Farkas Attila Márton

A LÉLEK RÉMTÖRTÉNETE

avagy ironikus értekezés a gonosz földönkívüliről [2007 július]

A LÉLEK RÉMTÖRTÉNETE
fam0-lead-ok
„Ahogyan a hernyó a fűszál végére érve összehúzza magát, hogy átlendüljön a másik levélre, a testet ledobva és a nemtudást eleresztve a Lélek is így vesz lendületet az új kezdet előtt. Ahogyan az ötvös a fémbe vert mintát simára kalapálja, hogy új, szebb formát verjen ki rá, a testet ledobva és a nemtudást eleresztve a Lélek is így teremt új, szebb formát magának az istenek között.”[1]

A kettős lény

A görögök logosszal rendelkező élőlénynek nevezték az embert, a késő antik bölcselők pedig eszes, érzékelő lénynek. Az ember egyfelől vitathatatlanul állat: anyagi természetű testi lény, érzékelő és vegetatív. Másfelől rendelkezik olyan elemmel, amellyel a többi állat nem: értelmes lélekkel, vagyis szellemmel, értelemmel, öntudattal. Kant szerint az ész jelenti az állatiságtól és az egész érzéki világtól független létet, így az ember két világ polgára. Az életidegen königsbergi remete persze jobbára csak elismételte, illetve új formába öntötte, amit korábban számosan vallottak: a hellén és latin filozófusok mellett a hermetika művelői, a gnosztikusok, a keresztények, és még sokan mások. Az elképzelés ősrégi, vélhetően az ember öntudatra eszmélésével egyidős, s így egyetemes.
magasabb rendű lelke
Majd minden kultúrában megtaláljuk az emberi minőséget jelentő értelmes lélek képzetét, s legtöbbször megkülönböztették a másik, az „alacsonyabb rendű” lélekfajtától, az életprincípiumtól. Ez utóbbiból minden élőlény részesedik, „valódi” (azaz értelmes) lélekkel, vagyis szellemmel viszont csak az ember rendelkezik, illetve még az isteneknek van ilyesmijük. Az egyetemes elképzelés jelentése nyilvánvaló: az ember különlegességét az eltérések adják a biológiai léttől. És persze a konklúzió is majd’ mindenütt ugyanaz: a szabad akarat ideája, a saját sors alakítása, ami az állatoknak és növényeknek nem adatott meg. A régi filozófiai toposz szerint, míg a többi élőlény véges és a szükségszerűnek alávetett, az ember a végtelent hordja magában, és magasabb rendű lelke révén szabad. Míg az állat Erich Heintel szavaival: „reflektálatlan életkörülményeinek ok és cél nélküli jelenébe olvadva” kiszolgáltatott a természetnek – a külső természetnek éppúgy, mint ösztöneinek – az ember az önreflexióval képes sorsát alakítani. Voltaképpen ez a kultúra lényege. Ennek újkori, modern változata: az állatok amolyan „beprogramozott” lények, az ember esetében viszont a biológiai programot folyamatosan fölülírja a kultúra. A kultúrában nyilvánul meg a változtatási képesség, azonnali reagálás a környezeti kihívásokra, s így tényleg valamiféle szabadsággal rendelkeznénk. Ez adja alapját az ember „isteni küldetésének”, értsd: a más fajok, illetve a Földgolyó feletti uralom jogcímének is.

Az ember tehát kettős lény a természet és a kultúra dualitása értelmében, ahogyan bolygónkon is két egymástól eltérő típusú evolúció zajlik: a biológiai és a kulturális. Az előbbi a standard meghatározás szerint irányítatlan, személytelen és főképp jósolhatatlan természeti folyamat. Legfőbb jellegzetessége, hogy nincs célja, hogy a természeti kiválasztódás esetleges, a szüntelenül változó környezet befolyásolja, vagyis az egész folyamat a véletlenen alapul. Nincs tervező, nincs cél, nincs értelem, nincs folyamatos tökéletesedés. Egy szigorú evolucionista igazából még fejlődésről sem beszélhetne a fogalom történeti terheltsége miatt, legföljebb változásokról. Ezért mindazok, akik az evolúciót teleologikusan szemlélik, illetve értelmezik, legalább annyira evolúcióellenesek, mint a kreacionisták vagy az evolúció nyílt tagadói. Akik az evolúciót a teremtéssel akarják összeegyeztetni (ahogyan például Teilhard de Chardin tette), lényegében antievolucionisták, mert az evolúció elvének lényegét próbálják kiküszöbölni.
kulturális mutáció
A kulturális evolúcióra ellenben a biológiai evolúció ismérvei csupán korlátozottan, részlegesen érvényesek. Míg ez utóbbira a „darwini”, az előbbire inkább a „lamarcki” jelző illik. A „Lamarck-típusú” evolúció legfőbb jellemzője a szerzett tapasztalatok átörökítése és ennek révén a folyamatos tökéletesedés. A biológiai evolúció e megközelítése tudvalevőleg fiaskónak bizonyult. Hiába vágjuk le egymással párosodó egerek farkát nemzedékeken keresztül, mint tették azt egyes kutatók annak idején, az egerek újabb generációi nem jönnek rövidebb farokkal a világra. A Liszenko-féle sztálinista biológia lényegében lamarckista volt, s erőszakos növénynemesítő programjaival az egész szovjet mezőgazdaságot veszélybe sodorta. A kultúra esetében azonban a „szerzett tulajdonságok” közvetlenül öröklődnek, függetlenül a biológiai nemzedékektől, hiszen amit tudunk, át tudjuk adni a következő generáció tagjainak, akik hasznosítják és továbbfejlesztik – lényegében ez az oka a rendkívül gyors civilizációs változásoknak. Egy új kulturális elem fölbukkanása, azaz egy kulturális mutáció (pl. egy új divat vagy egy találmány) egy biológiai nemzedék alatt elterjedhet. Ellenben a genetikai mutáció (pl. fekete lepkék megjelenése és elszaporodása egy jobbára fehér lepkékből álló fajon belül) csak több generáció alatt tud elterjedni.

Folon – Az ember és a lelke (1967), payload.cargocollective.com

Folon – Az ember és a lelke (1967), payload.cargocollective.com

Az ember a kultúra – vagyis áttételesen a tudatosság – révén képessé vált olyan dolgokra, amire egyetlen más faj sem, például mesterségesen alakítja saját szaporodását. Míg a többi faj szaporodási stratégiáit javarészt a gének szabályozzák, s ebbe csak nagyon csekély mértékben szól bele a szociális szféra (a tanulás), az ember esetében éppen fordítottját látjuk. Az ember erkölcsi követelményeket támaszt, szexuális tabukat állít föl, ezeket magyarázó (s a magyarázattal egyben megszilárdító) mítoszokat teremt, fogamzásgátló módszereket talál ki, stb. Viszonya a szexhez alapvetően kulturális. A kultúra mondja meg, hol és mikor mi a szép és a kívánatos, s így befolyásolja a párválasztást. A papi nőtlenség, a szüzesség kultusza, vagy épp a homoszexualitás kezelése kulturális jelenségek, a kultúrának az adott emberi populáció szaporodására gyakorolt hatása. Az örökbefogadás igen régi intézményének megléte is azt mutatja, hogy a genetikai öröklődés kényszerét képes kiiktatni a nevelés útján átadott tulajdonságokba vetett hit. Mindez a biológiai determinizmus kultúra általi fölülírásaként értelmezhető. És ez létünknek csupán egyik szegmense. (Igaz, a legfontosabb.) Bár az állatvilágban is létezik tanulás, sőt, megfigyelhető annak a kezdeménye is, amit mi társadalomnak nevezünk, minden alárendelt a biológiai evolúciónak, minden csakis és kizárólag az evolúció által adott keretek között történhet.
idegen
Bár találunk bizonyos hasonlóságokat a kétfajta evolúció között, ezek körülbelül olyanok, mint a szervetlen anyag kémiai szerveződése és az élő organizmus közötti hasonlóság. Ráadásul sem a tudatosság mibenlétét, sem a kultúra eredetét igazából nem ismerjük, csupán változó minőségű spekulációk sokasága létezik. Vagyis amit az állattól minőségileg különböző emberinek nevezünk, valami ismeretlen és idegen. Idegen, mert nem természeti.

A benti idegen

Richard Dawkins nevéhez fűződik a gondolat, hogy a kultúra is replikálódó, „túlélőgépekként” értelmezhető elemi egységekből áll. Ezek a mémek – a gének kulturális evolúciós analógiái. Dawkins talán nem is gondolt arra, hogy egy egész pszeudotudományág létrejöttét alapozza meg, amikor leírta e sorokat: „A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy a boltív építésének módja. A gének úgy terjednek el a génkészletekben, hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek, a mémek épp így agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, amit tág értelemben utánzásnak nevezhetünk.”[2]
maga is mém
A mém tehát a kulturális öröklődés egysége, ami utánzással replikálódik, és egyfajta „fertőzésként” terjed – mint a divat vagy a pletyka, vagy az említett fülbemászó dallam, amelyek ugyebár maguk is mémek. Ezért is tartják egyesek – pl. Dan Sperber – jobbnak, célravezetőbbnek, a vírus-metaforát alkalmazni a gén-metafora helyett ezekre az egységekre.[3] Agyunk eszerint nem több egy jócskán megfertőzött mém-tenyésztelepnél. A memetikai szemlélet lényegét legtalálóbban talán Daniel Dennett ironikus jelmondata fejezi ki, hogy a tudós pusztán egy módja annak, hogy egy könyvtár egy másik könyvtárat hozzon létre.[4] (A memetika persze maga is mém, ráadásul igen sikeres mém, minthogy hamar elterjedt és divatossá vált, főként a tengerentúl.)

Természetesen a memetika fölfigyelt a biológiai és a kulturális evolúció közötti alapvető eltérésekre. Míg a géneknek alléljaik vannak, lineáris kromoszómákban helyezkednek el és elkülönült lókuszokért versengenek, a kultúrát alkotó elemi egységeknél, az ún. mémeknél mindezek hiányoznak – esetükben nem használható a genotípus, fenotípus fogalompár sem. És ami itt fontosabb: a génekkel ellentétben a mémek csak ritkán törekednek pontos másolásra. A mémek állandóan mutálódnak, mi több, ez az átadódás természetes velejárója. Továbbá, míg a gének mutációi spontánok, a mémeké jobbára irányítottak. Legalábbis elvben. Mert hála a kulturális evolúciónak, mára már ez sem érvényes: megjelent a génsebészet, így a mém befolyásolja a gént. Most aztán teljes joggal mondhatjuk, hogy a szellem uralkodik az anyag fölött.

A „mémalapú” és „génalapú” kiválasztódás közötti eltérés persze rögvest eszünkbe juttatja a darwini és a lamarcki evolúciós modellek közötti különbséget. Az alapelvek hasonlósága szembetűnő, s fölmerülhet a kérdés, vajon a lamarcki evolúciós modell létrejöttét annak idején nem épp a kulturális evolúció inspirálta tudattalanul?[5] Más szóval, vajon nem az emberi világ (azaz a kultúra) fejlődési jellemzőit vetítették – illetve vetítik mind a mai napig – a biológiai evolúcióra mindazok, akik célt, értelmet, tökéletesedést és hasonlókat tulajdonítanak neki? Ilyenformán a lamarcki modell, vagy egyáltalán: a különféle teleologikus evolúciós elképzelések tudattalan kifejeződései a kulturális evolúciónak, s vele az „emberi minőségnek”. Sőt, az ember önmegkülönböztetése – ami a magasabb rendű lélek vagy szellem koncepciójában öltött testet – is a kulturális evolúció és a biológiai evolúció közötti eltérés sajátos, korai megfogalmazódása.

H. R. Giger, az Alien – A nyolcadik utas: a Halál (1979) című film látványtervezője munka közben, avpgalaxy.net

H. R. Giger, az Alien – A nyolcadik utas: a Halál (1979) című film látványtervezője munka közben, avpgalaxy.net

Ugyancsak hasonlóságot fedezhetünk föl a mém–gén, illetve a kulturális evolúció versus biológiai evolúció kettőssége és az ember pszichikai kettőssége: a tudatosság–tudattalan dualitás között. Roger Penrose szerint a tudatosság lényege az ihlet, az intuíció, az ötlet, a kreativitás, a felismerés, az értékelés, az ítéletalkotás, s amit (nem pszichoanalitikus értelemben vett) tudattalannak, tudattalan elmeműködésnek nevezünk, inkább jellemzik az olyan kifejezések, mint „algoritmikus”, „programozott”, „automatikus”, „értelem nélküli szabálykövetés”.[6] Továbbá, míg az agy tudattalan működése egyszerre több dologra irányul, egymástól független mozgásokra (pl. a lélegzés, beszéd, járás, kézmozgás egyidejűségét képes megvalósítani), a tudatosság egyszerre csupán egyetlen speciális dologra képes fókuszálni.[7] Vagyis úgy tűnik, a tudatosság az emberi egyediség letéteményese, a tudattalan inkább az ösztönök, a természet, a biológiai lét képviselője, így akár „állati elmének” is nevezhetjük. A tudatosságot jellemző-jelentő kvalitások a mémek mutációval történő replikációját idézik, mert mindkettő lényege az azonnali változtatás. Ráadásul a mémekkel teli agy nemcsak információt tárol, a mémek maguk is a gondolkodás eszközei.[8] Márpedig a tudatosság a kulturális evolúció motorja, illetve létrehozója.
idegen létforma
Egyesek az életet földön kívüli eredetűnek tartják. Azt hiszem, ez az elképzelés sokkal inkább illik a kultúrára, mint az életre. Az „emberi különlegesség” nem földi – mert nem biológiai. Viszont ez a valami az ember terjeszkedésével rátelepedett a bioszférára, s a maga kellemes környezetévé alakította. Alien. Amit szellemnek, vagy értelmes léleknek nevezünk, voltaképpen idegen létforma. És itt nem arról van szó, amit Arthur C. Clarke írt meg a 2001 Űrodüsszeiában, hogy egy magasabb rendű idegen civilizáció indította el az emberré válás folyamatát és vele a kulturális evolúciót, egy majdan elérendő magasabb cél érdekében. Nem is ennek az elképzelésnek különféle memetikai rokonairól (s egyben komolyított változatairól), mint amilyen a célirányos evolúció eszméje, amelynek vége az ember egyesülése Istennel, vagy hasonló. Az „idegenek” nem elindították a folyamatot, hanem itt vannak most is, sőt, jelenlétük egyre kitapinthatóbb. Mondhatni, a kultúra nem idegen eredetű, hanem maga az Idegen.

Miféle lény ez? Bizony nem a fantasztikus regényekből és filmekből ismert bogár- vagy polipszerű rémalak. Valósága ennél jóval szörnyűbb, mert nincs teste, s ez szó szerint kísértetiessé teszi. Az Idegen természetét, lényét tekintve igencsak árulkodó a lélek (szellem) szubtilis, immateriális voltának egyetemes képzete. A lélek „benső”, alanyi, azaz szubjektumszerű létező. Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy ez a „lény” puszta információból álló szerveződés, organizmus. A komputer-metaforát használva: szoftver, ami hardvert keresett magának. Ez áll a magasabbrendű lélek sokat emlegetett transzcendenciája mögött. Más megközelítésből: testrabló, ami beépült őseink agyába és idegrendszerébe, majd annak részévé válva fokozatosan átalakította a jobbára békés, tétlen napjait személytelen boldogságban élvező lényt a maga információtermelő rabszolgájává. Mert információból áll, és azzal táplálkozik, ennek hiányában sorvadásnak indulna, majd elpusztulna.
elpucolni a Földről
És vajon honnan jött ez a bennünk tenyésző, egzisztáló idegen? Természetesen a világűrből, az „égből”, ahonnan az isteni lélek, az értelem, a szellem – vagy nevezzük bárminek – száll alá és ölt testet minden nép mitológiájában, vagyis ősi emlékezetében. Miért akar az ember szüntelenül elpucolni a Földről, jelenjék meg e törekvése a sámán égi utazása vagy akár az űrhajózás formájában? Talán mert érzi, hogy nem idevalósi. Az univerzális mitologéma szerint a lélek a testből távoztával hazatér egykori égi honába. „Ő nem a földhöz tartozik, ő az éghez tartozik” – mondják a halál után a szarkofágban nyugvó, testét elhagyó, megistenült uralkodóról (illetve annak lelkéről) az emberiség legősibb (írott) vallásos emlékei, az egyiptomi piramisszövegek. Az űrhajózás nagyra törő tervei azonban, úgy tűnik, befulladtak. Sokan gazdasági okokat emlegetnek, de lehet, hogy a mélyebb ok az emberi faj alkalmatlanságában rejtőzik. Talán Madáchnak igaza volt, és az embert visszahúzza a Föld, nem mehet el innen. Félig-meddig még mindig biológiai lény. Így marad a másik verzió: az alien ezt a bolygót rendezi be magának, létrehozva egy új, a korábbinál tökéletesebb hordozót, talán a gépi evolúcióval. Az is lehet, hogy egy ősi, elpusztult civilizáció maradványa él bennünk, és ami most zajlik, ennek rekonstrukciója, a földi körülményekhez igazodva. Mennyi energia ment el a földön kívüli intelligencia keresésével, pedig mindvégig itt volt az orrunk előtt! Maga az emberi intelligencia földön kívüli.

fam3

Jelenetfotó A testrablók támadása (1956) című filmből, 3.bp.blogspot.com

Ez az idegen elfedi a valóságot, elrejti a csupasz majom elől, hogy ki is, mi is ő valójában. Vagyis nemcsak önmagáról, de a hordozójáról is hamis képet alakított ki, ezért nem látja magát állatnak. Nézzünk csak meg egy társasági összejövetelt, vagy egy strandot, vagy egy családi estét, vagy akár egy ünnepséget. A napnál is világosabban láthatjuk a csupasz testű csimpánzfélét a maga valójában, amint üzekedni próbál, amint eszik, amint párzik, amint kicsinyeivel foglalkozik, amint gyönyörét leli a mindenféle csillogó-villogó csecsebecsékben, játékszereiben, vagy úszkál egy medencében, vagy alárendeli magát feljebbvalójának. Mi más húzódik például a kitüntetések, címerek, rendjelek, koronák, zászlók imádata mögött, mint a színes és csillogó tárgyak primitív, állati szeretete? Mindezt mégis elemien másnak, minőségileg különbözőnek érezzük. Miért? Mert a kultúrának nevezett információs háló, amit az idegen organizmus szőtt, elfedi az igazságot, s ezt a hálót nevezzük szimbolikus gondolkodásnak. A szimbólum funkciója: átkódolni a dolgokat. Semmi nem az, ami. Az üzekedés sem az, a fontoskodás sem, a játék sem, a csillogó csecsebecsék sem, a ricsajozás sem, az agresszió sem. Ezek virtuális dolgokká alakultak az emberi elmében: háborúvá, politikává, vallássá, munkává, társasági életté, mindenféle kultusszá, szentséggé és intézménnyé. E homályos látás feladata, hogy mentálisan (s ezen keresztül természetesen fizikailag is) szeparálja a homót a többi fajtól, a lényegi eltérés illúzióját adva neki, hogy aztán az alien végleg és visszavonhatatlanul a hatalmába kerítse.
allegória
Szellemünk idegenségének gondolatát tehát vehetjük szó szerint, s akkor jó kis science fiction rémtörténet kellős közepén találjuk magunkat. Ugyanakkor értelmezhetjük az idegenséget, a „nem földi” borzasztó gondolatát allegóriaként is, és mondhatjuk: a lélek égi voltának egyetemes hiedelme, ideája „csupán” szimbolikus kifejeződése az ember többi fajtól való narcisztikus önmegkülönböztetésének. Ám a lényegen – a nem darwini evolúció megjelenésén, illetőleg a bolygó átalakításának tényén egy minden korábbitól eltérő „létforma” által – a szimbolikus versus konkrét értelmezés mit sem változtat. Végső soron érdektelen, hogy az Idegen/idegenség máshonnan érkezett ide, vagy a Földön alakult ki és idegenedett el fokozatosan eredeti közegétől, ami valamikor létrehozta.

A megtestesült lélek

Persze rögvest fölmerül a kérdés, hogy az információból álló és információkkal táplálkozó idegen létforma miért éppen a csimpánzzal rokon kelet-afrikai főemlős testét találta alkalmasnak a túlélésre és a szaporodásra? Miért a „harmadik csimpánz” lett a kiválasztott, a teremtés koronája? Ennek nyilván több oka is lehetett, számos körülmény, tényező együttes megléte. A legfőbb adu ász minden bizonnyal a majom mimézisre alkalmas, cizellált testi fölépítése lehetett. A mimetikus reprezentáció ugyanis – az események és viszonyok újraábrázolása kézi gesztusokkal, arckifejezéssel, testtartással – egyfajta nyelv előtti intelligencia, szavak által nem közvetített gondolkodás kifejezője. Egyes vélemények szerint a gesztusok nyelve a szónyelvnek is az alapja, gyökere, mert a mimézisben már megjelentek az első fogalmi metaforák. Stokoe szerint a gesztusok, a „kéz nyelvének” kifejezései egyaránt képezik a szemantika és a szintaxis alapját, illetve forrását. Amikor kezünkkel gesztikulálunk, kezünk formája névként funkcionál, a gesztus mozdulata viszont, amely egy eseményre utal, igeként. A gesztusban megformált kéz és a megtett mozdulat együtt egy mondatot alkot.[9] A gesztusnyelv ezért játszik máig nagy szerepet az emberi kommunikációban, ősi volta ellenére képes finomabb érzések, sőt, elvont gondolatok kifejezésére és továbbítására. Gondolhatunk itt akár az indiai szakrális tánckultúrára, vagy a buddhista mudrákra, e kézi gesztusokból álló szimbólumnyelvre, amelyet szakrális-vallási tartalmak kifejezésére alkottak,[10] avagy a kortárs ASL-re (American Sign Language), a siketek által használt szimbólumnyelvre, ami szemléletes példája, hogy az ősi gesztusnyelvből miként lehet a verbális nyelv kikerülésével fejlett kifejező és kommunikációs rendszert létrehozni. Az ASL ugyanis már nem egyszerű gesztusnyelv, jóval több annál: a hieroglif-írásból is ismert technikákat (például a determinatívumokat) alkalmaz, fejlett szótára van, és nem utolsósorban absztrakt ideákat képes reprezentálni. A „nyelvet” jól beszélő a maga szimbolikus kézjeleivel a tér több területét képes egyidejűleg meghatározni.
a tudatosság kifejeződése
A mimézis a mémek replikációja szempontjából elsődleges fontosságú tényező, hiszen, mint arról már szó esett, a mémek lényege épp az utánzás, és az ember – Susan Blackmore szavaival: a mémek másológépe. Ennek létrejöttéhez testfölépítésünk vélhetően sokban hozzájárult. Merlin Donald hangsúlyozza a különbséget az élővilágban megfigyelhető utánzási módok három fajtája között: az első, a mimikri, részletekbe menő kísérlet a lehető legtökéletesebb másolat létrehozására, például, amikor a papagáj utánozza valaki hangját. A második az imitáció, például amikor egy utód utánozni kezdi szülei viselkedését. Az előbbivel ellentétben itt már megjelenik a másolási pontatlanság. De éppen ezért tekinthető az imitáció a mémevolúció előfeltételeként: utánzási hajlam pontatlansággal, vagyis a megváltoztatás lehetőségével kombinálva. A harmadik utánzásféle pedig maga a mimézis, az első szimbólumok megjelenítése. Ez már nem csupán pontatlan utánzás, de reflexió is, rátekintés a dolgokra és azok intellektuális földolgozása, vagyis a tudatosság kifejeződése. „A mimézis reprezentációs dimenziót ad az imitációhoz” – fogalmaz Donald.[11] Érdekes, hogy az imitáció leginkább az emberszabásúaknál figyelhető meg. Márpedig ez annyiban hasonlít a mémek replikációjához, hogy nem pontos másolás, s bár mémnek semmiképp nem tekinthető, mégis a mimézis előzménye, feltétele. Adva van tehát néhány rokon faj, ami szeret utánozni, s e tevékenységében megjelenik a pontatlanság is, ami lehetségessé teszi a változtatást: ez lehetett az alapja az első mém-tenyésztelep létrejöttének. Summa summarum, az első szimbólumok létrejötte, s ezzel a kulturális evolúció részben a főemlős testfölépítésének, illetve az ebből adódó imitációs képességének volt köszönhető.

És vajon hol bujkál az idegen főemlősi testünkben? Hol a lélek székhelye? Ez a centrum a régi kultúrákban, illetve a természeti népeknél általában a szív volt, Descartes-nál és pár újkori fantasztánál a tobozmirigy, a jógában, illetve a tantrikus hagyományban több ilyen központ is létezett, ezek az ún. csakrák, amiket sokan a vegetatív idegdúcokkal hoznak kapcsolatba. És az egyik legelterjedtebb elképzelés, ugyebár, hogy a székhely az emberi agy. Ahogyan néhányan hasonlóképp a tudatosság (mint a lélek kvázi utódja) helyét a kisagyban keresik, a fölső agytörzsben, a nagyagykéregben vagy annak valamely tartományában.[12]

Masha Krasnova-Shabaeva: Alien, flickr.com

Masha Krasnova-Shabaeva: Alien, flickr.com

A descartes-i test–lélek dualizmussal végleg leszámoló új naturalista monizmus, az ún. „megtestesült elme” (embodied mind) koncepciója szerint nem beszélhetünk külön elméről (ami e kontextusban nagyjából a lélek-fogalom mai megfelelője) és külön testről. Testünk és elménk egységes egész, mivel az elme szó szerint testként: testi sémák alapján működik. A tapasztalás és a gondolkodás testi, s nem csupán a neuronok miatt, hanem mert a nyelvet és a nyelv előtti gondolkodást (a képi és a mimetikus reprezentációt) egyaránt meghatározó ősi alapmetaforáink a testhez, annak működéséhez, szerkezetéhez és kiterjedéséhez köthetők. Miről van szó pontosan? Az elme elsődleges tartalmai ún. képsémák, a nyelv, s vele az egész gondolkodás és megismerés pár ilyen elemi képsémából, illetve az azokból létrejött metaforákból építkezik. Ezek a sémák pedig a testet és annak mozgását „mímelik”, reprezentálják: elsőként ilyen séma maga a test, mint TARTÁLY, ebből erednek többek között a „bent–kint”, vagy épp a „határ” fogalmai, fogalmi metaforái, de erre alapul az okság ideája is, mert az okozat az okban van benne, mint egy tárban, s e tárolók egymásba skatulyázottsága képezi a következtetés alapjait. A másik alapvető séma az ÚT, melyből az időre is használatos „-tól…-ig” fogalom jött létre. További alapséma az EGYENSÚLY, amely mozgási-műveleti irányok egységét (pl. „alá–fölé”), a velük kapcsolatos pozíciókat fejezik ki. Végül, de nem utolsósorban ide sorolható az ERŐ különféle sémája, amely az ellenállással, ellenhatással, akadályokkal, azok leküzdésével, elhárításával, a kitéréssel kapcsolatos fogalmakért „felelős”. Minthogy a nyelvi jelentések alapja a főemlős (ti. az ember) testi mozgásának, viselkedésének állandósult mintázataiban rejlik, legabsztraktabb fogalmainkat is áttételesen (fogalmi metaforáink révén), testünkön keresztül értjük meg.[13] Ha az alien mondjuk egy polipfajt szemelt volna ki magának, nyilvánvalóan a gondolkodás, s rajta keresztül a kultúra alapjai is egészen mások lettek volna. Vajon milyen lenne egy polipfilozófia, vagy egyáltalán létrejöhetne-e ilyesmi?
kiterjesztett elme
Ráadásul az elme = test így értelmezett metaforájának a fordítottja (ti. test = elme) is érvényes. Tim van Gelder szerint fizikai testünk egyfajta kiterjesztett elmeként működik, és minden pillanatban „gondolkodik”. Ugyanis azoknak a gondolkodó struktúráknak jó része, melyeket eddig hagyományosan a tartályként zárt elmébe (fejbe, agyba, valamely szervbe stb.) képzeltünk, valójában mindenkor kihelyeződik a test legkülönfélébb részeibe: az alsóbbrendű idegi központokba éppúgy, mint a szenzomotoros hálózatokba. Így ösztönös reakciónk, testi viselkedésünk tulajdonképpen egyfajta elmeműködés. Vagyis az elme és a test olyan egységet alkot, amelyben az egymásra utalt két tényező külön-külön meg sem határozható. Az embodied mind tehát az ősi szemléletmóddal is szakított, amely a lelket a fönt említett testrészek egyikébe helyezte.

Jelenetfotó a Videodrome (1983) című filmből, altscreen.com

Jelenetfotó a Videodrome (1983) című filmből, altscreen.com

A „megtestesült elme” lényege az elme tisztán testi voltának kimutatása, és ezzel a lélek fogalmának teljes kiküszöbölése. Sok szálon kapcsolódik ez az etológiához, ami az egész emberi kultúrát, sőt, annak intézményeit állati eredetűnek igyekszik beállítani, s ennek érdekében számos fajnál fölfedezni véli a gyökereket, illetve alapelemeket. Kapcsolódik a paradigmatikusnak számító fölfogáshoz is, hogy nincs lényegi vagy minőségi különbség az ember és a többi faj között: értelmünk egyfajta „szerv”, ami előnyökhöz juttat bennünket a létért folyó küzdelemben, olyasmi, mint a madarak szárnya vagy a ragadozók foga. Eközben a 21. századot sokan a tudat évszázadának nevezik, sőt, a tudat forradalmáról beszélnek. Az űrkutatás háttérbe szorulásával és az információs társadalom fejlődésével figyelemreméltóbb lett az inner space, a psziché belső tere, valamint a virtuális tér. Mindkettő a befelé terjeszkedés irányába mutat. Az irodalomban és a filmben háttérbe szorult az űrhajózás témája, ellenben virágzik a fantasy, az indusztriális, realista elemek helyett egyre több a pszichikus elem és a mágikus bölcselet. A világűr meghódítása helyett uralkodó lett az „agyak a kádban” szindróma. „Mintha McLuhan jóslata látszana beigazolódni, hogy az elektronikus hírközlő eszközök bolygónkat globális faluvá változtatják. Az ember mind több időt tölt a számítógép előtt, egész életvitelét meghatározza az adathalmaz, amit a gép szolgáltat (gondoljunk pl. a bankkártyára, az internetes vásárlásra, vagy a hálón keresztül szövődő kapcsolatokra), s ez bizony már nincs is olyan messze az érzettől, hogy világunk egyre inkább virtuális világ.”[14]
a fejtetőtől a lábujjakig
Miközben tehát azt halljuk, hogy minden csak test, hogy állatok vagyunk, létünk egyre jobban eltávolodik az élettől, sőt, az anyagi valóságtól. Ám ezt elfedik az ember darwini értelemben vett evolúciós beágyazottságáról, puszta biológiai létéről, a többi fajtól való megkülönböztethetetlenségéről szóló mesék. Fölmerül bennem a szörnyű gyanú, hogy e nézetek, teóriák és metódusok nem inkább az idegen létforma mimikrijét szolgálják? A korábbi dualista, test–lélek, illetve földi lét–szellemi lét kettősségében beszélő és gondolkodó szemléletek legalább világossá tették, hogy lakozik bennünk egy idegen létező. Mára viszont a lélek olyannyira elbújt, hogy egész testünket, s vele egész lényünket uralma alá hajtotta. Már nem a testtől külön egzisztál, hanem az egész testet áthatja. Már nemcsak szívünkben, agyunkban, vegetatív idegdúcainkban vagy épp tobozmirigyünkben székel, hanem minden porcikánkban ott rejtőzik, kiterjeszkedve mindenhová, mindenhol mindent irányít, a fejtetőtől a lábujjakig. És ha már az egész test szellemivé vált, természetessé lett annak alakítgatása, a testrészek és a szervek cseréje, élettelen anyaggal történő pótlása, a nemek megváltoztatása, hasonmások létrehozása klónozás útján, és a többi. De ennek a rejtőzködésnek a jelei mutatkoznak a bölcseletben is, gondolhatunk például Derridára, illetve a posztmodernre, aminek nyomán divatossá lettek az én létezését tagadó nézetek, miközben – ironikus módon – az egoizmus és nyomában az atomizálódás („egyszemélyes kultúrák” stb.) soha nem látott példáinak lehetünk tanúi.

Szimbióta vagy parazita?

Élettani szempontból semmi nem indokolja az állandó gondolkodást. Az embernek mégis folyamatosan dolgoztatnia kell rendellenesen nagyra nőtt agyát, hogy mémeket szaporítson. Még a közvetlen érzékszervi tapasztalás is elválaszthatatlan a gondolkodástól, illetve a nyelvtől, és rajta keresztül a mémektől. Képtelenek vagyunk egy színt vagy alakot gondolatok – a nevéhez társuló asszociációs háló – nélkül látni, és ugyanez érvényes a többi érzékszerv érzetadataira is. Azaz képtelenek vagyunk a dolgokat önmagukban szemlélni, mint teszik azt a többi faj tagjai, mert az információs háló pókhálóként tapad mindenre, akár tudatosítjuk, akár nem.
mint a kábítószer
Mivel információ nélkül a betelepedett idegen „organizmus” elsorvadna, a szerencsétlen harmadik csimpánzt információfüggővé tette. Ezért halunk bele szó szerint – akár pszichoszomatikus eredetű betegség, akár őrült ámokfutás, akár szimpla öngyilkosság formájában – az unalomba, ha nincs élmény, szórakozás, gondolat, pletyka, vagy bárminemű újdonság, ami izgalmat okoz, akár szenvedésként. (Vö. ezzel, hogy a háborúkban jóval kevesebb a depressziós ember és az öngyilkosság.) E függőség persze éppolyan csapdahelyzetbe juttat, mint a kábítószer. Az információkkal ugyanis egy idő után telítődünk, ezért mindig újakra és mindig többre van szükség – éppen ezt példázzák a divatok, legyen szó akár ruha-, szellemi- vagy éppen politikai divatokról. Telítődünk a gondolatokkal éppúgy, mint az élményekkel – ezt nevezzük unalomnak. Ezért mindig újabb és újabb élményekre/gondolatokra van szükség, ráadásul egyre erősebb ingereket kiváltókra. Az egyre erősebb ingerek révén viszont egyre jobban tompulnak az érzékek, tehát további újdonságokra, s velük még erősebb ingerekre van szükség – és ez így megy a végső kollapszusig.

Az információfüggőség még olyan élettani jelenségekben is megnyilvánul, amikor nincs információ. Az agy elkezdi a maga kábítószerét termelni, s ennek hatására az elme képeket vetít magának, kvázi szórakoztatja önmagát. (Hasonlóképp, mint amikor a táplálék fogytával a test egy darabig még táplálja magát tartalékaival.) Erre alapultak egyes ősi vallási formák (pl. a sámánizmus) speciális extázistechnikái, de erre építenek az ún. szamádhi-kádak is, amikor a látomásvadász „spirituális turistát” testhőmérsékletű vízbe teszik, és minden külső ingertől elvágják. De ezt figyelhették meg önmagukon – hatalmas szenvedések árán a pusztaságba és barlangokba kivonuló remeték is, mikor az ingerszegény környezet mindenféle hallucinációkat váltott ki belőlük. (Vö. sivatagi atyák lidérces víziói, Szent Antal megkísértése és hasonlók.)
valóságos torzszülött
Az információtermelés érdekében az Idegen az ember elődjét testileg is átalakította, mert a „mémekkel beindított és serkentett szelekciós nyomás az agyméret döntő növekedését idézte elő.”[15] Az emberi magzat testének növekedése még ugyanolyan ütemű, mint a többi főemlősé, az agy azonban tovább folytatja a növekedést. És persze átalakult több más szerv is, ezek közül legfontosabb a gégefő. A gégefő sokkal alacsonyabban helyezkedik el bennünk, mint más főemlősökben, ami a hangképzés sokkal nagyon változatosságát teszi lehetővé, s így alkalmas szerve a nyelvnek. A mémek idézték elő, hogy a nyelv létrejöjjön, s a nyelvi képesség tulajdonképpen a mémeknek nyitott szelektív előny, a nyelv elsődleges feladata így a mémek terjesztése.[16] Summa summarum, a többi állatfajhoz képest az ember valóságos torzszülött, olyasmi, mint egy meg nem született főemlősembrió: csupasz teste fejletlen, viszont aránytalanul nagy a feje. (Vélhetően ez a látványos testi különbség is nagyban közrejátszott az emberi minőség tudatának kialakulásához, a többi emlőstől való látványos különbség érzésének megjelenéséhez.) Egyébként már a főemlősöknél „sincs rendben” minden, mivel agyuk ugyan más fajokéval azonos arányban növekszik, testük növekedési üteme viszont lassúbb, s ez remek előfeltétele volt a mémtelepként funkcionáló szerv későbbi természetellenes növekedésének.

Jelenetfotó A zéró elmélet (2013) című filmből, sfmag.hu

Jelenetfotó A zéró elmélet (2013) című filmből, sfmag.hu

A gondolkodás persze óriási energiát igényel, ami a kultúrát alakító egyedeknél a biológiai lét, ezen belül is főként az utódnemzés rovására megy. „A túlterhelt tudományos kutató vadul küzd azért, hogy elolvassa az összes új szakmai közleményt. A kimerült orvos képtelen lépést tartani az egészségügyi ellátásban bekövetkezett újabb változásokkal, és naponta egyre hosszabb ideig dolgozik. A hirdetési ügyintéző előtt felhasználásra váró új ötletek halmozódnak. A szupermarket pénztárosnőjének meg kell tanulnia a számlaadás legújabb műszaki fogásait, ha nem akarja elveszíteni állását. Az Internet terjedésével mind több ember kerül kapcsolatba a világhálóval, és óhatatlanul szükségessé válik számukra, hogy rengeteg időt fordítsanak az új mémekkel való foglalkozásra. A számítógép megszállottjai egyre inkább azoknak a mémeknek a rabszolgáivá válnak, amelyekkel játszadoznak, mintsem azoknak a géneknek, amelyeket hordoznak” – írja Susan Blackmore.[17]
mémszaporítás
Ha belegondolunk, nem volt ez másként eddig sem, csupán a kevesebb mém kisebb hatásfokon működött a kulturális evolúció szempontjából. Mindenesetre érdemes ez ügyben a „nép ópiumára”, illetve annak túladagolására: a vallási fanatizmus jelenségére gondolni, amely megtiltotta az adott eszme hordozójának, hogy utódokat nemzzen, egész létét az eszme terjesztésének kellett szentelnie, vagy akár életét is föl kellett áldoznia. De hasonló eredménnyel működik ennek ellentéte, a kulturális evolúció két fontos mozgatórugójára: az élvezetre és egoizmusra építő mémtermelő gépezet is. A régi társadalmakban viszonylag kevés ilyen „mémterjesztő robot” volt. Ma viszont a mémek egyre nagyobb ütemű sokasodásával egyre több ember válik biológiai létét lefokozva a mémszaporítás öntudatlan, engedelmes eszközévé. Ergo: a kultúra, vagy ha úgy tetszik: a szellem arra kényszeríti az emberi fajt, hogy elvágja saját biológiai gyökereit.

Mivel a mémek evolúciója és a tárgyi kultúra fejlődése ugyancsak elválaszthatatlanok egymástól, a harmadik csimpánz tárgyszeretete értelemszerűen egyike volt az alkalmassági kritériumoknak, hogy az alien hordozójává váljék. A tárgyak kb. 30 000 éve, a felső paleolit idején kezdtek sokasodni, s egyben finomodni. Az emberi populáció is növekedésnek indult, ugyanis a csoportok egyre több és egyre jobb minőségű eszközeik segítségével egyre nagyobb kihívásoknak tudtak megfelelni, de mindenekelőtt olyan életkörülményeket teremteni, ami kedvezett szaporodásuknak. Az életkörülmények javulása következtében viszont még több tárgy jött létre, ami a népesség további növekedéséhez vezetett – ez a folyamat lényegében mindmáig tart. És a mi szempontunkból a lényeg: a tárgyakkal együtt a mémek is jócskán megsokasodtak.

A népesség növekedése másik folyamatot is elindított: különféle csoportok váltak el egymástól és vándoroltak el, létrehozva saját „telephelyüket” és kultúrájukat. Az új territóriumokon az emberek megint elszaporodtak, ami újabb csoportok, s velük új telephelyek létrejöttéhez vezetett. A nagyobb létszámú csoportok viszont egy idő után összetalálkoztak, mivel a népesség növekedése miatt nem maradhattak egymástól elszigetelve. A találkozás szövetségek létrejöttéhez és új, még nagyobb csoportok kialakulásához vezetett, ami fölpörgette a kulturális evolúciót: az immár jóval nagyobb számú, egymással rendszeresen kommunikáló elmék kiváló táptalajt biztosítottak a mémek további szaporodása számára. De a kulturális evolúció fölgyorsulását segítették a mémek másolása közben történt, egyre gyakrabban előforduló „hibák” is. Miként a népességnövekedés és technikai-technológiai fejlődés kapcsolatának esetében, itt is egyfajta „visszacsatoláson” alapuló, egymást erősítő-generáló folyamattal szembesülünk: a pontatlan másolásból eredő „memetikai mutációk” elősegítették a kreativitás fejlődését, ez viszont a mémek további szaporításának elsődleges „eszközévé” vált.
túl sok és túl komplex
Az igazi átalakulás a neolitikus forradalommal kezdődött, a mezőgazdasággal és vele a letelepedésből adódó életformával, a városok és a tagolt társadalom létrejöttével, vagyis a kezdeti civilizáció megjelenésével. Az élővilág szempontjából e változás végzetesnek bizonyult, mert a földműveléssel és az állattenyésztéssel először avatkozott be valami külső erő művileg az addig spontán kiválasztódásba. Az elsődleges biomasszából másodlagos biomassza jött létre az ember, pontosabban a mémek révén. Memetikai szempontból ennek a forradalomnak a csúcspontját a külső információtárolók – a képi szimbólumrendszerek, majd az írás – megjelenése jelentette. Ezt az emberi agy korlátozott kapacitása követelte meg, mivel ekkoriban az ismeretek java része már túl sok és túl komplex volt, hogy közvetlenül meg lehetett volna tanulni. Az elme „kiegészítői”, illetve „külső tartozékai” – akárcsak a népességnövekedés, a letelepüléssel járó életforma és a kreativitás – nem egyszerűen tárolni segítették az immáron hatalmasra nőtt információt, de annak további folytonos növekedését is előidézték. A külső tárolókban – agyagtáblán, könyvekben, falfeliratokon stb. – lévő információ elvileg puszta potencialitás, azaz „lefagyasztott” állapotban van, ám mindig készen arra, hogy a vele érintkezésbe lépő gyanútlan elmébe hatoljon, s ezáltal tovább replikálódjon. A mémuralom a kapitalizmussal érte el (eddigi) csúcspontját. A neolit forradalom óta nem volt ilyen mérvű változás. A kapitalista társadalom az első, amelyik a természet és önmaga ellentmondásai és hibái adta kihívásokra szinte kizárólag kulturális (és nem biológiai) válaszokat ad, s ezzel a kultúra totális dominanciát nyert az emberi lét fölött.

Jelenetfotó a Metropolis (1927) című filmből, thefocuspull.com

Jelenetfotó a Metropolis (1927) című filmből, thefocuspull.com

A memetikai fejlődés hatására jócskán átalakult a környezet. Ebben az új, „ember alkotta” (valójában mémek által létrehozott) környezetben a változás irányát a mémek szelekciója határozta meg, és nem a géneké. (Mivel a kultúra kezdte szabályozni az ember szaporodását.) A kulturális evolúció ráadásul úgy alakította át a környezetet, hogy az ember szaporodásának és „tökéletesedésének” kedvezzen, s ez lehetővé tette a mémek további sokasodását, ami tovább alakította a környezetet: az ember és önmaga számára még kedvezőbb körülményeket teremtve. Tökéletes szimbiózis. Ami első látásra – már ti. a biológia elemi szempontjait figyelembe véve – a testét adó majomfajnak jól jövedelmezett, hiszen leigázta (esetenként kiirtotta) a többi fajt, s versenytárs híján óriási mértékben elszaporodott: 1950-től 2000-ig a Föld népessége 2,5 milliárdról 6,1 milliárdra nőtt, s az előrejelzések szerint 2050-re eléri a 8,9 milliárdot. Csakhogy az eddigi előny egyre inkább az ördög aranyának bizonyul: a túlszaporodás szorosan összefügg a bioszféra ismert átalakulásával: zsugorodnak az erdők, pusztul a talaj, csökkennek a víztartalékok, évről évre egyre több ökológiai rendszer omlik össze. És a folyamat vége a csupasz majom végét is magával hozza: fejletlenebb része elpusztul, fejlettebb része átalakul. Ahogyan a népesség növekszik, a természeti erőforrásokból származó fejenkénti élelmiszer-mennyiség nem csupán az életminőséget, de sokszor magát az életet is fenyegeti. A huszadik század közepe óta az egy főre jutó gabonaföld a felére zsugorodott: 0,24 hektárról 0,12 hektárra.
kárhozatba visz
A szellem tehát bukott angyal, mondhatni: Lucifer, azaz „Fényt Hozó”; elhozta a tudást, ami a kárhozatba visz. De ez csak költői hasonlat, s evolúciós szempontból értelmetlen. A természeti környezet rohamos pusztulásáért senki nem felelős, mert nincs olyan, hogy „ember”. Amit embernek nevezünk, az öntudatlan, csupasz majom és egy öntudatlan idegen szerveződés életközössége. Az előbbi az utóbbi „parancsait” követi, ami pedig szintén nem felelős, hiszen csak életteret alakít ki magának, azt teszi, amit bármely növény, rovar vagy baktérium. A tudatosság nem „tudatos”. Mémszaporító, környezet-átalakító szerv csupán. Így érthetjük meg azt az elemi és leküzdhetetlen ösztönzést, megállíthatatlan mechanizmust is, ami félresöpör minden, a természeti környezet pusztulásának megállítását célzó kezdeményezést és megfontolást. Valóban szimbiózisról beszélhetünk? Nem parazita inkább a szellem?

A csupasz majom vége

Egyes rendszerkritikusok szellemesen rámutattak, hogy a világunkat jelenleg meghatározó memetikai mutáns, a kapitalista egyfajta szenvedélybeteg: a profit iránti kielégíthetetlen, kóros vágyban szenved. E metafora emberi (lélektani és társadalomtudományi) szempontból a probléma mélyére hatol. Ha ugyanis a kapitalista szenvedélybeteg, benne – s egyben az általa meghatározott és irányított társadalomban, sőt, az egész kultúrában – a betegség legtöbb jellemzőjét megtaláljuk. Elsősorban a kielégíthetetlenséget és az önkontroll, a tudatosság, a tervezés, a holnapra gondolás hiányát, s nem utolsósorban az önpusztítást, mert a „játékos akkor is tovább játszik, ha nyer, akkor is, ha veszít”. Ráadásul más szenvedélybetegségektől eltérően a kapitalista vágyának tárgya virtuális. Más szenvedélyekkel (pl. a szerelemmel vagy a droggal) szemben a profit iránti hajsza a „mennyiség szenvedélye”, „mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól”.[18] Így veszélyes illúzió rabjai vagyunk: a világ egyre racionálisabbnak látszik (és részleteiben az is), ám fő folyamatait irracionális és infantilis vágy irányítja, aminek egyenes következménye az emberiség, sőt az egész Földgolyó létfeltételeinek fölélése. Most azonban egészen másként kell közelítenünk a jelenséghez: az idegen létforma kiiktatja a természeti környezetet, és kellemes lakhellyé rendezi be magának a bolygót. A kapitalista pedig ennek a lebontó folyamatnak egyik eszköze.

Jelenetfotó a Napfogyatkozás (1962) című filmből, davidsaulrosenfeld.com

Jelenetfotó a Napfogyatkozás (1962) című filmből, davidsaulrosenfeld.com

A végstádium látványos szimptómája a kóros egoizmus eluralkodása is, amit sokan tévesen individualizmusnak neveznek, s ami nem csupán a jelenlegi társadalmat, de a kultúra egészét meghatározza. Ami külön ironikus, hogy a „vállald önmagad”, „légy egyéniség” és az ehhez hasonló, naponta az agyakba táplált szólamok jelentésével ellentétben nem valódi egyéniségek születnek, hanem olyan uniformizált és konzumerizált pszeudo-individumokat gyártanak futószalagon, akikből aztán szociokulturális minta válik. A mesterségesen kreált sztárokat és közszereplőket utánozza a nagy tömeg, s az emberek jó része az utánzat utánzatává silányul.
érzelemtermelés
Kevésbé látványosabb, ám annál fontosabb jelenség, hogy az egoizmus térhódításával a társadalmi és az érzelmi élet fő vezérlőjévé a „minimális ráfordítással maximális hasznot” elve vált. Ennek egyenes következménye a vágy fokozatos megszűnte a közösségi lét után, az empátiahiány és az atomizálódás, valamint a narcisztikus személyiségek tömeges megjelenése és uralomra jutása. Azoké a robotszerű figuráké, akik kapcsolataikban folytonosan méricskélnek, számítgatnak, állandó „érzelmi többletbevételre” törekednek, amit azonban nem viszonoznak – Szalai Erzsébet szavaival: „nem forgatnak vissza az érzelemtermelésbe” –, mert pozíciójuk, azaz egójuk folytonos erősítésére használják. (Azaz pontosan úgy használják az érzelmeket, mint a márkás cuccokat.) Ha viszont ezeknek a hús-vér androidoknak a száma egy bizonyos tömeget meghalad a társadalomban, előbb-utóbb elfogy a „befektetnivaló”, hiszen mindenki csak kapni akar. Az érzelmi tartalékokat kvázi fölélik. De a narcisztikus személyiség kultúránkban általános ideállá vált, egyre kevesebb ember akad, aki a kapcsolatok fönntartását, működtetését számítgatás nélkül hajlandó „finanszírozni”.[19] Az elembertelenedés tehát szó szerint értendő; minden szentimentális mellékíz nélkül: az énprincípium (a „lélek”) a megszabadulást jelenti minden emberitől, öncélú, önmagáért való, vegytiszta – végső soron személytelen – ego jön létre. E fantomszerű létező kinőni látszik az embert, s további terjeszkedése érdekében immár élettelen eszközként használja tovább hordozóját, a testet éppúgy, mint az érzéseket. Önfejlesztő szoftver, ami a hardvert is alakítja.

A jelenlegi világrend fundamentumát képező fogyasztói gondolkodás – ami ugyebár a csupasz majom primitív tárgyszeretetére apellál – a kapitalizmussal végletesen kórossá vált, ráadásul közvetlen összefüggésbe hozható az ego átalakulásával is. Amellett, hogy a „vedd meg – fogyaszd el – dobd el” gondolkodásmódja az egész világot egyetlen hatalmas szemétdombbá változtatja, hagyományos emberi szempontból olyan mentális károkat is okoz, amit jelenleg fölmérni se tudunk. Az ember az elmúlt évezredekben nem arra szocializálódott, hogy személyes tulajdonát képező tárgyait állandóan lecserélje – erre módja se nagyon volt –, így kialakult az énhez hozzánövő, sőt, a személy integráns részét képező tárgyak kultúrája, ami nem csupán a kedvenc használati tárgyakban vagy emlékekben, hanem a szakrális tárgyakban (mágikus- vagy kultusztárgyakban) is testet öltött. A tömegtermeléssel egyre kevesebb tárgynak van „valódi” (értsd: nem pénzben mérhető) értéke. A „kedves tárgyak” inkább a legszegényebbeknél és a leggazdagabbaknál maradnak meg, mert az előbbiek nem engedhetik meg maguknak az állandó újítást, az utóbbiak viszont egyedi gyártmányokat, műkincseket birtokolhatnak. A fejlett társadalmak többségét alkotó-fenntartó középrétegek tárgykultúráját szemlélve sajátos változásoknak lehetünk szemtanúi: már nem is egy jó minőségű vagy márkás termék, hanem márkás, ám jobbára egyforma cuccok egyre gyakoribb cseréje jelenti a státuszszimbólumot. S mivel a birtokolt tárgyak mindenkor az én részei (mondhatni: tárgyakba kihelyezett-kivetített én-szimbólumok), a sűrű cserélés óhatatlanul „oldja” az igazi egót, a hagyományos személyiséget. De ez csak a dolog egyik oldala. Ennél rémisztőbb, hogy a tárgyak új típusú tulajdonosa már nem szereti tárgyait, pozíciója megerősítésére-javítására használja azokat, mivel státuszszimbólumokként hasznosítva a társadalmat manipulálja velük. Azért kell új, nagyobb és márkás autó, vagy öltöny, hogy komolyan vegyenek a tárgyaláskor.

fam9

A kulturális evolúció új, utóbbi évtizedekben bekövetkezett, és egyre inkább általános érvényűvé váló fordulata tehát erodálja a hagyományos én határait (is), egyik közvetlen következménye ennek, hogy ami pár évtizede elfojtásra ítélt indulat, vágy és szenvedély volt, vagy devianciának számított, mára nyíltan vállalható – sőt, követendő – magatartásforma lett. Ezzel párhuzamosan azonban a régi, „klasszikus felettes én”-nel támogatott lelki tartalmak ítéltettek elfojtásra, főként az emberi kötődés, a közösség iránti ősi, elemi vágy. Más szóval: lehet a nyilvánosság előtt kendőzetlenül beszélni nemi életünk rejtelmeiről, akár perverzióinkról is, ahogyan lehet részvétlennek, kíméletlennek, trágárnak lenni. Mindez ugyanis „érdekes”, mindezzel „fölvállaljuk magunkat”, ne adj’isten negyedórás médiasztárrá is válhatunk, s a kapcsolati tőkét gyarapíthatjuk. A részvét, a közösségiség, a barátság, a szolidaritás vagy a szerelem érzését azonban el kell rejteni, el kell fojtani, mert nem trendi, sőt, az érvényesülés szempontjából veszélyes.[20] Vagyis paradox módon az egoizmus dominanciájával éppen a valódi individuum került válságba. Ehhez tartozik az is, hogy a jelenlegi világrend az „individuum önmegvalósításának” jelszavával olyan mértékben rombolja a legelemibb hagyományos közösségi formákat – például a családot –, hogy az ifjúkori szocializációból „egyszerűen kiesik az a szakasz, amelyben az egyén elsajátíthatná a közösségi magatartás elemi viselkedésmintáit és (vagyis) ezáltal a majdani önként vállalt közösségek létrehozásának képessége sem alakulhat ki.” Így hullik atomjaira a társadalom, az egyén pedig, aki az „identitás hiányából fakadó önreflexiós deficit” révén helyzetét még csak föl sem ismeri, teljes mértékben kiszolgáltatott minden változásnak és önkénynek.[21]
az identitás megrendülése
Ez utóbbi hatásait tekintve sokban emlékeztet a munkaerővándorlással kialakult új életformára, az ún. „mobilitásra”, amit ugyancsak az individualizmussal hoznak kapcsolatba. A valóságban azonban ez a teljes gyökértelenséget, s vele az identitás megrendülését, majd eltűnését jelenti, mert a mobilitás lényege a „külső” és „belső” mentális elszakadás és elszigetelődés mindenfajta közösségtől, csoporttól. A jelenlegi, minden korábbitól eltérő mértékű és minőségű atomizálódás másik oka az ún. „hálózatosodás”: „Az informatizálódó gazdaságra nem a hosszú távú beruházási elkötelezettség a jellemző, hanem a gyors változás. Az információtechnológián nyugvó termelés ebből következően nem tűr semmiféle tartós elköteleződést vagy legalábbis radikálisan lecsökkenti ennek terrénumát. A termelőegységek laza, igen változékony, borulékony szerkezetű hálózatokban kapcsolódnak egymáshoz.” Ennek egyik eredménye az egyre „mobilabb” (azaz gyökértelenné vált és ezért kiszolgáltatott) embertömeg. Ennél finomabb, de legalább annyira végzetes, hogy a modern információs technológiáknak köszönhetően a foglalkoztatottak többsége egyszerűen nem érintkezik fizikai folyamatokkal. Csak a munkaerő egészen kicsiny (és folyamatosan csökkenő) hányada kapcsolódik közvetlenül a „materiális folyamatokhoz”, nagyobb része a termelés szellemi előkészítésében, vagy a különféle szolgáltatásokban és a vevőkkel fönntartott kapcsolatokban hasznosul. „Ez a fajta munka igen könnyen kihelyezhető, igencsak alkalmas arra, hogy a vállalathoz csak lazán kapcsolódó távmunkára álljanak át, ellentétben a futószalagok mellett végzett hagyományos munkafajtákkal.”[22]

Ezek a tendenciák nem csupán egy tökéletesen atomizált, de az anyagi – főképp a biológiai – valóságtól szeparált újfajta emberi populációt mutatnak, s ez a populáció az emberiség kisebb részét teszi ki. Mi történik vajon a nagyobb részével, a szegényebb országok lakóival, akik kvázi megmaradtak biológiai lényeknek, és a hagyományos emberi sémák szerint élnek? Ők fölöslegesek. A harmadik világ rohamosan növekvő népessége nem jár olyan jól, hogy a nyugati kultúra emberéhez hasonlóan kellemes zombi-létre és/vagy csöndes eutanáziára számítson. Mivel a tőke minden ellenkező híreszteléssel szemben egyáltalán nem terjeszkedik „korlátlanul”, vagyis nem terjeszkedik a perifériák felé – de még a félperifériák felé is csak korlátozott mértékben –, egyre nő azok száma, „akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen a létük vált feleslegessé és ezért előbb-utóbb kérdésessé is fog válni.”[23]
a készletek végesek
A fölvetés rémisztő, nem is sokan merik a témát feszegetni, vagy ha valaki megteszi, paranoiásnak nyilvánítják – ennél a pontnál általában elvarratlan szálakat találunk még a problémát fölemlíteni merészelő művekben is. Pedig óhatatlanul adódik a végkövetkeztetés: a szocialista tábor összeomlása után a tőke megkezdte „végső szabadságharcát”, értsd: egyre kevésbé van kedve finanszírozni a világ szegényeinek eltartását – azaz visszaadni valamit abból, amit elvett. A sokat hangoztatott önfenntartás sem igen működik, s egyébként is: a készletek végesek, miközben a természeti környezet pusztul, ám a népesség töretlenül növekszik tovább, minden „természetes”, „hagyományos” szelekciós tényező dacára. Ez egyre nagyobb feszültségeket generál, ami helyi konfliktusokba, terrorizmusba, vallási fanatizmusba csapódik le, és végletes szörnyűségeket produkál. (Lásd Ruandát.) Mindez „nem érdekes”, míg nem fenyegeti a centrumországokat, amelyek stabilitására és biztonságára már egy nagyobb méretű humanitárius katasztrófa is veszélyes lehet, méghozzá politikai, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt. Nos, e helyzetben a pénzhatalomnak alávetett politikai hatalom két dolgot tehet: vagy megpróbál mégiscsak „finanszírozni”, vagy elkezdi a „feleslegesek” likvidálását. Természetesen nem hagyományos módon, mert kultúránk ezt nem tudná elviselni. A nanotechnológia és a biológiai kutatások viszont kínálnak bizonyos lehetőségeket nagyobb embertömegek „csöndes és fájdalommentes” kiirtására – amire többek között a neoluddisták (Ted Kaczynski és követői) a maguk keresetlen módján ugyan, ám némi joggal hívják föl a figyelmet. Egy csöndes népirtáshoz a helyi háborúk és az amúgy is megszokott természeti csapások és járványok remek hátteret szolgáltatnának, így a valós történést senki nem venné észre.

Egyébként a „fölöslegesek” egy része máris rabszolga (a szó egészen hagyományos értelmében), vagy eleven szervbank, hiszen ezeknek az embereknek testükön kívül nincs más tőkéjük – még a munkaerejük sem. Ezek a már meglévő dehumanizálódási tendenciák az emberiség végletes kettészakadása felé mutatnak. Pár évtized, s talán filozófiai vitákat rendeznek arról, hogy az immár más fajként kezelt leszakadtaknak vajon van-e lelkük és szellemük. Olyan vitákat, mint a frissen fölfedezett és a konkvisztádorok által tömegesen irtott indiánokról, vagy az antik világban a rabszolgákról folytattak. Már ha lesznek még ilyen „lények”.

Suttogás a sötétben

Az átalakulás persze hosszabb távon a „nyerteseket” se hagyja meg. A transzhumanizmusnak nevezett irányzat hívei a jelenlegi változásoktól már most egy evolúciós ugrás, illetve egy új, biológiai korlátait áthágó magasabbrendű faj létrejöttét remélik. A mozgalom, amelynek máris számos követője és több intézménye van (Extrópia Intézet, Előrelátás Tőzsde, Transzhumanista Világszövetség stb.) ósdi előítéletként kérdőjelezi meg az emberi állapot lényegi megváltoztathatatlanságának hitét. Aki, úgymond, elhárítja ezt a „mentális akadályt”, annak számára elképesztő lehetőségek tárulnak föl.
újjáélesztés
Néhány ilyen lehetőség: szuperintelligencia mesterséges alkotása, amely képes klasszisokkal fölülmúlni a legjobb emberi elméket, ideértve a tudományos kreativitást, a gyakorlati bölcsességet és a társadalmi képességeket; egész életre szóló érzelmi jólét a gyönyörközpontok stimulálásával; személyiségpirulák; sohasem érzett többsíkú élvezetek a génterápia és új gyógyszerek révén; a személyiség módosítása; molekuláris nanotechnológia; befagyasztott emberek újjáélesztése; génterápiával hosszabbított élet, sőt, az öregedési folyamat megállítása a szervezet fiatalító és regeneráló mechanizmusainak gerjesztésével. És persze az Internet fejlesztése, az összekapcsolt, hálózatos világ szédítő lehetőségei. A szoftverfejlődés révén egyre tökéletesebb virtuális valóságok hozhatók létre, amelyekbe a tudat is föltölthető lesz az agy szinaptikus mátrixának szkennelésével és számítógépes szimulálásával. Így az anyagi formából átköltöznénk egy tisztán digitális szubsztrátumba – mondhatnánk: szellemi világba.[24] A transzhumanista David Pearce egy olyan „Darwin utáni” kort jósol, amelyben a kellemetlen élményeket kiküszöbölik, és az érzelemvilág másból sem áll, mint a boldogságérzet különböző fokozataiból. És mihelyt tömegesen elérhetővé válnak a hangulatjavító szerek és génterápiák, az „Éden-tervezés” realitássá szilárdul. De gyönyörszerzés rejlik az agy neurális hálózatának szimulációja mögött éppúgy, mint a virtuális valóságok létrehozása, vagy az agy stimulálása és hasonlók mögött. És persze a halálfélelem, vagy inkább: az élet megtagadása, az eltávolodás vágya. Majd mindegyik nagyobb vallás a gyönyör, az élvezetek és a kényelem hajkurászásában látta a kárhozat gyökerét. Bár a transzhumanizmus magát gyökeresen új gondolkodásmódként aposztrofálja, az árnyékát átlépő Új Ember ideája egyáltalán nem új, előzményeit ott találjuk az alkimisták vízióiban, majd az Übermensch gondolatában.

Jelenetfotó a Robotzsaru (2014) című filmből, vignette2.wikia.nocookie.net

Jelenetfotó a Robotzsaru (2014) című filmből, vignette2.wikia.nocookie.net

Sokan talán úgy gondolnák, a transzhumanisták hagymázait nem föltétlenül kell komolyan venni, mozgalmuk amolyan szektaféleség, extrém irányzat. Csakhogy lidérces elképzeléseiket a jelenlegi világrend működtetőinek egy része is osztja. Legalábbis erről árulkodik A következő 50 év – A tudomány a huszonegyedik század első felében című kötet, ami már nem néhány fantaszta marhaságait tartalmazza. Ebben ugyanis a világot jelenleg mind politikai, mind gazdasági, mind kulturális téren egyre erősebb nyomás alatt tartó birodalom vezető értelmiségei írják le saját nagyon is komolyan vett vízióikat a tudományos fejlődés irányáról és lehetőségeiről. Pontosabban arról, hogy miféle létformát, miféle valóságot is szánnak az emberiségnek, méghozzá a belátható, közeli jövőben. A szerzők között találunk biológust, vegyészt, matematikust, kozmológiával foglalkozó csillagászt és elméleti fizikust, és persze ott vannak a kognitív tudományok művelői, a pszichológusok, valamint a mesterséges intelligencia-kutatók.
robot-baktériumok
Nos, itt ugyanígy szó van mindenről, ami a sci-fi antiutópiák és rémtörténetek kedvelőit lázba hozná, az agyba beépített inplantátumoktól kezdve a műanyagemberig. Csak ezek a víziók halálosan komolyak. Marc Hauser írása, a Felcserélhető elmék például a következő szavakkal kezdődik: „Gondolkozzunk el az alábbi furcsaságon! Egy csirke, amelyiknek az agya egy része egy fürjé, úgy biccenti a fejét, mint a fürjek, de úgy csipog, mint a csirkék. Egy hetvenéves, Parkinson-kóros, kerekesszékhez kötött ember megkapja egy disznó agyának egy részét, és rövid idő múlva már úgy golfozik, hogy semmi sem emlékeztet a sertéstől származó segítségre. Ez nem tudományos-fantasztikus történet Douglas Adams tollából. Ez tudományos tény.”[25] Richard Dawkins szerint pedig nemsokára létre lehet hozni a valódi Jurassic parkot, ahol a dinoszauruszok géntérképének föltárásával újból foguk nőhet a madaraknak, a kígyóknak meg lábuk. Azt is tervezik, hogy az emberi géntérkép mellett föltérképezik a csimpánz génállományát is, majd rekonstruálnák a Hiányzó Láncszemet. Mi több: létrehoznának egy valódi Australopithecust, azaz a rekonstruált génkészletet bevinnék az emberi petesejtbe, s ezzel megcsinálnák az Afrikában megtalált Lucy élő mását. „Egy közöttünk élő, lélegző Lucy létezése örökre megváltoztatná az erkölcsről és a politikáról alkotott, öntelt, emberközpontú gondolkodásunkat.” – hangzik az igen kifinomult morálra és okos mértékletességre valló filozofikus végkövetkeztetés. Dawkins amúgy malíciózus bosszúsággal kesereg azon, hogy vélhetőleg még 2050-ben is lesznek olyan avítt moralisták és teológusok, akik e nagyszerű dolgokat akadályozzák.[26] A legfigyelemreméltóbb írás azonban a címével is sokatmondó Az ember és a gép egyesítése című esszé, melynek szerzője nem akárki. Rodney Brooks az USA elsőszámú tudományos intézménye, a Massachusetts Institute of Technology mesterséges intelligenciát kutató laboratóriumának igazgatója és a Robot Corporation elnöke, s egyben főmérnöke. Azé a cégé, amely a játékipar mellett az olajiparban és a hadiiparban is nagyban érdekelt. „A MIT laboratóriumában, amelynek igazgatója vagyok, nap mint nap világosan látom ennek az átalakulásnak a jeleit. Felszámoltuk azokat a tisztaszobákat, amelyeket szilíciumchipek előállítására használunk, és átalakítottuk őket olyan ’nedves’ laboratóriumokká, amelyekben különböző programokat gének meghatározott sorrendjévé transzformáltunk, amely génkészleteket azután valamilyen szervezet génkészletébe illesztve robot-baktériumokat tenyésztünk ki.” Brooksék harminc év alatt el akarják érni, hogy a fa asztal alakúra nőjön, így nem kell földolgozni.[27]

És mi a helyzet az emberrel? „Testünk és a gyárainkban előállított anyagok azonosak lesznek. Talán elménkben képesek leszünk különbséget tenni közöttünk, mint ahogy ma meg tudjuk különböztetni saját életkörülményeinket a tojásgyárakban nevelt szárnyasokétól. Ahogyan az efféle gondolatok árnya ráirányítja a figyelmet létezésünk korlátaira, úgy fog megváltozni a magunkról mint fajról alkotott képünk. Lassanként egyszerűen csak az ipari infrastruktúra részének fogjuk tekinteni magunkat” – vidít föl Brooks. Az implantátumok fejlesztése kapcsán a szerző ugyancsak ujjong, milyen nagyszerű lesz, amikor agyunk egyenesen és közvetlenül kapcsolódik a netre, s a számítógép egere a fejünkben lesz. Vagy: „Ésszerűnek tűnik feltételezni, hogy 2050-re a fogantatáskor nemcsak a gyermek nemét tudjuk beállítani, hanem ezen túlmenően számos fizikai és lelki tulajdonságát, személyiségjegyét…” Persze fölvetül a kérdés, vajon „erkölcsös cselekedet-e az emberi élet manipulálása”? Ám ez rókafogta csuka – csukafogta róka, mivel éppen az ember mesterséges átalakításával veszítik el értelmüket és értéküket alapvető fogalmaink, amit Brooks ki is mond: „Kinek a szempontjából tekintünk valamit ’élőnek’ és ’emberinek’”? Ez a lényeg tehát, illetve: „Nem kötnek többé a darwini evolúció keretei.”[28]

Mindennek kapcsán térjünk vissza egy pillanatra az embodied mindhoz. Az elmélet alkalmazásai ugyanis azóta megjelentek a nyelvészetben, a filozófiában és a pszichológiában. De nem csak ott, sőt, ezek inkább elhanyagolható kulturális melléktermékek. A „megtestesült elme” fontos gyakorlati célt szolgál: a mesterséges intelligencia- és robotkutatást. „A kutatók észrevették, hogy a szimbolikus reprezentációk nem alkalmasak egyes problémák kezelésére. Egy robotkar vezérlése szimbolikus módon úgy történne, hogy az irányítórendszer a kar egy analitikus modelljét működteti, ennek alapján olyan célokat tűz ki, amelyeket a robotkar állapotaiként határoz meg, majd terveket készít arra, hogy hogyan lehet ezeket az állapotokat elérni. Ez azonban a fellépő reprezentációs és következtetési problémák bonyolultsága miatt így nem működik. De azért sem, mert mindig közbejön valami. Lehet ez valami külső dolog, például mechanikai akadály, de a vezérelt rendszer maga is változtatja a tulajdonságait, a csapágyakban növekszik (vagy csökken) a súrlódás, deformációk lépnek fel – egyáltalán, lehetetlen pontosan előre látni mindazokat a valós helyzeteket, amelyekben a célt meg kell valósítani.
lehetséges viselkedések
Ott van ugyanakkor maga a robotkar és annak a környezete, amely minden pillanatban ’tudja’ a saját állapotát – ezt rendszerint azzal a metaforával fejezik ki, hogy a robot (és a környezet) legjobb modellje saját maga. Meg lehet próbálni tehát magát a robotot felhasználni a probléma megoldására. Nem kell leírni az adott helyzet jellemzőit, lehet rá építeni anélkül is. Olyan fogalmak születtek meg ezzel kapcsolatban, mint az autonóm robot, szituált cselekvés, viselkedésválasztás, viselkedés-alapú robotika és hasonlók. Ezek az újfajta robotok a cél és a mozgás szimbolikus reprezentációi helyett az aktuális mozgás és a funkcionálisan definiált cél közötti különbség alapján működnek. Például egy tojás megfogása esetén a hibajel egyik komponense a fizikai távolság lehet. A vezérlés a környezet és a robot együttes állapota alapján csupán engedélyezi, lehetővé teszi a lehetséges viselkedések egyikét, a megvalósulás a test dolga. Az ehhez szükséges viselkedési repertoárt együtt alkotják a fizikai felépítés által lehetővé tett mozgások, a motorosan tanult viselkedések és az ezekre épülő különböző vezérlési módok – utóbbiak között szerepelhetnek különféle felderítési és közlekedési stratégiák vagy akár más robotok felé irányuló kontaktusteremtési eljárások.” – összegzi a lényeget a téma egyik hazai szakértője.[29] Vagyis az „embergép” metafora saját reciprokát: a gépembert szolgálja.

„És ezek a gépek a maguk megformáltságában egyre embertelenebbekké, egyre aszketikusabbakká, misztikusabbakká, ezoterikusabbakká válnak. Az egész Földet behálózzák finom erőik, áramlataik, feszültségeik végtelen szövedékével. Testük egyre szellemibb, egyre megfoghatatlanabb lesz. Ezek a kerekek, hengerek, emelők már nem mondanak magukról semmit. Ami lényeges bennük, visszahúzódik bensőjükbe. A gépet sokáig ördöginek érezték, és joggal. A hívő szemében a gép Isten detronizálása. Kiszolgáltatja a szent kauzalitást az embernek, és néma, ellenállhatatlan, a végeredményt előre látó mindentudással tűri, hogy az ember mozgásba hozza” – írta Spengler rendkívüli éleslátással még a múlt század elején a gépi evolúcióról.[30] Az ember géppé alakulásának volnánk tanúi? Netán az ember elaltatásának és félretolásának, miközben a gépek fejlődése átlépi a küszöböt, amikor már nincs szükség emberre? Akárhogy is van, úgy tűnik, az embernek, ennek az átmeneti kettős lénynek a csöndes megszűn(tet)ése zajlik.

Illusztráció egy 1919-es kiadású H. P. Lovecraft-kötethez, wikimedia.org

Illusztráció egy 1919-es kiadású H. P. Lovecraft-kötethez, wikimedia.org

Minderre az ideológia jól ismert toposz, amely az extremitásokat mindig is védelmébe vette: a maradiak megint fölöslegesen ijesztgetnek bennünket a változásokkal és elutasítják az újdonságokat. Ez történt többek között nemrégiben, amikor az erkölcscsőszök az érzéstelenítő szerekkel elért szülési fájdalomcsillapítást természetellenesnek titulálták, vagy amikor a lombikbébik ötletét elutasítással fogadták. Most a génmanipulációt az isteni rendbe avatkozásnak titulálják, arról a műbalhéról már nem is szólva, ami a klónozás kapcsán tört ki. „Jószándékú biofundamentalisták, vallási vezetők és ún. erkölcsi szakértők egész hada érzi kötelességének, hogy megvédjenek bennünket mindattól, ami nem illik bele előítéletekkel teli világnézetükbe” – gúnyolódnak a transzhumanisták.[31] Persze igazuk van, amikor a mindenkori fölfedezésekre hivatkoznak. Hozhattak volna más példákat is, például az autót és a vasutat. Köztudott, hogy ez utóbbit annak idején azzal támadták, hogy a mozdonyok füstje mérgezi a gyerekeket. Igazuk van, mert végső soron az egész emberi faj civilizációja természet- és életellenes.
bukott angyalok
A szép új világ apostolairól a dark fantasy klasszikusa, Howard Phillips Lovecraft Suttogás a sötétben című, még a húszas években írt novellája jut eszembe. Ebben az elbeszélésben rendkívül fejlett, ám emberi szemmel legalább annyira visszataszító idegen lények kelnek át az űrön jármű nélkül, saját szárnyaikon, mint a bukott angyalok. Titokban érkeznek a Földre, hogy emberi agyakat szüreteljenek és azt tápoldattal teli fémhengerbe zárják. Így ugyanis reprodukálni tudják annak tartalmát, gépi életre keltve és egyben újraalkotva az adott személyt, s persze fölhasználni mindenféle undok célra. A kiválasztottakon kívül senki nem látja őket, csak suttogásukat lehet hallani, de azt is csak az erre készített speciális tolmácsgépen keresztül, mert eredeti hangjuk nem csupán érthetetlen, elviselhetetlen is az emberi fül számára. Az idegenek kiválasztottja, azaz megtévesztett emberi szövetségese a következőkkel győzködi barátját, a történet főhősét: „A földönkívüliek nem akarnak mást az emberektől, csak békét, nyugalmat, és – egyre fokozódó mértékben – tudományos eszmecserét. Ez utóbbi most, hogy új találmányaink és berendezéseink mindinkább kiszélesítik látókörünket és mozgásszabadságunkat, kezd halaszthatatlanul szükségessé válni, mivel vendégeinknek egyre inkább nehezükre esik a nélkülözhetetlen támaszpontok észrevétlen fenntartása bolygónkon. Az eddiginél sokkal jobban meg akarják ismerni az emberiséget, és szeretnék, ha néhány kiemelkedő filozófusunk és tudósunk többet tudna róluk is. Ezzel a fajta ismeretcserével aztán minden kockázatot ki lehet küszöbölni, és kialakítani egy mindkét fél számára előnyös modus vivendit. Arra, hogy netán le szándékoznák igázni vagy alacsonyítani az emberiséget, még gondolni is nevetséges.”[32] Büszkén újságolja továbbá, hogy a lények őt választották ki hírvivőnek, illetve képviselőjüknek a Földön. A végén persze úgy végzi, ahogyan az egész emberiség végezné: a főhős iszonyodva találja meg használati tárggyá alakított kipreparált arcát és végtagjait, míg agya a tápoldattal teli fémhengerbe zárva pihen.

[1]                 Brihadáranyaka-upanisad 4.4, 3–4. In: Tenigl-Takács László: Upanisadok. Budapest, Ursus kiadó, 1998, 105. o.
[2]                 Az önző gén. Ford. Síklaki István, Budapest, Gondolat, 1986.
[3]                 Dan Sperber: A kultúra magyarázata: naturalista megközelítés. Ford.: Pléh Csaba, Budapest, Osiris Kiadó, 2001.
[4]                 Daniel C. Dennett: Darwin veszélyes ideája. Ford. Kampis György és Kaveczky Péter, Budapest, Typotex, 1989, 373. o.
[5]                 Susan Blackmore szerint ugyanakkor a „Lamarck-típusú evolúció” fogalma nem alkalmas a kulturális evolúció értelmezésére, éppen mert nem vonhatók szigorú párhuzamok a gének és a mémek között, így a biológiai evolúcióra alkalmazott fogalomkészlet egészen egyszerűen nem vihető át a mémek evolúciójának leírására. Lásd: A mémgépezet. Kulturális gének – a mémek. Ford. Greguss Ferenc, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001, 102–103. o.
[6]                 Roger Penrose: A császár új elméje. Számítógépek, gondolkodás és a fizika törvényei. Ford. Gálfi László, Budapest, Akadémiai Kiadó, 439–440. o.
[7]                 Uo. 426–427. o.
[8]                 Blackmore i. m., 75. o.
[9]                 William C. Stokoe: Language in Hand: Why Sign Came Before Speech. Washington, 2001, xiii és 12. o. A mimetikus kultúra kialakulásáról és jelentőségéről az emberi gondolkodás fejlődésében lásd: Merlin Donald: Az emberi gondolkodás eredete. Ford.: Kárpáti Eszter, Budapest, Gondolat, 2001, 151–181. o.
[10]               Egyébként már maga a szakrális tánc is értelmezhető egy szigorú szabályokkal rendelkező szimbólumnyelvként, s mint ilyennek, minden mozdulata egy „mondat”. Mellesleg e kettő: a szakrális tánc és a mudra rokonsága, ill. összefüggése jól ismert tény. Eliade ezekről többek között a következő érdekes információt közli: „Bizonyos mértékig a mudrák is az ikonográfiához tartoznak, mert eredetileg a Buddha testhelyzetének és gesztusainak utánzását jelentették. (…) A tantrikus liturgiában a mudra többféle értelmezést is kaphat, a leggyakoribb szerint valamely tudatállapot „megvalósítása”, hieratikus gesztusok és testhelyzet segítségével”. Mircea Eliade: A jóga. Halhatatlanság és szabadság. Ford.: Horváth Z. Zoltán, Budapest, Európa, 1996, 255. o.
[11]               Donald, i. m., 156. o.
[12]               Penrose i. m., 409–414. o.
[13]               A téma szakirodalma hatalmas, lásd elsőként is Francesco J. Varela– Evan Thompson–Eleanor Rosch: The Embodied Mind. Cognitive Science and Human Experience. Cambridge, Massachusetts, London, The MIT Press,1991; Mark Johnson: The Body in the Mind. The Bodily Basis of meaning, Imagination, and Reason. Chicago and London, The University of Chicago Press, 1987; valamint George Lakoff – Mark Johnson: Metaphors We Live By. Chicago and London, The University of Chicago Press, 1980 alapműveit.
[14]               Mund Katalin: Szűkülő világegyetem? Liget, 2002, júniusi szám, 75. o.
[15]               Blackmore i. m., 119. o.
[16]               Egyes kutatók szerint a nyelv elsődleges feladata eredetileg a pletyka volt. Lásd: Robin Dunbar: Grooming, Gossip and the Evolution of Language. London, Faber & Faber, 1996.
[17]               A mémgépezet. Kulturális gének – a mémek. Ford.: Greguss Ferenc, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001, 207–208. o.
[18]               Szalai Erzsébet: Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… Budapest, Ú-M-K, 2006, 14. o.
[19]               Uo. 29. o.
[20]               Lust Iván: ‘Multimédia-üzemmód’. Kritika, 2002, szeptember, 10–12. o.
[21]                Uo. 25. o.
[22]               Uo. 56. o.
[23]               Uo. 17. o.
[24]               A jelenségről – annak filozófiai és gyakorlati aspektusairól, vonatkozásairól – átfogó képet ad Csordás Attila: Transzhumanisták c. írása (Beszélő 2004, február-március, 94–107. o.), de az interneten (természetszerűleg) igen nagy anyag található, még magyarul is, lásd: transzhumanizmus.lap.hu.
[25]               John Brockman (szerk): A következő 50 év – A tudomány a huszonegyedik század első felében. Ford.: dr. Both Előd, Budapest, Vince kiadó, 2002, 62. o.
[26]               Uo. 154–156. o.
[27]               Uo. 182–187. o.
[28]               Uo. 187. o.
[29]               Kampis György: A gondolkodó test. Magyar Tudomány 2001, 1. szám, 33. o.
[30]               Oswald Spengler: A Nyugat alkonya II. Ford.: Simon Ferenc, Budapest, Európa, 1994, 722. o.
[31]               http://www.transhumanism.org/index.php/WTA/more/183/
[32]               H. P. Lovecraft: Cthulhu hívása. Ford.: Kornya Zsolt, Budapest, Valhalla Páholy, 1993, 66. o.
felső kép | Leonardo da Vinci anatómiai tanulmányrajza