KOCSMAI ADVENT

Persze a szeszek is gyújtanak fényt bizonyos elmékben, ha a kétes világosság nem is vethető össze erejében és jelentőségében azzal, amely az év legfeketébb hónapjának végén végre újra erősödni kezd. Ideje is már, hogy történjék valami, hogy a nap ragyogónak szokott óráira lustán ráterpeszkedő éjszaka koszos takaróján mutatkozzon valami hasadás, feslés, vagy annak legalább távoli beteljesedésű, de azért biztos ígérete. Egyelőre csak a korsók, poharak, kupák és kancsók lámpásai világítanak, a kint lehullott városi hó fekete, az utcákra kiaggatott decemberi bazárvilágítás bizánci fényei pedig nem hirdetnek semmi biztatót, még a sötét oldalhoz tartoznak, inkább a vásárlási őrület rosszkedvű szemaforjai, mintsem az új és dicsőséges és valahol már hidegen kitervelt tavasz hírnökei. A csaposnő a kriglik mellett elhelyezett fenyőkoszorúban égő gyertya lángjába nézve talán éppen erre gondol: január, itt a nyár. Pedig még a január sincs sehol.
sűrű élet
A hely nem kellemetlen, nem is kellemes, olyan, amilyen lehetett akár másfél ezer évvel ezelőtt Konstantinápolyban, amikor a kék és zöld párt hívei utcai verekedéseken dúlták fel a lóverseny környékét, és utána szétszóródtak a város lebujaiban, vagy bárhol máshol, ahol ráfért a sűrű életre a kocsma hígítása, vagy éppen fordítva, a kocsmában elfogyasztott italok, nők és beszédek sűrítették be, cukrozták meg a hosszú levű, híg életet.

Még festmények is vannak a falon. Nem jó festmények, de a szót — ha nem is minden jóindulat nélkül — azért megérdemlik. Kigyótestű nőket mutatnak a képek, az asztalból olvadtan kifolyó fiókokat, a csonka fákra majdnem rázuhanó zöld eget, falból kigörbülő szöget, aszfaltheges úttestet, melyből az úthálózat titkos immunrendszere kivet egy-egy követ, kutyát, embert. Az alkotó is a helyiségben tartózkodik, sörrel vastagon kipárnázott, bárgyú jóindulatról árulkodó arccal tekint a belépők felé.

fesenko, adobe.com

Ne legyünk szigorúak egymáshoz — mondja az arc, és valóban, miért is lennénk? Kinek jó a keménykedés? Hová vezetnek a szigorú vonások? Ő legalább megfestette, s most — két-három hónapja — méltán ül babérjain. Néha megveszi egyik képét valamelyik kapatos, vagy a felállított nyerőautomaták egyikén meggazdagodott vendég, de az is előfordul, hogy az árát sörben fizeti. Egy hétig a vendégem vagy, mondja a vevő (megbánja még ezt a kijelentését), és a piktor joggal elégedett. Ő megfestette. Megvették. Minek legyünk szigorúak?
valahogy kibekkeli addig
Megtörli sörhabos szakállát — melyet szakmájához egyébként fontosabbnak tart, mint az ecsetet, mit törölne meg különben —, és vár. Télen amúgy sem megy neki a festés, nem lát jól, hát várja a tavaszt, valahogy kibekkeli addig az időt. A téli hónapokban zárt, lerostélyozott életet él, védekezik, és védelme tökéletesebb, mint az olasz futball egykori catenacciója. Csak a sörök jutnak át rajta.

Kizárólag a felületes megfigyelő gondolhatná róla, hogy ilyenkor unatkozik. Nem unatkozik: megfigyel. Nem unatkozik: átment figyelőbe. Aszerint osztályozza az embereket, hogy mennyire értik a kocsmai tartózkodás íratlan, javarészt már elfeledett, de azért tudható illemtanát. Tapasztalata, hogy semennyire. Legtöbben végig megőrzik utcáról hozott merevségüket, darabosságukat, nem eresztenek le egy pillanatra sem, és úgy döntik magukba poharuk tartalmát, hogy azzal az indulattal ölni is lehetne. Szemük már beléptükkor üveges, és bár nem ittak semmit, helyüket dülöngélve keresik. Őket nem az ital részegíti, hanem a lélek taplója, a nedvesedni akaró képzelet. Vizet is kaphatnának. Kezükben vak folyadék a legnemesebb bor lámpása, és amúgy is kedvelik a sötét évszakot, amikor a hosszú éjszakában végre minden erőfeszítés, minden rejtőzködés nélkül terepszínűek és észrevétlenek lehetnek.

kishivan, adobe.com

De én megbocsátok nekik — mondja az arc.

Megbocsát nekik, és persze magára is gondol, hiszen az ő fejére is sűrűn kell hulljon a megbocsátás, aki úgy akasztja ki ilyen-olyan képeit, mintha más öreg, kedvgyilkoló, az embert örökké csak az utcára, az életbe, a munkába hajszoló feleségével a karján keresné a tüntető nyilvánosságot, mintha valaki aljas gondolatainak füzérével a nyakában támasztaná a pultot. Ő legalább kiakasztja és ott ül alatta. Nem menekülhet, és ezért nem is menekül. Itt ülök művészetem hódfödte csúcsai előtt — mondja az arc, ha a képeit pásztázó szemek a festék olaján megcsúszva őt keresik.
az idő, mint főügyész
Ne legyünk szigorúak — sugallja utolsó, távozás előtti védekezésként az arc, majd úgyis eljönnek a keménykedés vakítóan fényes napjai, amikor az utolsó pókhálós zugba is betalál egy fénynyaláb, szürke téli álmuk után a színek már-már fenyegetően izmos reggeleken nyújtóztatják ki a fákon, az embereken, az égen, a házakon azokat a kreációkat, melyeket volt idejük kigondolni az éj és hó fekete-fehér karanténjában, majd úgyis eljönnek azok a nappalok, amikor mások lesznek hozzánk, kérlelhetetlenül szigorúak, és az idő, mint főügyész, maga előtt hajtja a vád tanúját, a tavaszt.

Ne legyünk szigorúak, hiszen egyszer úgyis véget érnek a létezés pusztán kalendáriumi délutánjai, a délről érkező fénnyel tavasz jön, és a délnyugati szelek, melyek ősszel párával vemhes levegőt szállítanak, nyáron Afrika forró homokját, most hamar megmutatják, hogy a tengertől nem is fekszik oly messze Pannónia. A szél majd szárnyára kapja a várost, táncol az emberi kéz kirakta hegyoldal, táncolnak a tisztes és kevésbé tisztes tornyok, megrendülnek a villamosvezetékek, megütve egy magasabb feszültségtől. Emberekkel és fénnyel telnek meg az utcák, fénnyel, mely az égi lajtorjákon lebukdácsolva megtámadja a házfalakat és megtündököltet minden ablakot, nőkkel, akik valami búvó összeesküvésben az első tavaszi napon legszínesebb ruháikat veszik elő, a vékony pulóverek, lenge blúzok, ingek és kabátkák sejtetni engedik a test földrajzának olyan vonulatait, melyekről a vizsla tekintetű geológusok már elkönyvelték, hogy odalettek az eróziós télben…

Axel Bueckert, adobe.com

Hogy van-e foganatja a közönség körében a piktor ki nem mondott kérésének, az a bizonytalanul mozgó szemeken nem látható, a bárpult páholyosai tekintetükkel az előttük táncoló gyertyalángra tapadnak. Csend lesz a szűk helyiségben, nem tudni, miért, nem tudni, honnan, az a fajta csend, amely nagyritkán beáll az ilyen zajos helyeken is, talán a pincéből szivárog elő, talán az egyik vendég zsebéből, talán véletlenül mindenki egyszerre veszi a levegőt, egyszerre hallgat el néhány másodpercre, és a szó és a kedély pillanatnyi apálya száraz csönddé izmosodik, mert nem meri megtörni senki, és mindenki vár, hogy megszólaljon valaki, mintha fontos kijelentést vezetne be a hallgatás, egy jóslatot vagy vallomást.
égi vatta
— Ne legyünk szigorúak, még egy kicsit — mondja a piktor, és óvatosan, mintha nagy mélységeket fedő vékony jégre menne, elindul a bazárfényes utca felé, ahol az útszéli lékekből a csatorna gőzei szállnak fölfelé — valaki liheg odalenn —, a frissen toborzott hómunkások narancssárga hadserege lapáttal a kézben készen áll az első hó elleni ütközetre, nézegetik, emelgetik a szerszámot, vizsgálva, hogy meddig bírja majd; homokkal, sóval és még ki tudja, mivel szórják az utakat, az égi vatta sűrűn hull alá, hogy aki nem akarna tudomást venni róla, az előtt is világos legyen, mint a hó: ez december. A pázsitos idők ellopott emlékét nincsen kinek megbocsátani, a tolvaj már messze jár.

felső kép | Massimiliano Marino, adobe.com