AZ EMLÉKEZÉS SZELLEMTESTE
2008 szeptember
I.
Az önéletrajzi emlékezet a személyes, egyedi emlékek, a szubjektív múlt idézését célozza a szaglás és az ízlelés közti intim kapcsolat föltárásával – szakirodalma óriási. A jelenségről már Schopenhauer írt, de a szovjet pszichológus, Alexandr Lurija is foglalkozott vele, az utóbbi évtizedekben pedig kísérleti pszichológusok próbálták sorra igazolni vagy cáfolni.1 Az élményt leginkább és legtöbben az európai irodalomból ismerjük, s az irodalom hatott a tudományra is; Marcel Proust nyomán számos kutató nevezi az emlékezés e sajátos fajtáját „prousti emlékezésnek”. Az író a teába áztatott sütemény ízét érzékelve röpült vissza a múltba: „… érzem, hogy valami megremeg, megmozdul bennem és szeretne felemelkedni, valami, aminek nagyon mélyen felszedték a horgonyát; nem tudom, mi az, csak azt tudom, hogy száll lassan felfelé, és érzem és hallom magamban a befutott távolságok ellenállását és zsibongását. Bizonyos, hogy az, ami így, ilyen mélyen reszket bennem, a kép lesz, a látásbeli emlék, amely ehhez az ízhez van kötve, s azt próbálja követni a tudatomig. (…) S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madelein-nek az íze volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (…) Léonie néném szokott adni, ha felmentem köszönni a szobájába, miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába.”2
Az ilyen múltidézés érzelmi ereje rendkívüli, az emlékkép látomásként tűnik föl.
a lélek megremeg
Az önéletrajzi emlékezésben a múlt a maga teljességében tér vissza, úgy érezzük, visszafordítjuk a visszafordíthatatlant. Sajátos belső időutazást hajt végre az emlékező: „…sokáig, ahányszor éjszaka felébredtem és Combray-ra emlékeztem, mindig egy fényes falsíkot láttam, csupa gomolygó árnyék között, mint mikor a bengálitűz vagy a villamos fényszóró egy épületnek csak egy-egy szárnyát világítja meg s emeli ki, míg a többi homályban marad (…), mint hogyha az egész Combray csak e két emeletből állott volna egy vékonyka lépcsővel összekötve, s mint hogyha ott örökké este hét óra lett volna. Igaz, hogy ha megkérdeznek, nyugodtan felelhettem volna, hogy más is volt Combray-ban, s hogy Combray más órákban is létezett. De mivel ezt már a szándékos emlékezet, az értelem emlékezete juttatta volna eszembe, s mivel ennek az értesülései semmit sem őriztek meg a múltból, erre a maradék Combray-ra nem is lett volna kedvem emlékezni. Tulajdonképp az én számomra mindez már egészen halott volt. Halott örökre? Lehetséges. (…) Igen értelmesnek tartom a keltáknak azt a hitét, hogy halottainknak a lelke egy alsóbbrendű lénybe zárkózik, egy állatba, egy növénybe, valami lélektelen tárgyba, s így elvesznek a számunkra addig a bizonyos napig, amelyet sokan nem értenek meg s amelyen csak úgy véletlenül elmegyünk ama fa mellett, vagy pedig birtokosai leszünk e tárgynak, ahol halottunk lelke van bezárva. Olyankor ez a lélek megremeg, hív bennünket, s mihelyt felismertük, a varázslatnak is azonnal vége. Kiszabadítjuk, legyőzte a halált, s visszatér, hogy velünk éljen. Így van ez a múltunkkal is.”3
A prousti emlékezet egyfajta meditatív állapot, annak szinte minden velejárójával, elsőként emelkedettséggel és extatikus örömérzettel: „S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s minthogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az. Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek, halandónak. Honnan jött ez a roppant öröm?”4
szívjunk hazai levegőt
A magyar jógaoktató, Weninger Antal az önéletrajzi emlékezés tudatos fejlesztését és gyakorlását minden jógák királyának tartotta. Prousttól, illetve az illat-íz emlékezet híveitől eltérően minden érzékszervet aktivizált a szubjektív múlt megidézésére: „…ez téridőn kívüli álláspont (…) Ebből a lesből a letűnő idők nyomában kép- és hangasszociációk révén felidézzük legboldogabb pillanatainkat, óráinkat, napjainkat, hozzátartozókkal, barátokkal, de ellenségeinkkel is egyetemben. (…) Közben lélegzetünket is beállítjuk erre: szívjunk hazai levegőt képzeletben, lássunk honi tájakat, ízleljünk hazai ételeket (miként Proustnak is sikerült a teasütemény ízének vezérletével eljutnia vissza, letűnt időkbe), egy régi elfelejtett melódia visszavezethet csodás hangulatokba. (…) benne kell lennünk a volt-ban és a leendőkben, időn-téren túl, az igazi ‘túlvilágunkban’. Az élők és holtak közösségében; úgy kell viselkednünk, mint akiknek nincsenek halottaik.”5
Az antropológusból varázslóvá lett argentin származású amerikai bestseller-szerző, Carlos Castaneda megkülönbözteti a remember fogalmát a recollection-tól, az előbbi a steril, tárgyilagosságra törekvő, adatolásra használt memória, az utóbbi az önéletrajzi emlékezés. Az első köznapi ész-emlékezet, a másik módosult tudatállapot, egy másik világba léptet. Castaneda a Sas ajándéka című áldokumentum regényében komplex gyakorlatot kerekít a „prousti emlékezés” köré. A könyv varázslónő hőse szarkofágszerű gödröt ás magának, belefekszik, és légzőgyakorlattal egybekötött önéletrajzi emlékezésbe merül. Igyekszik minél több részletet újra átélni, s ezzel szellemi hasonmást képezni magáról, ami egy istenszerű lény, a Sas áldozati eledele lesz, mivel a lelkek mind az ő eledelei. Így a varázsló a váltsággal megmenekül, hogy ő is a Sas étke legyen, testileg és szellemileg megfiatalodik, és halhatatlanná válik. A történet persze némiképp parabolikus, vagy legalábbis a képletes elbeszélés és a konkrét tudatállapotok közti sajátos szemantikai határmezsgyén egyensúlyoz: az emlékezés révén múltunkat átlépjük, rögzített korlátaink, viselkedési és gondolkodásbeli sémáink, szokásaink, sőt, betegségeink is – ha pszichoszomatikusak, ezeknek a rögzültségeknek a kifejeződései – sorra eltűnnek. (A pszichoanalízisben a komplexus mögött rejlő emlék fölidézésével és újbóli katartikus átélésével a tudat fölszabadul és a beteg meggyógyul.) Nos, Castanedát – mivel nem ismeretes ilyen szertartás az indiánoknál – talán a nyugat-afrikai iboga-kultusz inspirálta, s vélhetőleg ezt tette át az indián Mexikóba, regényei közegébe. Némely helyi törzs az iboga növényben található drogot használja egy nagyon fontos beavatási szertartáshoz. Az ibogain előhívja az emlékeket, a teljes élményanyagot, a beavatott újraéli egész életét, ám egyben túl is lép azon: lélekben újjászületik.
Mi ennek az emlékezésfajtának a lényege? Nagyjából az, ami a pszichoanalízisnek: az emlékek felhozatalával és tudatosításával megszabadulni a múlttól. Vélhetőleg így értelmezhető Patandzsali Jóga szútrájának passzusa is, amiben a szamszkárák, az ösztönzések fölszínre hozatala az előző életek ismeretét eredményezi.6
Az ösztönzés, az indíttatás, a hajlandóság mint rejtett, nem tudatosított emlék egy „előző élet” azaz előző tudatállapot nyoma. Ezt fölszínre hozni, azaz tudatosítani, újra átélni egyben annak uralásával, bűverejének megtörésével jár.
újabb szenvedések
Az ilyen „mélyemlékezés” tehát meglehetősen kettős természetű. „Föltámasztjuk a holtakat”, visszahozzuk a már nem létezőt. Ugyanakkor az aktus egyáltalán nem a múlt tartósítását szolgálja, nem nosztalgia, épp ellenkezőleg: tisztító hatása révén megszünteti a ragaszkodást a múlthoz. Sőt: tudatosan csak oda, abba az időbe lehet utazni így, amitől már elszakadtunk, ami nincs jelen világunkban – ezt bárki megvizsgálhatja. Szabadság és emlékezés elválaszthatatlanok: ott tudunk csak szabadon kószálni, s valóságosan megismerni, ahol nem vagyunk röghöz kötve. A felejtés pedig – mint azt sokan botor módon hiszik – egyáltalán nem szabadság, épp ellenkezőleg: az emlékek elfojtása és éppen ezzel tartósítása szamszkárák formájában hozza létre és alakítja szüntelen a sorsot, a „karmikus kötelékeket”. A vak sors okaként és kiindulópontjaként említett avidjá, azaz nemtudás, az előző életek (értsd: múltbéli események) elfelejtése, ám azok lenyomatainak továbbőrzése. A múlt eseményei elfelejtődnek, lesüllyednek a tudat alá, és késztetésekké válva újabb életeket, s velük újabb szenvedéseket generálnak. A keletiek avidjá fogalma ebben hasonlít a görög léthehez,hiszen az is az előző életek elfeledését és ezáltal a dolgok mélyebb összefüggésének nemtudását jelenti.
A prousti emlékezet a múlt feltámasztása, szó szerinti felidézése (vagy megidézése) által világít rá a múlandóságra és ezzel a dolgok sajátos valótlanságára, üresség-természetére. Ami persze nem a megsemmisülés üressége, hanem az az ésszel nehezen megközelíthető misztérium, melyben a dolgok egyszerre vannak és nincsenek. Így a múlt sem tűnt el, dolgai nem semmisültek meg, itt vannak a jelenben. Elevenné tétele azonban az addig oly szilárdnak és valóságosnak megélt jelent is árnyszerűvé, üressé, álommá teszi. Figyelemre méltó Proust megjegyzése, hogy az emlékezés azonnal közömbössé tette őt „az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta…”
Az önéletrajzi emlékezés felkavaró pillanataiban gyakran döbbenten szembesülünk azzal, hogy a fölidézett valamikori énünk, illetve tudatunk, s vele múltbeli világunk egésze alapvetően különbözik a mostanitól. Gyerekkorban minden gyökeresen más volt, mint most: az ízek, a szagok, a hangulatok, a tudás, a világ egésze, még a méretek is. Az ilyen emlékek, ha spontán módon támadnak, csupán pillanatnyiak lehetnek, mivel a jelenbeli tudatot alkotó-meghatározó szövevény, a jelenbeli érzetadatokból, gondolatokból, ismeretekből, érzésekből, körülményekből és fizikai állapotokból összeállt konfiguráció, amit énünkként, személyes létünkként élünk meg, idegen testként löki ki ezeket magából. Ezt látszik igazolni, amit Douwe Draaisma is kiemel a prousti emlékezet kapcsán: Az emlékeket kiváltó ok spontaneitása teszi elevenné az ilyen emlékezést. Ha szándékosan próbáljuk előidézni, nem megy, vagy csak nagyon halvány mása lesz az előbbinek.7 Hogy miért? Mert a jelenbeli én nem tud egy tőle immár független másik ént fölölteni, ám ha a jelenbeli én meggyengül, ez magától bekövetkezik. A spontaneitás akkor történik, amikor nem figyelünk, nem koncentrálunk, nem akarunk, és főleg nem görcsösen. Ilyenkor űr támad, hiány, rés, ahová át tud jönni a szag-emlékből táplálkozó egykori, távoli, halottnak hitt tudatállapot.
II.
A buddhista hit szerint a halál és újralétesülés közötti átmeneti állapotban az embert egy szellemtestben élő lény, a gandharva képviseli. Miután testünk elbomlott, de még nem kerültünk új anyaölbe, és lettünk embrióvá, gandharvák vagyunk. Az átmeneti lény igen fontos eleme lett az idők során a buddhista hiedelemvilágnak, főként Tibetben, illetve a tantrikus buddhizmusban. Congkapa írja, hogy az úgynevezett „látszat-test”, azaz a gandharva, amit a valós test nélkül maradt elme produkál a halál után, hétszer alakul át a bardóban, a halál és újraszületés köztes állapotában, míg a következő élet vonásait ölti magára, azaz előképe lesz a majdani létformának; persze ez a szellemtest a folyamat elején még a régi, előző életbeli formájára emlékeztet.8 Nos, Vaszubandhu és az ő nyomán a buddhista skolasztikusok a gandharva szót illat-evőként etimologizálták a szanszkrit gandha: „szag”, „illat” szóból.9
illatérzők
A puszta hangalaki hasonlóságra alapuló szójátékon túl több képzettársítás is meghúzódhat a naiv etimológia mögött: a halotti szertartásokon a holtaknak nyújtott virág- és illatáldozatok éppúgy, mint a szellemlény finom anyagi voltának szemléletes kifejezése: ő már nem durva anyagi ételt fogyaszt, hanem annak anyagi eszenciáját, az illatot. Az elképzelés nem kultúrspecifikus voltára utal Hérakleitosz töredéke, hogy a holtak a Hádészban illatérzők.
Az illat persze több mint szimpla esszencia. A régi keletiek is nyilván fölfedezték, amit később Nyugaton Proust és mások, hogy az illat és a tőle elválaszthatatlan íz a saját belső múlt, a privát emlékek előhívója, megidézője – kvázi képviselője. Márpedig a gandharva, ez a szellemtestben élő átmeneti lény nem egyszerűen illatokból él, hanem a leírások szerint elmúlt életének lenyomatai, emlékképei között is bolyong (ezt taglalja többek között a híres Tibeti Halottaskönyv), ezekkel az emlékekkel viszi tovább a sorsot és keresi meg magának a sorsnak megfelelő új anyaölt, azaz új létformáját. Így a gandharvát akár metaforaként is értelmezhetjük, pontosabban allegorikus alakként, az illatokra és ízlelésre alapuló önéletrajzi emlékezet perszonifikációjaként. Ha ugyanis az archaikus kultúrákban a természeti törvényektől a különféle embercsoportokon, népeken, településeken, vagy akár intézményeken át az elvont fogalmakig mindent isteni-félisteni alakként személyesítettek meg – mondhatni: a megszemélyesítés volt ezeknek a kultúráknak egyik fő szimbólumnyelvi kifejező eszköze –, az önéletrajzi emlékezet miért ne kapott volna ugyanilyen kifejezést? Ami pedig a buddhizmust illeti, ahol a meditáció, s ennek révén az elme működésének folyamatos megfigyelése elsődleges, majdhogynem magától értetődő az illat-íz és az önéletrajzi emlékezet kapcsolatának a fölfedezése. És ezt vihették át a halálra, hiszen a halottnak már csak múltja, azaz emlékei vannak, a halott ebből él, a jelen anyaga helyett. Így a gandharva az, aki illatokból, vagyis emlékekből táplálkozik, ezek az emlékek azonban a jövőt generálják, a következő létformát.
félisteni szellemlény
A szanszkrit gandharva, páli gandhabba alakja a korai buddhista időszakban még nem kötődött egyértelműen az újraszületéshez, ahogyan ebből az időszakból halál utáni átmeneti állapotról se tudunk; az eredeti buddhizmustól igen távol álltak a reinkarnációra (és hasonlókra) vonatkozó spekulációk. A gandharva, avagy gandhabba amolyan félisteni szellemlény volt, aminek sokkal inkább a természeti környezethez volt köze, mintsem a holtakhoz. A Páli Kánon egyik szövege így szól a gandhabbáról: „És kicsodák szerzetesek a gandhabba rendhez tartozó istenségek? Vannak szerzetesek, istenségek, akik az illatos gyökerekben lakoznak, istenségek, akik az illatos fatörzsben lakoznak, istenségek, akik az illatos faágakban (v. puhafában), istenségek, akik az illatos kéregben, istenségek, akik az illatos cserjékben, istenségek, akik az illatos levelekben, istenségek, akik az illatozó virágokban, istenségek, akik az illatozó gyümölcsökben, istenségek, akik az illatos (gyümölcs)nedvekben, és istenségek, akik az illatos illatokban lakoznak. (…) valaki a test, a beszéd és az elme jó vezetését gyakorolja, ő azt hallotta, hogy azok az istenségek, akik az illatos gyökerekben lakoznak, hosszú életűek, szépségesek és boldogok. Azt gondolja: Ó, a test megszűntével, a halál után újraszülethetnék azon istenségek között, akik az illatos gyökerekben lakoznak. Ezért aztán egy illatos gyökér adományozójává lesz. Aztán, testének elmúlásával, halála után újraszületik azon istenek között, akik az illatos gyökerekben laknak.” Aztán ugyanez ismétlődik sorra a fa fölsorolt részeit illetően, az illattal bezárólag. Majd az adományokat sorolja föl: étel, ital, ruha, jármű, virágfüzér, illatszer, kenőcs, ágy, lámpa.10
A szöveg parabolikus értelmezést is kaphat: a szent iratban olvasható fölsorolás szigorú sorrendet, fokozatiságot mutat: a fa gyökerétől, azaz legdurvább részétől jutunk a legfinomabb részig, a szagig, a fa végső esszenciájáig. A fa az óind szent szövegekben, pontosabban az upanisadokban az ember szimbóluma, s a magból kinövő növény a lélekből, illetve csírából kinövő emberi lény jelképe. De tudni kell, hogy a buddhista és hindu gondolkodásban a magból kicsírázó növény az okból előjövő következmény egyik legfőbb és leggyakoribb metaforája, így a szöveg a sors, a karma példázata is. Az újraszületést segítő adományok is egyre nagyobbak, vagyis a fa „épülésével” párhuzamosan növekednek, ráadásul a szöveg ezt az egészet az újraszületés, a reinkarnáció kontextusában taglalja. A gandhabba így – bár ez nincs kimondva – értelmezhető olyan szellemi csíraként, amiből létrejön az új lény. Más szóval a gandhabbaként újraszülető ember az újraszületés példázata. Az eredetileg minden bizonnyal népi hiedelmet őrző szöveg ezt alakította át a buddhista tanoknak megfelelően, s használja metaforikus értelemben is – pontosabban: csúszkál a metafora és a konkrét, primitív hiedelem között. Figyelemreméltó, ahogyan a szöveg külön kiemeli az illat hordozta boldogságot (vö. megint csak Proust leírásával), ami egyben újralétesítő erő is, vagyis a sorsot, a karmát szövi tovább.
A gandharvák, gandhabbák eredetileg az illatok nimfaszerű félisteni képviselői voltak, ebből absztrahálódtak később – talán épp a szaglás fontossága miatt – a holtak kvázi-lelkeivé, a mindenfajta lélekképzetet tagadó buddhizmus sajátos lélekpótlékaivá. Ezt a folyamatot talán jobban megértjük, ha arra gondolunk, élményei hatására Proustban is ősi hiedelmek éledeztek, amikor a kelta hitvilághoz fordulva az emlékeket tárgyakba és egyéb dolgokba zárt léleknek nevezi – az illat-íz megrendítő élménye a holtak „föltámasztása”.
a szél lényege nem változik
A régi buddhista gandhabba-hit és a későbbi, az újraszületés letéteményeseként funkcionáló szellemlény-szellemtest közötti átmenetet mutatja az egyik legfontosabb mahájána szöveggyűjtemény, a Ratnakúta Szútra egyik darabja, ami a reinkarnációt tárgyalja, méghozzá buddhista iratoktól szokatlan részletességgel. A buddhizmusban hivatalosan nincs lélek vagy bárminemű én-lényegiség, a pillanatról pillanatra változó, ám emlékező, pontosabban: emlékeiben élő tudatosság „vándorol”, s hozza létre az új létformát az emlékek alapján. A szöveg előszeretettel használja az illat metaforát: „A tudatosság térül és fordul, átvándorol és lélegzik, jön és megy, miként a szél. (…) A szélnek nincs keze, sem lába, sem arca, sem szeme, sem alakja; nem fekete, fehér, sárga, avagy vörös. Ó, Bölcs Védelmező, ugyanez igaz a tudatosságra is. A tudatosság nélkülözi a színt, az alakot vagy a fényt, és (önmagában) nem manifesztálódik. (…) Bölcs Védelmező, mikor az érző lény meghal, az érzés, az eszmélet és a jelenségek (dharmák) elemei a tudatossággal együtt mind elhagyják a testet. Magával ragadván az érzés, az eszmélet és a jelenségek elemeit, a tudatosság újra megszületik egy másik testben. Egy példázat erre: mikor a szél átsöpör az illatozó virágokon, a virágok helyben maradnak, ám illatuk szerteszáll, noha a szél lényege nem változik át a virág illatává. Az illat lényegének, a szélnek és az érzéknek nincs alakja vagy színe, s mégis: az illat nem tudna szerteáradni a szél ereje nélkül. Nos, Bölcs Védelmező, ugyanígy az érző lény tudatossága a halál után az érzések, az eszmélet és a jelenségek elemeivel együtt újraszületik. (…) Bölcs Védelmező, a test elhagyása után a tudatosság jó és rossz karmáinak megfelelően alárendelődik a karmikus következményeknek. A szél illatossá lesz, ha belép a campaka-virágok mezejére, miután kikerült a mély völgyből. Ám ha bűzlő, koszos helyet jár át, ahol ürülék és hullák hevernek, átható szagot kap. Ha pedig a szél olyan helyen halad át, ahol egyaránt terjeng édes illat és átható bűz, mind a jó, mind a rossz illatot magával viszi, ám a kettő közül az erősebb fog érvényesülni. A szél nélkülözi a (durva anyagi) formát vagy szubsztanciát. Ahogyan az illat és a bűz sem bírnak formával, mégis: a szél mind az illatot, mind a bűzt továbbviszi. A tudatosság így viszi át a jó és a rossz karmát egyik testből a másikba, ami alávetődik a különböző karmikus következményeknek.”11
A szöveg egy későbbi passzusban újra megfogalmazza a lényeget: „Az emlékezés ereje nagyon erőteljes a Dharma-Dhátuban [ti. mentális szférában], így mikor a tudatosság a halál idején elhagyja az érző lény testét, az emlékezés erejével egyesülve válik a következő élet magjává.”12
Mintha ezt mondaná Proust is a mi világunk kulturális nyelvén: „… mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbá, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriási épületét.”
Az illatból és ízből álló emlék-lényből aztán egész világ kerekedik ki: „S mihelyt így sikerült felismernem ennek a teába áztatott madeleine-darabkának az ízét, amelyet nagynénémtől kaptam (…), az ódon, szürke ház utcai része, ahol nagynéném szobája volt, azonnal odailleszkedett, mint egy díszlet, ahhoz a kerti kis pavilonhoz, amelyet a ház mögött szüleim számára építtettek (ez volt az a csonka szárny, amelyre eddig egymagában emlékeztem); s a házzal együtt maga a város, a Főtér, ahova elküldtek ebéd előtt, az utcák, ahol reggeltől estig s minden időben a házbeliek megbízásait végeztem, az utak, amerre szép időben sétálgattunk. S mint abban a japánoktól annyira kedvelt játékban, ahol egy vízzel telt porcelán edénybe egyforma apró papírdarabkákat vetnek, s amelyek a nedvességben kinyújtózkodnak, összecsavarodnak, megszíneződnek, szétosztódnak, virágok lesznek vagy házak, megfogható és felismerhető alakok – ugyanúgy kertünk minden virága éppúgy, mint Swannék parkjáé és a Vivonna vízirózsái és a falu lakói és apróka házaik és a templom és egész Combray és a város környéke, mindaz, ami formát nyer, mindaz, ami szilárddá válik, város és kertek így szállnak fel az én csésze teámból.”