Farkas Attila Márton

A HALADÁS HÁZA

2006 július

A HALADÁS HÁZA
Horgas Juditnak, szeretettel
„Menetszélnek hisszük a huzatot”
Ács József: A nyitott társadalom mint huzatos gang
„a lábamon alig-alig-alig, mégis elhányok a falig”
ismert mulatós műdal népies változata

Sokáig kevesen tudták, hogy a Nagykörúttól balra fekvő, a Duna pesti partján tornyosuló, lényegében az egész látképet meghatározó monstrum eredetileg egy kávéházból nőtt a város fölé. A széles telken valamikor egy II. József idején épült régi szeszfőzde árválkodott, amit 1848-ben a nemzetőrség lefoglalt és lőszerraktárként használt. A következő évben ez okozta pusztulását is, minthogy találat érte, amikor Hentzi generális a budai várból Pestet bombázta. A lipótvárosi piactér melletti elhagyatott földdarabot 1867-ben telekspekulánsok kaparintották meg, így még évekkel a kiegyezés után sem épült rajta semmi. A hetvenes évek közepén aztán egy Párizsból hazatért egykori kommünár, a neves bankárcsaládba házasodva nagyobb summához jut, a telket megvásárolja, s azon csinos kávéházat építtet, melynek az akkoriban szokatlan Haladás nevet adja. A falakat stílusosan vörös drapériával vonják be, a belga tükrök között Robespierre, Marx, Lassalle, Plehanov, Nietzsche, Spencer, Zola, Martinovics, Kossuth, Táncsics és Petőfi portréi díszelegnek. Bár a tiszaeszlári pert követő zavargások idején a fölheccelt tömeg párszor beveri az ablakokat, ami rövid időre visszaveti a forgalmat, lassacskán mégis egyike lesz Pest – sőt az ország – legnevezetesebb kávéházainak. Hamar ide szokik a fővárosi értelmiség (s velük a császári és királyi besúgók) színe-java. A mindenféle intellektuális időtöltések mellett itt zajlik több betiltás határán egyensúlyozó lap szerkesztőségi ülése is. Az olyan neves törzsvendégek, mint Jászi Oszkár, Diner-Dénes József, Ignotus és mások mellett Ady is meg-megfordul itt, sőt egy alkalommal a fiatal Szabó Dezső is betéved. A kortársak közül számosan vallják: lehet, hogy van ennél cifrább, előkelőbb vagy patinásabb helye a városnak, ám divatosságban semelyik nem vetekedhet vele. A századforduló idején az időközben elhalálozott tulajdonos fia a kávézót a lap szerkesztői által alapított egyletnek adományozza, melynek elnöksége a klasszicista épületet szecessziós stílusban építteti át. Ekkor húznak rá egy emeletet, külön a lapok szerkesztőségi üléseinek, maga a kávézó a földszinten marad. A belső továbbra is biedermeier, viszont Kossuth, Táncsics és Petőfi portréit 1905-ben Ferenc Ferdinánd, valamint néhány szerb és román irredenta arcképére cserélik.

fam1

A Tanácsköztársaság idején a javarészt régi törzsvendégkörből verbuválódott pesti direktórium az épületet kisajátítja. Ekkor pattan ki az egyik oroszországi fogságból hazatért direktóriumi tag fejéből az ötlet, hogy a kávéházat, a közélet eme fontos centrumát alakítsák át a forradalom – vagyis a jelen változásai – múzeumává. A fölvetésen többen megütköznek, mivel addig úgy tudták, múzeumot a múlt dolgainak szokás berendezni. A francia kultúráért rajongó entellektüelek ellenérvként a jakobinus diktatúra bizarr elképzeléseit hozzák föl, s úgy okoskodnak, a felszabadított népnek egyfajta modern szentélyre volna szüksége. Ez lenne a nap huszonnégy órájában nyitva tartó Haladás Háza, mely nevében őrizné a népszerű kávéház emlékét, ám amelynek minden kiállítási darabját – sőt, a berendezés mozdítható részét is – havonta egészen más, új darabokra cserélnék. Így tartalom és forma egységeként nem csupán a kiállítás tárgyai, hanem maga a kiállítás mint aktus is a dinamizmust, a szüntelen zajló pozitív változást reprezentálná, kifejezvén, hogy a jelen tulajdonképpen maga a jövő. Bár a terv a Kommün bukása miatt kútba esik, a sors fintora, hogy az ideát mégis megvalósítják, minthogy az ország egyetlen más épületét nem építik át annyiszor, mint ezt, ráadásul oly különböző stílusokban.

paraszti elemekkel tűzdelt neobarokk

1920 márciusában a különítményesek és néhány feltüzelt siheder az elhagyott, üresen álló kávézó ablakait betörik, a székek üléseit fölhasogatják, a falakat ürülékkel kenik be, a képeket letépik és lábbal tapossák, nem kímélve a magyar szabadságharcosok épp nemrégiben visszakerült portréit sem. A visszaemlékezések szerint az egyik különítményes tiszt, Mágl főhadnagy, Petőfi képét azzal a szólammal gyújtja föl, hogy az nem méltó a nemzetárulók fészkéhez. Bár a városházán többen is szót emelnek az épület lebontása mellett, s a keresztény-nemzeti sajtó is szinte naponta közöl hol fanyalgó, hol dühödt szidalmakkal tűzdelt vezércikket a „városképet rontó szörnyeteg”, illetve a „hazai építészet eme szégyene” ellen, mindezek ellenére a befolyásosabb városatyáknak eszük ágában sincs eltávolítani, sőt, sokan látnak benne fantáziát, s titokban versenyeznek a bérleti jogért. Végül a Nemzeti Munka Egyesület bérli ki és építteti át paraszti elemekkel tűzdelt neobarokká, s nevezi el a Magyar Jövő Házának. A fővédnök maga Gömbös Gyula, a későbbi miniszterelnök. Az új, cikornyás épületnek azonban semminemű funkciót nem tudnak kitalálni, így évekig üresen áll. Miután az egyesület bérbe adni sem tudja, az állandó renoválás pedig igen költséges, a bérleti jogot, nagyobb összeg fejében, a Szociáldemokrata Párt szerzi meg. A harmincas években Bauhaus stílusban újra átépítik, ám a korábbi évek gyakorlatával ellentétben inkább lefelé terjeszkednek, a régi pincét több irányban is kibővítik. Az egykori kávézó kultúrházként működik, mely vasárnaponként az illegális kommunisták gyűléseinek ad otthont. A rendezvények irodalmi esteknek álcázva zajlanak, ehhez kapcsolódik egy kedves adoma: a horthysta titkosrendőrség beépített nyomozói soha nem értették, miért olyan népszerű Petőfi Szeptember végén című költeményének megzenésített változata, miért tapsolják vissza minden este újra meg újra, miért énekli együtt az egész terem. Nem tudták, hogy csak a szöveg Petőfié, a dallam a Varsaviankaé.

fam2

A harmincas évek végén, miután az egyre gyakoribb lebukások miatt a szocdemeket kitessékelik, az egykori kávéház a Volksbund és a Nyilaspárt közös székháza lesz. A törzsközönség azonban csak részben változik, minthogy a népi elkötelezettségű vendégek elképzeléseiket Szovjet-Oroszország után most a Harmadik Birodalom reformjaiban látják megvalósulni. A háború vége felé a pincerendszert Hain Péter pribékjei szállják meg, az épület városra néző újonnan épült szárnyában pedig a Gestapo szakértőit szállásolják el. A háború egész ideje alatt illegális kommunisták is bujkálnak itt, magukat pártszolgálatosnak vagy verőembernek álcázva, ám némelyikük valóban Hain Péternek dolgozik, ami technikailag tökéletessé teszi az egyidejű kapcsolattartást mindkét féllel.

A Haladás Háza egyike azon kevés építményeknek, melyben a harcok nem tesznek kárt. Még tart Budapest ostroma, amikor az MKP funkcionáriusai az épületet a párt nevében lefoglalják. Rövid ideig ez lesz a fővárosi központ, de innen intézik az országos pártügyek egy részét is. A Moszkvából hazatértek fejében már nem merül föl a régi terv, a jelen múzeumának ideája, helyette a bejárati csarnokban az egykori Tanácsköztársaságra emlékező állandó kiállítást rendeznek be. 1949-ben a Magyar Dolgozók Pártja Budapesti Bizottságának központi székháza lesz, ekkor építik át szocreál stílusban. A belsőt modernizálják, bár a neoklasszicista elemek a szecessziós átépítés előtti régebbi időket, az első tulajdonos puritanizmusát idézik. Hozzácsatolják a környék több épületét is, melyek egy részét aztán az ’56 utáni évtizedekben sorra lebontják vagy átépítik. Egy új szárnyban – a központi ebédlő helyén – rendezik be az immáron egységesített szakszervezet székhelyét, de külön szárnyat kap a párt ifjúsági szövetsége, a DISZ is. A folyamatosan bővített, ám jellegében átalakítás nélkül hagyott pincében őrzik és likvidálják a titokban letartóztatott reakciós elemeket, kulákokat, jampeceket, nyugati ügynököket, összeesküvőket stb., valamint itt tárolják egy hadosztály élelmiszerkészletét. Itt működik a savfürdő és a darálógép is, amit az állami savazó és darálómester működtet. Az oldatot a város alatti csatornákba, a darált húst pedig a Dunába engedik, a pestiek szerint ezért rajzanak a halak oly gyakorta a folyó e szakaszán. Természetesen a régi, bevált szakembereket alkalmazzák, ezt nemcsak professzionalizmusuk, hanem helyismeretük is indokolja. Mivel a letartóztatottak létszáma nőttön nő, a kazamatákat a város felé tovább bővítik, valóságos alagútrendszerré fejlesztik, ezek közül egyik a Parlamenthez, egy másik a Köztársaság tér alá vezet.

okos előrelátással

’56-ban a felkelők érdekes módon az épületet egyáltalán nem akarják lerombolni, s mint máshol, itt is csak a vörös csillagot verik le, illetve a képeket és mellszobrokat hajigálják ki az ablakon, máshoz nem nyúlnak. Viszont az államvédelem okos előrelátással már az év elején kiüríti a pincéket, hogy aztán a forradalom napjaiban itt találjanak menedéket mindazok, akik nem tudtak időben átszökni a szovjetekhez. A kazamatát egymás között csak úgy nevezik: „a Rókalyuk”. Az alagutakat később a metróépítkezéssel felszámolják. Maga az épület a forradalom leverése után majd három évig titkos börtönként funkcionál, ide azokat a foglyokat szállítják, akiket bírósági ítélet nélkül végeznek ki, s aztán eltűntnek nyilvánítanak. Az udvaron bitót is állítanak, mint azt Samu bácsi, a forradalom után átmenetileg kényszernyugdíjazott egykori darálómester meséli, aki később évtizedekig az intézmény kultúrfelelőse és az épület tetején berendezett könyvtár vezetője.

fam4

1963 és ’65 között újabb nagyszabású átépítés következik, aminek végeredménye egy hatalmas méretű, fehér irodaház, vasbeton szerkezettel, nagy üvegablakokkal. A korszerűen felszerelt irodákban tényleges munka nem folyik, az épület reprezentációs célokat szolgál: itt fogadják a külhoni – főként nyugati – üzletembereket. Minden ilyen látogatás alkalmával kicserélik a cégtáblát, mivel az épület a tárgyalófelek itt tartózkodásának idejére az üzletet kötő hazai vállalat székházaként funkcionál. Bár néha végeznek állagmegóvást, az utolsó nagy átépítéstől sem a külső, sem az épületbelső nem változik, még a bútorok is ugyanazok. A nyolcvanas évek közepére azonban olyannyira leromlik az állaga, hogy egyes részei életveszélyessé válnak. A tatarozást még ekkor is egy régi orosz hercegről elnevezett, sokszor bevált szovjet metódus alapján végzik, bár mint utóbb kiderül, e módszer jóval költségesebb, mintha lebontanák az egész épületet, s helyébe újat emelnek.

századfordulós kávéházat utánzó söröző

Végül 1988-ban, miután már a külső vakolat is potyogni kezd, és a tatarozásra nincs több állami pénz, a menedzserek úgy döntenek, eladják. Vásárlónak saját maguk jelentkeznek, mondván: a házat ők ismerik legjobban, majd egész életüket e falak között töltötték. Így is történik, az általuk létrehozott kft a karbantartási költségek fejében fölvásárolja az épületet, s hetven év után újra vendéglátóipari létesítményként üzemelteti. Az emeleti részekből szállodát alakítanak ki, a földszinten pedig egyes elemeiben az egykori századfordulós kávéházat utánzó sörözőt nyitnak, mely az Új Haladás nevet kapja, s rövid idő alatt a hazai médiaértelmiség kedvelt szórakozóhelye lesz. Ellenben a pincébe, amit lomtárnak használnak, minthogy itt tárolják az egykori irodák bútorait és berendezési tárgyait, egyre több hajléktalan költözik.

fam3

Az ezredforduló kormányának tagjai a fejlődés eszméjét idősebb elvbarátaik minden averziója ellenére jól hasznosítható ideának találják, akárcsak magát a jelenkor múzeumának ötletét. Miután az épületet mindenféle adóhatósági eljárás keretében sikerült átmenetileg megszerezniük a kft-től, elkészítik a húszas évekbeli Magyar Jövő Házának modernizált rekonstrukcióját. A terv azonban anyagi források híján fiaskónak bizonyul. Mindössze a homlokzatot sikerül átépíteni, még a teljes külső renoválására se futja. Ezt helyettesítendő az ismeretterjesztő történelmi fényjátékok műfajától inspirálva esténként a málladozó falakon óriás kivetítők segítségével, hangos kísérőszöveggel mutatják be az átépítési tervek számítógéppel megrajzolt pazar képeit, elegyítve a húszas évekbeli állapotokról készült régi fotókkal – gondolván, hogy ezzel a szálloda forgalmát is növelik. Ám éppen az ellenkezője történik: a kellemetlen fények, a rikító színek, valamint a hangosbemondó elviselhetetlen kereplése olyannyira visszaveti a forgalmat, hogy a szálló és a söröző is csődbe jut, s ezen még a vidéki iskolákból szervezetten idelátogató gyerekek tömege sem segít. A tulajdonosok – az egykori kft-t alapítók gyermekei – az épületet visszaperelik, s elhatározzák, hogy külföldi befektetőknek adják el. Egy brit-orosz bejegyzésű transznacionális vállalat meg is veszi, ám a leromlott állagra való hivatkozással jóval áron alul. Az igazi meglepetés csak eztán következik: az új tulajdonos úgy dönt, egy petákot nem fektet a komplexumba, még részleges renoválásra sem költ, sőt, az épület egyes szárnyait végleg lebontják. A cég menedzserei ugyanis éppen a lepusztultságban látnak fantáziát, s az időközben fellángolt retro-őrületet meglovagolva alternatív szórakozóhelyet és nosztalgiaszállót rendeznek be. A régi bútorokat, szobrokat és képeket sorra fölhozzák a pincéből, ahonnan kirakják a vendégeket már régóta zavaró hajléktalanokat.

Az írás Ács Irén–Horgas Judit–René Margit FALTÓL FALIG című kötetének bemutatójára készült.
kép | shutterstock.com