FALIÓRA

Szegényebb országokban mintha gyakrabban állna meg az idő. Vagy épp ellenkezőleg. Itt mindig van valami. Annyiféle ez-az történik. Most éppen 101 éve, 1904. július 2-án egy németországi fürdőhelyen meghalt Anton Pavlovics Csehov. Egyetlen nappal James Joyce Ulyssesének „világnapja”, Blum úr feleségének a névnapja előtt, amelyen Dublinban is annyi minden történt…

… A magyar Világirodalmi Lexikon – a pravoszláv naptárt véve alapul – 13 nappal későbbre tette Csehov halálának időpontját. Csakhogy az író Baden-Weilerben halt meg, ahol a Gergely naptár szerint halad az idő. Utolsó, hazaírt levelének dátuma is: június 28. „Szörnyű meleg van, és én még téli ruhákkal jöttem ide. Szívesen továbbállnék, de nincs – hova. /…/ Európa egész déli fele fuldoklik a hőségtől. /…/ Olgát beküldtem Freiburgba, hogy csináltasson nekem egy könnyű öltönyt…”.

Fel sem próbálhatta. Harmadnap este válságosra fordult az állapota. A kiérkező orvost így fogadta: „Ich sterbe”. A kolléga pezsgőt rendelt. Csehov ivott néhány kortyot, aztán visszafeküdt, és a fal felé fordult. Tapintatosan örökre elszenderült.

A testet a nagy melegre való tekintettel egy osztrigát szállító hűtővagonban indították haza. Ugyanakkor a világ másik végéről, a japán háborúból is útnak indult egy ugyanilyen hűtővagon, méghozzá a különös kegyetlenségéről hírhedt orosz tábornok földi maradványaival. És a moszkvai teherpályaudvaron – mint egy Csehov-komédiában – összecserélték a tetemeket. A tévedést már csak a temető kapujában fedezték fel, és legott egymást kezdte hibáztatni a két gyászmenet…

ugyan csapja hozzá

De mintha ez még mindig nem volna elég. Az író, mielőtt a pezsgőt megitta, régi szokása szerint kirakta az éjjeliszekrényre az irattárcáját, a Sirályból ismert noteszt, a zsebóráját, valamint annak bársonytokjában egy négyrét hajtott átvételi elismervényt. Ezt olyasmiért kapta, amelynek jelentősége mellett – most már így hiszem – eltörpül az egész orosz–japán háború. Amikor ugyanis Jaltában megtudta a szomszédja, egy nyugdíjas tanárnő, hogy Csehov külföldre utazik, elpanaszolta, hogy elromlott a faliórája. Kérte a kedves szomszédot, ha amúgy is Moszkván keresztül utazik, ugyan csapja hozzá holmijához a nagykendőbe bugyolált órát, és adja be órás ismerőséhez, visszafelé meg váltsa ki, és hozza haza.

A helyi lap munkatársának a hölgy elmondta később, hogy az órát – megjavítva –visszakapta. Ez pedig csak úgy történhetett, hogy az írónak halála előtt arra is volt gondja, hogy elmondja feleségének a történetet, és elmagyarázza, hol találja meg az órást Moszkvában.

A Csehov-darabokat „korszerűen” rendezők kidobáltak már minden régi kacatot a színpadról. Csak egy-egy szamovár úszik át néha a nézőtér felett, halkan csilingelve. Arra ugyanis „szöveg van”. A hatalmas tölgy, szil- és jávorfák, amelyekre külön szerzői utasítás hívja fel a rendezők figyelmét, meg a fagyos májusban is teljes pompájában virágzó (porzó, párzó) cseresznyéskert túlbonyolítaná az előadást. Hát még a Három nővér szalonjában – egy régi óra! Az édesanyjuké. Annak ütésével kezdődik a darab, hogy aztán a tűzvész éjszakáján az egyik szereplő véletlenül összetörje.

„Én nem ezt akartam! /…/ El sem olvastátok a darabomat tisztességesen!” – támadt feleségére az író a Cseresznyéskert bemutatója után, amiben Olga játszotta a főszerepet. A művésznő meg kedélyesen úgy gondolta „Anton Pavlovics maga sem értette a darabjait” – a részletek nem számítanak, ő mégiscsak ezért az alakításért kapta a népművész címet, és ezzel is búcsúzott – 83 éves korában – a közönségtől.

A Cseresznyéskert a száz év előtti századforduló, s azon belül az orosz „ezüstkor” végrendelete. A szerzői utasítás így szól: „vidáman, izgatottan”. És valóban, a birtok elárverezése után mindenki megkönnyebbül, és álláspontjának helyességéről megbizonyosodva serényen munkához lát. A Művész Színház utolsó lázadó angyala, a kedves Marija Knebel megpróbálta ezt színpadon is megjeleníteni. Vendégként – éppen Joyce Dublinjében – rendezett egy egészen „régimódi” előadást. A bál jelenetében a szereplők egymást kézen fogva, rángatva és ugratva, mint a gyerekek, pajkos énekszóval táncolják körbe még egyszer az eladott udvarház szobáit. Az egyetlen örökös, aki a legtöbbet vesztette, a kis Ánya, a kicsapott diákkal a karján odalejt zokogó édesanyjához, „majd ültetünk mi magunknak egy új cseresznyéskertet, amelyik még szebb lesz!” És még egyszer, az utolsó felvonásban hallatszik Ánya hangja (vidáman, hívón): „Anyuska!” És a diák ugyancsak vidáman, izgatottan kiált: „Hahó-hu!” Ljubov Andrejevna pedig válaszol: „Megyünk már! … Megyünk!”

van, amit el kell intéznie

És hogy mindezt jól értsék még a következő századfordulón is, megszólal újra az a távoli hang, amely mintha az égből jönne, s amely a második felvonásban az öreg szolgának, Firsznek a „nagy szerencsétlenséget”, a jobbágyfelszabadítást juttatta eszébe. Most meg, hogy ottfelejtették a lezárt házban, a véget, a halált. Csakhogy van, amit el kell intéznie. A „fiatalúr” bizonyára a könnyű felöltőjében utazott el megint. „Ezek a könnyelmű fiatalok…”

És ez az utolsó értelmes gondolata. De ez, meg az idős jaltai hölgy megjavított órája éppen elég ahhoz, hogy megálljon az idő. Olykor nagy szükség van itt erre.

kép | adobe.com