Farkas Attila Márton

A TECHNOKRATA MÁKONY

2005 november

A TECHNOKRATA MÁKONY
„Ezerféle, tízezerféle, százezerféle néven hívják őket – mondta az elbeszélő ugyanolyan fáradt hangon, noha az ő lába ép volt –, de mindenekelőtt ITT-nek, mindenekelőtt Nixonnak és Fordnak, mindenekelőtt Henry Kissingernek vagy CIA-nek vagy DIA-nek, minde­nekelőtt Pinochetnek hívják vagy Banzernek vagy López Regá­nak, mindenekelőtt Tábornoknak vagy Ezredesnek vagy Technokratának…”
Julio Cortázar: Fantomas a vámpírok ellen
(Dobos Éva fordítása)

Az ideológianélküliség ideológiája

Közhely, hogy a huszadik század elmúltával – pontosabban az államszocializmusok bukásával – lejárt a mintegy két évszázad nyugati gondolkodását olyannyira meghatározó „nagy narratí­vák”, a mindent magyarázó elméletek, világmegváltó eszmék, társadalom- és emberjobbító utópiák ideje. Tudományban és politikában egyaránt. Az ok sokak szerint a kollektív kiábrándultság, minthogy ezek az eszmék jobbára véres önkényuralmakban végződtek. Az igazságos társadalomról szőtt megváltástanok és utópiák kiindulópontja, alapja, magva, központi gondolata (nevezzük, ahogy akarjuk) ugyanaz volt, mint közvetlen elődjéé, a zsidó-keresztény messianizmusé: az ember javítható, mert természete megváltoztatható, hiszen az ember nem biológiai program, hanem minőségileg valami több. Az adott eszme, s vele az adott értékrend és annak gyakorlatba ültetése a neveléssel ezt a jobbítást szolgálná. Úgy tűnik, az emberiség nagyobb része elfáradt ezektől az eszméktől, így azok kiötlőire, elemzőire, illetve alkalmazóira sincs nagyon szüksége. A jelenleg uralkodó nézet szerint a világ olyan, amilyen, s nem eszmékre van szükség, hanem képzett emberekre, akik nem értelmezik, hanem menedzselik ezt az olyan-amilyen világot. Tanulságos, hogy a nyugati ember számára az utolsó világmegváltó „nagy narratíva” az iszlám.
eszmék szabadpiaca
Mindehhez a diktatúrák, illetve a modernkori zárt társadalmak kimúlásával kinyílt a világ, megjelent és triumfált a multi­kul­turalizmus, mely mély nyomot hagyott az intellektuális életben és politikában egyaránt. Nem létezik kizárólagos igazság, nem létezik „egyetlen istenség”, csak az egymás melletti, egymással elegyedő értékrendek, világok, szisztémák, kultúrák, és azok sokféle igazságai. Vagy hogy egy másik ismert metaforát használjunk: „kulturális nyelvek”, „nyelvjátékok” sokasága. A mai világ alapjellemzője az eszmék szabadpiaca. Ám épp e piacosodás miatt minden le is értékelődik, az így kiárusított eszmék elerőtlenednek, ami már abban is megmutatkozik, hogy jobbára szűk társadalmi szegmenseket érintenek, s legtöbbször csak szubkultúrákat hoznak létre. Ha bármely istenség bárhol testet ölthet, vagy bármely istenség megfér a másik mellett, ereje óhatatlanul elvész. Az erő javarészét ugyanis éppen a kizárólagosság, a szakrális zártság, sőt, a tabuk adják. Ha ez is igaz, meg az is, meg amaz is, akkor végső soron nincs is olyan, hogy Végső (vagy Egyetlen) Igazság. Bárki szabadon megválaszthatja, sőt, kedvére váltogathatja még a vallását is, ám e szabadság ára, hogy soha nem lel semmiféle bizonyosságra és szilárd fundamentumra. Ami persze újabb frusztrációkat eredményez: „Valóságos áldásnak tűnt, amikor Moszkva rendeletben hirdette meg az egyedül üdvözítő ideológiát és betiltott minden eretnekséget; az ember tudta, mihez tartsa magát. Ez a tilalom, bármilyen igazságtalan és tarthatatlan volt is, véget vetett mindenfajta felesleges szócséplésnek, legalábbis a Politbürónál alacsonyabb szinteken” – írja a katolikus tradicionalista-őskonzervatív Molnár Tamás.[1] Bizony, az ember az elmúlt évezredekben nem arra rendezkedett be, hogy maga döntsön a világ felől. Kell az irányjelző, a biztos támaszték. S a devalvációt csak fokozza, hogy a zártság eltűnésével eltűnt a titok varázsa is, ahogy az addig rejtett, szeparált – és emiatt értékes (vagy annak vélt) – tartalom hirtelen kikerült az utcára.

Így a biztos támaszték keresésekor maradnak a kézzelfogható tények. No de miféle tények? Csakis a módszeresen megismert valóság tényei, azaz a tudományos tények, melyeknek birtokosa a szakember (persze a relativizmus ezt is jól kikezdte). Vagyis a „szakértelem” máris úgy jelenik meg, mint ideológiapótlék, ami betömi a hézagot. Már korábban, a tudományos világkép uralomra jutásával az „Egy Isten = Egy Igazság” helyét az Objektív Igazság vette át. Az objektív (értsd: abszolút) igazságot korábban az ideológus is képviselhette, ma már csak a szakember. Mindemellett maga a technológiai fejlődés is fölértékelte a szakembert, s ez leszüremlett a kultúra számos területére. Részben ennek egyik következménye az a már-már betegessé fajuló szakemberkultusz is, amivel naponta szembesülünk az élet szinte minden területén. Mert mit látunk? Elsősorban: minden létező tudás és jártasság immáron „szakma”. Nemcsak az autószerelés, a cipőfelsőrész-készítés, vagy az elektroműszerészi tevékenység, hanem a művészet és a politika, sőt, egyre inkább a vallás is. (Pap szájából hallottam a másik papra mondani, hogy „kolléga”.) Nincs többé „hivatás”, csak „szakma”, nincs „elhivatottság”, csak „szakszerűség”. Színészektől, íróktól, zenészektől is egyre ritkábban hallani, hogy „művészi”, annál többször, hogy „szakmai szempontból” – kvázi az előzőt helyettesítendő. Külön fogalom lett az ún. „szakmázás”, az adott céhen belüliek, a bennfentesek, a beavatottak egymás közötti, demonstratív célját alig leplező, félig-érthető cseverészése – persze szigorúan a beavatatlan publikum előtt. És nem utolsósorban ez a látásmód hatja át a közbeszédet is, ez nyilvánul meg a közgondolkodást uraló „bízzuk a szakemberekre” jelszavában.

A „szakértelemre” alapoz a globális politika is, mely paradox mód éppen a „nagy narratíva” hagyományát nélkülözi, amelyre egységes és egyetemes normarendszert építhetne. Ezért a neoliberális uralom egyetlen forrásból tud legitimációt nyerni, ez pedig a „szakszerűség”. Ami megkérdőjelezhetetlen és mindenekfölött álló, minthogy nem ideológiai-világnézeti, pusztán technikai problémákra, illetve gyakorlati megoldásokra koncentrál. A régi típusú közéleti bölcsekre azért sincs szükség, mert az új agymosási technikák (szappanoperák, talkshow-k stb.) sokkal hatékonyabbak. „A szakember nem ideológus”, a „szakmai kérdéseket nem szabad összekeverni az ideológiai kérdésekkel”, „a szakmát meg kell tisztítani mindenfajta ideológiától”, „ideológiamentes szakszerűség” stb. – jobbára ezek az államszocializmusok összeomlása utáni világ nagy, divatos közhelyei. Így a „szakértelem” nem is ideológiapótlék, hanem maga az ideológia: az ideológianélküliség kváziideológiája, a huszadik század borzalmai okozta szellemi bénultság és morális deficit eredménye.
újsámán kuruzslók
Természetesen nem túl szimpatikus – és még kevésbé hasznos –, amikor az ideológia diktál. Nem szerencsés például, ha párthatározat mondja ki: a világegyetemnek végtelennek kell lennie, vagy hogy a pszichoanalízis imperialista áltudomány, ahogyan az sem szerencsés, ha az evolúciót mint Istennek nem tetsző, erkölcstelen tanítást kitiltják az iskolákból. Így nem baj, ha csökken a hagyományos értelemben vett ideológus társadalmi respektusa és jelentősége. Csakhogy mintha máris átestünk volna a ló túloldalára. Ráadásul a régi ideológiák és világnézetek sem tűntek el, csak átalakultak, idomultak az uralkodó beszédmódhoz, azaz technokrata köntösbe öltöztek. Ahogyan technokrata jelmezben bukkannak föl a korábban lejártnak vélt irracionális eszmék is. Most is föltűnnek a divatfilozófusok, csupán a korkövetelménynek megfelelően adathalmazokkal, statisztikákkal és tudományoskodó szakzsargonnal fölszerelkezve, ahogyan a neomágusok és újsámán kuruzslók is előszeretettel díszelegnek fehér orvosi köpenyben. És áldásos tevékenységük nyomán ugyanúgy terjed a szociáldarwinizmus, a nacionalizmus, a vallási fundamentalizmus, a politikai okkultizmus számos válfaja, az őshagyományosdi és a kultúrkörösdi, és a többi ehhez hasonló eszme, mint a húszas-harmincas években. Sőt, előfordul, hogy valóban jól képzett szakemberek írnak ilyen tartalmú-jellegű bombasztikus, s ennek megfelelően hamar népszerűvé váló műveket, persze „szigorúan tudományos alapon”. Ilyenkor megcsodálhatjuk, miként képes valaki egy sok évszázados, sokak által és számos formában megírt, agyoncsócsált közhelyet eredeti és meghatározó gondolatként eladni, mi több, ebből még világhírre is szert tenni. Ilyen tipikus divatfilozófus Fukuyama, vagy az amerikai imperializmus másik ideo­lógusa, Huntington, a „civilizációk harca” című blődség meg­becsült, világhírre szert tett előadója. Újabb könyvében is – jó szakemberként – mindenféle táblázatokkal, diagramokkal, szociológiai kutatások számszerű eredményeivel sugallja, illetve támasztja alá, amit egy átlagos félanalfabéta rasszista szatócs lenn Délen naponta kimond – méghozzá mindennemű „szakértelem” nélkül –, hogy ti. Amerikának meg kell őriznie a WASP „mag-kultúrát” és távol kell tartania a bevándorlókat az Egyesült Államok szent földjétől. Miközben Amerika jó gazdaként a világ sorsát intézi.[2]

Schmid, Mentális betegségek és társadalmi osztályok, 50watts.com

Schmid, Mentális betegségek és társadalmi osztályok, 50watts.com

Az ideológiagyártás némileg kifinomultabb (mondhatni intellektuálisabb) változata azoknak a valódi szakembereknek a munkássága, akik ad hoc divatfilozófiák helyett tényleges szakmai munkát végeznek, ám éppen e minőségükben adják el tudásukat valamely politikai erőnek. Tudósok, magasan kvalifikált szakemberek gondosan összeválogatott és jól fizetett csoportjai alkotják az ún. „szürke zónát”, vagyis a politikai vagy gazdasági döntések előkészítésében közreműködő teameket. Innen kerülnek ki aztán valamely hatalmi csoportosulás „szürke eminenciásai”, például az egyébként kiváló brit társadalomtudós, Anthony Giddens, aki kidolgozta a nyugati szociáldemokráciát végleg fölszámoló, „Tory” Blair kormányzásával le is járató „harmadik út” mára megbukott elméletét.
ideológiagyanús igazságok
Ám ez még egyértelmű és világos fölállás: a tudós, a szakember, föladva önállóságát vagy ideológiát gyárt, vagy alkalmazott kutatásokat végez a hatalom számára, bevallottan ideológiai-világnézeti kötődésekkel. Ennél jóval szofisztikál­tabb (és hazugabb) verzió, amikor a hatalmat kiszolgáló szakember „független szakértőként” jelenik meg. Ez a figura nem politizál direkt módon, nem lesz tagja vagy főállású tanácsadója valamely kormánynak, nem áll egyetlen párt mellé sem, sőt: nyilvános szereplésein igyekszik mindkét (vagy több) oldalt kritikákkal illetni, viszont „eredményeivel” mégis sugall – méghozzá szándékosan, és prekoncepciózusan – bizonyos ideológiagyanús igazságokat, illetőleg olyan „tényeket”, melyek nagyon is egy adott politikai irányzat nézeteit erősítik. Elég a statisztika-bű­vész­kedőkre gondolni, akik naponta manipulálnak az adatokkal. Így a szakértelem maga válik a különféle ideológiák megjelenítőjévé, s a szakértők úgy veszik át a közéleti bölcsek, a hagyományos mindentudó közéleti guruk helyét, hogy azok státuszai, funkciói is megmaradnak. Másfelől a politika is mindenkor a maga céljaira fordítja a különféle tudományos kutatások – ter­mészetesen gondosan szelektált – eredményeit.[3] Ilyenkor a ha­ta­lom a maga önző és ideológiailag motivált törekvéseit és tény­kedéseit „ideológiamentes szakpolitikaként” próbálja eladni.

De ennél is továbbmehetünk. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a különféle ideológiák a „szakértelemtől” nyernek legitimációt, hanem hogy minden politikai döntés valamilyen érték és világkép alapján történik. Például ha a politika a gyarapodást fontosabbnak gondolja a szabadidőnél vagy az életminőségnél (s ebbe a kategóriába, ugyebár, nem csak anyagi javak tartoznak), a versenyképességet a természeti és kulturális értékek megőrzésénél, a technikát az erkölcsnél, vagy a munkát a szabad emberi tevékenységnél, s erre a fölfogásra épülnek a tényleges megoldások is – nos, ez is egy adott értékrend, s ezen keresztül egy ideológia képviselete. Ráadásul olyan értékrendé, amit nem biztos, hogy a társadalom egésze a magáénak vall. Sőt, az „elvek és eszmék” már az olyan konkrétumokban is tetten érhetők, hogy valaki erős vagy gyenge államot szeretne, hogy bővítené vagy csökkentené az adminisztrációt, hogy a szociális gondoskodás a társadalom kötelező feladata, vagy magánszemélyek és magánszervezetek szabadsága, hogy a vasutat fejlesztené vagy inkább autópályákat építene, hogy a munkaerő mobilizációját vagy az emberek helyben boldogulását támogatná, sőt: hogy a hulladékot elégetné vagy újrahasznosítaná. Mélységesen világnézeti alapú, politikai-ideológiai kérdések ezek, s nem valamiféle általános, absztrakt közjó érdekében, tisztán megvalósíthatósági vagy hasznossági alapon mérlegelendő technikai problémák. A technikai szempont mindig csak egy világnézet alapján hozott döntés konkrét megvalósulásánál jelentkezik.
szemfényvesztés
Egyébként az eszmék úgysem kiiktathatók, kár is lenne ezzel próbálkozni. Az ilyen irányú törekvés legföljebb elrejti és/vagy szublimálja az adott ideológiát – az uralkodókét és az alávetettekét egyaránt. De talán éppen ez az értelme, a célja az „ideológianélküliség ideológiájának”. Az eszméknek ugyanis igen fontos funkciójuk van a közösségek életében. A társadalom különféle csoportjai a legtöbb esetben eszmék alapján tudják megfogalmazni és reprezentálni érdekeiket. A történelem során nem­egyszer eszmék, világnézetek, ideológiák voltak a fejlődés szellemi motorjai, ezek hordozták a közösség erejét, ezek adták a társadalmi kohéziót, az elnyomással szembeni ellenállás alapját – ahogyan persze az elnyomásét is –, mi több: eszmék hoztak létre egész országokat. (Például Izraelt.) Az eszmék nagyon is gyakorlati célt szolgálnak, s az „ideológiamentes szakszerűség” technokrata jelszava nem több puszta szemfényvesztésnél. Akkor mi célt szolgál ez a jelszó? Természetesen a hatalom (ami jelen esetben az üzleti szférát és az azt képviselő-kiszolgáló politikai elitet jelenti) érdekeinek minél simább és hathatósabb érvényesítését. S mi módon? A régi trükkel: az elit ideológusai az elit csoportérdekeit kifejező értékeket egyetemes értékekként tukmálják a társadalom egészére. Ennek megfelelően technokratáink is a tőke érdekeit szolgáló neoliberális alapértékeket próbálják minden igény előfeltételeként, szükséges és ezért megkérdőjelezhetetlen alapként, abszolút viszonyítási pontként elfogadtatni. S mitől válnak ezek az értékek megkérdőjelezhetetlenné? Mert merőben gyakorlati, technikai problémaként tűnnek föl.

Az ideológianélküliség eszméje gyanúsan összecseng az osztályok – főként a munkásosztály – elhalásának máig dívó (szintén liberális) teóriájával. Ennek érvei röviden a következők: a jóléti állam enyhítette az osztályellentétet, a származás egyre kevésbé határozza meg a karriert, a technológiai fejlődés olyan új szakmákat hozott létre, ami nem illeszthető a hagyományos munkásszakmák közé, az egyre több közép- és kisvállalkozó, valamint a szolgáltatásokban dolgozók tömege nem tekinthető klasszikus „munkásnak”. Így vége a munkásosztálynak (de a hagyományos burzsoáziának is), s a politikai törésvonal sem a munkaadó és a munkavállaló között húzódik. Ennek előzménye a ’60-as évek egyik divatos szociológiai elmélete, csak akkor még nem a munkásosztály elhalásáról, hanem annak elpolgárosodásáról beszéltek. Eszerint a munkások az anyagi jóléttel automatikusan középosztálybeli élet- és gondolkodásformákat fognak elsajátítani. Akik meg szegények maradnak (hajléktalanok, bevándorlók stb.), azok amúgy sem férnek bele a „munkásosztály” kategóriába, mert szervezetlenek és híján vannak bárminemű osztálytudatnak. A cél az volt, hogy kimutassák: Marx tévedett a munkásosztály elnyomorodását és az osztályöntudat erősödését illetően. (Hasonló megfontolásokból szakított a nyugati szociáldemokrácia is a marxizmussal, és közeledett a liberalizmus felé.) Talán nem kell külön hangsúlyozni a teória hamisságát.[4] Mintha általános ideológiai back­groundként a Fukuyama-féle „történelem vége” lapulna mögötte.[5] A derék amerikai sztártörténész és divatfilozófus is csak oda lyukad ki, ahová a lakájértelmiség többsége: a panglossi világlátáshoz, miszerint ez az itteni és mostani világrend minden világok legjobbika, minthogy – Hegel után szabadon – jelenkorunk a történelem beteljesülése. Amit persze a neoliberális globalizáció, azaz a kapitalizmus általános diadala jelent. E tö­ké­letes világrendben nincs szükség ideológiára, csak szakérte­lem­re, mert nem létezik szembenállás kizsákmányoló és kizsák­mányolt között, hiszen nincsenek osztályok sem. Ha nincs mun­kásosztály, nincs kiknek lázadozniuk, ha nincs burzsoázia, nincs ki ellen. Ugyanígy, ha nincs ideológia, csak azok az értékek és igazságok maradnak, amelyeket a szakemberek képviselnek. S kik ezek a szakemberek? Természetesen a nagy cégek és az azokkal szövetséges hatalmi csoportosulások, politikai erők alkalmazottjai. Miként az „osztálynélküliség” az osztályok létének negligálása, az ideológianélküliség is az uralkodó ideológia elfedése. Itt is igaz az ismert mondás: az ördög legnagyobb trükkje, hogy elhitette magáról, nem létezik.

Hartley, Az álmosság gyógymódja, 50watts.com

Hartley, Az álmosság gyógymódja, 50watts.com


varázsigék hálója
Minthogy nincs sem osztály, sem ideológia, csak semleges szakértelem, nem ildomos többé a klasszikus, „értékterhelt” fogalmakat használni a társadalom vagy a gazdaság összetevőire, szereplőire. A szakértelem kultuszának részeként ezeket a politika és a publicisztika szakszerűséget, tudományos távolságtartást sugalló, főként – és jellemző módon – a közgazdasági szakzsargonból kölcsönzött új, esetleg régi, de mindenképpen steril kifejezésekre cserélték le. Persze ez sem egyértelműen semleges nyelvezet, hanem semlegességbe bújtatott értékelés. Így lett nálunk (is) az utóbbi másfél évtizedben a munkásból – vagy dolgozóból – „munkavállaló”, ami az önállóság, a felnőtt gondolkodás érzését kelti – s mintha volna más alternatíva, mint munkát vállalni. A kizsákmányolás fokozására, a „munkavállalói” jogok csorbítására, a munkások érdekvédelmi szervezeteinek szétverésére, a minél több munkáért minél kevesebb bért elvének érvényre juttatására az „üzleti környezet javítása” derűt sugárzó kifejezését használjuk, ami egyben azt is kifejezi, hogy az üzletemberek érdeke mindannyiunk érdeke. A hasonló tartalmakat fedő „munkaerőpiaci liberalizáció” a szabadság érzését sugallja, csakúgy, mint a gyökértelenségre és az azzal járó kiszolgáltatottságra használt „mobilitás” – bár ez utóbbi a dinamizmus, a fejlődés, a haladás képzetét is magában hordozza. Ugyancsak a dinamikus fejlődésre utal az olcsó külhoni bérrabszolgák foglalkoztatására, s vele a drágább és (még mindig) öntudatosabb hazai munkaerő utcára hajítására használt „mun­ka­erőpiaci frissítés” kifejezés. A mindenféle kétes természetű, főként az extraprofit érdekében gründolt vállalkozás „mun­­ka­hely­teremtésként” szerepel még akkor is, ha ott csak ideiglenesen és jobbára éhbérért dolgoznak a „foglalkoztatottak”. Az alaposabb ismeretek, a valódi, mélyebb tudás elsajátítása helyetti gyorstalpalók az „élethosszig tartó tanulás”, a „felnőttképzés”, a „folyamatos átképzés” neveket kapják, az ilyen „folyamatosan átképzett”, vagyis műveletlen és felszínes, lényegében semmihez nem értő generációk lesznek aztán a „tudásalapú gazdaság”, illetve a „tudásalapú társadalom” erősségei. Centrális fogalom a szintén fejlődést, progressziót szug­ge­rá­ló „reform” (lásd adóreform, nyugdíjreform stb.), ami a társadalom több­ségének jóléte elleni, s a gazdasági elit érdekében hozott intézkedésekre vonatkozik. Persze megjelennek a nyíltan értékelő és érzelmekre ható kifejezések is, amelyek ennek ellenére „szakmai” jellegüket, azaz szakterminusi hangzásukat is megőrzik. Így például a jóléti államra használt „túlköltekező állam”, vagy a gunyoros-lekicsinylő „gondoskodó állam”, utóbbi a pa­ter­nalizmust, s vele polgárainak önállótlanságát, infantilis voltát hivatott hangsúlyozni. (Miközben ironikus módon a tőkést, a gyárost, a birtokost stb. mindenkor „munkaadónak” illik nevezni, aki jóságos atyaként, saját akaratából, kénye-kedve szerint adja meg mindennapi kenyerünket, s akitől bizony függünk, sőt, nélküle nem is lennénk.) De a példákat hosszasan lehetne sorolni. Vagyis a sterilnek ható nyelvezet nagyon is ideologikus képződmény, a tőke szempontjait reprezentáló, és azokat a társadalom tudatába általános alapértékekként beépítő varázsigék hálója.

A Fachmann

Egyébként ki valósíthatná meg a képzelt technokráciát? A komoly szakember. S ki a komoly szakember? De facto a szakbarbár, aki úgymond „nem kontárkodik”, „nem téved át más területekre”, „nem foglalkozik azzal, amihez nem ért”, „annál marad, ami az ő asztala”. Vagyis aki nem akar fölfedezni, nem nagyon gondolkodik, még kevésbé kételkedik. Az ideális szakember valójában célgépnek – sőt olykor célszerszámnak – készül. Az emberi célgép legjobb alapanyaga pedig az a személy, aki mint a jó kisiskolás, megkérdőjelezetlen tényekként és alapigazságként fogadja el szakmája paradigmáit, illetve nyelv­játékainak szabályait, és arról sincs fogalma, voltaképpen mit és miért tesz, mi tudományának általános célja. Öntudatlan problé­ma­megoldó, illetve információföldolgozó szerkezet, aki ha gon­dolkodik is a világ dolgairól, jobbára saját szakmája – azaz a világ egy igen kicsiny szegmentuma – szempontjait érvényesíti a fizikai, szellemi és társadalmi kozmosz egészére. Ez a Fach­mann, a „fiókember”, „rekeszember”, „részember” azaz a szak-ember.

Az ilyen „komoly szakember” általában minden eredetiséget, kreativitást, minden intuíciót, de olykor még a fölöslegesnek ítélt plusz információt is lenyesegeti és kiiktatja a maga meg a tanítványai és alárendeltjei fejéből. Többnyire semmi egyebet nem tesz, mint a hagyományos sablonokat fejleszti tovább a maga területén. Már ha fejleszti, mert ez még a jobbik eset. A legtöbbször semmi egyéb nem történik, mint a már meglévő eredmények puszta reprodukciója a gyarapodás és továbbfejlődés látszatával, mely látszat a „lábjegyzet lábjegyzetéhez írt lábjegyzet” ismert formájában valósul meg. Eközben a partvonalon kívül állók, a megvetett amatőrök (sokszor valóban dilettáns) tömegéből nemegyszer kirobban a szabályokra és paradigmákra, a bevett nyelvjátékra és szakmai tradíciókra fittyet hányó, illetlen zseni. De még a művészetben is sokszor ezt látjuk, hiszen a művészeti ágak is végzettségeket igénylő „szakmák”, a „szakmaiság” minden attribútumával és velejárójával. Az illetlen zsenik munkásságának értékét a megtanult minták ignorálása, s ezáltal a kötelező előítélet-mentesség adja.
beszűkült gondolkodás
A fönti megállapítások jó része a tudománytörténet és tudományszociológia – s részben a tudományfilozófia – lerágott csontjai, lényegében ismert jelenségek. S talán azt sem kell külön hangsúlyozni, hogy ezek nem en bloc vonatkoznak mindazokra, akik kitanultak egy mesterséget, s értenek is hozzá, ne adj’ isten több-kevesebb sikerrel művelik, hanem a beszűkült gondolkodás sajátos extremitását érintik. De még ezzel a jelenséggel szemben se legyünk egyoldalúak. Kétségtelen, hogy a jelenkori információözönben, amikor a legspeciálisabb kérdésekről, a részterületek részterületéről is szinte átláthatatlanul hatalmas szakirodalom áll a rendelkezésünkre, valóban nehéz nyitottnak és sokoldalúnak lenni úgy, hogy az ne menjen óhatatlanul a „szakma rovására”. Ahogyan a szabálykövető „szellemtelen szorgalomnak” is megvan a maga hasznos és üdvös szerepe. Hiszen ki más dolgozná föl az unalmas adatok mérhetetlen tömegét, amiből azután az Újító újíthat?

Ezért mindez nem is érdekes addig, míg föl nem merül a technokrácia víziója, s vele a „szakember-mentalitás” egész kul­túrát közvetlenül meghatározó veszélye. A Fachmann-szemlélet talán szükséges a tudományos munkában, ám mint társadalmi minta rendkívül káros. Márpedig úgy tűnik, mintha ez az extre­mi­tás egyre elterjedtebb volna, s mind nagyobb becsnek örvendene. A „szakemberek uralma” esetén pedig ennek a gondolkodásmódnak és mentalitásnak a kulturális mintái válnak dominánssá, ezek szilárdulnak alapértékekké, ezek határozzák meg a közbeszédet, s rajta keresztül az emberről, világról, természetről és társadalomról alkotott közfelfogást. Amit még tovább súlyosbít, hogy a pozícióba került szakember hajlamos a maga szakmája szempontjait és sablonjait rávetíteni és érvényesíteni a kozmosz egészére. (Például amikor az etológusok az egész kul­tú­rát az állati viselkedés alapján értelmezik.) Addig nincs probléma, amíg a különféle „szakmai eredetű” világképek vagy kvá­ziontológiák a kutatóintézet, a konferenciák, a tudományos élet berkein belül maradnak, csak amikor innen kikerülve új paradigmaként tűnnek föl a közéleti vitákban, vagy ami még rosszabb: a politikában.
parancsra tettem
Mindemellett nem szabad elfelejteni, hogy a „jó szakember” mint társadalmi lény, éppen célgép voltából adódóan olyan, mint a jó katona vagy a jó bürokrata (akik persze szintén szakemberek): kétkedés nélkül végrehajtja az adott feladatot, s ilyenkor ritkán nézi a körülményeket vagy hallgat a lelkiismeretére. Olajkutat fúr természetvédelmi területen, ciánozza a folyót, mérgezi és/vagy hamisítja az élelmiszert, megtervezi és megszervezi a deportálást, kísérletezik embereken, vagy éppen közreműködik az adott etnikum kiirtásában. Merthogy az erkölcsi mérlegelés vagy a hosszabb távú következmények fölmérése „nem a szakember dolga”, az ő feladata mindössze annyi, hogy megoldja a problémát, és működjenek a dolgok. Aztán ha baj van, netán kitör a botrány, jön a felelősség alóli kibúvás, hogy ti. a munka, amit végez, „szigorúan szakmai tevékenység” volt, semmi egyéb. Minden erkölcsi és anyagi felelősség a felettesek – főként a politikusok – dolga. Lényegében ez a „parancsra tettem” szakemberi megfelelője.

Aminek klasszikus megnyilvánulásait jól ismerjük. Az I. G. Farben 23 vezető szakembere állt a bíróság előtt emberiség ellen elkövetett bűntett vádjával a háború után. Lehet, hogy közhely, de soha nem árt szem előtt tartani: szakértelem nélkül nem jött volna létre sem Auschwitz, sem Hirosima, sem környezetpusztítás, s e megállapítás alatt nem csupán ezek konkrét megvalósítása, hanem a mögöttük rejlő és általuk megnyilvánuló transzhumán scientista-technicista látásmód is értendő, amely számára minden eleven dolog csak adat, statisztika, rejtvény, alapanyag. És nehogy azt higgyük, hogy ez már a múlt, ilyet csak filmeken láthatunk, vagy történelemkönyvekben olvashatunk. Ma mindenfelé ugyanaz történik, ahol a „jó szakember” a pénz és a hatalom zsoldjába szegődik. Két példa, ami bejárta a világsajtót: Botswanában az IMF és a Világbank tanácsait követő neoliberális gazdaságpolitika részeként a busmanokat a gyémántlelőhelyek miatt évezredes törzsi lakóhelyükről sivár gettókba telepítették, átadva őket a kulturális és fizikai megsemmisülésnek. (Igaz, azóta pereskednek – képzelhetjük, mekkora eséllyel.) Nigériában a ’90-es években a Shell és a Royal Dutch Oil Company olaj- és földgázkitermelése nemcsak a vizet és a levegőt, de a földeket is elszennyezte, ami azért is tragikus, mert az adott régió (Ogoni tartomány) az ország fontos mezőgazdasági területe. A szó legszorosabb értelmében életveszélybe kerülő helyiek tiltakozó mozgalmat szerveztek, amit a legbrutálisabb eszközökkel vertek le. Az eredmény több ezer halott és több tízezer földönfutó. A két olajvállalat közös cége, a Royal Dutch & Shell fegyverrel, járművekkel és pénzzel támogatta a tiltakozók ellen föllépő karhatalmat, sőt, részt vett a megtorló akciók (régen ezt büntetőexpedícióknak nevezték) megtervezésében is – nyilván jól fölkészült szakemberek segítségével.
hideg bestializmus
Leginkább akkor nem szabad ezekről a dolgokról elfeledkezni, amikor a „szakértelem” mint legfőbb érték jelenik meg a közbeszédben. Az ilyen mértékű és minőségű bűnök árnyékában teljesen mindegy, hogy a szakember megszállott problémamegoldó, aki csak a munkájával törődik, vagy cinikus karrierista, aki pénzért és/vagy becsvágyból adta el magát. (Vagy e kettő különböző arányú keverékeinek egyike.) Bár e két típus különböző, lélektelenségükben és abból konzekvensen következő felelőtlenségükben azonosak. E lélektelenség maga a Fachmann-lét veleje. Ideáltipikus megtestesítője Eichmann, a vasúti szállítás és logisztika kiváló szakembere. A magam részéről hajlamos vagyok elhinni neki, hogy nem volt antiszemita, sőt, még hithű náci sem, csupán föl­készült, a problémákat jól megoldó, ambiciózus szakember, aki végre valahára megkapta a nagy lehetőséget szakértelmének bi­zo­nyítására. Az eichmanni képlet: szaktudás + ambíció + szer­vilis konformizmus = hideg bestializmus. A lényeg jól meg­oldani a feladatot, és mással nem foglalkozni. Az ilyen szakemberek gondolkodása még rosszabb, mint azoké, akik a „parancsra tettem”-mel érvelnek, mert ez utóbbiakban legalább csírájában ott a lelkiismeret, vagy annak valamiféle nyoma, és tudják, hogy amit tettek, rossz.

A katasztrófa akkor következik be, amikor az eichmanni figura a hatalomra jutott pszichopata szolgálatába áll. Régebben a totalitárius diktatúrák szörnyeivel, manapság a tőzsdecápákkal és a transznacionális cégek menedzsereivel köt szövetséget. A ka­nadai British Columbia egyetem tanára, a pszichopátia nemzetközi hírű kutatója, Robert D. Hare több helyen tartott előadást az Öltönyös kígyók: Amikor a pszichopaták munkához látnak címmel, amely a kapitalista menedzser és nagyvállalkozó sötét, a sorozatgyilkoséval rokon lelkivilágába enged bepillantást.[6] A különféle transznacionális óriáscégekkel (főként az Enronnal) kapcsolatos bűnügyek föltárása során derült ki, hogy a nagyvállalati vezetőknek számos közös vonásuk van a pszi­cho­patákkal. Többnyire narcisztikus személyek és beteges munkamegszállottak, ami a bizonyítási kényszer egyik fő megnyilvánulási formája, a kisebbrendűségi érzés, illetve az önérté­ke­lé­si problémák kompenzációja. Alacsony önértékelésüket azonban elrejtik, és rokonszenvet ébresztenek szűkebb és tágabb környezetükben, sőt, képesek odaadó híveket toborozni. Vagyis külsőre megnyerő személyiségek, akik közéleti emberekké válnak, méghozzá remek politikai kapcsolatokkal. Karizma lelkiismeret nélkül – summázza a jelenség lényegét Hare, aki figyelmeztet, hogy válságok idején ezek az alakok nagy hatású politikai szereplőkként is fölbukkanhatnak. Tanulságos, hogy a szörnyek valódi arca csak későn ismerszik meg, amikor már bekövetkezett az összeomlás – jelen esetben e cégek csődje. S hogy tevékenységük nem kíván ugyanolyan mértékű áldozatot, mint a velük sok szempontból lelki rokon háborús bűnösöké, annak mindössze a (pillanatnyilag még) másfajta politikai berendezkedés, világhelyzet az oka.

Antonio Rubino illusztrációja H. C. Andersen Az aranykincs című művéhez (1911)

Antonio Rubino illusztrációja H. C. Andersen Az aranykincs című művéhez (1911)

A „maga dolgával törődő” szakértelmiségi természetesen nem csupán célgépként hasznos a hatalom számára. (Ez amúgy is csak olyan szakmák művelőire érvényes, amelyek a gazdaság vagy politika szempontjából közvetlenül hasznosíthatók.) Maga a Fachmann-gondolkodás, amely bármely diplomás szakmában fölbukkanhat, már önmagában is üdvös, mert engedelmes és konformista polgárt, könnyen manipulálható tömegembert tételez föl. Ez részint a szegmentált gondolkodásból következik: a Fachmann nem tájékozódik, hiszen ő csak ehhez vagy ahhoz ért, így a közügyekhez sincs semmi köze. Nem lázad, és közönyös marad mások szenvedése, a közösség súlyosabb bajai iránt is. Az ilyen Fachmann-ná lett szakértelmiségi a társadalom problémái iránt érzéketlen, mára lehanyatlóban lévő klasszikus értelmiségi ellentettje: „Akik az értelmiséget a mai polgárosodásban visszahúzódásra biztatják, az értelmiségi lét azon változatát preferálják, amelyet ’szakértelmiségnek’ neveznek. Kifejtettük már azon véleményünket, hogy ez azon céhes törekvés kifejeződése, amely azt a célt szolgálja, hogy a szellemi termelés különböző elemeinek egymásra találását akadályozza (interdiszciplinaritás mint dilettantizmus stb.), s az értelmiséget meghagyja a tőkének alávetett bérmunkás funkció­já­ban, ’csavarként’. A tőkének ez az alapvető érdeke; alapvetően a tőke érdeke: a tőke számára ’csak a halott indián a jó indián’, csak a mennyiségileg mérhető munka a jó munka, csak a szakértelmiségi a jó értelmiségi. (…) Noha a tőkés társadalom történetében a diffúz értelmiségi és a szakértelmiségi valóban egy fejlődési sor két állomása, az igazi ellentét nem e két értelmiségi alakváltozat között, hanem a (tőle idegen céloknak) alávetett értelmiségi és a szabad öntörvényű értelmiségi helyzete között van”[7] Vagyis a szakértelmiség kitenyésztése, illetve a Fach­mann-éthosz követendő mintává emelése kiirtja az értelmiségiből magát az „értelmiségit”, azaz a humanitást, az érdeklődést és a társadalmi érzékenységet. Különösen hitvány figura a Fachmann-ná lett bölcsész, aki nem vesz részt – még áttételesen sem – a tőkefölhalmozás folyamatában, érdekei is szemben állnak a tőke érdekével, így megengedhetné magának a társadalmi érzékenység fényűzését, mégis a társadalom által finanszírozott, haszontalan luxustudások és luxustevékenységek elefántcsonttornyába zárkózik.
a konformizmust erősíti
De ugyancsak a konformizmust erősíti a szakemberi látásmód már említett másik alapjellemzője is: a sémákban, klisékben gondolkodás. Ha pedig maga a Fachmann kerülne hatalomra, minden idők legszörnyűbb rémálma valósulna meg. Sokan sokfélét írtak már erről. Antiutópikus társadalmak látomásainak garmadája áll rendelkezésünkre, és biztosra vehetjük, hogy e víziókban nem sok túlzás van. Schiffer András egy cikkében Bibót idézi, aki már 1947-ben fölhívta a figyelmet erre a veszélyre: „A szakértőnek és a szervezőnek ez a döntő helyzete lassan oda vezet, hogy a végsőkig racionalizált üzemszerűségben néhány nagyon képzett szervező és szakember mellett a sekélyesen képzett átlag mind nagyobb mértékben elhárítja magától a fájdalmas és fáradságos betanulás munkáját és átengedi az irányítást a túlracionalizált nagyüzem szervezőinek és szakembereinek”.[8]

Vigasztaljon bennünket, hogy tiszta technokrácia, a szakemberek kizárólagos uralma sohasem valósulhatna meg. Hogy miért? Éppen a szakemberi látásmód miatt. A Fachmann ugyan­is csak a részt látja és a rész által lát, ezért csupán a részt tudja képviselni, márpedig a társadalom szervezése és vezetése – de még egy adott területé is – komplex látást, mondhatni „holisztikus” gondolkodást követel. A szakember így mindenkor csak eszköze lehet a hatalomnak. A technokrata szerep csupán sokak­nak tetsző mez, illetve ideológiai trükk, s ami technokráciának tűnik, csupán az uralkodó elit érdekeinek nagyon is elvek szerinti, értékalapú képviselete. Nem valóságos, hanem ál-tech­nok­rácia. Ahogyan a létezett szocializmus sem volt a tudomány utó­pikus uralmának megvalósulása, hiába próbálta ezt a világgal elhitetni.

Ki a dilettáns?

A kijelentésnek, hogy a jó szakember „annál marad, ami az ő asztala”, egyéb vonzata is van. Többek között ez a jelenkori szakértelmiség egyre látványosabb, eddig soha sehol – sem az államszocializmusban, sem az azt megelőző „régi világban” – nem tapasztalt érdektelenségének és műveletlenségének elsődleges apológiája. A szakértelmiségi minél tájékozatlanabb más területeken – illetve általában a világban –, annál előnyösebb számára, hiszen „több ideje és energiája marad a saját szakmájával foglalkozni”. Az ilyen szakértelmiségi „megbízható munkaerő”, azaz jól hasznosítható emberanyag – a hatalom és a cégek számára. „Komoly ember”, aki nem akar „kamaszosan polihisztor lenni”, nem „csapongó” vagy „fölszínes”, hanem azt a tudást mélyíti el, amit drága pénzen kitanult. Aki viszont „sok mindennel foglalkozik, semmihez nem ért igazán”. Így kultúránkban a nyitott és érdeklődő gondolkodás, a művelődés puszta szándéka is a fölszínesség és a dilettantizmus jele. (Ez a fajta fölfogás nálunk a provincializmus adta kisebbrendűségi tudatból fakadóan még erősebb, mint Nyugaton, többek között ezt mutatja a hazai tudományos élet „arisztokratikus irtózása” az interdiszciplinaritástól.)
a céh metaforája
Mindezzel szorosan összefügg, hogy a jó szakember az ismeretanyaggal és az uralkodó paradigmával együtt elsajátítja az adott szakmai közeg kulturális (illetve viselkedési) mintáit is, vagyis megtanul egy hagyományt. A szakmák egyik ismert vonása a kívülállókkal és a más szakmákkal szembeni arisztokratizmus, valamint az adott szakmán belüli „inkvizítori attitűd”: a dogmáktól és hagyománytól eltérő, a „nyelvjátékot” sértő gondolatok, nézetek, koncepciók kirekesztése. A (főként) értelmiségi, tudományos szakmák szerveződésének eme jellegzetességeire használja a Kapitány házaspár a céh metaforáját: „Miként a középkori város meghirdeti a ’városi levegő szabaddá tesz’ mobilitási programját, a modern értelmiség is tömegeket vonz a ’tudás felemel, a tudás hatalom’ eszméivel; ám ahogy a középkori céhek is szabályok sokaságával korlátozzák a céhbe jutók körét, kemény diszkriminációval sújtva a kívül maradó ’kontárokat’, a modern értelmiségnek is megvannak ezek a (jóllehet íratlan) szabályai, a ’kontárrá’ nyilvánítás könyörtelen következményeivel együtt. (…) Ez a Céh valójában céhek hierarchikus szövevénye. A különböző értelmiségi szakmák céhei egymással szemben is igyekeznek fölénytudatot kialakítani…”[9] Ez a fajta kirekesztősdi szüremlik le ormót­lanul a közéletbe a szakértelem politikai kultusza által.

A hatalom szakértői előszeretettel folytatnak látványos népszerűsítést, ahol közrebocsátják az éppen aktuális „szakmai igazságokat”. Ám ha valaki rendszerkritikus ellenvéleményt fejt ki hasonló népszerűsítő publicisztikában, az illető – legyen akár szakmabeli – nem csupán rögvest dilettánssá válik a „szakma szemében”, de sokan még magát a népszerűsítő műfaj létét is kétségbe vonják mint a népbutítás, a demagógia eszközét. Így lettek dilettánsok többek között a civil szervezetek „alternatívnak” titulált szakértői. (Az „alternatív” jelző lényegében a komolytalanság kifejezője.) Vagyis ha egy addig „komoly szakemberként”, illetve szakértőként számon tartott társadalomtudós közgazdász, környezeti szakember stb. leleplezi a jelenlegi gazdasági-politikai rendszer visszásságait, ezzel ugyanolyan tabut sért, mintha egy adott tudományágon belül az említett hagyományt rúgná föl, vagy a paradigmát sértené. Az ilyen könnyen kikerülhet az elismert szakértők köréből, sőt, hamar partvonalon túlra sodródhat, „olyannyira, hogy dilettánsnak, kontárnak, sarlatánnak bélyegzik. Ha pedig még szembe is fordul a rendszerrel, akkor figyelemre sem méltatják, nemcsak a tudományosság keretein helyezik kívül, hanem intellektuális zárlat alá veszik, megbélyegzik.”[10]

Minjeong An, Egy csók ereje, 50watts.com

Minjeong An, Egy csók ereje, 50watts.com

Mindennek iskolapéldája lehetne a BUKSZ recenziója a Nobel-díjas közgazdász, Joseph E. Stiglitz nemrégiben magyarul is megjelent, külföldön nagy port kavart könyvéről. A cikk a hatalom és az uralkodó világrend oldalán álló szakértelmiségi tipikus megnyilvánulása, ahol az arrogancia, az inkvizítori attitűd elegyedik a kioktató hangnemmel, ami már önmagában hitelteleníti az adott tartalmat, legyen szó bármiről, legyen tényszerűen igaz minden állítás akár az utolsó betűig. De lássuk a medvét: „A globalizációellenes ponyvairodalom népszerű szerzőit a szakmabeli elit egy kézlegyintéssel elintézi. A demagógia, a populista szóhasználat, a nyilvánvalóan egymást kizáró követelések kusza halmaza a tudomány elefántcsonttornyából nézve érdemtelen a módszeres cáfolatra. Amíg sok százezer példányban kívülállók bírálnak, a megtámadott rendszer nem érzi, hogy válaszolnia kellene. Ha Stiglitz teszi, az más. Ő mindent tud, amit a szakmából tudni lehet, ő nem üresfejű hőzöngő, ő mindent tudatosan tesz. Ám ha ez így van, akkor bizonyára az is tudatos, amikor elhallgat, csúsztat, félreértelmez. A globa­lizá­ció és visszásságai című könyv laikusoknak íródott, vélhetően azoknak, akik szeretnek kiadósan borzongani. (…) Stiglitz köny­­vé­nek tartalma szakmabelieknek, közgazdászoknak nem igazán reveláló erejű. Ha a könyvről nem is, a könyv kapcsán mégis érdemes szólni. Leginkább arról, hogy mi a népszerűsítő irodalom felelőssége. Meddig egyszerűsíthetünk büntetlenül? A Stiglitz-jelenség alkalmat ad arra, hogy elgondol­kod­junk azon, milyen céhszabályokat, szakmai kiskátét fogalmaznánk meg a népszerűsítő irodalom mindenkori művelőinek. A globalizáció és visszásságai nagy vihart kavart a világban, és erősen felzaklatta az IMF-et. A mű hatása nagyobbnak bizonyult erényeinél: az IMF honlapján egy éve hemzsegnek a magyarázó és magyarázkodó, Stiglitz ihlette anyagok. Úgy tűnik, a globalizáció tá­mo­gatóinak fel kell venniük a kesztyűt. A párbaj (vagyis a színvonalas ellenoldali népszerűsítő ismeretterjesztés) pedig mind­annyiunk javát szolgálná. Helyreigazíthatná a közgazdászok szakmai becsületét.”[11]
kívül­állóknak semmi közük
Miféle világképet, látásmódot tükröz a szöveg? Először is kiderül, hogy az inkriminált mű szerzője lényegében csak addig tekinthető „komoly szakembernek”, amíg a fönnálló rend apologétája, s ha erről az útról letér, még az elismert szakmai múlt sem menti meg. Másodszor: nem az adatok, tények, vagy éppen tudományos állítások jelentik a lényeget, hanem az ideológia, mert a recenzens leszögezi: nem óhajt Stiglitz művének állításaival vitába szállni, inkább káros jelenségként kritikával illeti. Harmadszor: bevallottan is létezik „céh”, s annak vannak bizonyos „íratlan szabályai”, amelyek fölötte állnak bárminemű erkölcsi, sőt, intellektuális követelménynek. Továbbá: a kívül­állóknak semmi közük a szakma magasztos világához, annak ellenére sem, hogy a közgazdaságtan speciel nem egyiptológia vagy kulturális antropológia, hogy a közgazdászok tevékenysége a társadalom egészét érinti, azaz a játék közvetlenül a bőrünkre megy. Végezetül: bár a szakma nem tartozik másra, csak „komolyan vehető” művelőire, mégis szükség van „tudományos ismertetésre”, azaz a kapitalista rendszer tudományos köntösbe bújtatott propagandájára. Marx főművében, A tőkében a közgazdászt a tőke ideológusának, sőt: a tőke tányérnyalójának nevezte – mintegy száznegyven évvel ezelőtt.

Érdemes ennek kapcsán citálni egy másik cikket is. A szerző, aki a BUKSZ recenzensével szemben nem szakemberként nyilvánul meg, egy zöld tüntetés kapcsán fogalmazza meg mélységes ellenszenvét a rendszerkritikus nonkonform gondolkodással szemben: „Ez volt az a pont, amikor rájöttem arra, hogyha mi, lilák nem lépünk fel nagyon határozottan az életünket körülfonó, sokszor (de nem mindig!) jó szándékú, ám dilettáns, magukat civilnek mondó szervezkedésekkel szemben, akkor nálunk is e szervezetek veszik át a közvélemény irányítását, és televíziós dobozainkon túl behatolnak családi ünnepeinkre is, és talán az ágyunkba is befekszenek. (…) Nagyon sokan, elsősorban félrecsúszott pályájú értelmiségiek ezekben a civilnek és zöldnek nevezett szervezetekben élik ki aktivitási, fontoskodási igényüket (…) Az az abszurdum, hogy jogszabály ismeri el a civil szervezetek jogát, hogy félként vegyenek részt a környezetvédelmi hatósági eljárásban.”[12] A cikk természetesen nem önmagáért figyelemre méltó, hanem mert jelzésértékű. Szerzője ugyanis kvázi alul- és kívülállóként veszi át és artikulálja az üzleti szféra, az azt kiszolgáló politika, és persze a mainstream publicisztika véleményét-világképét, s a „rendnek kell lenni” szellemében harciasan állást foglal a környezetpusztító kezdeményezések mellett. Vagyis a cikk a „hivatalos világnézet” egyik jellegzetes társadalmi leszüremlését: a hatalom és az uralkodó világrend iránt lojális rendpárti kispolgár látásmódját példázza. Magától értetődő, hogy elsődleges feladatnak állítja az „ésszerű jogi szabályozás gyors megteremtését”. Hogy miként? A „laikusok és dilettánsok” hatósági eljárásokból történő kizárásával. Értsd: kirekeszteni a döntéshozatali mechanizmusból a jelenlegi rendszer kritikusait és magukat a környezetpusztítás szenvedő alanyait – dilettantizmus címén. Vagyis a „dilettáns” titulus itt nagyjából ugyanazt a funkciót tölti be, mint a lefasisztázás vagy lehazaárulózás: a legitimáció megvonását. „Amikor George Monbiot francia ötlet nyomán azt javasolja („Driving Into The Abyss”, The Guardian Weekly, 2004. július 16–22.), hogy a négykerék-meghajtású autószörnyetegeket, mint pl. a 7,6 tonnás Hummer H1-et, adóval kellene lekényszeríteni az utakról, energiatakarékossági és levegőtisztasági okokból, akkor biztosan nem eléggé fölnőtt. Hiszen A Zember Kocsit Akar. Kőlisztet okádó cementgyárat. NATO-lokátort a zöld dombjára. Vízapasztó erőművet. Génkezelt – mit is? Növényt? Nem biztos. A zöldek tévednek. A kapitalizmus nem tévedhet. Aki pedig botladozik, természettudományos ismeretei hézagosak, de mégse tetszik neki ez az egész – vagyis a honpolgárok, a nép egyik része, elkötelezett, riadt része –, az csakugyan dilettáns, szemben a józan szakemberekkel, akik elmagyarázzák nekünk, hogy miért illatozik úgy ez a szemétdomb, mint a tubarózsa” – tapint rá a lényegre Tamás Gáspár Miklós, fölháborodván Bauer írásán.[13]
szánalmas hőzöngés
Külön érdemes Bauer érvelésére figyelni, hogy a zöldek – illetve általában a neoliberális rend ellenlábasai – nem csupán dilettánsok, hanem „félrecsúszott pályájú” alakok, azaz „no name” senkik. Vagyis aki kritizál, csak azért teszi, mert ő maga sikertelen ebben a világban, s ezt mindenféle szánalmas hőzöngéssel kompenzálná. Az érv tipikusnak mondható. Igen ám, csakhogy az ellenkezője is megjelenik, persze ugyanabból a célból: a fönnálló rend érdekében. Ha ugyanis a rendszerkritikus értelmiségi szakmájában és/vagy magánéletében sikeres ember (mert bármily furcsa, ilyen is akad), a vele szemben megfogalmazott „érv” jobbára az, hogy kritikája éppen emiatt hiteltelen. Hisz’ mé’ elégedetlenkedik valaki egy olyan világban, ahol prosperál? Így aztán semminemű kritika senkitől nem fogadható el, mindegy, hogy van-e rajta sapka vagy nincs. Mindez roppant is­merős. „Minek kell ugrálni?” – mondták a Kádár-kor konformis­tái. Vagy hogy a másik gyakori szlogent idézzük ebből az időből: „Könnyű kívülről kritizálni!”. (Pályaszélről ordibálni stb.) Vagy­is akkoriban is pontosan ugyanezekkel az „érvekkel” bunkózták le azokat, akik nem voltak az államszocializmus hívei – és persze többnyire ugyanazok, akik ma a neoliberális világrend elleni lázongókat akarják megfegyelmezni.

Az is figyelemre méltó, hogy a „komoly szakértelem” ideája a politikában, s ennek nyomán a közhiedelemben valamiféle egységes véleményt és biztos álláspontot tételez föl. Eszerint szakmailag megalapozottnak az a vélemény tekinthető, amelyen nincs több vita, és/vagy ami egyetemes érvényű. E fölfogás per­sze alapjaiban hamis, éppen a tudományos gondolkodás ter­mészete miatt. A tudományos tények elméleteken alapulnak, és alig létezik olyan konszenzus, ami a tudományos alapigaz­sá­gok kivételével tényként fogadna el bármely – akár kísérletekkel alá­­dúcolt – állítást. Így viszont a tudományos tények alapján született politikai döntések sem lehetnek racionálisak, a „tényeket” jobbára a politika gyártja.[14] A szakértelmet misztifikáló lai­kus gondolkodás az „Egy Isten = Egy Igazság”-elv sajátos meme­ti­kai örökségeként föltételezi, hogy csupán egyféle igaz vélemény lehet, noha egy adott tudományágon, de még egy szűk és speciális területen belül is számos jól megalapozott koncepció létezik, és elképesztő viták zajlanak, méghozzá az esetek többségében vég nélkül. A „bízzuk a szakemberre” jelszava ezért már eleve önellentmondó, hiszen joggal merül föl a kérdés, melyik koncepciót képviselő szakemberre bízzuk ama rábíznivalót?
szakszerűtlen igaz­ságérzet
A szakértelem misztifikálása a hatalmon lévők döntéseinek és véleményeinek szakralizálását jelenti, mert a „szakszerűség”, kultúránkban a „szent és sérthetetlen” szinonimája. S mivel szent­ség, fölötte áll minden politikai-ideológiai alapú – vagy annak titulált – kritikának, főként persze a szakszerűtlen igaz­ságérzetnek. Bár elvileg a demokrácia lényegét a társadalom különböző érdekű és világlátású csoportjai között zajló érdekegyeztetés jelentené, melynek szerves része a különféle nézetek, vélemények, megoldási javaslatok stb. össztársadalmi megvitatása. Egy „normális demokráciában” ilyenkor a felek az adott politikai közösség (legtöbbször a „nemzet”) egyenrangú tagjaként veszik számításba egymás érveit.

A közszolgálati szakértő

A szakértelmet misztifikáló beszéd egyik jellegzetes kliséje a „ha nem tudunk gyakorlati megoldást, fölösleges róla szövegelni” hangoztatása. Mint a többi klisének, ennek is a fönnálló renddel szembeni kritikus gondolatok lejáratása, ellehetetlenítése a fő célja. Érdemes azonban utánagondolni, miféle logikája van e szlogennek: ha az égető (környezeti, szociális, egyéb) problémákra nincs azonnali hathatós megoldás, akkor ne is beszéljünk róla. Természetesen nem (vagy nem csak) ostobasággal van dolgunk. Az „ostoba” jelző inkább a nép azon egyszerű gyermekeire vonatkozik, akik e maszlagot beveszik, s mint minden más fölülről adagolt sablonszöveget, ezt is előszeretettel ismételgetik. Ezzel szemben e „bölcsesség” kiötlői nagyon is ésszerűen gondolkodnak, mivel pontosan tudják, hogy a „puszta beszédnek” van súlya: az adott gondolatot vagy véleményt a közbeszéd tárgyává, illetőleg az adott problémát megkerülhetetlen kérdéssé, a társadalmi vita tárgyává teszik. Minden cselekvés kérdésfölvetésekkel, népszerűsítéssel és programbeszédekkel kezdődik. Kétségtelen, hogy a „csak beszéd” kevés, ám ha ez is hiányzik, az még kevesebb, a nullával egyenlő. A beszéd elnémítása az adott téma kizárása a közbeszédből, s ezáltal a köztudatból. Ennek megfelelően a környezeti vagy szociális problémákról szóló beszéd kiiktatásának vágya is e problémák kitörlésének programja. Miközben persze maga a szakértő folyamatosan beszél, hiszen gyakorta jelenik meg közéleti bölcsként, akit rendszeresen ott látunk a TV képernyőjén, okos cikkeit olvashatjuk a lapok hasábjain, illetve véleményét hallhatjuk a rádióban.
aktuális disznóságok
A szakértő feladata az emberi szempontok, az etika, a bárminemű igazságérzet kiiktatása a közbeszédből, illetve közgondolkodásból. Hiszen az alapelv: a szakembert, a technokratát „nem az érzelmei vezérlik”, hanem a „szakmai érvek”. Ahogyan a különféle nép-, ember- és életellenes politikai és/vagy üzleti tevékenység gyakorlati kivitelezése a Fachmann dolga, a közszolgálati szakértőé ezeknek a gaztetteknek a közvélemény előtti tisztára mosása. Ráadásul e metódusnak van mellékszála is, mely a propagandában kiválóan hasznosítható: a „minden csak szakma” elve ugyanis megerősíteni látszik az ún. „pragmatizmus” kultuszát. Ez a politikai elvtelenség, az önkény, a szótartás hiánya, a bármikori „irányváltás” indokolttá tétele, azonnali megideologizálása. Magyarán: „szakértőnek” nevezik azt a médiaszereplőt, aki az éppen aktuális disznóságokat megmagyarázza, illetőleg azt különféle adatokkal próbálja indokoltnak, érthetőnek (esetleg némi álságos részvéttel „elkerülhetetlennek”) föltüntetni.

A szakértő minden látszat ellenére nem azonos a szakemberrel. Talán az volt egykoron (nem föltétlenül). A szakértő elsősorban politikai szereplő, aki gyakorta az újságírásnál köt ki. Míg a valódi szakember problémákat old meg (jelen kontextusban mindegy, miért vagy kinek a zsoldjában), ez utóbbi főként véleményt gyárt, véleménnyel kereskedik. A „szakvéleményt” persze gyakran nem a szaktudás, s még kevésbé a lelkiismeret vagy az etika diktálja, inkább a pénz és a hatalmi érdek. (Ami közhely, hiszen naponta robbannak ki ezt leleplező botrányok.) Így a szakértő kvázi (áttételesen) ideológiát gyárt, támaszt alá. Véleményét a publicisztika fölhangosítja és módszeresen csöpögteti az emberek elméjébe. A „szakvélemény” mint ideológiamentes alapigazság így kerül a közbeszédbe, s ezen keresztül a közgondolkodásba. Egy találó megfogalmazás szerint ezek az emberek „többnyire minden tényleges szakmai kontroll nélkül kommentálják a világ eseményeit, segítve a hétköznapi ember eligazodását a politikai és gazdasági folyamatok útvesztőiben. A laikus közönség és a kollégák jelentős része is megilletődve néz e személyiségek naprakész tárgyi tudására és frappáns elemzőkészségére, amely alapján feltételezhető, hogy tőlük tárgyilagos, korrekt, és legfőképpen politikailag semleges tájékoztatást kapunk. Valójában ezek a tudatformáló szakemberek a hazai közélet fontos szereplői, akik messze nem objektív képet adnak az adott kérdésről, hanem konkrét ideológiai nézőpontból magyarázzák el, hogy éppen mit hogyan gondoljunk, mi a jó és mi a rossz, min kell örülnünk és min búslakodnunk.”[15]

Sparth, Statisztika, flickr.com

Sparth, Statisztika, flickr.com

A hatalmat szolgáló szakértők nyilvánosság előtti handabandázásának karakteres jegye a technikai részletek fölnagyítása, s ezáltal az eszköz céllá emelése. Ennek legjobb példáját talán politológusaink tévévitái adják, a pártok reklámfogásainak és taktikázásainak technikai részleteiről szóló fecsegések. Amikor a politika puszta technika és taktika, önmagában is nagy baj van. Az ilyen nyilvános vitákban jobbára kevés szó esik a társadalom többségét súlyosan érintő kérdésekről. Vagyis a szakértők elkenik a lényeget, és elterelik a figyelmet a fontos problémákról. A véget nem érő elemzősdiben pártok játszmáiról és a várható választási eredmé­nyek­ről valójában cirkuszt produkálnak: a szórakoztatóipari tevékenység sajátos válfaját. Intellektuális köntösbe bújtatott politikai focimeccs-közvetítés, ahol a választó a drukker.
tendenciózus elferdítés
Mindehhez jön még az egyes teóriák, nézetek, módszerek tendenciózus elferdítése, sőt, a fönnálló rend szlogenjeivé, kliséivé silányítása. Így vált például politikusaink és üzletembereink száján egyes szakértők segedelmével az ökológiai közgazdaságtan egyik kulcsfogalma, a „fenntarthatóság”, a „fenntart­ha­tó fejlődés” a neoliberális „növekedés” kiegészítőjévé, sőt, kvázi-megfelelőjévé. Éppen annak a szinonimájává, amivel szemben egykor megfogalmazódott. Mivel ezek a szakértők a hatalom, illetve bizonyos csoportérdekek képviselői, érvelésük magától értetődően csakis egyoldalú lehet. Beszélnek például a privatizáció szükségességéről és előnyeiről, ám az esetleges – illetve a világ más részein már megtapasztalt – hátrányokról „megfeledkeznek”.

A közszereplő szakértők tevékenysége gyakorta fölbosszant­ja a (valódi) szakembereket is. Jó példa erre a híres szocio­bio­ló­gus, Edward O. Wilson kifakadása, aki mélységesen fölháborítónak tartja azon médiaszereplő szakértők (a napi katasztrófák miatt ma már talán kevésbé divatos) véleményét, miszerint a természeti környezet jelenlegi állapota fölötti aggodalom nem több „környezetvédelmi vészmadarak károgásánál”. Wilson szerint ezekkel az alakokkal szemben a valódi tudósok „adatokat gyűjtenek és elemeznek, elméleti modelleket építenek, értelmezik az eredményeket, és cikkeket jelentetnek meg más, gyakran rivális szakértők által lektorált szaklapokban. Nem gondolom nagyformátumú tudósoknak az újságírókat, a talk-show házigazdákat, a kutatóközpontok vitatkozóit, akik szintén írnak, beszélnek és előadnak a környezetről, még ha az ő nézeteik sokkal nagyobb közönséghez jutnak is el. (…) a környezetvédelem sokkal kevésbé ellentmondásos terület, mint amilyennek a média rutinszerű összefoglalói alapján tűnik.”[16] Pedig Wilson „igazi szakember”, a szakmai arisztokratizmus, a scien­tis­ta klerikalizmus hamisítatlan figurája. Olyasvalaki, aki ellenérzéseket táplál a társadalmilag érzékeny klasszikus értelmiségivel szemben – főként, ha ez utóbbi még társadalomtudós is. Azt azonban ő is pontosan látja – éppen „szaktudása” miatt –, hogy a jelenleg fönnálló világrend haszonélvezői által fizetett és sztárolt szakértők, s persze a „szakértőként” megnyilvánuló pub­licisták miféle károkat okoznak a közgondolkodásban.
kioktatott kívülálló
A szakértő annyiban reprezentálja a Fachmann-tudatot, hogy a kliséken alapuló sablonos gondolkodást népszerűsíti, amikor a paradigmaként elfogadott igazságokat közhelyek formájában pum­pálja a nagyközönség tudatába. (Persze amikor kritika hang­zik el a paradig­ma­tikus igazságokkal szemben, a dolgokat rögvest túlbonyolítja, és előjönnek a cizellált „tudományos” érvek is.) Az ilyen szakértői tévévitákat vagy beszélgetéseket figyelemmel kísérő, vagy ilyesfajta értelmiségi publicisztikákat olvasó kívülálló abba az illúzióba ringathatja magát, hogy valamit megtudott, hogy a kulisszák mögé látott, hogy kicsit maga is beavatottá, egy pillanatra kvázi-„szakértővé” vált. És ez a lényeg: éppen annyira lett azzá, hogy elfogadja a szakértők által mondott „tényeket és igazságokat”. A „nem értesz hozzá” és a „józan belátásra” apellálás sajátos kettősséget – kettős mércét – is magában hordoz: A kioktatott kívülálló értsen is hozzá, meg ne is. Pontosabban: annyira értsen hozzá, hogy elfogadja az adott állításokat, ám annyira mégse, hogy saját véleménye legyen, ne adj’ isten kétségeket támasszon, amit a régi pártállami „világnézeti neveléssel” lehetne analógiába vonni.

A „hivatalos szakértelem” igazságai a legtöbb esetben nem válnak be, és nem is védenek meg semmitől. Nem teljesülnek a prognózisok, s nem valósulnak meg a szaktudás által aládúcolt politikusi ígéretek sem. Mindig bekövetkezik valami „előre nem látható”, valami kiszámíthatatlan, vagy éppen mindent a múltra lehet kenni. Így például a választásokat megnyerő párt érdekes módon mindig csak kormányra kerülése után „tudja meg az igazságot”. (Hogy ti. sokkal rosszabb a gazdasági helyzet, mint gondolták volna.) Mert ha már korábban tudják, nyilván nem ígértek volna fűt-fát. Ha pedig valaki ígéretét kényszerűen ugyan, de megpróbálja betartani, s nem csupán a „munkaadókként” eufemizált tőkéseknek, hanem esetleg a „munkavállalókként” eufemizált kizsákmányoltaknak (a népnek) is juttatna, az elit ideológusai, a szakértők rögvest kiderítik, hogy csak tovább ront az amúgy is rossz helyzeten. Ez történt például a Medgyessy miniszterelnöksége idején is, aki azért bukott meg, mert úgymond „osztogató politikát” folytatott, ami „szakmailag sem volt megalapozott”.[17] Így a szakértői halandzsa mögül rendre kitüremkedik a „meztelen a király” régi igazsága. Miközben a szakértők a semmit magyarázzák és bonyolítják, a „dilettáns outsider” egyre inkább átlátja, mi is rejlik a számada­tokkal és/vagy szofisztikált elemzésekkel tarkított szövegelések mögött. Hogy végső soron mire megy ki a játék. Gyakorta megesik, hogy amit mindenki, a legegyszerűbb elme is előre lát, a közszolgálati szakértő általában csak „utólag tudta meg”. (Például az iraki háború valódi célját és előre látható fiaskóját.)
színpadias szembeállítás
A szakértői beszéd másik, mostanában gyakrabban alkalmazott trükkje az ál-politikusellenesség: a politikusok, a politikusi szféra színpadias szembeállítása a társadalommal és az „ország érdekeit szem előtt tartó” szakértelemmel – természetesen a tőke érdekében. Eszerint a politikusok azért nem hozzák meg a „szükséges” (értsd: a gazdasági elitnek kedvező, népnyúzó) in­téz­kedéseket, mert „érthető okokból nem merik megtenni” (azaz gyávák), mert „csak a választásokra gondolnak” (azaz önzők), mert „nem képesek hosszabb távra tervezni” (azaz csökkent képességűek). Ugyanehhez tartozik a gyakori kiszólás, hogy a politikusok „hülyének nézik a társadalmat”, ezért ígérgetnek abból, ami nincs, amire nem telik. A szöveg a társadalom politikusokkal, főleg pártokkal szembeni (amúgy jogos) ingerültségére, illetőleg a parlamenti demokráciában való (szintén jogos) csalódottságára épít. Vagyis demagóg. Mindez természetesen szerves része a közélet depolitizálásának. Közéleti bölcseink az ál-politikusellenességet – miként a többi trükköt – kizárólag akkor vetik be, ha az üzleti szféra érdekei sérülnek.

A „tőke szakértőinek” vandalizmusa mindenütt megtapasztalható a világban, ahol a neoliberális-neokonzervatív önkény fölütötte fejét. Nálunk azonban minderre még rárakódik a kelet-európaiság adta szellemi nyomor is (fokozandó a kínt), méghozzá kétszeresen: egyrészt az uralkodó közbeszéd minden szakértelem és nyugatmajmolás dacára mélységesen provinciális, aminek egyik szembeötlő megnyilvánulása a mainstream sajtó információhiányos, egyoldalú félretájékoztatása. Másrészt szüntelen kibukik a létezett szocializmus által továbbörökített feudális gondolkodás is, hiszen „hivatalos szakértőink” a tekintélyelvűség alapján állnak, s nem az érvelés, a társadalommal folytatandó dialógus talaján. E szellemben jelenik meg a fáradhatatlan törekvés valamiféle kötelezően egységes világkép (ami most éppen a neoliberalizmus) megalkotására is, ami a többszempontú, pluralista (azaz demokratikus) gondolkodás hiányára utal, viszont kedveli a más vélemények elhallgatását. A hatalom szakértői halandzsája által közvetített üzenet voltaképpen a „dolgozz és imádkozz” mai változata, ami körülbelül így summázható: „Lásd be a gazdasági törvényszerűségek adta ne­héz­ségeket, ne lázadozz, ne dőlj be a felelőtlen demagógoknak!” Pedig a technokratáink által oly előszeretettel emlegetett, valóságos bűvszóként használt „versenyképesség” is csak az önálló, kreatív gondolkodáson alapulhat. Ennek hiányát semminemű, a centrumországoktól átvett intézmény, szisztéma, módszer, technika nem pótolhatja. Különösképp nem, ha azokat a világnak e fertályán megszokott „ázsiai” módon, azaz szolgai utánzással próbálják elsajátítani.
szolgatársadalom
Nálunk a „komoly szakértelem”, és nyomában a közvélekedés kivétel nélkül minden esetben a népre (a „lakosságra”) nézve hátrányos döntést tartja „megalapozott”, „felelős” döntésnek, s a népre kedvezőt „elhibázottnak”, „károsnak”, „felelőtlennek”, az erről szóló beszédet pedig „demagógnak” és „populistának”. E beszédben a „szakmailag megalapozott” a politikusi „fájdalmas, de szükséges” szófordulat szakértői szinonimája. Míg ez utóbbi az érzelmeken, az előbbi az „értelmen” keresztül kívánja elérni a „nép bölcs és józan belátását”. Ennek a panelnek feudális, a lakosságot jobbágynak tekintő verziója: a „szükséges rossz a mi érdekünkben történik”. (Mint a szülői fegyelmezés.) Ami igazán szomorú, hogy maga a nép egy része is (főként az államszocializmusban nevelődött idősebb generáció) vevő erre, s így a társadalomellenes szakértelem alattvalói tisztelete révén a szolgatársadalom konzerválódik. Legjobb példája ennek talán Bokros Lajos utóbb mesterségesen kreált kultusza, s ennek nyomán sajátos „népi respektusa”.[18] A rendszerváltás utáni legnépszerűtlenebb politikus mára hatalmas katasztrófát megakadályozó közgazdász-zsenivé magasztosult, s így az „utca emberétől” is vissza-visszahallani a neoliberális publicisztikák megállapítását, hogy „ha Bokros-csomag nem lett volna, összeomlik a magyar gazdaság”. Sőt, hallani olyat is, hogy „Bokros nélkül itt Argentína lett volna”. (Ti. utalás a 2000–2002 közötti, zavargásokba torkolló argentin válságra – amit mellesleg a Világbank tanácsainak merev követése, vagyis a Bokros által is javallt neoliberális gazdaságpolitika okozott.) Senki nem ismeri föl, hogy ezt az ócska, a „magyar nép böl­csességére”, „belátására” – azaz a szervilis és tekintély­tisz­telő ázsiai gondolkodásra – apelláló propagandaeszközt már az államszocializmus idején is alkalmazták, méghozzá igen nagy sikerrel. Az akkori nagy közhely szerint bármily kegyetlen volt is az egykori szocialista kollektivizálás, annak elmulasztásával „mára már mi is a lengyelek sorsára jutottunk volna”. (Utóbb persze bebizonyosodott, hogy így is oda jutottunk.) De miért ad hitelt az ilyen szövegeknek automatikusan az, akinek semmi köze a közgazdaságtanhoz? „Mert mára egyre több hozzáértő beismeri, hogy Bokrosnak volt igaza”. Illetőleg: „még a nyugati szaktekintélyek szerint is így van.” Ez utóbbi külön tanulságos, mert az említett kelet-európai provincializmus tipikus meg­nyil­vá­nulása: a külföld, a centrum kritikátlan, szinte mágikus tisz­te­le­te. (Vö. ezt Murphy törvényével, miszerint az a szakértő, aki másik városból jött.) E primitív hiedelemvilág tragikuma mellett szinte érdektelen föltenni a kérdést, hogy Bokros tekintélyes külhoni elismerői vajon mely érdekek „szakmai” szószólói? Ugyanez jelenik meg, amikor a szakértő (és persze politikus) a privatizáció szükségességét és nagyszerűségét egyetlen ultima ratióval támaszt­ja alá: hogy Nyugaton is mindent magá­no­sí­ta­nak (ami persze nem igaz). Bokros kultusza sokban hasonlít Kádár János ’56 utáni szereplésének apológiájához is: ha ő nincs, sokkal rosszabb lett volna, Münnich vagy Komócsin len­ne az úr, Rákosi visszajön, a szovjetek sokkal keményebb eszközökhöz nyúlnak, stb. Ami szintén nem igaz, mert Kádár Hruscsov és Tito megegyezése révén lett az ország első embere, a kádári engedmények, a hatvanas-het­ve­nes évek „idillje” pedig az ötvenhatos forradalom következmé­nye. Természetesen itt megint nem az egykori pénzügyminiszter tényleges szakmai tevékenységéről van szó – erről amúgy cikkek és tanulmányok garmadája született pro és kontra –, hanem a honi hazugságkörnyezet természetéről, a propaganda sablonjairól. Arról, hogy a Bokros-legenda alapjaiban hamis, teljesen függetlenül attól, hogy a nemzetgazdaság mit köszönhet vagy mit nem a Bokros-csomagnak, a régi panelek demagóg hasz­nálata önmagában hiteltelenít bármiféle mondanivalót.

A szakértelemre – vagy annak hiányára – hivatkozás fontos eszköze a vélemények sajtóbeli megszűrésének is. A szerkesztők manapság a cenzúrát a „demokrácia” körülményeihez, eszköztárához igazítják, így a nemkívánatos vagy radikálisabb hangvételű írásokat alkalomadtán a „megalapozatlanságra”, az „alacsony szakmai színvonalra”, esetleg az ehhez társított „érdektelenségre” hivatkozva utasítják el. Miközben az adott sajtótermék rendszeresen közöl szakmailag valóban megalapozatlan, olykor a félműveltségig silány, s hangnemében is a mocskolódásig menő rendszerpárti cikkeket külsősöktől és a sajtó „profi” publicistáinak tollából. (Pl. ilyen írás Bauer Péter idézett ÉS-beli cikke.) De ne legyünk igazságtalanul egyoldalúak: az elutasítottaktól is közölnek, méghozzá a kukába dobott íráshoz hasonlóan „színvonaltalan” és/vagy „érdektelen” cikkeket – ha azok nem a lényegre tapintanak. S még inkább közlik az outsider alkotását, ha azt föl lehet használni a politikai ellenfél (pl. a jobboldal) ellen.

Szakember kormányon (Kvázi-esettanulmány)

Magyarországon a „szakértelem uralma” a Gyurcsány Ferenc képviselte irányvonal – amit a hazai posztkommunista nagytőkés-menedzser-réteg, s az azzal összefonódó yuppie-társadalom politikai reprezentációjának is nevezhetnénk – kormányra kerülésével jelent meg legtisztább formájában és érte el csúcspontját. Ugyanakkor éppen Gyurcsány kezdett el hosszú idő után ideológiát gyártani az MSZP-n belül, s azt a gyakorlati politizálásban rögvest hasznosította. Cikkeinek és utóbb kiadott könyvének fő üzenete, hogy a baloldaliak végre merjenek baloldaliak lenni, vállalják a baloldali értékeket, azaz támogassák a szabadversenyt, imádják a piacot és építsék le a jóléti államot. E nehéz, ám gondolatgazdag elméleti munkában vállalt feladatot a közszereplést és népnevelést előszeretettel gyakorló sztárszociológus: Dessewffy Tibor. Vagyis napjainkra a radikális, sőt dogmatikusan liberális fölfogásáról ismert médiakutató, a szabadversenyes kapitalizmus egyik legfőbb hazai apologétája segít elmagyarázni, mit nevezhetünk baloldaliságnak, hogyan értelmezzük (át) a baloldaliság fogalmát, mik a baloldali értékek „ebben a megváltozott, globalizálódó világban”. A gyur­csá­nyiz­mus tehát a Blair-féle Harmadik Út magyar változata. Ebben a konfigurációban Dessewffy kvázi a magyar Giddens, a brit Labour Party szociológusból lett szakember-ideológusa, Gyurcsány pedig a magyar Tony Blair. Persze ezt az újfajta „szociáldemokráciát” fölösleges volt külön kidolgozni, mert már régen kidolgozták, sőt, a nyugat-európai szocdem pártok java része is átvette a britektől. Vagyis a neoliberális ál-újbal­ol­da­liság magyar verziója minden eredetiséget nélkülöz, s így már megint a provinciális másolással, az önállóságot és kreativitást nélkülöző szolgai utánzással állunk szemben, mint annak idején a szovjet-modell ránk erőltetésekor. De ez csak a dolog egyik oldala. A másik, hogy a Harmadik Út koncepciója és gyakorlata mára meg is bukott, legalábbis erre utal a nyugati szociáldemokrácia látványos hanyatlása, aminek a 2005-ös németországi választási eredmény csak az egyik (igaz, eléggé látványos) tünete. Mit láthatunk tehát megint? Amit Magyarországon oly sokszor: hogy a centrumból a perifériára csak jelentős késéssel érkeznek a „menő cuccok”. Általában olyankor, amikor kiötlésük és előállításuk helyén már ki is mentek a divatból.
látványos sikerek
Ugyanezen garnitúra másik jellegzetes alakja a szélsőségesen neoliberális fölfogású menedzser-nagyvállalkozó: Kóka János. Bár az egyre inkább eljelentéktelenedő liberális párt embere, gazdasági miniszteri posztot kap a Gyurcsány-kormányban. Az ok, hogy kiváló szakember. Ha ugyanis vállalatvezetőként látványos sikereket ért el az üzleti életben, nyilván az országot is – ami szintén egyfajta vállalkozás – följuttathatja a csúcsra. Nos, Kóka az „ország legolvasottabb napilapjában” meg­je­len­tetett egy írást, amelyet azért érdemes idézni, mert rendkívül érzékletesen és lényegre törően, mondhatni ideáltipikus formában prezentálja a komprádor-technokrata szemléletet, vagyis a hazai újkapitalista elit gondolkodás- és beszédmódját: „A kérdés az, hogy honnan hova akarunk eljutni. Azt látom, hogy a kis- és közepes méretű cégek nagyon jól teljesítenek. Hatékonyságuk közel 80-90 százalékos. A nagy multinacionális cégekkel sincs sok baj, ezek hatékonysága 50-60 százalék körül van. Az állam hatékonysága viszont nem több mint 20 százalék. Ezzel van az igazi baj! Az állam túl nagy, túl drága és túl lassú. Ez nem magyar specialitás, ugyanilyen pazarlóan működik a legtöbb európai ország bürokráciája is. Az európai közigazgatási kultúra beteg. A diagnózis: krónikus versenyképtelenség. A gazdasági versenyt azok az országok nyerik majd, amelyek időben képesek kigyógyulni ebből a betegségből. A francia, a német vagy az olasz gazdaság versenyképtelensége, az általuk kínált szociális modell csődje elég indok lehet arra, hogy végiggondoljuk a saját közigazgatásunk szerepét. (…) A sikeres országok szinte mindegyikében vesztésre áll a felvilágosult bürokrácia. A szolidaritás elve pedig rosszul áll a verseny­ké­pes­ség­gel szemben. (…) Ha egy ország a versenyképesség elé helyezi a szolidaritást, az esélykiegyenlítődést, a társadalmi kohéziót, akkor néhány éven belül furcsa dolgokat tapasztalhat: a pénz, az áru, a kvalifikált munkaerő, a szolgáltatás, a tudás mind-mind kezd elszivárogni onnan. A szolidaritás eszméje vesztésre áll, de a versenyképesség növekedése bőségesen kárpótolhat minket. Egy ország vagy fejlődik, vagy hanyatlik. Ez nem lehet másként. A rendszerből hiányzik az a lehetőség, hogy megállunk és pihenünk. Demokráciánk sajátossága, hogy a gazdaság fejlődése sohasem állhat le.”

Talán kevesen ismerték föl a jelentőségét, de ez a cikk lényegében új fejezetet nyitott a hazai politikai közbeszédben. Egyenes beszéd, megfosztott minden korábbi, a lényeget elkendőző álszent mellébeszéléstől, udvariaskodástól, hipokrita társadalmi vagy szociális álérzékenységtől. Nem papol emberi értékekről vagy a „valódi” (értsd: a liberális-szabadversenyes szisztémán alapuló) szolidaritásról, mint a hasonló elveket valló és hasonló gyakorlatot követő, ám az idősebb generációhoz tartozó, ezért másként szocializálódott Bokros Lajos. Nem keres kifogásokat, nem apellál a kisnemzeti kényszerpálya jól bevált kliséire, így azt sem hangoztatja, hogy „sajnos, nincs más választásunk”. Kóka a rendszerváltás utáni vadkeleti újkapitalizmus gyermeke, aki még szóbeli engedményeket sem tesz az igazságosság felé. Az idézett textus jól érzékelteti, hogy a neoliberális gondolkodás e tekintetben (is) az egykori nemzetiszocialistákéval rokonítható, akik tabutörő nyíltsággal kimondták – sőt, kötelező elvvé tették – a több évezredes értékek negligálását. Úgy tűnik, Kóka gondolkodásmódjának velejét a tiszta szociál­darwinizmus, a „hulljon a férgese”-elv képezi; írása a mindenfajta fölösleges humanizmustól mentes technokrata ars poeticájaként is fölfogható.
antihumanizmus
Ha viszont nem a közbeszédet, hanem a valóságot nézzük, még ez is csak látszat. A helyzet ennél rosszabb, és egyben szánalmasabb is. A tiszta szabadverseny ugyanis – akárcsak a tiszta technokrácia – nem több merő illúziónál, inkább csak az alsóbb néprétegekre, a „lúzerekre” meg a „bennszülöttekre” (pl. a hazai kisvállalkozókra) vonatkozik, a pénz valódi uraira kevésbé. Ennek egyik látványos megnyilvánulása, hogy a Gyur­csány-kormány – miként elődei – az adófizetők pénzéből támogatta a transznacionális cégeket. (Ami egyébként megfelel a klasszikus liberális tradíciónak: a „szabadverseny” fölülről történő, állami megkreálásának.[19]) Ehhez képest a „nyers és tiszta verseny”, a „farkastörvények”, s vele „a jobbak természetes kiválasztódása” elvének érvényre juttatási szándéka minden antihumanizmusa és visszataszító volta ellenére is bátor és karakán politikusi alapállás volna. (Így akár még dicséretként is értékelhető, ha ezt tulajdonítjuk a miniszternek.) A multiknak juttatott támogatás összegét nem hozták nyilvánosságra, sőt, (jogellenesen) államtitoknak minősítették. Mindennek kapcsán érdemes egy másik cikkből is idézni, amely részben Kóka írására reagál. Schiffer András megállapításai töményen összegeznek, hogy ti. kik és hogyan gyakorolják Magyarországon a hatalmat: „Pár nappal azután, hogy a népszavás újságírók a vádlottak padjára ültek[20], a Népszabadságban megjelent egy cikk a multinacionális cégek magyarországi beruházásainak állami támogatásáról (’A támogatott multik beruházásainak csaknem ötödét fizeti a magyar állam’, július 13.). Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter rögvest államtitoksértést kiáltott (’Államtitoksértést gyanít Kóka János’, nol.hu, 2005. július 14.). Tóth Levente (’Kinek a titka?’, július 16.) ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy akár egy tekercs WC-papírra is ráüthetik az államtitkot jelző pecsétet. Ez a megállapítás, sajnos, nem légből kapott. Az államtitok-szabályozás esetlegessége megengedhetetlen mértékben elbizonytalaníthatja a tényfeltárásra is fogékony újságírást, és ezzel leszűkíti a polgárok tájékozódási lehetőségeit. Az általános személyiségi jogból levezethető információszabadság természetesen az önmagáért való tudás miatt is fontos: tudjuk, hogy mennyit kap a köz a köz vagyonáért, és nem adnak-e túl sokat a közösből egy beruházásért. Tudni akarjuk egyszerűen azért, mert egyenlő jogú tagjai vagyunk a politikai közösségnek. A fenyegetődző miniszter a minap a piacelvű technokraták credóját osztotta meg a Népszabadság olvasóival… Kóka nem alternatívát állít: ’tényeket’ közöl. A politika 2.0-ás verzióban nem a közjóról vallott erkölcsi meggyőződések ütköztetését, hanem a tudományos-technológiai racionalitás felismerését jelenti. A technokrata politika legitimációja abból fakad, hogy ’tényként’ tételezi magát. S féligazságait addig bizonyosan kénytelenek vagyunk ’tényként’ kezelni, amíg működésének részleteit állam- és üzleti titok fedi. ’A szolidaritás eszméje vesztésre áll’ – írja Kóka. Valójában a multicégek harcát szabadságnak, szabad versenynek hazudó világrend áll vesztésre a Föld eltartóképességével szemben. ’Mindig ugyanazt a kérdést tesszük fel: vajon egy adott szolgáltatást az állam vagy valamely piaci szereplő végez el jobban és olcsóbban’ – áll a Kóka-cikk végén. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) égisze alatt létrejött egy nemzetközi egyezmény (GATS), amely célul tűzi ki a szolgáltatások – így a közszolgáltatások: oktatás, egészségügy, gyógyszerellátás, posta, vasút stb. – kereskedelmének világméretű liberalizációját. A GATS-utópiában a tudás, az egészség: tucatáru. A WTO mágusai – Kóka Jánoshoz hasonlóan – pusztulásra ítélik a versenyképtelen – értsd: az egydimenziósított globális társadalomba be nem tagolható – településeket, kultúrákat és szakmákat.”[21] Miről is van szó? A hatalom erőszakos állami beavatkozásáról a nagytőke érdekében és a társadalom ellenében, ráadásul még a nyilvánosság, az „adóforintok” fölhasználásának átláthatóságáról hangoztatott liberális alapelveket is jócskán megsértve. Tisz­ta Latin-Amerika – mondhatnánk, de immáron ez is közhelyszámba megy, ami még szomorúbb képet fest a magyar társadalomról.

Antonio Rubino illusztrációja H. C. Andersen olasz kiadású novelláskötetéhez (1910), 50watts.com

Antonio Rubino illusztrációja H. C. Andersen olasz kiadású novelláskötetéhez (1910), 50watts.com

Külön figyelemre méltó a technokrata politika-fölfogása, ami Kóka írásában szintén tiszta formában mutatkozik meg. Eszerint a politika pusztán üzlet, „valamit valamiért”-alapú csere a társadalom és a politikus között: „Eddig úgy gondoltuk, hogy leginkább a szavazók zsebén keresztül lehet választásokat nyerni. Ez volt a hagyományos baloldali stratégia: jó sok pénzt adunk az embereknek, különösen a választási évben. Mára kiderült, hogy ezzel nem lehet nyerni. Horn Gyula és Orbán Viktor kormánya az utolsó évben osztogatott bőven, ennek ellenére megbuktak. Medgyessy Péter is nagyvonalú volt, de ő is bukott. Bármennyi pénzt is adunk, soha senki sem fogja azt mondani: köszönöm, többet nem kérek, én már elégedett vagyok. Jó példa erre, hogy az elmúlt három évben 25 százalékkal növekedtek a reálbérek, ennek ellenére tíz magyarból hét elégedetlen. De akkor mit tegyünk? Az első, hogy felismerjük: a világ radikálisan változik. A baloldali pénzosztás európai hagyománya kezd kikopni a divatból. Ennek több oka is van. Túl azon, hogy soha egyetlen kormánynak sincs elegendő pénze, az osztogatás nem garantálja a választási győzelmet.”
népszerűség-hajhászás
A nagy szakértelmesdiből lépten-nyomon kibukik a dilettantizmus is, amin nem lehet csodálkozni, hiszen a technokrata gondolkodásmód (és gyakorlat) sohasem körültekintő, sohasem a valóságos viszonyokat és törvényszerűségeket veszi figyelembe, és ennek megfelelően sohasem a plurális, többszempontú gondolkodásra alapozott, hanem erőltetett, életidegen, jobbára elméleti és doktriner, s nem utolsósorban fölülről, a hatalom pozíciójából beavatkozó, gyakorta bürokratikus. Mint a sztálini államszocializmus. E gondolkodásmódnak egyik szép példáját ugyancsak Kóka János adta, aki 2005 júniusában egy miniszteri sajtótájékoztatón kijelentette: csak olyan kutatások kaphatnak támogatást, amelyek „eredményesek és versenyképesek”. A magyar társadalom ismert és sokszor kihasznált gyöngeségét jelzi, hogy aránylag kis botrány tört ki a gazdasági miniszter antiutópikus elképzelései nyomán, és az ügy hamar el­simult. A legtalálóbban talán Csányi Vilmos reagált: „Az Aka­démia a vállát vonogatta és morgott, a miniszter néhány nap múlva nem pontosan úgy gondolta, az Akadémia megértő volt, az ügy befejeződött. Csak az nem tisztázódott, hogy a miniszter semmit sem ért a kutatások támogatásához, vagy ért ugyan, csak ezt más célok érdekében gondosan eltitkolja.”[22] A miniszteri székbe került üzletember „tudományellenes küzdelme” talán rendes, régi vágású populista demagógia, olcsó népszerűség-hajhászás, az ismert panelekre építve. Vagyis erőteljes kommunikáció a lakosság többsége (az „egyszerű emberek”) felé, melynek célkeresztjében ez esetben éppen a tudósok álltak, mint a „társadalom haszontalan élősködői”. Illetőleg maga a tudományos élet és kutatás mint társadalmilag haszontalan, fölösleges valami, amit nem lehet közvetlenül fölhasználni, amit „nem lehet megenni”. A gazdasági miniszter megnyilvánulása ama tradícióhoz köthető, amit olyan beszédek képviselnek, mint Horn Gyula egykori elhíresült fölhorkanása (a Bokros-csomag egyetemi oktatást nyomorító hatását alátá­masz­tan­dó), hogy minek Magyarországon annyi filozófus, hisz’ még politikusból is sok van. Vagyis annak a beszédmódnak a megnyilvánulásával találjuk szemben magunkat, ami ellen liberálisaink előszeretettel szoktak ágálni. Persze csak akkor, ha nem a „munkaadók”, hanem a „munkavállalók” érdekeiről (valamint a kultúra állapotáról és a környezetrombolásról) esik szó. Ez utóbbi esetben tilos mindennemű populizmus.

És ha már a demagógiánál tartunk: külön tanulságos, hogy Kóka beszédeivel jelenik meg újra tiszta formájában az államszocializmus hőskorából ismert hurrá-hajrá stíl is, ami ugyancsak furcsa egy hideg racionalitással gondolkodó technokratától. E beszédek olyan szuperlatívuszokra épülő, klasszikus frázisokkal és puffogtatásokkal telítettek, mint a magyar gazdaság valóságos sikertörténet, hogy a magyar gazdaság minden eddiginél többet teljesített, hogy a térség országai között újból az élvonalba kerültünk, hogy minden korábbinál látványosabban fejlődik, hogy gazdaságunk „dübörög”. Inkriminált írásában is ez az elem domináns: „Tíz év alatt eljutottunk a piacgazdaságnak arra a szervezettségi fokára, melyre az öreg Európa 100 év alatt. A gazdaság tizedik éve folyamatosan nő, minden évben gyorsabban, mint a kontinens legtöbb országában. A siker nyilvánvaló, de a magyarok elégedetlenek. 100 emberből, 100 vállalkozásból legalább 70 azt gondolja, hogy a kelleténél lassabban haladunk. A jelenlegi 3,5–4 százalékos növekedés nem elég, a 7 százalékos munkanélküliség túl magas, még akkor is, ha a térségünkben nálunk a legalacsonyabb. Bár az infláció sohasem volt ilyen alacsony, idén valószínűleg 4 százalék alatt lesz, de a magyaroknak ez is magas. A tőzsde szárnyal, a forint erős, de ez sem elég. Mindenki a magyar versenyképesség miatt aggódik. Pedig tavaly 3,5 milliárd euro áramlott az országba, az idén ennél is több működő tőke jön. Majdnem négyszer annyi, mint a csodaországnak kikiáltott Szlovákiába. Az utóbbi 12 hónapban öt helyet ugrottunk előre a nemzetközi versenyképességi listán, de a magyarok azt mondják, haladjunk gyorsabban. Az üzleti szektorban különösen erős ez a hang.”[23] Jó másfél évtizede ehhez hasonló szövegeket hallhattunk-olvashattunk éppen a nyugati jóléti állam mel­lett, ami akkor szintén az egyetlen járható útként jelent meg. Mindenesetre szakértő publicistáink (értsd: a mainstream sajtó újságírói) Kóka fönti szövegei, valamint egyéb botrányos kijelentései[24] után megállapították, hogy bár a miniszter kommunikációja nem az igazi, szakértelméhez kétség nem férhet, sőt, már eddigi eredményei is kimagaslóak. Illetve: végre hosszú idő után akad egy politikus, aki nemcsak beszél, hanem tesz is valamit.

A technokrata blabla rövid története

A szakértelem hazai kultuszának gyökerei egészen a „létezett szocializmus” virágkoráig, a hatvanas évekig nyúlnak. A szaktudás fetisizálása ekkor még messze nem ideológiamentességet jelent, sőt, épp az ellenkezőjét: a marxista-leninista ideológia „tudományos szocializmus” néven történő megújításának, illetőleg a szovjethatalom igazolásának egyik fontos eszközét. Ennek érdekében a szakértelmiség kiegyezett az állampárt bizonyos engedményeket tevő bürokratáival, s immáron a rendszer egyik fő gyámolaként „szigorúan tudományos” alapon megkezd­te a maga társadalommérnöki tevékenységét, melyen az ál­lam­szocializmus problémáit megoldó tervező-scientista kísér­letek értendők. Tudni kell, hogy mindezt a hruscsovi „sztá­lin­talanítás” utáni ideológiai válság tette szükségessé.
Szibéria 1962
Ennek egyik lecsapódása, hogy az akkori sajtóban minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kap a szovjet tudomány és technika fejlődése, technicista-utópikus cikkek jelennek meg tucatszám. Egy példa: a Népszabadság 1962. december 2-i száma ’Szibéria 1962’ címmel hosszú, egész oldalas ismertetést közöl a Szibériában épülő Tudomány Városáról, a „Vörös Oxfordról”. „Itt dolgozták ki az elektronikus számológépek alkalmazásának elvileg új területeit. A geológiai intézetben jelentősen előre jutottak azoknak az általános törvényszerűségeknek a vizsgálatában, amelyek az olajlelőhelyek kialakulását szabályozzák, és geológiai prognózisokat dolgoztak ki. Külön vul­ka­no­lógus kutatócsoport is működik itt, amely javaslatokat készít a tűzhányók energiájának hasznosítására, és tanulmányozza a szibériai föld alatti, meleg vizű tenger energiájának hasznosítását. (…) Csupán a műszerek és a szállítóberendezések karbantartásán több száz főnyi állandó mérnökgárda dolgozik máris a Tudomány Városában. Az utcákon csupa ifjú arc. A kutatók átlagéletkora valamivel 31 év alatt van. Vannak itt olyanok, akik az egyetem elvégzése után egy évvel, tanulmányi idejük alatt végzett kutatómunkájuk eredményeként, már elnyerték a kandidátusi fokozatot, és akadnak komszomolista korú fiatalemberek (28-on innen), akik máris a tudományok doktorai.”

Bár a bürokrácia és a technokrata értelmiség érdekellentéteik miatt ideiglenesen szakítottak egymással, a szövetség hatása maradandónak bizonyult. Vélhetően ennek köszönhető, hogy a ’70-es évekre a hivatalos beszédben, s ennek nyomán az újságírásban, teret hódít egy új beszédmód: az explicit ideológiát nélkülöző „tényszerűség”, illetőleg „szakszerűség” beszéde. Ekko­riban válik divattá, hogy az újságcikkekben inkább száraz, már-már semleges hangnemben, jelszavak helyett inkább tényekre és számadatokra támaszkodva igazolják, mily remekül működik a szocializmus. Íme, egy tartalmában és stílusában tipikus szöveg a hetvenes évek elejéről: „A tények: a Szovjetunió 1973-ban 14 ezer forgácsoló szerszámgépet, több mint 123 ezer villanymotort, 34 ezer szivattyút, körülbelül 38 millió lengőcsapágyat, 34 ezer traktort, körülbelül 7 ezer kombájnt, több mint 34 ezer teherkocsit és körülbelül 238 ezer személyautót, több mint két és fél ezer exkavátort exportált. (…) Mi az igaz­ság? – íme: a Szovjetunió ugyancsak 1973-ban körülbelül 254 millió méter pamutszövetet, 350 ezer négyzetméter szőnyegkészítményt, 43 millió méter vágott szálból készült szövetet, 630 ezer kerékpárt, több mint 13 millió darab órát, egymillió 500 ezer rádió- és televíziókészüléket, körülbelül egymillió fényképezőgépet szállított külföldre”[25] – olvasható az impozáns statisztika, ami az egyszerű újságolvasó számára az égvilágon semmit nem jelent, hiszen nincs összehasonlítási alap, mégis: a nagy számok és hatalmas méretek a Szovjetunióhoz méltó nagy ívű fejlődést, a prosperitást érzékeltetik – és szuggerálják.
a megvalósult utópia
Mindehhez hozzátartozik, hogy a korábbi „forradalmi” marxista-leninista ideológia is egyre inkább formalizálódik és kiüresedik, a hétköznapokból az ünnepi-szakrális szférába – s ennek révén háttérbe – szorul. Helyébe a „gazdaság”, a gazdaság­i prosperitás kerül mint sajátos ideológia-pótlék, ami a jelen szituációnak éppúgy értelmet ad, ahogyan a szebb jövőt is előrevetíti. Az évről évre elért eredmények, az ipari és műszaki fejlődés számadatai igazolják az államszocializmus verseny- és életképességét, sőt: magasabbrendűségét. Ezek jelképezik a megvalósult utópiát, de ennek tükrében értelmeződik újra Magyarország alárendelődése is a Szovjetuniónak. Az államszocia­lizmus kései fejlődéstörténete egészen 1989-ig semmi egyebet nem­ jelentett, mint magának az államszocializmusnak a konzerválás­át, illetve az erre tett különféle kísérleteket. Mondhatni: a rendszer mesterséges fönntartását a techno-bürokratikus – azaz „szakértelemre” – alapozott állami tervgazdaság és a piacgazdaság bizonyos elemeinek kombinációja révén, és egyre több Nyugatról átvett kulturális elemmel kiegészítve. Ezért nem igaz, amit utóbb, a rendszerváltás után sokan próbáltak beállítani, hogy ti. e hangnem- és stílusváltásban a szakértelmiségnek és az újságíróknak a rendszerrel szembeni finom ellenszegülése jelenne meg, hogy „elegük lett a sok ideológiából” vagy „átlátták a rendszer gyengeségeit”, hogy „a pártbürokraták és azok ideológiai alapú direktívái helyett végre a szakemberek szavára is odafigyeltek”. Mindenki fölismeri, aki elmélyed az akkori publicisztikában, hogy a „szakszerűség” inkább az ideológiai klisék és toposzok kiegészítése, megerősítése, vagy még inkább: új alapokra helyezése. Az unalmas adatok és a különféle száraz szakértői nyilatkozatok a politikai ideológia eszközei, a propaganda sajátos, korszerűbb formáját képviselik. Olyan formát, ami – eltérően a korábbiaktól – nem az érzelmekre, hanem az észre kíván hatni, nem lelkesít vagy fenyeget, hanem „meggyőz”.

A ’70-es években e gondolkodás- és beszédmód még csak kialakulóban van, a nyolcvanas évek elejére azonban már mindent áthat. Ennek részeként a „szakszerűség”, illetve a szakmai(askodó) nyelvezet a politikai újságírás egyik meghatározó jegyévé válik. Az új stíl szép lassan beszippantotta, mi több: magába olvasztotta a korábbi évek propagandanyelvezetét, a szakzsargon groteszk módon elegyedett a hagyományos sztálinista-posztsztálinista klisékkel és toposzokkal, illetőleg a brezs­nye­vi kor jellegzetes hivataloskodó bikkfanyelvével. A hetvenes évek elejére a korábbi idők kommunista propagandanyelve elveszíti minden elevenségét, s az elsablonosodás és kiüresedés révén egyfajta szörnyűséges „politbüro-zsargonná” válik. Majd a hetvenes évek végén ez a bürokratikus nyelvezet átadja a helyét „szakszerűség” nyelvezetének. Ez utóbbi a maga szintén száraz és sablonos, jobbára bevett szófordulatokra épülő nyelvezetével az előbbi folytatása, „fejlettebb változata”.
szakmába menekülés
Magyarországon a „szakértelem” előretörésének hátterében több egymással szorosan összefüggő társadalmi-politikai tényezőt találunk. Egyrészt a hagyományos ideológia kiüresedett, a „kommunizmusban” már szinte senki nem hitt, még a rendszer vezetői és fönntartói sem. (Sőt, talán ők a legkevésbé.) Közismert, hogy a magyar társadalom a Kádár-korban cinikussá és kiábrándulttá, a hivatalos külsőségek ellenére mélységesen apolitikussá vált. Az 56-os forradalom tanulságait levonó „kádári kiegyezés” lényege, hogy a hatalom megengedte a magyar társadalomnak, vagy még inkább: elvárta, hogy elforduljon a közélettől – már csak a maga stabilitása és nyugalma érdekében is. Inkább műveld a kertecskédet, de ne foglalkozz politikával. Forintos György találó megfogalmazása, hogy a forradalom leverése után „a politikai legitimációt a rendszer gazdaságival igyekezett helyettesíteni, vagyis a közjogi viszonyok magánjogivá transzformálása útján; ez volt a konszolidációs politika lényege.”[26] És csak úgy mellékesen: maga a „szakmába menekülés” is ekkor lett egyike a máig dívó jellegzetes értelmiségi attitűdöknek.

Másrészt a nyugati világ, illetőleg a kapitalizmus is olyan eredményeket ért el, amit nem lehetett – még a zárt szocialista táboron belül sem – eltitkolni a közvélemény elől. A régi eszközökkel tehát már nem lehetett „meggyőzni”, s az új, fölnövekvő elit számára sem volt kielégítő. Így lett a késő kádári korban a „szakszerűség” az emberek meggyőzése, a tudásra, ismeretre, „értelemre” apellálás egyik legfontosabb eszköze, voltaképpen a rendszer elsődleges ideológiai fegyvere. Funkciója, értelme: beláttatni a rendszer működésének hatékonyságát, meggyőzni, hogy „nincs más út a számunkra, mint ami éppen van”. Ezért a hivatalos propagandát fokozatosan eluraló „szakszerűség” szinte azonnal kiegészült egy másik fontos diskurzuselemmel: a „józan belátás”, az ún. „realitások” szem előtt tartásának kliséjével. Ennek lényege, hogy nincs más választásunk, mint az adott szituáció, mert „ez a realitás” a szovjet csatlósság és az államszocialista rendszer, vagyis az ország és a társadalom gazdasági és politikai alávetettsége. Alternatíva nincs és nem is lehet, bármiféle gazdasági vagy politikai alternatívában gondolkodni „felelőtlenség”, „irreális utópia”, hiszen „megvalósíthatatlan”, ezért az ilyesféle gondolat „hozzá nem értésről tanúskodik”. És mindehhez ceterum senseóként az elmaradhatatlan „könnyű kívülről kritizálni” duma. Viszont, ha a „realitásokat belátjuk”, és „nem ugrálunk”, „nem hőzöngünk felelőtlenül”, jobban kiaknázhatjuk a lehetőségeket. E két elem tehát: a „szakszerűség” és a „realitásérzék” kiegészítik és erősítik egymást: az előbbi a tényeket manipulálja, az utóbbi az érvelést. Vagy pontosabban: az egyik a tényt, a másik az érvet helyettesíti. A „szakszerűség” és „realitásérzék” mint a gyarmati-félperifériás alávetettség és kiszolgáltatottság igazolásának és elfogadtatásának két fontos propagandaeleme, ennek az időszaknak sajátos terméke. Olyan társadalom gondolkodásmódját tükrözi, amely kiábrándult, utat és eszmét vesztett, s jobbára nem hisz semmiben. A magánember itt régen elfordult a politikától – illetve általában a közélettől –, ugyan­akkor kőkemény politikai és ideológiai nyomás alatt áll, egy nagyhatalomnak, illetve egy diktált rendnek alávetve egzisztál, s e kényszerhelyzetben keresi a maga boldogulását és hozzá a megfelelő kiskapukat.

kep7

Vin Giuliani, A mentális élet gépezetei, 50watts.com

További fontos tényező a szocialista gazdaságot „rendbetevő” technokraták hatalomba kerülése, minek következményeként a régi nómenklatúra zöme a nyolcvanas évek közepéig lecserélődik. Ezek a technokraták alkották az állampárt reformszárnyát és annak gazdasági-szakértelmiségi holdudvarát, jó részük az MSZMP apparátusának fiatalabb tagjaiból és a szocialista nagyvállalatok vezetőiből verbuválódott. Az eliten belüli mind dominánsabb jelenlétük magától értetődően hatott a közgondolkodásra is, és megalapozta az újfajta beszédmódot: az „ideológiamentes szakszerűség” beszédmódját. Így vette át az állampárt, és vele a pártállam vezetését a „szakértelem” az „ideológiától”. Miközben a tényleges szakértelem alig juthatott szóhoz, és a politikai-gazdasági döntések mindvégig, az államszocializmus végső kimúlásáig politikailag erőteljesen motiváltak voltak, még az alsóbb, regionális szinteken vagy szűkebb, speciális területeken is.[27] Vagyis a „szakértelem” nem volt több tetszetős máznál.
véleményformáló erő
A reformszárny aztán a nyolcvanas évek vége felé, részben a szocialista gazdaság kimúlásának kényszerítő hatása alatt kiegyezik, sőt, egyfajta véd- és dacszövetséget köt az addig is jól élő és aktívan tevékenykedő, ám a hatalmon kívül rekedő (főként társadalomtudományi) értelmiséggel. (Részben a még min­dig a Szovjetunióban reménykedő régi pártelit maradékával, részben az innen-onnan föltűnögető, a majdani jobboldal magvát alkotó „nemzeti vonal” híveivel, de legfőképpen a vesztésre ítélt magyar társadalommal szemben.) Ennek eredményeként az államszocializmus „bomlási szakaszában” a szakértelmiség és a társadalomtudósok minden korábbinál nagyobb számban és nagyobb súllyal lehettek jelen a pártban, a kormányzati szférában és a gazdaságban. Értékrendjük, világképük, látásmódjuk az uralkodó közbeszéd fővonalává, a legkomolyabb véleményformáló erővé vált. Ez tükröződik az ekkorra már szinte egyeduralkodóvá váló, a gazdaságot fetisizáló, jellegében-tartalmában egyre inkább Nyugat-orientált „szakértői” újságírásban is. Ugyanis paradox-groteszk módon az önmagát a „szakértelem” révén túlélő sztálini alapszerkezet technikai-technológiai értelemben – és persze a fogyasztási szokásokat tekintve – ekkor már hosszú évek óta a Nyugatot tekintette modellnek, így a rendszer fönntartásában kulcsszerepet játszó késő kádári technokrácia számára az ország kulturális nyugatosítása létérdekké vált. Az „újfajta” újságírás természetesen a késő kádári elit igényeit és érdekeit szolgálta, s ilyen funkciójában vett részt (méghozzá igen aktívan) a rendszerváltásban is, amely voltaképpen maga is ennek a szövetségnek az eredménye.

A rendszerváltás idején, majd közvetlenül utána az immáron tőkésekké átvedlő „új” elit számára a „szakértelem” mítosza továbbra is hasznosnak bizonyult, mivel egyszerre több funkciót is ellátott: 1. Igazolta az ún. „sima átmenetet”, azaz az állam­szo­cialista elit által fölülről véghezvitt éles ideológiai, politikai és gazdasági váltást, hogy ti. a marxizmus-leninizmus helyébe a liberalizmus, az államszocializmus helyébe a kapitalizmus, a Szovjetunió helyébe a Nyugat (főként Amerika) került. 2. Fölmen­tette a régi rendszer pozícióban maradt embereit, mondván: „mi már régen sem voltunk igazán kommunisták, hanem szakemberek, akik mindössze tették a dolgukat”. 3. Ez utóbbival szoros összefüggésben megindokolta az utódpártba és aköré szerveződött késő kádári elit kontinuitását is, mondván: „szakemberekre mindig szükség van”, sőt, „nélkülünk nem menne az ország szekere, hiszen mi vagyunk azok, akik évtizedes tapasztalatokkal rendelkezünk” – szemben az outsider s ennélfogva kontár, dilettáns ellenzékkel.
illetékes szakértők
Némi iróniával úgy is fogalmazhatunk, hogy az „ideológiamentes szakszerűség” mítosza a rendszerváltáskor még jobbára a magyarázkodás funkcióját látta el, ám a már korábban említett föltételek és körülmények (kelet-európai tekintélyelvűség stb.) miatt ez a „magyarázkodás” olyan jól sikerült, hogy a rendszerváltás utáni időszak vezető „eszméjévé”: az ideológianélküliség ideológiájává nőtte ki magát. Az államszocializmus és az újkapitalizmus közötti folytonosság ebben is jól kitapintható, s a dolog lényege is ugyanaz: „A szakértelem naiv és álnaiv misztifikálása a kelet-európai újpolgári rendszerekben szerves összefüggést mutat azzal a régi államszocialista tradícióval (amely maga is a régi polgári-dzsentri gyökerekhez megy vissza), amelyben a politikai megbízhatóság abszolutizálódott a szakértelem ’burzsoá ravaszságaival’ szemben. Mindkét beállítódás lényegét tekintve arról szól, hogy miképpen tudja a politika a szakértelmet a maga szolgálatába állítani. A szakértelem mai uralma a politika fölött természetesen látszólagos. Arról van szó, hogy a rendszer elrejti azokat a mechanizmusokat, melyeken keresztül az ’illetékes’ szakértők valóságos szakismereteket a társadalomtól elkülönült politikai hatalommá, hatalomfenntartó erővé transzformálják.”[28] A szakértelem rendszerváltás-kori és azt követő misztifikálása a kádári rothadás továbbélésének terméke: Az „ideológiamentesség” hol másutt nőhetné ki magát mindent meghatározó vezérelvvé, mint egy megfásult, cinikus-apolitikus – azaz „értékmentes” – közegben?

Mindezek után talán jobban érthető, miért hatott a „szakértelem” szinte varázsszóként a rendszerváltás után: egyrészt az emberek megcsömörlöttek a hivatalosan mindvégig meglévő kötelező ideológiától (a marxizmus-leninizmus jelszavaitól), más­részt már hosszú évek óta a „szakértelem” felsőbbrendűségére szocializálódtak. Ezt az igényt meglovagolva lettek a korábbi ideológusokból hirtelenjében szakemberek, illetve szakértők. Ennek köszönhetően jelenik meg a rendszerváltást kö­ve­tő­en a „szakértői kormány” ideája is, az erősen ideológusi hajlamú jobboldal ellentételezéseként. Ezt előbb az SZDSZ, majd az MSZP játssza ki egyik legfőbb aduászként, s úgy tűnik, sikerrel, hiszen a „szakemberek pártja”, kormánya hosszú ideig sikeres kampányszlogen. A szociológus Felkai Gábor egyik tanulmányában jól megragadja a lényeget: „Az ideológiai viták tudatos kerülése, melyet a párt oly fontos törekvésének könyvel el, többszörösen ’fizet’. Egyrészt gyógyírként hat a polgároknak a ’parttalan’ politikai vitáktól felborzolt idegeire, másrészt – ahogy azt Habermas a mai modern társadalmak uralmi technikájáról írta, életkérdéseket szakkérdésekké nyilvánít, így vonva ki azokat az össztársadalmi mérlegelés illetékességi köréből, és ruházza át a mindenkit érintő döntések jogát szociálisan jórészt ellenőrizetlen grémiumokra.”[29] Az ideológiamentesség ideológiája vitte sikerre a balliberálisokat, és küldte padlóra az ideológiailag erős jobboldalt – főleg az Antall-kormány szereplését (illetve leszereplését) követően. A társadalom akkor még nem tudta, miféle csapdák rejlenek ebben, hogy mennyire a megnyomorítását és nem a fölemelését szolgálja.
mennyire kontár
Az ún. „balliberális” politikai elit másfél évtizeden keresztül játszott a „szakértelem” jelszavával, s úgy tűnik, mára eljátszot­ta annak további kiaknázhatóságát. Az elmúlt tizenöt év mindenkit meggyőzhetett, hogy a „szakértői kormány”, az „ideológianélküli szakértelem” üres lufi, penetráns – bár demagóg módon időlegesen jól használható – ostobaság. Mostanra azt hinnénk, végre valahára mindennek vége. Erre mi történik? Az eddig nyíltan ideológiával operáló jobboldali ellenzék mi mással kezd érvelni, mint a szakértelemmel? Hogy a szocialista-szabaddemokrata kormány mennyire kontár és hozzá nem értő, de ők bezzeg igazi szakemberek. Kezdődik minden elölről? Avagy a rendszerváltáskor minden szempontból – így intellektuálisan is – jelentős hátránnyal induló jobboldalra csak mostanra szivárgott le ez az egész, mint egyfajta Gesunkenes Kultur­gut, mint az egykori úri divat elemei a paraszti viseletbe?

A félrevezetés, a csúsztatások és elhallgatások, az elitek alig leplezett érdekképviselete, a (mindenkori) uralkodó ideológia „tudományos” aládúcolása, a mindig beígért, ám mindig elmaradó nagyszerű eredmények, valamint a „szakértelemre alapozott profi véleményformálás” egész közgondolkodást megrothasztó konformizmusa szépen megteszik a maguk erodáló hatását. A társadalom egyre nagyobb része válik szkeptikussá és bizalmatlanná a hivatásos bölcsekkel szemben, sőt, egyes csoportok immáron zsigerből, kvázi „azonnali ösztönös reakcióként” utasítanak el mindenkit és mindent, aki vagy ami „föntről jön”. Ennek egyik következménye a hazudós kiskakas és a farkas meséjének tanulsága, hogy ti. a „szakértők” szava lassan olyannyira hitelét veszti, hogy akkor se hisznek majd nekik, ha véletlenül igazat mondanak. A számos nemkívánatos hatás egyike a zagyva áltudományos eszmék szinte futótűzszerű terjedése. Sokan ugyanis a fönti okok miatt előbb hisznek el bármiféle „alternatív teóriát”, legyen az a legostobább, legképtelenebb fantazmagória, mint bármi olyan állítást, ami „hivatalos”, vagy annak tűnik. Ami persze kihat a közéletre is, így virágzik a politikai okkultizmus, s növekszik az irracionális ideológiák – ironikus módon még az elit egyes tagjait is bekebelező – tábora.

[1]     Molnár Tamás: Én, Symmachus. Ford.: Vajda Lőrinc. Budapest, 2000, Európa, 78. o.
[2]     Lásd: Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Ford.: Szabó László Zsolt. Budapest, 2005, Európa.
[3]     A kérdésről amerikai példán keresztül lásd: Beverly Russel és Arnold Shore cikkét: ’Limitations on the Govermental Use of Social Science in the United States.’ Minerva, 14 (4): 475–495. o.
[4]     John Goldthorpe brit szociológus és munkatársainak kutatásai ugyanis hamar megmutatták, hogy a munkások nem váltak sem kultúrájukban, sem identitásukat tekintve polgárokká (’The Affluent Worker in the Class Structure’, 3 vols, Cambridge University Press, 1968–69). Az osztályok elhalásának teóriáját a ’90-es évek elején – azaz a kapitalizmus nagy triumfálása idején – Terry Nichols Clark és Seymour Martin Lipset újították föl (’Are Social Classes Dying?’ International Sociology, 1991 (6) 4, 397–410.), de a kritikák miatt utóbb finomították téziseiket, s inkább az osztályok jelentőségének csökkenéséről beszéltek (’The Declining Political Significance of Social Class’, International Sociology, 1993 (8), 3, 293–316). A jóléti állam jelenleg gőzerővel zajló neoliberális leépítésének, s vele a társadalmi igazságtalanságok látványos növekedésének ténye ka­pás­ból negligálja az osztályok elhalásának fönti érveit.
[5]     Lásd: Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, Európa, 1994.
[6]     ’Snakes in Suits: When Psychopaths go to Work’. (http://www.abc.net. au/rn/talks/bbing/stories/s1158704.htm) Lásd még Giles Whittell cikkét: ’Snakes in suits and how to spot them.’ Time (online) 2002. nov. 11.
L. adalékként Hare főművét: Without Conscience. The Disturbing World of the Psychopaths Among Us, amely magyarul Kímélet nélkül címmel jelent meg a Háttér Kiadó gondozásában 2004-ben. A témáról Lust Iván írt egy rövid, több weboldalon is fölbukkanó ismertető cikket ’Vállalati pszichopaták’ címmel.
[7]     Kapitány Gábor–Kapitány Ágnes: ’A Céh.’ Eszmélet 39. szám, 53–54. o.
[8]     Schiffer András: ’A GATS és a demokratikus politika vége.’ Népszabadság, 2005. február 22.
[9]     Kapitány Gábor–Kapitány Ágnes: ’A Céh’, i. m.
[10]    Krausz Tamás: ’A szakértelemtől a szakértelmetlenségig. Viviane Forres­ter és Szalai Erzsébet könyveiről.’ Eszmélet, 39. szám, 70. o.
[11]    Szilágyi Katalin: ’A népszerűsítés buktatói’. BUKSZ, 2004/nyár.
[12]    Bauer Péter: ’A zöld veszedelem’. ÉS 48. évf. 29. szám
[13]    Tamás Gáspár Miklós: ’A sötét reakció’. ÉS, 48. évf. 30. szám.
[14]    Lásd a témáról Heck C. Wagenaar: ’A Cloud of Unknowing: Social Science Research in a Political Context’. In: Kallen et al. eds., Social Science Research, 1982, 21–22. o.
[15]    Andor László: ’Az Aczél-szindróma’, Eszmélet, 39. szám, 1998, 79–92.
[16]    Edward O. Wilson: Minden egybecseng. Budapest, Typotex, 2003. 336. o.
[17]    Lásd erről Szalai Erzsébet: ’A kormányváltás politikai gazdaságtana’ c. írását. Élet és Irodalom, 49. évf. 10. szám.
[18]    Jelen írás Liget-beli megjelenése után került a kezembe az Eszmélet folyóirat 67. száma, amelyben Vígvári Gábor remek tanulmányban ’Tíz évvel a Bokros-csomag után. Összehasonlító tanulmány a hazai sajtó évfordulós elemzéseiről’ foglalja össze Bokros sajtóbeli megítélését, s ezen belül fölvázolja a neoliberális apológiát is. Így kiváló adalékként, vagy még inkább: szemléltető adattárként szolgálhat a leírtakhoz.
[19]    Ti. a 19. században, a mostanság újból istenített és idealizált laissez faire idején sem alakult ki magától a piac önszabályozása. Mint azt Polányi Károly kimutatta, a laissez faire egyáltalán nem volt természetes, az állam erőszakolta ki úgy, hogy a szabadkereskedelmi ipart védővámok, exportösztönzők és közvetett bérszubvenciók révén teremtette meg. (Lásd Polányi Károly: A nagy átalakulás. Ford. Pap Mária. Budapest, Mészáros Gábor kiadása, 1997, 178. o.) Vagyis a „láthatatlan kéz” legenda hamis mítosz. Akkoriban Anglia erőltette a globalizációt és teremtette meg a „szabadkereskedelmet”, ma ezt a szerepet az Egyesült Államok játssza, és kicsiben ezt utánozzák a modern gyarmatokon, a Magyarországhoz hasonló félperifériás országokban.
[20]    Mármint államtitoksértés vádjával. 2004 májusában a Népszava leközölte a volt Hajdú-Bihar megyei rendőrfőkapitánynak azt a megyei főügyészséghez írt levelét, amely a Debreceni Vagyonkezelő Rt. gazdálkodásával kapcsolatos visszásságokat és a debreceni polgármester esetleges felelősségét firtatja. Az adatvédelmi biztos szerint e levelet jogszerűtlenül minősítették államtitokká.
[21]    Schiffer András: ’A titok politikája’. Népszabadság, 2005. július 28.
[22]    Csányi Vilmos: ’Gyönyörű képességünk a… verseny!’ Népszabadság 2005. június 25.
[23]    ’Politika 2.0’, Népszabadság, 2005. június 30.
[24]    Ti. Kóka 2005 őszén egyik parlamenti fölszólalásában Orbán Viktort Sztálinhoz hasonlította, valamint kijelentette, hogy vidéken megjelennek majd a kis orbánok – mint egykor a kis sztálinok –, akik államosítani akarják még a falusi kisboltokat és patikákat is. Ezen felül Magyarországot a vállalkozásának nevezte.
[25]    Magyar Hírlap, 1974. október 15.
[26]    Forintos György: ’A társadalmi demokrácia esélyei a kommunista rendszer összeomlása után’. In: Csepeli György–Kéri László–Stumpf István (szerk.): Állam és polgár. Változás és folyamatosság a politikai szocializációban Magyarországon. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete Magyarországi Politikai Képzési Központ, 1992. 72. o.
[27]    A kádár-kori szakértelem és az akkori politika viszonyát illetően – bár a témát nem az itt taglaltak szemszögéből tárgyalja – érdemes elolvasni Farkas János főleg esettanulmányokra épülő könyvét: A „szürke zóna”. Szakértők az államszocializmusban. Budapest, 1992.
[28]    Krausz, i. m. 69–70. o.
[29]    Felkai Gábor: ’Két társadalomelméleti illúzió széttörése a jelenkori magyar közgondolkodáson’ (www.c3.hu/~szf/Szofi97/Sz97-03/Sz97-03-Fr.htm).
felső kép | Minjeong An, A Diagram Királynő (részlet), 50watts.com