FALRA HÁNYT KÖLTÉSZET

A budapesti észak-déli metró Deák téri megállójában mindkét peronon egy-egy hosszú, betűcsempékkel burkolt falfelület látható. Első benyomásra festékszóróval készült falfirkának tűnik, összefüggéstelen betűk, jelek halmazának, és amikor észreveszi az ember, hogy a fal csempékkel borított, akkor sem gondol többre, mint hogy az ismeretlen művész a mosható, ámde lemoshatatlan graffitit találta föl. Lényegében igaza van, hiszen a metró „underground” atmoszférájához mi más illene jobban, mint a popkultúra e népszerű, sajátos, kiátkozott terméke, mely függetlenségéből, illegalitásából és tekintélyellenes vagányságából ilyenformán művészi elismertséghez jut, műalkotásra alkalmas eszköznek mutatva a falfirkák stílusát. E gesztussal azonban épp a falfirkák akcionizmusát, hódító merészségét, valamint tünékenységét változtatja meg. Az égetett mázas csempékről nem lehet a feliratot eltüntetni, a mű nem titokban és bűnben fogant, nem gyorsan, gyakorlottan és kapkodva. Igaz, azt azért lehetővé teszi hogy erre más falfirkák kerüljenek, és így a díszítőművészeti művé emelkedett felületet birtokba vegye a popkultúra. A hatalom, mely rendelkezik a köztérrel mint megrendelő, szponzor, egy általa fizetett művész alkotásával harcol az ugyancsak köztér birtoklásáért harcoló ismeretlen, sötétben firkáló, ellenálló popművésszel. E harcjáték felülete, mint egy sakktábla mezője: a fal.

képnyelv

Közelebb lépve aztán észreveszi az ember, hogy a falicsempék csupán azért utánozzák a graffitik világát, mert tömegközlekedési köztérre vannak kitéve, és a hely, valamint az olvasási alkalom e képnyelvet kívánja. Az egységes méretű csempék között ugyanis van néhány más méretű és színű, amely megszakítja a betűsorok folytonosságát. Ezek a betétek a többi betűtől eltérő sorrendben neveket adnak ki: Pessoa, Camoes, Petőfi, Ady stb. Felmerül a gyanú, hogy a többi betű is szöveget ad ki, mégpedig nem a köztér falára illőt, nem reklámot vagy felfirkált magánközleményt, hanem irodalmi szöveget. És valóban, nem kis erőfeszítéssel egy-egy szót ki lehet betűzni, mely választékossága miatt nem a hétköznapi használatból eredő kifejezés.

Egy csempe – egy betű. Olyan csempe nincs, melyen csak mondatvégi pont, szavak közti vessző vagy szavakat elválasztó üres hely lenne. Így a betűsorokból az értelmet kereső szemnek kell megalkotnia a szöveget. Még ha sikerül is az olvasónak egy-egy falrészen hosszabb-rövidebb összefüggő szókapcsolatokat találnia, végképp nehézségekbe ütközik, hogy rábukkanjon az egész szöveg olvasási sorrendjének logikájára. A már-már olvasható sorokat hirtelen nagyobb méretű csempebetűk szakítják meg, melyek három betűsort is áthidalnak, de csak az egyikhez kapcsolódnak, a többi betűsor nem itt folytatódik. Az így felfogható szövegtöredékek sosem tudnak egész költeménnyé összeállni. Az olvasást behatárolja a tér és az idő, és úgy tűnik, ez a korlát a műbe eleve belekombináltatott. A betűsorok hosszúak, és csak úgy olvashatók végig, ha az ember az egész peron hosszát végigjárja, oda-vissza többször is. A peron továbbá keskeny, nem lehet annyira hátrálni, hogy a szöveg egésze átlátható legyen. Ráadásul a megértéshez pár perc áll csak az olvasó rendelkezésére: ki tudja, mennyi?, és nem is tőle függ, ha a szöveg kedvéért nem hagy ki néhány metrószerelvényt; vagyis az „elolvasáshoz” ellent kell állnia a csúcsforgalmi időnek.

kilépni a lineáris időből

A költészet ilyen tálalása szememben felhívja a figyelmet a rejtett értékek iránti áldozatvállalásra. Mozgásra kell váltani a passzív várakozást, ácsorgást, láthatóan szembehelyezkedni a tömeg mozgásformájával, ritmusával, nyilvánosan vállalni az érdeklődést, és ezzel kilépni a lineáris időből, vagyis el kell engedni a járműveket, le kell rázni az idő korlátait, át kell kelni a transzcendens időbe, mely az ünnepek, és így a költészet szentséges ideje. Épp itt kell ezt az idővesztést végrehajtani, ahol a lineáris idő a legradikálisabban van jelen, a tömegközlekedésben, ahol az út, az úticél és a menetidő kötelező érvénnyel szabja meg a tömeg cselekvésének ok-okozati értelmét. A tömegközlekedés a szentségtől a legradikálisabban megfosztott térbeli és időbeli linearitás helyszíne, noha maga a közlekedés elvileg a létszférákon áthatoló transzcendens utazás szimbóluma is lehetne.

Az a szöveg, ami az olvasónak a peronon olvasva összeáll, soha senkinek nem ugyanaz. Mindenki a maga változatát állítja össze ugyanabból az eredeti szövegből. A saját költeményét alkotja meg az olvasás mikéntje által, mely kinek-kinek olyannyira sajátja, hogy saját életritmusából, napi szokásaiból ered. Más a szöveg különböző napszakokban, más csúcsforgalomban és késő este; függ attól, hogy a szerelvények milyen ritmusban követik egymást, mennyi időt hagynak az olvasásra, hogy az utazónak mikor szokása itt megfordulni. Mást olvas az ember azon az oldalon, ahol várakozni szokott, és mást kap el a tekintet a szövegből ott, ahová rendszerint csak érkezik. Mást alkot a szem, ha az olvasási irányban sorakozik az ember a tovahaladó tömeggel, és mást, ha az olvasás irányával ellentétesen halad. Aki nap mint nap itt utazik, mást olvas, mint aki rendszertelenül, néha fordul meg itt.

A falra írt költemények olyanok, mintha egy valaha elfeledett régi, titkos világ üzenetei lennének, melyekből csak töredékeket állíthatunk össze, eleve csak töredékeket, ámde ezek a töredékek épp törvényszerű töredékességükkel árasztják, hogy létezik egy minden mögötti hajdani, egységes világ: az eszményi tiszta költészet idilli aranykora.

Ez az értelmező látást munkára ösztönző költői szöveg harcol a vele szemközti falon sorakozó egyértelműséggel, a reklámszövegekkel. Miközben az alternatív graffiti-kultúra eszközeit hivatásossá teszi eme falimű, önmaga mégis alternatív, underground itt a leghivatásosabb popművészettel, a gigantposzterekkel szemben.

Azáltal, hogy egy „magas” költői szöveg graffitivé minősül, nem csupán a graffitit emeli hivatalossá, elvéve annak radikalizmusát, de egyben a költészetet is hétköznapivá teszi, a legszemélyesebb szférából eredeztethető műalkotássá, kinek-kinek saját belső firkájává.

Mondhatnánk, hogy a költészet ilyen nyilvánossá tétele a költészet személyességének visszavétele?

Ami történik, az a leghétköznapibb valóság és a legmegformáltabb létforma, az esztétikum radikális ütközése, vagyis műfajilag happening, akció vagy performance zajlik. Az ütközést azonban nem az előadók személye, teste, jelenléte váltja ki, hanem önmagában egy irodalmi szöveg. A költői szövegnek ezt a megjelenését egy hangsúlyozottan az esztétikum szféráján kívüli, valós közegben nevezhetnénk akár irodalmi happeningnek, egy szöveg performance-ának, melyben a lényeg, hogy a szöveg mint önálló testi valóság kezd működni, testben élő személy valóságává válik.

testbe foglalt szentség

Egy szöveg, még ha töredék is: korpusz, vagyis testbe foglalt szentség. Ha létezik rész, töredék, mely önállóan egésznek tűnik, miközben tudható róla, hogy rész, akkor létezik egész szöveg –, de nem a fal teljes elolvasott szövege, hanem egy szöveg feletti szöveg, a mindenség kinyilatkoztatott, megjelenő testi foglalata.

A betűcsempe-forma a mindenséget magába foglaló szöveg variánsait, egyedi részeit, személyes töredékeit teszi birtokolható tárggyá, személyes testté, így fétissé, mely mágikus összefüggéssé formálja költői szöveg és egyén egymásra találását.

A betűcsempe formájában a variálhatóságot sugallja. A szöveg birtokba vétele tárgyként pedig annak a lehetőségét, hogy a szöveg mint saját alkotás, szabadon változtatható. A világirodalomból számtalan új mű kirakható, ahogy adott zenei hangokból is végtelen számú zenemű alkotható az idők végezetéig.

A szöveg kép is. Tárggyá tett hangzás. Csempe formájában hangsúlyozottan az. A csempevers hazavihető, kirakható a falra, az előszobába, a fürdőbe, a hálószobába az ágy fölé. Új szövegek új és új összefüggésbe hozhatók mint tárgyak a valósággal. A szöveg csempe formájában úgy kép, ahogy egy kotta mint festmény a zene képe lehet. A betűkből kirakott szöveg mint hangjegyekből kirakott zene tárgyiasított képi formában magát a variálhatóságot teszi szemléletessé, hogy minden alkotás az egész megragadása, melynek eszköze és egyben lényege a véges keretekből létrehozható végtelen variáció.

A betűcsempéből kiolvasható lírai sorok szépségének üzenete nem feltétlenül maga a szöveg, hanem az is, hogy ez csempékből állt össze, a mű eredeti szerzője sem alkothatta másképp. Mintha csempékből rakta volna ki fejében. Mindaz a csodálatos hangzás és tartalom a mindannyiunk által ismert és használt néhány véges számú szó variálásával született.

Egy szöveg felbontása a legkisebb látható, variálható egységre nemcsak a szöveg megalkothatóságáról hord üzenetet, hanem a befogadás és észlelés módjáról is. Ami a falra írt szövegből kinek-kinek szövegrészként olvashatóvá válik, mintha magától ugrana ki: egy-egy szó, szókapcsolat, verssor hirtelen kiválik az értelmetlen háttérből. A szöveg párbeszédet folytat az értelmező személyiségével. Úgy tűnik, hogy az érthetővé váló konkrét rész legalább annyira a szövegtől is függ, mint az egyéntől. Mintha az, hogy kinek mi ugrik ki, véletlen lenne, de sorsszerű is: egyénre, helyzetre, napra, időre jellemző véletlen, és a sorsszerűség üzenetének érezhető.

Az így kiugró szöveg olyan, mint a kirakott jóskártya, a felütött könyv mágiája, mely a véletlent a transzcendencia törvényszerű üzenetének közvetítéseként fogja fel. Nem az a kérdés, hogy tényleg üzen-e egy véletlenül megpillantott szöveg, hanem hogy ha feltételezem, hogy üzen az, ami nem azért van, hogy üzenjen, akkor a szöveg pusztán azáltal üzen, hogy ezt elfogadom tőle. A csempékből kinek-kinek kiugró aznapi szövegvariáns az aktuális véletlenben feltételezhető transzcendens kinyilatkoztatás üzeneteinek értelmezhető. A napról napra visszatérő olvasat pedig a konkrét szövegtestben megnyilvánuló rejtett értelem üzenetébe vetett hit irodalmává válik, valóban mágikus szöveggé, a falon megjelenő isteni üzenet archetipikus motívumának lenyomatává.

A kőtáblára vésett szöveg az isteni kinyilatkoztatás emberi törvényekbe foglalásának képi formája. A smaragdtáblára írott tételek sorozata a mindenség foglalatának szövege. A sírboltban a halott köré, a falra írt szöveg az elhunyt életének szövegtestbe foglalt tárgya, mely elkíséri őt útján a túlvilágba. Baltazár király lakomáján az Isten által küldött emberi ujj a falra ír, az Isten intését üzeni, és megértéséhez Dánielt kell hívni, a bölcset, ki nemcsak elolvasni, de értelmezni is tudja az isteni feliratot: „Mené, mené, tekél és parszin”. A középkorban a falra tett mágikus betűnégyzet, melyben egy rácsozatba úgy vannak a szavak beleírva, hogy függőlegesen és vízszintesen is olvashatók, mint a híres „sator, arepo, tenet, opera, rotas”, védő erejűek, távol tartják az ártó, gonosz hatalmakat.

A falra írt szöveg mint amulett, fétis: védőerejű, benne a szentség nyilatkozik meg, isteni kinyilatkoztatás. Még ha táblán kerül is a falra a felirat, benne valami örökérvényű mutatkozhat eleve. A falra tett vagy írt szöveg örök, mert örök maga a fal az előtte elhaladók vagy ide zarándoklók halandó létéhez képest. A fal az isteni titok őrzője, azokról beszél vagy hallgat. A fal oltár, emlékhely, kegyhely. A falra írt szöveget a fal vértezi fel ezekkel a tartalmakkal. A falra írt szöveg is örökérvényű, miként a fal, tartósítja az elmúló pillanatot, legyen ez a halál pillanata egy sírfeliratban vagy idill egy konyhai falvédő szövegében.

képpé formált szöveg

A falvédő képpé formált szöveggel védi a falat, de egyben véd mindent, ami az életben múlandó. A betűcsempe falvédő, örökérvényű költeményekkel védi a falat az alkalmi rigmusokkal szemben.

Ilyen értelemben a graffiti is a falra írás mágikus erejét használja. Ezért alkalmas általában emblematikus szerepek betöltésére, csoportidentitást kifejező karizmatikus személyek, együttesek, sztárok megidézésére, és jelezhet politikai, vallási összetartozást, akaratot, jelszót, uszítást, parancsot vagy profán, erotikus tartalmakat. Vagyis a feliratot annak az ősi képzetnek megfelelően használja, mely szerint a falon megjelenítés a valóság megváltoztatására képes alkotó erejű jel. Ami a falon megidéződik, az a valóságban is testet ölt. Más a szöveg fejben, könyvben, papíron és falon. A falra írás szemléletesen fejezi ki, hogy a szövegalkotás bármilyen költői legyen, alapvetően a valóságba avatkozás mágikus eszköze, vagyis a nemlétező létrehozása, testetöltés a szó elemi teremtő erejének értelmében.

Az írott szöveg éppúgy létezik háttérként, mint a háttérzene. Szöveg lépten-nyomon, utcán, lakásban, üzletekben, köztéren megjelenik, a mai városi tájkép része. Mindez minőség nélküli „tömeg-szöveg”. Az ember akkor is olvas, amikor nem olvas. A háttérszöveg-erdőben élő mai ember tudja, hova mi van írva anélkül, hogy odafigyelne arra, hogy olvas, vagy hogy akár önmagában kimondaná az olvasott szavakat. Az olvasás, még ha könyvet olvas is az ember, hangtalan, a szem értelmezésének a dolga, nem a hangé. Betű nem válik hanggá. Pedig eredeti értelmében, ahogy például a kabala, a gnózis vagy akár a buddhizmus gondolja, a betűk sora – ahogy a hangok sora – az isteni kinyilatkoztatás műve, ami – akár a számok rendje – értelmes rendben, oszlopként tartja a kozmosz törvényekben szabályozott működésének harmóniáját.

A mágikus minőségétől megfosztott betű-erdőben a tömegirodalom, az újságok, feliratok, reklámok szövegtömegében a betűknek a betűkön túl valamilyen többlet-jelzést kell használniuk, ha egy szöveg mágikus voltára akarnak utalni. A háttér-szövegek önkéntelen olvasása észrevétlenül ülteti be a szöveg tartalmát az ember agyába. A mágikus szöveg viszont koncentrált figyelmet követel, hogy az ember önálló cselekvésként élje át az olvasást, és akár hangosan vagy magában, de mondja ki a szöveget. A mágikus szöveg az önkéntelen olvasást összeköti a hangzó kimondással, így az írás és olvasás eredeti rituális funkciójába vezeti vissza az adott szöveget.

A betű test, melyből a hang mint lélek újra életre kelthető.

Számtalan formája létezik annak, hogy egy szöveg miként keltheti életre a mágikus olvasást. A karszalagokra, váll-lapokra írt, jelekkel kombinált érthetetlen rövidítések, az égen repülőgép húzta reklám-szalagok, feliratot lengető zászlók, cégérek, piktogramok – mind-mind a betű mágikus használatának formái. Úgy érik el a betűk hangos kimondását, hogy szövegen kívüli eszközökkel, például zenével, hangjelzésekkel egyszerre, egyetlen pillanatban tömegek figyelmét vonják magukra. Vagy szokatlan helyen, váratlan időpontban jelennek meg a betűk, a kézírást utánozzák ott, ahol nyomtatást várna az ember, nyomtatva vannak, ahol kézírás a szokásos. A mágikus betűhasználat, azaz a hangzó olvasás felkeltésének eszköze az is, hogy a betűk ismeretlen jelekkel kombinálódnak, utalva ezzel a betűk eredeti jel-lényegére. Vagy kitalált betűkkel variálódnak, nehezen kibetűzhetők, nem felismerhetők. Vagy felismerhető betűk nemlétező nyelvet alkotnak, vagy egy nemzetközi, nyelvek feletti nyelv jelentéseihez párosíthatók. A szöveg elhelyezése is utalhat a szöveg mágikus voltára. A temetőkapura írt „Feltámadunk!” szöveget az ember nem csupán olvassa, hanem közlekedik is alatta, térben és időben tárgyként is használja a rejtjelzett szöveg értelmezési tartományát. A sötét folyosón a vészkijárat jelzésére alkalmas világító vörös „exit” felirat hangzó olvasása mágikus, nem csupán egy háttér-szöveg észlelése, betűk önkéntelen azonosítása, hanem a kijárat, a veszély, a halál, a túljutás, az átkelés összevont tartalmainak megidézése.

örök érvényű szöveg

A betű mágikus használatára utalhat a betű anyaga vagy a betűírás módja is, más a kőbe vésett, karcolt, fémbe, üvegbe mart, csiszolt vagy fába égetett betűkből kirakott szöveg. Miként a falvédők egykor, ugyanolyan divatos lakásdíszek voltak a kis táblácskák, hántolatlan falapok, melyekbe bibliai idézeteket, szentenciákat égettek. Az égetés során a szöveg belekormozódik az anyagba, ahogy a szöveg tartalmának kell beleégnie az ember elméjébe. Égetés, vésés, marás, karcolás – az örök érvényű betűkből írt örök érvényű szöveg írástechnikái, mindegyik eljárás azt sugallja: ha örök érvényű anyagba kerül a múlhatatlan betű, az a szövegben kifejtett tartalmat is halhatatlanná teszi.

A szöveg mágiája tehát a betű mágiájában rejlik. A betűcsempékből kirakott szöveg egy szöveg alapelemeként nem a szavakat, nem a nyelv rendszerét jelöli meg, hanem visszavezeti azt a betűkhöz, a hangzás lejegyzésének mágikus eredetéhez. A szöveget kibetűzve lehet csak megérteni. Egy szöveg megértésének nehezítése szintén olyan eszköze a szövegformálásnak, írásképnek, ami hangzó, betű-kimondó olvasásra késztet. A kibetűzés nehézségével küzdés eredménye az önkéntelen betűkimondás. Ha egy szöveget csak nehezen, kibetűzve lehet megérteni, az az olvasás, megértés, értelmezés kérdéseit is felveti. Azt ugyanis, hogy egy szöveg felfogása elolvasás útján nem feltétlenül azonos annak valódi megértésével. Vagyis létezhet rejtett értelme a puszta olvashatóságon túl. A mágikus szöveg szerint a megértés igazi értelme egy szövegen túli rejtett jelentés létezésének megértése, amiben az olvasás nem észlelés, értelmezés kérdése, hanem aktív cselekvés. Eszerint valamit megérteni nem az emberi értelem, befogadó-elemző agy, elme feladata csupán, hanem a megértéshez vezető cselekvés megfelelő végrehajtása.

A betűcsempe-szövegek a metróban nem csupán a graffitik, hanem a titkosírások, rejtvények világát is idézik. Mindennemű rejtvény metafora, a világ rendjének rejtett valóságára utal, hogy semmi sem csak önmaga, minden önmagán túlmutató titkos üzenet, melyet megfejtve az ember a világ halandók elől rejtett összefüggéseit értheti meg. Ezért is használ titkosírást minden összetartozó titkos társaság, ezért rejtik el titkosírással a köznapi emberek elől a beavatottak igazságait. A túlvilágnak szóló titkos üzenetek, isteni királyok, fáraók sírjainak szövege titkosírásként is megfejthető feliratok. Egy rejtvény megfejtése részesülés az élet-halál titkában, a beavatottak misztikus táborába tartozás, az ember ezzel saját halálán kel át, megvilágosodik, egyben látja a világ egészét. A metróbéli betűcsempék a titkosírás és rejtvényfejtés eszközét használják, hogy rámutassanak: a költészet, a művészet kozmikus igazságok titkos rejtjelezése, s az olvasónak e titkok megfejtőjévé kell válnia. A művészet „titkosírás”, a befogadás „rejtvényfejtés”.

És mindezen igazság a metróban nem csupán egyfajta föld alatti alternatív művészet része, hanem valóban olyan, mint titkos sírboltok, elfelejtett, ismeretlen, ősi, betemetett kultúrák feltámadó, feltárt öröksége. A költészet megmentett lelet egy elsüllyedt világból.

felső kép | szerelmembudapest.blog.hu