régi szövegének állandósulása a huszadik századi magyar közbeszédben. Ez a klisé már a második világháború idején fölbukkan az első világháborús veszteség, illetve a Trianon okozta trauma kompenzációjaként. Előszeretettel használták a szovjet-csatlósság propagandájában, majd az ország NATO- és EU-csatlakozása idején. Ami igazán varázslatos benne, hogy még önmaga esetleges cáfolatának kiküszöbölését is magában hordja, minthogy előre elhárítja az eretnek gondolatot, hogy a régebbi történeti szituációkat a jelennel bármiféle párhuzamba állítsuk. A „most először” azt is jelenti, hogy „most aztán tényleg, egyszer és mindenkorra”. Mint a szenvedélybeteg, amikor épp utolsó fillérjét játssza el: eddig mindig veszítettem, de most már biztosan győzök. A görögök alétheia-nak, nem-felejtés-nek nevezték az igazságot.

Kérészéletű örökkévalóságok

A „most aztán végre” kliséje jótékony fátyolt borít az ismétlődésre, és az egyszeriség, a kivételesség, s vele a minőségi változás illúzióját teremti meg. Ettől kezdve minden más lesz. Ez most nem olyan, mint ami eddig volt. És mert nem olyan, nincs alávetve azoknak a törvényszerűségeknek sem, mint az eddigi rendszerek vagy társadalmak. Ezért vagyunk hajlamosak elhinni, amit elhitetnek velünk: hogy örök időkig tart majd. Minden rendszer mindig a fejlődés csúcsa, ezért örökkévaló. Persze ez is ismétlődő, s mint ilyen, roppant unalmas.

Most éppen a kapitalizmus, a globalizáció, az Egyesült Államok hegemóniája a végső valóság. Innentől már mindig ez lesz. Ez a Történelem Vége, a minden világok legjobbika. Ez a „működőképes”. „Ez felel meg az önző emberi természetnek”. (A magát ezeréves birodalomként és az Új Európa létrehozójaként hirdető náci Németországban a fajok közti egyenlőtlenség volt az „örök emberi természet”, a sztálinizmus idején pedig a szovjetizált behaviorizmussal aládúcolt idomíthatóság, robot-jelleg.) „Erre kell berendezkedni.” S mivel kilátás sincs bárminemű változásra, mivel „ennek itt nincs alternatívája”, így most ez az apropó a korrupcióra, aljasságra, árulásra, szervilizmusra, elvtelenségre. „Rossz dolog a demokrácia, de nincs jobb.” „Minden más formáció megbukott.” „Tudsz jobbat?” „Be kell épülni a rendszerbe”, hogy azt „belülről javítsuk”. „Képviselni kell az értékeket” a szennymédiában is, nem „gyáván meghátrálni” finnyogó értelmiségiként. Élni az alkalommal. Persze a létezett szocializmus idején sem volt más alternatíva, akkor arra kellett berendezkedni, és nem „pályaszélről ordibálni”, „felelőtlenül”.

fam4_0708

Külön tanulságos, hogy az államszocializmus fantasztikus regényírói milyen előszeretettel helyezték a távoli jövőbe (gyakorta a harmadik évezredbe) a cselekményt. Fotonűrjárművek, emberi telepek távoli bolygókon, kapcsolatfelvétel idegen civilizációkkal, általános jólét, kommunista társadalom, morálisan és intellektuálisan magas rendű emberek. Mai szemmel nagyon elmaradott „szupertechnika” lyukkártyás óriásszámítógépekkel, mágneses szalagokkal. Indusztriál-fantasztikum, utópisztikus formák, űrhajós berendezésre emlékeztető design még a lakásokban is. Mindez múlt, retro, naivitás, múzeumi darab, amit elnézően megmosolygunk, mint a szenilis aggokat.

Állandósult átmenetek

Hogy a fejlődés végeredménye, a haladás magasztos célja a jövőbe – a minél távolibb jövőbe – kerül át, az álomba ringatás mellett másik funkciót is ellát: a jelen kellemetlenségeinek igazolására szolgál. A jelen átmenet, ahol „sajnos” átmeneti intézkedésekre van szükség. De megéri. Hogy miért? A szó szoros értelmében eltávolított jövő érdekében. „Jövőnkért”, „közös jövőnkért”, „az ország jövőjét szem előtt tartva” stb. áldozatokat kell hozni. Vö. „az EU-csatlakozás kemény feltételekkel jár”, „a belépődíjat meg kell fizetni” stb. Az egykori Harmadik Birodalom vezette Új Európa, majd a „kommunista társadalom”, majd a „fejlett piacgazdaság”, illetve a „közös Európa” mind olyan időben távoli világok, ahol nekünk ugyan nem, de gyermekeinknek, vagy még inkább: unokáinknak „jobb és nyugodtabb élete lesz”. Az ideiglenesség tartósítása, amikor az adott hatalom békeidőben háborús állapotot (szükségállapotot) próbál bevezetni és fönntartani a szabadság korlátozása céljából. Ehhez kell a mindenhol leselkedő veszélyről szóló szöveg. Imperialista ügynökök, bármely pillanatban kitörő háborúk, összeesküvők, lázadók, belső ellenség, terrorveszély, szüntelen éberség. A lényeg, hogy bele lehessen piszkálni az emberek életébe, hogy ellenőrizni, uralni lehessen. A „terroristák” zseniális koncepció, mert nem hagyományos ellenséget fed. Egy államot vagy népet meg lehet semmisíteni, de a terrorista nem területhez kötött, ezért megfoghatatlan. Ergo: a terrorveszély örök veszély. Friedrich von Hayek szerint a szabadságot csakis ideiglenesen, katasztrófák esetén szabad föláldozni. Gyakori tapasztalat, hogy az ilyen ideiglenes átmenet mennyire szeret hosszúra nyúlni. Amilyen hosszúra csak lehet. Sőt, olykor mintha nem is akarna véget érni. A kinyújtott átmenet gyakorta az eredeti, távlati cél ellenkezőjét eredményezi mint „szükséges rosszat”. Például a létezett szocializmus végcélja, az állam elhalása az oda vezető út hosszúsága miatt sehogyan sem akart elérkezni, épp ellenkezőleg: sehol nem volt olyan erős az állam, mint az egykori szocializmusban.

Az eszmék funkciója

„A kenyőcs –

Mit ért ön kenyőcs alatt?

Valamit, amivel a dolgokat bekenik, hogy csússzanak –

Úgy látom, modern életünk egyik középponti fogalma –

Téved. Mindenkori életünk nem egyik, hanem egyetemlegesen középponti fogalma. Egyetemlegesen, ronda szó, de így van.

Kenyőcs –

Óriási! Kenyőcs! Így még sokkal jobb. Hálás vagyok önnek –

Ismét ittunk. (…)

Nézze, az én szótáramból az ilyen szavak, mint erkölcs és jó és rossz és hazugság és igazság és becsület és bűn és gaztett, mondja, amíg akarja, mondom, az ilyen szavak az én szótáramból eltűntek. Amióta magamban a kenyőcs fogalmát tisztáztam, azóta számomra idealizmus, realizmus, ateizmus, teizmus, humanizmus megszűnt létezni. Mindez világnézet, vagyis mindez kenyőcs. Az én gondolkozói nagyságom abban van, hogy mindezeket egyetlen fogalomba egyesítettem, mert nekem filozófiák és vallások és metafizikák és rendszerek mind kenyőcsök, csak arra valók, hogy az üzem kifogástalanul működjön.”[1]
aki a kenyőcsöt használja
Azért ide kívánkozik egy megjegyzés. A Karnevál kalandora végső soron tiszta ember, önmaga elől rejtőzködő idealista – s ez sokat elárul a szöveg írójának hallatlan naivitásáról. Ilyen kalandor, ilyen politikus, ilyen miniszter, ilyen pártvezér, ilyen szakértő, ilyen vezető értelmiségi, ilyen főpap, ilyen menedzser nem létezik. Először is, aki a kenyőcsöt használja, nem árulja el, hogy kenyőcsöt használ. Még részegen sem, még a barátjának – pontosabban társának – sem. És főként nem próbál belőle kvázibölcseletet fabrikálni, még saját magának sem. Használja az eszközt, ahogyan a szántóvető az ekét vagy a rovarirtó a mérget, és nem elmélkedik róla.

fam5_0708

Amikor a lázadás válik konvencióvá

A buddhizmuson belül a zen majdhogynem forradalminak nevezhető irányzattá vált. A zen mestereinek tanításai, beszédei és gesztusai a szabályok fölrúgását, a merev hagyománytisztelet és dogmatizmus kigúnyolását és elvetését, a mindenfajta konvencióval való radikális leszámolást példázták. Még magukat a szeretve tisztelt mestereket is karikatúra formájában ábrázolták a japán tusrajzok. Aztán a zen lassan kultúrává finomodott, az egykori spontaneitás eltűnt, a meghökkentő szavak és mozdulatok ritualizálódtak és kanonizálódtak. Lényegében az történt, mint sok évszázaddal később egy másik kultúrában, Nyugaton az avantgárd vagy az ellenkultúra különféle irányzatainak formalizálódásakor. A polgárpukkasztás, a deviancia, a szélsőség, a frivolitás bizonyos mederbe terelt elemei üzletté, s vele divattá, majd a nyárspolgári lét nélkülözhetetlen külsőségeivé lettek, elég néhány milliárdos yuppie frizuráját vagy beszédstílusát megfigyelni.
az egykori Gecizők zenekar
A hazai alternatívok közül sokan megütköztek, amikor a szellemi alvilág egyik ismert figurája, az egykori Gecizők zenekar mindig balhés tagja egyik napról a másikra átalakult, s a hírhedt jobboldali hetilap publicistája lett. Az indok: ma nem a színes kakastaréj, az obszcén szövegek vagy a pogózás képviseli a punk szellemet, ezt már amúgy is fölvásárolták, hanem a radikális jobboldaliság, a keresztény-nemzeti konzervativizmus: most ettől hördülnek föl és rezzennek össze a politikai illemtankódex tanárai. Még a bőrfejűek is szimpatikussá lettek számára így utóbb, akik pedig annak idején jó párszor eltángálták. (Egy német sátánista szürrealista művész a harmincas években azért lépett be a náci pártba, mert abban vélte fölfedezni a Sötét Erők egyetlen hiteles megnyilvánulását. A polgári szalonok szellemidéző szeánszai, a különféle okkultista szekták szertartásai, a fekete misék orgiái bohóckodásoknak tűntek neki.)

Az eszme elterjed, divattá süllyed, majd konvencióvá szilárdul, megkötve mindazt, ami ellen valamikor létrejött. Olykor még zsarnoksággá is válhat, vagy legalábbis dogmává, korlátozó szabályrendszerré a neveletlenek ellen, ezt láthattuk legutóbb az egykori polgárjogi küzdelmek szülte politikai korrektség esetében. Mi hát akkor a hiteles mozdulat? A mindenkori ellentéte? Merő idiotizmus. A mindenkori újítás? Talán. Vagy a mindenkori szabadságattitűd. Ez már közelít a megoldáshoz.

Viszonylagosság

Be kell látni, hogy egészen mást jelentett a királypártiság Magyarországon 1849-ben és közvetlenül utána, mint 1920-ban, és még inkább, mint 1945 után. Ahogyan más volt kommunistának lenni a létezett szocializmus idején, mint előtte, de más Moszkvában és Latin-Amerikában, sőt más Nyugat-Európában. Aki ideológiai okok miatt egy kalap alá veszi minden idők és helyek royalistáit vagy forradalmárait, tűrhetetlen ostobaságról tesz tanúbizonyságot. A történeti kontextus, és vele a státusz, a funkció, a világhoz és az alapértékekhez fűződő viszony fölülír minden eszmét, ideológiát. Az adott világkép csupán átmeneti eszköz lehet, a szabadsághoz, illetőleg a zsarnoksághoz való viszony pillanatnyi, ad hoc apropója.

Még a vak is látja, hogy ugyanazok a figurák bukkannak elő mindenhol és mindenkor. Ismerjük őket: az inkvizítor, a hóhér, a bürokrata, a lázadó, az áldozat, az áruló. De mindenekelőtt: úr és szolga. A konkrét tartalom – a szöveg – csak látszat, amely elkendőzi, ami benne-általa szüntelenül megnyilvánul. A felföldi ókonzervatív-katolikus jakobita felkelő, aki hősi halált halt az utolsó Stuart trónkövetelőért, a stupid Szép Charley hercegért, esetleg a hegyekben bujkált évekig, miután sorra elbuktak a Skócia függetlenségéért vívott lázadások, jóval közelebb áll a tizenkilencedik század baloldali forradalmárához, mint a később megvalósult baloldali utópia figuráinak bármelyike. Ez utóbbi inkább a mindenkori császári, cári, szultáni hivatalnokok, bértollnokok és katonatisztek mentális leszármazottja.

fam6_0708

Ahogyan a lázadó számára az adott eszme csupán átmeneti eszköz lehet a szabadság követeléséhez, ugyanúgy nem mindegy, hogy ki miért, milyen ideákra, milyen nemes célokra, jövőképre vagy törvényes rendre hivatkozva lövet a tömegbe? A valóságot elkendőző változatosságot ebben az esetben is az aktuális eszme, illetőleg az ún. „értékrend” bűvészkedi elő. Konformista és nonkonformista, autonóm és behódoló: a valódi ellentét itt feszül, és nem a világképek között, amibe egyik vagy másik fél ostobán belekapaszkodik. Eszméit és konkrét elgondolásait szándékosan figyelmen kívül hagyva kellene egyszerre azonosulni a perui kommunistával és a tizennyolcadik századi felföldi skót királypártival. Pontosabban: a világ bármely szabadsághősével – legalábbis addig, amíg hatalomra nem kerül. Talán ilyen alapállás lehetne szellemi bázisa egy valódi permanens belső forradalomnak, ami önmagát is állandó revízió alatt tartja.

Haszontalan kőgörgetés

Ha van árulkodó mítosza a nyugati embernek, az Sziszüphosz története. Hajlamosak vagyunk heroizmust belelátni: a hős, aki reménytelenül küzd, majd elbukik, ám újra és újra megpróbálja az újabb reménytelent. Micsoda hamisság. Talán innen, ebből az ősképből nyeri erejét a világmegváltó és emberjobbító jók és igazak elviselhetetlen pökhendisége és arroganciája. Az eredeti mítosz őszinte: a kilátástalan célirányos munka egyáltalán nem erény, hanem isteni büntetés. Másrészt Sziszüphosz egyáltalán nem hősies, inkább unalmas. Mi adja az elviselhetetlen unalom érzését? Az ismétlődés. Kierkegaardnak mélységesen igaza van, amikor azt írja, hogy a démoni a tartalmatlan, az unalmas. De az igazán démoni nem is ez, hanem hogy az ismétlődő dolgok mindenkor újdonságként jelennek meg. Mintha a kövek nem görögtek volna vissza, mintha minden erőfeszítés az első lenne. Erre a tévedésre épülnek a fejlődésről szőtt elképzelések. Az üdvtörténet, aminek van kezdete, közepe és vége. Ahol minden egyszeri és megismételhetetlen, s ezért nagyon kell vigyázni, mit cselekszünk, mert e világi és túlvilági üdvösségünk ettől függ. Még a visszafejlődés, a süllyedés tanai, a különféle katasztrófafilozófiák is erre a modellre épülnek, így rajtuk a fordított előjel mit sem segít. Pedig a szüntelen ismétlődés fölismerése volna az első lépés, hogy kikerüljünk a forgatagból. Előbb a körforgás valóságának megpillantása a történeti linearitás hite helyett – ez végre számos eszmével végezne. Ami persze kétségtelenül kellemetlen gondolatokat hív elő. Hamar kiderülhet, hogy ha nincs kezdet és vég, nincs ok és cél sem, nincs fejlődés, nincs haladás, így aztán az emberi cselekvés elveszíti egyszeri, megismételhetetlen, s ezért kivételesnek, rendkívülinek megélt voltát – azaz értelmét. Nevezhetjük ezt a látást az üdvtörténet trónfosztásának is.

A nevetés felszabadít

Az ismétlődés megfelelő távolságból groteszk jelenségként hat. Groteszkségénél fogva komikus is. Lásd Hamvas parabolikus kis történetét: Önök itt és most mit hazudnak? – kérdi az idegen utazó valamely ország lakójától. Az alattvaló erre mond valami halandzsaszót. Ez mit jelent? Minden jót: távlati célokat, közös össztársadalmi érdeket, javuló közállapotokat stb. Az ismétlődést már jól ismerő utazó erre derűsen annyit mond: köszönöm, innentől már tudom az egészet, fölösleges részleteznie.
tréfa az egész
A nevetségesség az illuzórikus mivolttal függ össze, ez a lefokozott valóság valódi természete. A pszichológus Mérei Ferenc, amikor ’56 után lecsukták, a börtönben éles szemmel megfigyelte a valóság lefokozódását, annak álomszerűvé olvadását, s hogy a realitás devalválódása milyen formákban jelenik meg az álomban és az ébrenlétben. Az egyik ilyen forma a színház: ez az egész itt csak színjáték. A másik a vicc: tréfa az egész. Megint más az illúzió misztikus érzése: álom ez, nem valóság. A legerősebb a déjà vu egyre gyakrabban fölbukkanó élménye: minden pontosan ugyanúgy ismétlődik, s ezért ez az egész valahol nem stimmel. Nem valódi, üres, nincs önléte. Értelmetlen és komolytalan, még akkor is, ha sokan meghalnak miatta.

Magamentegetés

A látszatvalóság fölismerése felszabadulás. Amit az emberek általában nem akarnak, mert rettegnek tőle. Vagy el sem hiszik, illetve: még a tudatig sem jut el. Egyes keleti bölcseletekben ezt nevezték avidja-nak: „nemtudás”-nak. Mi a nemtudás? Ignorálni a lét ismétlődő, rettenetesen unalmas, irracionális, kilátástalan, önmagáért való, céltalan, üres voltát.

fam7_0708

„Persze a távlatok, ha valaki a távlatokat ismeri, akkor mindjárt jó lesz. Haladás. De tudjuk, mi történik, nagyon tudjuk, mert csak azok tudják, akik benne vannak. Mindig megmarad valami kis szikra, hogy nem értelmetlen. Ki tudja? Attól, hogy az egészet elvesse, valami mindig visszatartja. Talán gyáva, és az összes következményeket nem meri levonni. Esetleg nem lát tisztán. Fel lehet tételezni, hogy mindez csupán ösztönzés?”[2] Vagyis amikor lázad az ego, rögvest előkerül a sutból „a befektetett energia” érve. Ha már ennyit rááldoztunk erre a sok szarságra, mindenféle limlomra, nagyon nehéz elereszteni. Egész életünk, egész eddigi munkánk benne van. De ilyenkor jön az a szöveg is, hogy könnyű kívülről dumálni. Tényleg könnyű, s ezt bárki megteheti. Bárki kiszállhat, bárki lehet szabad, senki nem kényszerít senkit arra, hogy a rendszert működtesse. Hogy a felelősség meg a többi? Egyfelől hazugság, másfelől ki kérte erre? Egy ismerősöm befektetett X összeget egy biztosnak tűnő vállalkozásba. Az engedélyekre kifizetett milliók és a korrupt hivatalnokoknak csúsztatott még több kenőpénz elvitte az összes tőkéjét, s az egészből nem lett semmi. Most jutott abba a fázisba, hogy jelzálogot terhelt a házára, mert miután az üzlet fiaskónak bizonyult, egyre több pénz megy el arra, hogy legalább a befektetett tőkét visszakapja. Így ahelyett, hogy hagyta volna veszni a pénzt, mentendő, ami megmaradt, egyre többet fizet, miközben semmit nem ér el, és semmit nem kap vissza. A végén elveszíti összes vagyonát.

Önfelszabadító forradalom

Valamely hatalom helyébe új, jobbnak vélt hatalmat – ez a mindenkori forradalmárok penetráns ostobasága. Ostobaság? Talán számítás: befeküdni az arisztokraták még ki se hűlt ágyaiba azok készséges szeretőivel. Egy valóban mindent fölforgató, valóban új világot teremteni akaró forradalmár nem valamely hatalmat, hanem magát a hatalmat próbálná megdönteni. Ez is sziszifuszi munka.
személyes bojkott
A változtatást talán a gondolkodási klisék, az évezredes kognitív keretek széttörésével kellene kezdeni. Ami persze nem kis feladat, főként hogy az aktus olyan alapvető, zsigerileg ingathatatlannak vélt-érzett dolgokra is vonatkozik, mint amilyen például az idő és a változások szemlélete. Másfajta attitűd, más alapfogalmak, más érzékelés. Talán ez volna az ún. „önmagunk legyőzése”, amelyről Buddha azt mondta, ezrek legyőzése a harcban semmiség ehhez képest. Mit lehet tehát tenni? Viszonylag igen sokat, sőt, nagy dolgokat. Elsőként is a mindenféle és mindenkori hatalom változtathatatlanul romlott természetét, s vele az ismétlődő közhelyeket fölismerni, az ilyen beszédmóddal szakítani, azt nyilvánosan kiröhögni. Aztán rögtön el is felejteni. És persze eleve, szándékolt előítélettel – zsigerből – nem hinni senkinek, aki így beszél, vagyis aki hatalmat akar. Nem hinni semmit, főleg azt nem, hogy ő értem tevékenykedik, az én érdekemben, az én jólétemért, az én jogaimért. Rögzíteni, hogy mindig, mindenkor hazudik. Még akkor is, ha amúgy rendes ember, aki talán csak magának hazudik. És persze hazudik akkor is, ha a tényei (pontosabban: adatai) valósak. Másrészt nem részt venni a dolgaiban. Nem támogatni, nem legitimálni. Személyes bojkott. Ebből a magatartásból talán kialakulhat egy új beszéd, egy újfajta gondolkodás, ez utóbbiból egy másmilyen kultúra, s az új kultúrával másfajta történelem.

Egyszemélyes, privát forradalmak sokasága. Ha úgy tetszik: igazi kulturális forradalom.

Az igazi forradalmár, aki totális forradalmat akar, nem azzal kezdi, hogy „felszabadítalak benneteket”, hanem hogy nem akarok felszabadítani senkit, csak saját magamat, legfeljebb ezt elmesélem nektek. Nem robbantgatni vagy fegyverrel hadonászni, legyen az bármily csábító tevékenység. Még az olyan derék atyafiak, mint Nyesztor Mahno vagy Zapata is itt, ennél az alapvető pontnál szúrták el.

fam8_0708

Egy megfáradt ember utópiája

A jobbára hasonló panelekre épülő számtalan utópia és antiutópia közül igencsak kilóg Borges egyik novellája, amelyben a huszadik századból jövőbe tévedt utazó hosszú életidejű, főként kertműveléssel, művészetekkel és bölcselettel foglalkozó, de még ezekben is mértékletes, csendes és névtelen, a világot megunó, magát kihalásra ítélő felsőbbrendű emberfajtával találkozik.

„Összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem:

– Múzeumok meg könyvtárak vannak még?

– Nincsenek. El akarjuk felejteni a múltat, csak az elégiákban emlékezünk meg róla. Nem ünneplünk meg semmit, nincsenek évfordulók, nem nézegetjük halott emberek képmásait. Mindenki saját maga kell hogy megteremtse azt a tudományt és azt a művészetet, amelyre szüksége van.

– Ebben az esetben tehát mindenki önnön Bernard Shaw-ja, Jézus Krisztusa és Arkhimédésze.

Bólintott. Megkérdeztem:

– A kormányokkal mi lett?

– A legenda szerint sorban megszűntek. Választásokat írtak ki, hadat üzentek, adót vetettek ki, vagyonokat koboztak el, letartóztatásokat rendeltek el, megpróbálták érvényre juttatni a cenzúrát, de senki sem törődött velük. A sajtó nem írt róluk, nem közölték a képmásukat. A politikusok kénytelenek voltak tisztességes mesterség után nézni: némelyikből jó színész lett, másokból jó kuruzsló. A valóságban persze bizonyára mindez bonyolultabb volt annál, mint ahogy én most elmondtam.”[3]

[1] Hamvas Béla. Karnevál. II, Budapest, Magvető. 83 o.
[2] Hamvas Béla: ‘A dolgokból elég’. (A szentség elemzése) In: Patmosz I. Budapest, Életünk, 305. o.
[3] Jorge Luis Borges: ‘Egy megfáradt ember utópiája’. Ford.: Xantus Judit. In: A titkos csoda. Budapest, Európa, 1986. 498. o.
kép | Ross Faircloth, lensculture.com