FANTOMOK

Este tizenegy lehetett, aludtam, de már iparkodtam fölfelé a mélyből, mert odakint valami történt. Piros lámpám fénye átszűrődött lezárt szemhéjamon. Fölültem és körülnéztem. A lámpa az asztalon kis kört világított meg az ablak előtti csipkefüggönyből, a bordó szőnyegből és az íróasztalomból. Ketten ültek ott, és nem törődtek velem. Az egyik fiatal nő, klasszikus redőzetű fehér ruhájában mint egy szobor – vagy inkább relief. Lapos volt, mégis élő, és védelmezőn nézte a nekem háttal ülő fiatalembert – aki én voltam. Húszévesformán én. Láttam, hogy ez a fiú csak statisztál itt, ellenszenvvel figyeltem. Asztali lámpám – mint színpadon – fokozatosan sötétedett, aztán a fény magától kialudt. Visszafeküdtem. „Túl sok Damarovitot vettem be.”

nekem csinálja

Éjfél után láblógázva ültem az ágyam szélén, semmiféle jelenésre nem emlékeztem, arra sem, hogy fölébredtem és fölültem. A piros lámpa világított. Mikor kapcsolhattam fel? És bal oldalamnál, az ágyon, fiatal lány ült. Borostyánszínű, selyem estélyi ruhában volt, kezem fején éreztem a ruha anyagát, pedig nem érintettem meg, és ő sem hederített rám. Valamit erősen figyelt. A kávéfőzőt. Friss kávé illatát éreztem. Nekem főzte. Az egyszemélyes főző mellett halványkék porceláncsésze, kis tányérka. A lány arcát nem láttam, de tudtam, hogy nekem csinálja – miért nem fordul akkor felém egy pillanatra sem? Ha ötvenkét éves fiam valaha megnősült volna, ezt a lányt veszi el.

Amikor ismét az ágy szélén ülve ébredtem, megint fiatal lányt éreztem magam mellett. Ezúttal a jobb oldalamon. Lila ruhában volt, és annyira könnyű, annyira légies – szinte semmi. Mégis nyomatékosan ott ült, s bár nem áltatott figyelmével, mintha éppen azt közölné, hogy ő nincs. A lányom – ha lett volna valaha lányom.

Hogyan, hogy a lámpa világít és elalszik, megint világít, megint elalszik. Két óra felé járhatott. A szemközti lakásból beszűrődő világosságban láttam a kerek, barokk asztalt, terítővel, vázával. Az oroszlánfejű asztallábakra is emlékeztem. Viszont a mennyezeti tizenkét karú bronzcsillár tizenkét árnyékkal a gipszrozetta körül milyen világos. És egy idegen, ellenszenves nő pörög az üvegburák körül. Piros ruhában, bojtokkal, rojtokkal valami csábtánc-félét lejt. Pörög, forog, hajlong, aztán úgy tűnik el, ahogy ezen az éjszakán az asztali lámpa fénye.

semmi kétség

Hajnal felé arra ébredtem, hogy néz valaki. Végre rám néz. Álmomban megéreztem ezt a pillantást. Résnyire nyitottam a szememet. Semmi kétség: Stefi, a feleségem állt ott, de az ötven évvel ezelőtti Stefi volt. Könnyű, átlátszó gyászfátyolban, fekete ruhában. Gyönyörű volt. Majdnem mozdulatlanul leste az arcomat, én pedig minden erőmet összeszedtem, hogy végre elaludjak, mielőtt a jelenés eltűnik.

kép | shutterstock.com