Farkas Attila Márton

FAHRENHEIT 9/11 MAGYARORSZÁG

2004 december

FAHRENHEIT 9/11 MAGYARORSZÁG

Mostantól más hangon beszélünk

A mindmáig „balliberális” néven emlegetett hazai mainstream sajtó uralkodó beszédmódját a kilencvenes években még az Amerikából importált és „politikai korrektség” (PC) névre keresztelt ideál: a mindenfajta másság elfogadása, a kulturális relativizmus, a multikulturalizmusra épülő tolerancia, a kultúrák, rasszok, nemek, vallások, ideológiák, szubkultúrák és alternatív életmódok, a „sokszínűség” dogmája határozta meg. A PC céltáblája ennek megfelelően a konzervativizmus, a nacionalizmus, az etnosovinizmus különféle formái voltak – idehaza ezt a céltáblát a politikai jobboldal hagyományai, kultúrája és beszédmódja, valamint a történelmi egyházak képviselték. A „píszí” apostolai, mint az Egyesült Államokban, nálunk is úton-útfélen igyekeztek leleplezni a bármifajta „kirekesztés” burkolt és finom, olykor egészen szofisztikált formáit is, amivel különféle nyelvi tabuk, helyenként új szóhasználat lépett életbe. A kilencvenes évek elejétől egy valamit magára adó liberális politikusnak, publicistának vagy értelmiséginek bizonyos dolgokról nem volt ildomos beszélni, bizonyos szavakat, kifejezéseket azok rossz ízű társításai, áthallásai végett nem illett többé használnia. Legalábbis a nyilvánosság előtt.

politically correct

Nos, ennek lett vége 2001. szeptember 11-ével. A terrortámadást követően ugyanis éppen a píszí vált elsőszámú akadályává, hogy kollektíve meg lehessen bélyegezni a muszlim vallást és kultúrát, illetve a muszlim hitű etnikumokat. „Igazolást nyer az a tudományos köntösbe bújtatott félelem, amit a politically correct jegyében minden tisztességes liberális (a szó legtágabb értelmében) igyekezett elhessegetni magától (és másoktól)?” – írja Petőcz György az ekkor már többek által kifogásolt „túlzott toleranciára”, „túladagolt liberalizmusra” utalva.

[1] A lejárt szavatosságú közéleti szlogenekhez, jelszavakhoz, terminusokhoz hasonlóan immár a „politikailag korrekt” fogalma sem nélkülözi az iróniát, az átvitten vagy akár konkrét formában megjelenő idézőjelet – ami azelőtt szinte elképzelhetetlen volt. Míg a píszí elleni kirohanások korábban kizárólag a jobboldali és szélsőjobboldali publicisták írásait jellemezte, mostantól akár szitokszóként tűnhet föl a „másik táborban” is: „Vagy itt van a ‘politikai korrektség’, korunk egyik pestise, ami Amerikát és a valóban szabad világ többi részét már közel húsz éve fertőzi. Jól hangzik, a gyűlölködni vágyó jobboldal gyűlöli, úgyhogy biztos jó dolog. Nem az” – írja Seres László, aki pár évvel korábban még a PC élharcosának számított.[2] Mondhatjuk: nem píszí immáron píszínek lenni.

Ennek megfelelően 2001. szeptember 11-e után egymást követik a politikailag teljes mértékben inkorrektnek tekinthető írások azokban a sajtóorgánumokban (is), amelyek korábban a PC „missziós telepeinek” számítottak, s e váltás révén a „balliberális” sajtó lényegében „baloldali és liberális véleményeknek is helyt adó neokonzervatív” sajtóvá alakul.[3] Ezeknek a cikkeknek a szemantikai magvát elsősorban is a gyarmatosítás legfőbb ideológiai pillére képezi: a nyugati kultúrfölény a nyugati értékeket elfogadni nem tudó/nem akaró barbárokkal, az elmaradott primitívekkel szemben, illetve a fejlettebbet, a magasrendűt megillető többletjog. „A népek önrendelkezési joga csak szabad társadalmakat illet meg, vagy olyan társadalmakat, amelyek a szabadságot akarják intézményesíteni; diktatúrákat ez a jog nem illet meg” – írta a húszas években Oroszországból Amerikába szökött individualista írónő, Ayn Rand, és igaza van: nincs, nem létezhet alanyi jog intézményes terrorrezsimek létrehozására. „Ha van tanulsága a WTC, a Pentagon elleni merényleteknek, az izraeliek elleni napi palesztin terrornak, akkor az, hogy a szabadság ellenségeinek összefogása, a Jeruzsálem projekt mindannyiunkat fenyeget, ezért nem szabad földet, teret adni a szervezett erőszaknak” Vagyis a primitíveket sújtó kollektív büntetésről van szó. Seres László e cikkében a klasszikus etnosoviniszta álláspontot képviseli: „A kultúrák nem egyenrangúak: az erőszakot, a globális terrort tűrő/támogató kultúra nem lehet egyenértékű, nem élvezhet egyenlő jogokat az ellentétével, azzal, amelyik tiltja a terrort, és békét, szabadságot, egyéni önrendelkezést hirdet. Ha mindkét kultúrát ‘civilizációnak’ nevezzük, akkor bizony civilizációk harca ez a javából.”[4]

az arabok lételeme

Seres egy későbbi írásában még ennél is továbbmegy. Az Abu Graib börtönben történtek kapcsán azt fejtegeti, hogy bár a „botrányos és kellőképpen el nem ítélhető kínzási ügy nagyon sokat ártott a terror elleni harcnak”, még ez is a nyugati kultúrfölényt igazolja, hiszen a kínzásokat „a katonaság illetékes szervei maguk kezdték feltárni, éspedig idén januárban. Működésbe léptek a szabad társadalom intézményei…” Mellesleg érthetetlen a nagy nemzetközi fölzúdulás, hiszen a kínzás a muszlim kultúra része, szinte az arabok lételeme, ahogyan azt maguk is beismerik: „…és ahogy szaporodtak Bush elnök bocsánatkérései (még a jordán királytól is, akinek országában rendszeresek a kínzások), úgy nőtt a soha máskor fel nem háborodó arab utca haragja: hogy mernek ezek bocsánatot kérni? És mi mikor halljuk végre egy muzulmán vezetőtől, hogy míg ‘a kínzás szerves része az arab hagyománynak, a mai napig alkalmazzák arab börtönökben’ (al-Zafír, bejrúti lap), addig Amerika és a Nyugat azonnal felelősségre vonja a bűnösöket?”[5]

A legtovább talán Határ Győző megy el. Miután kifejti, hogy a muszlim bölcselet nem jutott túl az általa „nyelvi idiotizmusnak” nevezett (egyébként minden kultúrában megjelenő), homofónián alapuló archaikus etimologizáló filológián, valamint, hogy az iszlám semmit nem képes létrehozni évszázadok óta, azt fejtegeti, hogy a Nyugatnak fegyverrel kell az egész muszlim világot megrendszabályozni, mivel az a létére törő ősellenség. A végén kitér a megvívandó nagy háború egy másik okára is: „A nyugatiak zömének fogalma sincs arról, hogy az iszlámnak esze ágában sincs elfogadni/elrendelni/intézményesíteni a születéskorlátozást. Afrikában – ahol térítő hadjáratával az iszlám visszaszorította mind a katolikusok, mind az anglikánok missziós térítését, a biológiai hódítás veszélye fenyeget; az aszály és éhínség sújtotta Fekete Földrész nemcsak azt várja el a Fehér Embertől, hogy tömje a száját, hanem azt is, hogy népesedési statisztikájában kitörő örömmel fogadja a 12-14-16 gyermekes néger családok nekipendülését. Ha ennek százados veszedelmét a Nyugat felfogja, akkor rádöbben arra, hogy miért kell agresszív módon fellépnie a fundamentalista iszlámmal szemben minden arcvonalon; miért kell a születéskorlátozást rákényszerítenie, és miért kell, elsőként, támadólag fellépnie. A Nyugat szekuláris társadalmának feje felől nemcsak a ‘karddal (értsd: atomlövedékkel) térítő’ protofasiszta iszlám fenyegetését kell egyszer és mindenkorra elhárítania, hanem ki kell kényszerítenie az iszlám együttműködését a fogamzásgátlás globális végrehajtásában – hogy ezzel elejét vegyük a katasztrofális népességrobbanásnak a bolygón.”[6]

Ez már nem a civilizált világot a barbároktól féltő defenzív álláspont. Itt már nem csupán a nyugati világ önvédelméről van szó, sőt, még csak nem is a primitívek civilizálása érdekében fojtatott gyarmati háborúról. Bizony elgondolkodhatunk, hogy pontosan mit is értsünk a „fegyverrel való születésszabályozás” fogalmán.

A mai európai szélsőjobb meghatározó (intellektuális) irányzatának, az Új Jobboldalnak egyik hazai képviselője és propagálója – aki a terrortámadást megelőzően és azt követően is több cikket szentelt az „iszlám veszélynek” – éppen Határ Győzőre hivatkozik: „A magyar elit java része a koszovói albánokat és a csecseneket siratta még nem is olyan régen. Jól tette. Remélem, kisírta magát. Önmaga elsiratására már nem lesz ideje. A magyar nyelvterületen Határ Győző az egyetlen, aki e kérdéssel eddig érdemben foglalkozott. Ezzel kapcsolatos gondolatainak pedig mindmáig semmi visszhangja nincs. Mert mi csak az olyan nemzeti és kozmopolita váteszeket szeretjük, akik még a holnapról se tudnak érdemben eligazodni. Eközben az iszlám terjed és mosolyog az európai ember öngyilkos morálján. Amit egy cseppet sem viszonoz, csak kihasznál. (…) S ha már választani kell, és talán még lehet, akkor, ha nem is szívesen, de inkább Sorosék látványtársadalma, mint a kötelező napi ötszöri ima és Gubás Gabi csadorban.”[7]

erkölcsi szempontból

Hasonló szellemben ír Tatár György is, aki a terrortámadást követő napokban azt fejtegeti a Magyar Narancs hasábjain, hogy az iszlám terrorizmus jóval több, mint egyszerű bűncselekmény, vele szemben kvázi egyfajta ellenvallásháborút kell folytatni: „A terrorizmus – kivált az iszlám terrorizmus – több évtizeden át tartó kriminalizálása alkalmatlan volt arra, hogy az öngyilkos emberbombáknak, e gyilkos vértanúknak a tudomására hozza: nem Isten akaratát teljesítik. Ezt nem is lehetséges bizonyítani. A legtöbb, ami demonstrálható számukra, hogy egyelőre nem képesek istenük akaratát teljesíteni. Ezzel az azóta elfeledett tudással már Martell Károly tisztában volt.”[8] E váltás szellemében közli le az Élet és Irodalom 2004. január 23-i száma „Az erősebb éli túl” (!) címmel Ari Savit Benny Morris izraeli történésszel készített interjúját, amely a Haaretz című lapban jelent meg, s amelyet Petőcz György fordított magyarra. Már az interjú elején a következőket olvashatjuk: „Élethalálharcban vagy elpusztulsz, vagy megsemmisíted a támadóidat. Vannak helyzetek, amelyek indokolttá teszik az etnikai tisztogatást.” Vagy: „A hétszázezer palesztin elüldözése nélkül nem jöhetett volna létre Izrael. Nem volt más választás: meg kellett tisztítani a hátországot, az utakat, a határterületeket és minden települést, ahonnan járműveinket és telepeinket támadták.” S amikor a riporter fölteszi a kérdést, hogy erkölcsi szempontból nincs-e baja a történtekkel, Morris válasza: „Nincs. Még az amerikai demokrácia sem jöhetett volna létre az indiánok megsemmisítése nélkül. Ezekben az esetekben a magasabb végső cél igazolja az elérésükhöz szükséges kegyetlen eszközöket.” Külön figyelemre méltó, hogy Morris eredetileg baloldali értelmiségi, aki „évtizedeken át a cionizmus történetének sötétebb fejezeteit kutatta”, sőt nézeteiért börtönt is vállalt tiltakozásul a megszállt területeken folytatott izraeli kegyetlenkedések ellen. És ez a „korábban radikális baloldalinak, sőt Izrael-gyűlölőnek tartott, s emiatt az izraeli akadémiai körök által is bojkottált” ember most így nyilatkozik. Én ebben a „ha már egy ilyen személy is azt mondja, akkor” típusú jól ismert meggyőzési technikát látom, ami addig főként a radikális jobboldal és a szélsőjobboldal sajtóját jellemezte. (Pl. amikor nyugati baloldali értelmiségiek véleményét használják az Amerika és Izrael ellenes jobboldali nézetek igazolására.)

Úgy tűnik, „bizonyos helyzetekben” érvénytelenné válik a jog is, és annak eszközei. Sőt, ezekben a „bizonyos helyzetekben” nem csupán a szólás- és véleménynyilvánítási szabadságnak, de a nyugati demokrácia nagy büszkeségének, az ártatlanság vélelmének is búcsút inthetünk. Ahogyan azt Miklósi Zoltán egyik (az itt idézett írásoknál egyébként jóval mérsékeltebb, józanabb hangvételű) írásában megállapítja: „az ellenség azonosítása és kijelölése a jog szféráján kívüli kérdés (…) ezért a jogi normák – a háborús jog kivételével – vele szemben felfüggeszthetők, az a dolog természetéből fakadóan nem dönthető el magának a jognak az eszköztárával. Ezért az Egyesült Államok kormánya nem kötelezhető arra, hogy a jogilag bizonyító erejű adatok meglétéhez kösse hatezer meggyilkolt amerikai állampolgár életének kioltását.”[9] Ami azt jelenti (mit is jelenthetne mást?), hogy akár a szándékot is büntetni lehet: „Hazánkban ma az elvtelen toleranciát nemcsak a liberalizmus számos ideológusa hirdeti, hanem a Legfőbb Ügyészség is. Ennek szellemében tagadta meg a nyomozást a MIÉP alelnökének uszító kijelentései ügyében. Az ügyészség álláspontja, ha mélyére nézünk, tettekre ösztönöz. Az izgatás vádját csak ex posto facto, vagyis a bűncselekmény bekövetkezte után emeli, mintha nem sejtené, hogy akadhatnak, akik szívesen vállalnák a büntetőjog mártírjának szerepét (…) a liberalizmus a toleranciát is szélsőségesen értelmezi.”[10]
Lényegében ugyanerre jut Tatár György is idézett írásában: „A hadviselésnek a jogtól gyökeresen eltérő – ám a politikával megegyező – alapja az ártatlanság vélelmének szisztematikus tagadása. (…) A bírósági gyakorlattól eltérően itt az önvédelem nem szorul bizonyításra: az ellenség kezében minden tárgy, még üres marka is, ‘fegyvernek látszó tárgy’. A hadvezetés feladata abban áll, hogy a büntetés a lehető leghatékonyabban megelőzze a bűntett elkövetését. [11]

Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy a Népszabadság pár hónappal később egy (a későbbiekben magát liberális elkötelezettségűnek tituláló) matematikus tollából származó „humánetológiai és antropológiai” tárgyú írást jelentetett meg. Az eszmefuttatás a terrortámadásra mint az agresszió megnyilvánulására hivatkozva azt javasolta, hogy a terrorizmusra hajlamos, úgymond „a csoportagresszió genetikus-kulturális örökségé”-vel rendelkező emberi populációkon „genetikai módosításokat” kellene végrehajtani – éppen a 2001. szeptember 11-ihez hasonló, bármikor bekövetkezhető esetek prevenciójaként. A szerző szerint a terrorveszély szükségessé teszi bizonyos „új genetikai-biológiai-orvosi-kulturális gyógymódok kifejlesztését”.[12] Az írásra mindössze Tamás Gáspár Miklós figyelt föl és reagált a tőle megszokott szenvedélyességgel: „Ha ez az utálatos förmedvény nem ott jelent volna meg, ahol megjelent (Népszabadság, 2002. január 23., szerda, 10. lap, „Fórum” rovat), hanem a Magyar Nemzetben, ha éle az adott konjunktúrában és kontextusban nem harmadik világbeli muzulmánok, értelemszerűen főleg arabok ellen vág, hanem – teszem azt – zsidók, homoszexuálisok, avantgarde művészek vagy HIV-pozitív romániai cigány férfiprostituáltak ellen, akkor bezzeg állna már a bál.”[13]

antiliberális szélsőség

A „balliberális”-nak nevezett oldalon megjelenő antiliberális szélsőség nagyobb, nemzetközi összefüggésben nyer igazán értelmet. Az „új hang” felbukkanása véleményem szerint összefügg azzal a Nyugat-Európában lezajló folyamattal is, amit tulajdonképpen a szélsőjobboldaliság modernizációjának nevezhetünk. Ismert tény, hogy az újabb szélsőjobboldali mozgalmak Európa szerte inkább a bevándorlókat – ezen belül is a „beilleszkedni nem tudó és nem akaró” muszlim közösségeket – veszik célba, s nem annyira a zsidókat vagy a regionális, illetve nemzetiségi kisebbségeket. Mi több, ennek az újfajta szélsőjobboldaliságnak a fő jelszava éppen a „demokrácia és a nyugati értékek védelme” a más kultúrát képviselő, s ezért ezeket az értékeket „befogadni képtelen” bevándorlóktól. S hogy a liberalizmus és a szélsőjobboldali gondolkodás mennyire nem mondanak ellent egymásnak, sőt olykor sajátos elegyet tudnak alkotni, azt talán legjobban a „Hollandia Le Pen-jének” is nevezett Pim Fortuyn színrelépése mutatja. A Leefbaar Nederland később meggyilkolt alapítója a libertárius eszmények elkötelezett híveként homoszexualitását a nyugati szabadság szimbólumává emelte, a gazdaság terén pedig ultraliberális elveket vallott, s éppen erről az elvi alapról hirdette a faji diszkriminációt is magában foglaló idegengyűlölő nézeteit. S ebben messze nem állt egyedül.[14]

 

Akik az ellenség malmára hajtják a vizet

A rendpárti neokonzervativizmus felbukkanásával hamar kiderül, hogy a szabadság egyik formája sem magától értetődő, így a véleménynyilvánítás sem: „A terrortámadás előtt Tamás Gáspár Miklós a MIÉP betiltása ellen érvelt. Vajon az új korszakban is vállalja álláspontját? Ha Eörsi István kiváló bírálata nem győzte meg tévedéséről, bizonyára elgondolkodtatta, hogy a korlátlan toleranciát maga alá temette a két torony. Nem hiszek abban a Voltaire által sosem hangoztatott, csak éppen neki tulajdonított elvben, hogy ellenfelünk jogát a megszólalásra az életünk árán is meg kell védenünk. Az élethez való jog felülírja a véleményszabadságot.” De nem csupán a véleménynyilvánítás szabadságát, hanem általában a szabadságot, sőt az élethez való jogot: „Krízishelyzetekben (vagy jogi körülmények mérlegelésénél) nem a szabadság elvont elve, hanem annak gyakorlati érvényesíthetése dönt. A szabadságjogok kiterjesztése a szabadságjogok ellenségeire nem örök kánon, hanem tapasztalat- vagy közvéleményfüggő, a gyűlöletbeszéd korlátozása pedig veszélyességének mértékétől vagy a szükséghelyzettől függ. Az Egyesült Államok gyakorlatilag statáriumot hirdetett ki: halálbüntetés vár a terroristák támogatóira.’”[15]

Ennek szellemében némely írásban már a „soraink közé férkőzött ellenség” paranoid víziója is fölbukkan: „Az iszlám fundamentalistának nevezett szerveződései totalitárius, világhódító törekvések, amelyek a föld iszlamizálását tartják végcéljuknak. Nem versenyre kelni akarnak a Nyugattal, hanem el akarják pusztítani. Ezt megelőzően azonban identitását akarják lerombolni, és ebben egy páratlan világtörténelmi véletlen – ha van ilyen – segíti őket. Ez a véletlen Izrael állam születése, amelyhez a Nyugat nem görög eredetű identitása kötődik. Mindazok a Nyugaton belüli erők, amelyek ugyancsak ennek az identitásnak a leépítésében érdekeltek, akár látják ezt, akár nem, az iszlám világterrorizmus szövetségesei: ötödik hadoszlop.”[16]
Ki ez a belső ellenség, az „ötödik hadoszlop” katonája? Bizony nem más, mint a „piaci demokrácia”, a globalizáció és az Egyesült Államok bírálója, azaz: a fönnálló világrend kritikusa. Illetőleg, aki ilyen vagy olyan oldalról kétségbe meri vonni a „nyugati értékek” mindenekfölöttiségét, s aki eme kételyeinek ne adj’ isten még a terrortámadás után is hangot merészel adni. Ők azok a demokrácia számára nemkívánatos elemek, akik nézeteikkel a terroristák akaratlan szövetségeseivé, sőt szálláscsinálóivá válnak.

elvadult antiglobalizációs mozgalmak

A „belső ellenség” archetipikus lelki képződmény. Miként a középkorban, vagy a „létezett szocializmus” hőskorának idején, a belső ellenség most is önmagunkban bújik meg, belőlünk jön elő: „Vagy máshol keressük az igazi bűnösöket? Még a halottak számát sem tudjuk, de máris halljuk: nem Amerika és a Nyugat az oka mindennek? Nem ők kényszerítik modelljüket a népekre, a világra? Nem ők hagyják megoldatlanul a helyi konfliktusokat, hagynak népeket a legnagyobb reménytelenségben, kiúttalanságban? Látjuk a képsorokat, a Kelet-Jeruzsálemben örömünnepet tartó kölyköket meg fejkendős, fogatlan asszonyokat. Máris halljuk a minden keresztény és európai normát szembeköpő, alpárinál is alpáribb szélsőjobboldalt, amelyik egy ilyen, emberileg is drámai helyzetben kárörvendően Amerikára mutogat És ismerjük – mert itt van közöttünk és bennünk – a pár éve lábra kapott disztingválatlan Nyugat- és Amerika-ellenességet, aminek csak kicsúcsosodásai, radikális változatai az elvadult antiglobalizációs mozgalmak, a világgal szembeni zavarodottságunk és értetlenségünk eme megnyilvánulásai.”[17]

Mindehhez az apropót a MIÉP elnöke szolgáltatta a maga otromba, hangnemében és tartalmában egyaránt vállalhatatlan megnyilvánulásaival.[18] Ám egyes reakciók legalább olyan elborzasztóak voltak: nyilvánvaló, itt a végső határ. (…) Végül megkérdezem, hogy ez a példátlan, de Csurkánál többször is visszatérő szövegelés nem érett-e meg már arra, hogy lassan lejegyezgessük, összegyűjtögessük, bespejzoljuk és adandó alkalommal dokumentálva átnyújtsuk Carla del Ponte főügyész asszonynak (Hága)? Köztudott ugyanis, hogy a tömegmészárlások először is mészárosbeszéddel és -nyelvvel indulnak baljós és vérszomjas útjukra. Ismétlem: Csurka idézett reagálása – végső határ.”[19] Hogy a háborús bűnök mindenkor „hentesbeszédekkel” kezdődnek, kétségtelen tény. De vajon mi kezdődik azzal, hogy valakinek a beszédeit gondosan összegyűjtögetjük és bespájzoljuk, majd a paksamétával a hónunk alatt megyünk följelenteni az illetőt? Egyáltalán: mire emlékeztet egy ilyen újságcikk a világnak e szegletében?

Persze a MIÉP vezetőjének írásai és nyilatkozatai sokak számára inkább csak ürügyet szolgáltattak egy szélesebb front megnyitásához, s hamar kiderült, hogy egyáltalán nem szükséges szélsőjobboldalinak lenni ahhoz, hogy valakit ezután diszkvalifikálni lehessen. Másfél évvel később, az iraki háború elleni budapesti békedemonstráció kapcsán a Magyar Narancs publicistája azt veti a tüntetést szervező zöldek és baloldaliak szemére, hogy „a béke és szeretet nevében felvonult aktivisták” úgymond „tettleg léptek föl a tüntetésüket saját céljaikra használó ‘szélsőjobboldali provokátorokkal’ (a szervezők másnapi közleményének szóhasználata) szemben”. S itt akár meg is hökkenhetünk, hiszen azonnal fölmerül a kérdés: miért jelent a szélsőjobbtól való elhatárolódás bármiféle problémát egy balliberális tollforgató számára?
A válasz nem várat magára: „Az üzenet világos: a toleranciának is van határa, téved, aki azt hiszi, hogy mindenféle jöttment jobboldali bunkó beállhat a világszerte a béke nemes ügyéért utcára vonult aktivisták közé, még a végén összekeveredik nekünk a kormány-, Izrael-, és Amerika-ellenes hazai jobboldal a kormány-, Izrael- és Amerika-ellenes virággyermekekkel” – gúnyolódik a cikkíró.[20] Vagyis: lehet valaki bármekkora baloldali és antifasiszta, ha a szoclib kormányt, Amerikát és/vagy Izrael politikáját merészeli bírálni, semmiben nem különbözik a szélsőjobboldaltól. Mondhatni: ez maga a szélsőjobboldaliság, lehet az illető zöld aktivista vagy akár elkötelezett baloldali (marxista, anarchista, szocdem stb.) s mint ilyen, meggyőződéses antifasiszta, netán zsidó származású.

Az „ugyanazt mondja, mint a Csurka” szlogen használata mint „érvelés” már korábbról is ismert volt a sajtóban, s ennek nyomán a közbeszédben. Ha valaki nemtetszését fejezte ki a globalizáció és/vagy a magyar félperifériás kapitalizmus bármely visszásságát illetően, s ha ennek révén bírálta a rendszert, mindig megkapta, hogy „ugyanazt mondta, mint a Csurka”. Ami azt jelentette, hogy az ilyen vélemények automatikusan a szélsőjobbhoz sorolandók. Mivel Magyarországon a rendszerkritikát egyedül a szélsőjobboldal gyakorolja (ami persze nem igaz, csak a másfajta rendszerkritikának nemigen vannak országos fórumai), úgy tűnik, az szélsőjobboldali sajátosság, sőt: a szélsőjobboldali mondanivaló lényege. Ezáltal pedig a „rendszerkritika” fogalma a „szélsőjobboldaliság” fogalmával azonosul, azaz a két fogalom egymásra képződik, olyannyira, hogy a következő metaforát kapjuk: szélsőjobboldaliság = rendszerkritika. S mivel minden metafora visszafordítható, így a rendszerkritika = szélsőjobboldaliság. Ezért aki a rendszert bírálja, szélsőjobboldali. Más szóval: mivel a rendszer – lényegében bármifajta – kritikája karakteresen „csurkai mondanivaló”, így ha valaki rendszerkritikát gyakorol, óhatatlanul szélsőjobboldali dolgot művel, miáltal maga is szélsőjobboldalivá lesz.

a rendszert bíráló

De megjelenik ennek a visszafordítása is: ha a rendszerkritikát baloldaliak gyakorolják, illetve az a régi baloldali értékeket jeleníti meg, akkor bizonyos kontextusban a rendszert bíráló nem-baloldali is „balos” lesz. Ezt láthattuk többek között Balassa föntebb idézett írásában is, amikor is a szerző Csurka István nyilatkozatát „röhejesen balos gyűlöletkeltés”-ként aposztrofálja. Ennek az összemosásnak a funkciója a legitimitás megvonása. Azáltal ugyanis, hogy egy személy, egy szervezet, avagy egy gondolat akár a szélsőbalosság, akár a szélsőjobboldaliság megbélyegzésében részesül, rögvest kikerül abból a körből, hogy hallathassa hangját, illetőleg, hogy vele vitát vagy párbeszédet lehessen folytatni. Ez az „úgy beszélsz, mint a Csurka” lényege: ne kelljen érvelni, sőt még csak meg se kelljen hallgatni a rendszer kritikusainak véleményét. A szélsőjobbal való összemosás technikája eredetileg sztálinista találmány, a megbélyegzés és kirekesztés egyik jellegzetes, akár klasszikusnak is tekinthető formája – és bevett gyakorlata. Eredeti alapképlete: aki nem kommunista, az fasiszta – vagy áttételesen az. (Ti. „fasisztabérenc”, a „fasizmus kiszolgálója” stb.) Ennek fontos (sőt lényegi) kiegészítője, hogy aki viszont kommunista, az egyben a Szovjetunió barátja is kell legyen, illetőleg: csak a szovjetek barátja lehet igazi kommunista. A szovjetellenesség a rendszerellenesség szinonimája, hiszen a Szovjetunió a letéteményese és elsőszámú reprezentánsa az államszocializmusnak mint egyetlen üdvözítő útnak, minden más e posztra törő ország (pl. Kína) eretnek. Így a Szovjetunió ellenségei egyben a szocializmus ellenségei is – még akkor is, ha esetleg ezek az ellenlábasok magukat szocialistának vagy kommunistának vallották. Ha pedig a rendszer ellenségei, úgy fasiszták, hiszen a szocializmus ellensége: fasiszta. Így minden „szovjetellenes” „fasiszta” vagy „fasisztabérenc” lett, függetlenül attól, hogy a valóságban konzervatív, royalista, polgári demokrata, polgári radikális vagy jobboldali szocdem volt. Az ’50-es években ugyanezt a titulust kapják a koncepciós perekben elítélt kommunisták is, majd az 56-os forradalom leverése után a fölkelők többsége – megint csak függetlenül attól, hogy kinek milyen politikai meggyőződése volt. A rendszerváltás után, az államszocializmus bukásával pedig a szovjet/szovjetbarát kommunisták voltak kénytelenek elszenvedni ezt a megbélyegzést a „kommunizmus mint totalitárius diktatúra voltaképpen nem más, mint fasizmus” azonosítás alapján.

Nos, ugyanígy a kapitalizmus jelenlegi kritikája az Amerika-ellenességgel párosul és azonosul, az Amerika-ellenesség az Izrael-ellenességgel és az antiszemitizmussal, ez utóbbi pedig a nácizmussal. Mivel az USA a legfőbb letéteményese, illetve reprezentánsa a liberális demokráciának és a kapitalizmusnak, aki „Amerika-ellenes”, az a fönnálló világrendnek is ellensége, és mint ilyen antiszemita és szélsőjobboldali – és vica versa. Így lesz átvitten „fasiszta” többek között a jámbor környezetvédőkből. „A hét végén, az iraki háború első évfordulóján világszerte tüntetésekre gyűlt össze a hivatásos globalizációellenes szakmunkások, antiimperialista szabadságharcosok, ó-, új- és antikommunisták, radikális antiszemiták, vallásos és istentagadó pacifisták, a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek híveinek és a ’palesztin ügy’ barátainak tarka tömege” – olvasható a Magyar Narancs egyik vezércikkében.[21] Egyes körökben e fölfogás – a történelemből ismert módon – már a terrortámadást megelőzően sajátos szógyártást eredményez. Föltűnik az „iszlámfasiszta” és a „zöldfasiszta” kifejezés: radikális zöldfasiszták, anarchisták, iszlámfasiszták és más válogatott antikapitalista és antikozmopolita antiglobalisták” – gyűjti egy táborba az ellenségeket a libertárius-neokonzervatív Bálint András.[22] Ők a „szabad világ ellenségei” – ahogyan a Népszabadság és a Beszélő jeles szerkesztője nevezte a zöldeket és a kis baloldali civil szervezeteket egy nekik írt válaszlevelében.

a demokrácia csúnya dolog

A (neo)liberális globalizáció kritikusai a rendszerváltást követően még ugyanazzal a fölényes, lekezelő és kioktató hanggal találták szembe magukat, mint a „létezett szocializmus” bírálói 1989 előtt. A marxista dogmatizmus helyébe a liberális dogmatizmus lépett, amelynek szellemében a „piaci demokrácia” ugyanolyan örökkön örökké tartó, soha el nem múló világrenddé magasztosult, mint korábban az államszocializmus. A fő érv most is, mint annak előtte, a „tudsz ennél jobbat?” retorikai kérdése, esetleg a „tisztában kell lenni a realitásokkal” tanult tehetetlenségre alapozó lózungja volt. Persze akárcsak a szocializmus, a piaci demokrácia „sem tökéletes, de még mindig ez a legelviselhetőbb az eddigiek közül.” (A kor egyik kedvelt, sokat és sokféle módon idézett szlogenje az a Churchillnek tulajdonított mondás, hogy a demokrácia csúnya dolog, de eddig még nem találtak ki jobbat. De a különféle idevonatkozó közhelyeket, kliséket, frázisokat stb. hosszan lehetne sorolni.) Ugyanakkor ezt a beszédmódot átitatta egyfajta – szintén még a kádári korból örökölt – békebeli kedélyesség. A terrortámadást követően ezt a kedélyeskedő fölényességet váltja föl a már-már az ötvenes éveket idéző türelmetlen, harcias, fenyegető hangvétel, az „ezentúl más hangon beszélünk” stílusa. Így a társítási sor 2001. szeptember 11-ével bővül a „terrorista”, illetve a „terroristák támogatója” titulussal is. A rendszerkritikus immáron nem csupán „úgy beszél, mint a Csurka”, hanem egyenesen a világterrorizmus ötödik hadoszlopának a tagja. Mivel a szélsőjobb támogatja a terrorizmust, aki úgy beszél, vagy bármiben is ugyanazt mondja, mint ők, maga is a terroristák támogatójává – végső soron terroristává – lesz. A rendszerkritika így duplán illegitim. A rendszer kritikusai gyöngítik a „szabad világ” immunrendszerét, s nézeteik – főként az Amerika-ellenesség – a „terrorizmusnak készítik elő a táptalajt”. Ráadásul a terrorizmus „öntudatlan támogatójából” bármikor potenciális, vagy akár tényleges terrorista válhat azáltal is, ha él a látványos protestálás vagy a polgári engedetlenség eszközével. Így lesz „terrorista” számos baloldali szervezet mellett a Greenpeace is. A terroristákkal szemben pedig nem megengedettek a jog eszközei, velük „más hangon kell beszélni”. Amiből egyenesen következik, hogy a rendszerkritikus nem egyszerűen kirekesztendő a közbeszédből, hanem akár fizikailag is megsemmisíthető – ha az adott helyzet úgy kívánja. Ennek a logikának a nyílt, kendőzetlen megjelenésével egyfajta „hideg polgárháború” vette kezdetét.

 

Önzetlen baráti segítségnyújtás

Aztán elindult a valódi háború, ami elhozta a háborús gondolkodásmódot, háborús hangvételt, háborús érvelést. Régi, már-már elfeledett frázisok, közhelyek, klisék, szlogenek bukkantak fel a közbeszédben. Elsőként, hogy kötelez bennünket a szövetségesi hűség: „Magyarországnak ezért nem szabad elzárkóznia az Irak elleni katonai akcióban való részvételtől. Azért, mert a világ legerősebb demokráciáinak a közösségeibe tartozik, és mert osztja azok értékeit és elveit. Ideje lenne, hogy ennek a ténynek minden konzekvenciájával szembenézzünk; (…) Magyarországnak nemcsak haszna, de kötelességei származnak abból a szolidaritásból, amit a tagság jelent. Hogy ezt nem megúszni kell, hogy itt nem lehet csalni (…) a hivatásos katonáknak az a dolguk, hogy a hazájuk érdekeiért harcoljanak.”[23] És egy hír másfél hónap múlva: „Ha az amerikai kormány felkéri Magyarországot arra, hogy rakétavédelmi rendszert telepíthessen az ország területén, akkor ‘nem szabadna késlekedni a befogadással’ – mondta Juhász Ferenc a Magyar Rádió Krónika című műsorának.”[24]

A terrortámadás okán megjelenik ama ősrégi toposz, hogy „ezt a háborút nem mi kezdtük”, mi csak rákényszerültünk, hogy fegyvert fogjunk: „Ebbe a háborúba a civilizáció belekényszerült. A szerepeket sem megválasztani, sem visszautasítani nem áll módunkban. Ha az egész világ nem akar hozzászokni az állandósult háborúhoz, vállalnia kell, hogy fegyvert fog.”[25] (Ami kissé furcsa érv, amikor nem egy adott állam a szembenálló fél, mert nem az üzent hadat a „civilizált világnak”.) A defenzív – s ezért igazságos – háború fő célja a „béke és biztonság”, a stabilitás, „mindannyiunk jövője”. Amiért viszont most kell áldozatot hozni: „Aki most fél mindattól, ami még elkövetkezhet, annak csak az a reménye lehet, hogy a szövetséges ígéreteknek megfelelően ezúttal valóban kemény és tántoríthatatlan hadjárat következik. Mert ez nem militáns hangulatkeltés. Semmi sem volna rémisztőbb, mint egy parttalanul elhúzódó, majd kifulladó s ezért eredménytelen ‘furcsa háború’. Mert ez végső soron csak megerősítené a terrorizmust, ugyanakkor instabilizálná a világgazdaságot, és állandósítaná a hétköznapi rettegést.”[26]

a tömegpusztító fegyverek

De ha már a civilizáció ebbe belekerült, elébe kell menni az eseményeknek. A béke és biztonság érdekében a demokráciát és a nyugati értékeket exportálni kell az állandó veszélyforrást jelentő barbár, elmaradott régiókba. Nos, amikor a gondolatmenet ide eljut, általában már el is feledkezünk a kiindulópontról, a háború alap-okáról: a védekezés kényszeréről, s a demokrácia erőszakos terjesztése immár mint „önmagáért való jó” tűnik föl, mindegy, hogy van-e külön casus belli, avagy nincs. Ez lesz az ultima ratio, illetőleg egyfajta „szakrális”, ideológiai érv, ami olyankor jön elő, amikor végleg elfogytak a valódi érvek. Jelesül, amikor kiderül, hogy egyetlen háborús indok sem állja meg a helyét, ráadásul a hadjárat nem hozta meg azt az eredményt, amit ígért, sőt inkább tovább rontott a helyzeten. Érdemes ennek kapcsán idézni a Magyar Narancs egyik szerkesztőségi cikkét. A lap szerint háborúellenes tüntetőknek, akik „nemet mondtak a terrorizmusra és a háborúra” (az utóbbira fordított pénzt „oktatásra” és „munkahelyteremtésre” szánnák), a vezércikk szerint „a valósághoz az égvilágon semmi közük nincsen”. Hogy miért? Mert az „iraki kivonulás vagy bennmaradás kérdésének eldöntésében ugyanis per pillanat nem releváns, hogy Blair vagy Bush tudatosan állítottak-e valótlanságot akkor, amikor a háború indokaként (többek között) a Szaddam-rezsim terroristákkal fenntartott kapcsolatait, illetve a tömegpusztító fegyverek birtoklását jelölték meg. Iraknak feltehetőleg valóban nem voltak tömegpusztító fegyverei, és még az is lehet, hogy Szaddam Irakjában kevesebb volt a lézengő terrorista, mint a mostaniban (…) Azok ugyanis (közlönyünk is közéjük tartozik), akik egy évvel ezelőtt nem, vagy nem elsősorban e két fő indok miatt rokonszenveztek a beavatkozással, most nem is eme érvek fényében teszik mérlegre az iraki nemzetközi szerepvállalás elmúlt évét.” Hát akkor miben látják a háború hívei a hadjárat igazolását utólag, amikor minden korábbi érv megbukott? Abban, hogy a beavatkozás „megszabadította Irak népét egy ocsmány diktatúrától”, hogy „az intervenció megnyitotta az utat alapvető emberi és politikai jogaik érvényesítésére.”[27]

A fölszabadítás mint általában mindenkor, most is a megszállt ország lakossága, az „elnyomott nép” érdekében, sőt: kívánságára történik. „Nem sokan mernének föllépni azzal a nézettel, hogy a jólétet egyetlen népre sem lehet rákényszeríteni. Annál többen terjesztik azt az ostobaságot, hogy a demokráciát nem lehet ‘exportálni’, nem lehet egy népre se rákényszeríteni. Ellenkezőleg. Ahol nincs demokrácia, azért nincs, mert a nép valamilyen rákényszerített uralom alatt él. Ami nem demokrácia, azt csak rákényszeríteni lehet egy népre. A demokrácia viszont per definitionem az az uralom, amit a népre nem rákényszeríttettek, hanem szabadon választottak.”[28] Érdemes a fönti szöveg okfejtésére figyelni, hogy megkapjuk a ki nem mondott, ám mégis benne rejlő végkonklúziót: Ha a demokrácia nem más, mint szabadon választott uralmi forma, akkor annak importja is csak szabad választás eredménye lehet. Ahol pedig nem nyugati típusú demokráciában élnek az emberek, az csupán azért van, mert e helyzetet rájuk kényszeríttették. Ergo: az amerikai inváziót az iraki nép (is) akarja. Az irakiak voltaképpen nyugati típusú demokráciában – s ennek megfelelően amerikai gyámság – alatt szeretnének élni, de elnyomóik miatt nem tudnak, ezért van szükség külső segítségre. Lényegében ugyanez a típusú érvelés előzte meg (illetve kísérte mindvégig) a SZU illetve a Varsói Szerződés csapatainak beavatkozását is.

Ha pedig a fölszabadítás már megtörtént, a fölszabadított népnek nem szabad csalódást okoznia: „Bagdadban is végeztek az elmúlt időszakban közvélemény-kutatásokat, melyek sokak számára meglepő eredményt hoztak. A város lakosainak jóval több mint kétharmada szeretné, ha az amerikai csapatok belátható időn belül nem hagynák el Bagdadot. Közel hatvan százalékuk szerint az amerikai katonák ‘elég rendesen’ vagy ‘nagyon rendesen’ viselkednek a fővárosban, ami meglehetősen kifogja a szelet az amerikai ‘megszállókat’ támadók vitorlájából” – emeli ki a Hetek cikkírója az újság címoldalán – még az Abu Graib börtönben elkövetett kínzások napvilágra kerülése előtt.[29] Ugyanezt állítja a Magyar Narancs említett írása is, hónapokkal később: „Nota bene: a világközvélemény e hányadába érdemes beleszámítani Irak lakosságának túlnyomó részét is, akik – a közvélemény-kutatások tanúsága szerint – úgy érzik, hogy a háború után jobb a helyzetük, mint előtte volt.” Mi több, „az irakiak épp azt vetik a megszálló hatóságok szemére, hogy nem gondoskodnak megfelelően a biztonságukról. Hogy nem törődnek velük eleget.”[30]

Természetesen egy valamirevaló fölszabadító hadjárat nem nélkülözheti a látványos sikereket: „A volt rezsim letéteményeseit, köztük a diktátort, szinte kivétel nélkül elfogták a szövetséges csapatok. Az intervenció a vártnál kevesebb áldozattal járt. Sikerült megelőzni a bukott rezsim hivatalnokainak iparszerű, spontán lincselését. Az elmúlt hónapokban határozott életjeleket kezdett mutatni az iraki gazdaság is; az iraki sajtó virágzik. És ami a legfontosabb: március eleje óta az ország rendelkezik egy ideiglenes, a demokratikus átmenet időszakát szabályozó alaptörvénnyel”.[31]

A koalíciós erők ráadásul nem csupán fölszabadítják, de önzetlen baráti segítséget is nyújtanak a fölszabadítás utáni újjáépítésben, és az ország modernizálásában. Persze már maga a fölszabadító háború is önzetlen, baráti segítségnyújtás volt: „Ám azok a háború előtti vélelmek, hogy a szövetségesek leigázni, elnyomni és kizsákmányolni mennek, mindezek fényében nevetségesnek és ostobának tűnnek. Az iraki intervenció mindeddig csak vitte a pénzt (elsősorban az amerikai adófizetőkét), hozni nem is fogja.”[32]

szebb jövőért folyik

Az Egyesült Államok (illetve az amerikai cégek) vezetésével folytatott újjáépítés legnagyobb nyertese az iraki nép, s az olajbevételekből is elsősorban iskolák és kórházak épülnek. A háború végső soron az iraki nép szabadságáért, boldogabb, szebb jövőjéért folyik. Ám – hogy újból a fönti cikk szavait idézzük: „mindez csak az első, kis lépés a legalább félig-meddig demokratikus Irak megteremtése felé.” Ha a fölszabadítók eltávoznának az adott országból, azonmód előbújnának a régi elnyomók. Emellett az elnyomottakat nem csupán a tényleges elnyomók: a diktatúra, a papság és a többi „külső tényező”, hanem saját belső korlátjaik is akadályozzák valódi szabadságuk elnyerésében. Így a fölszabadítók távoztával a fölszabadított nép pillanatok alatt újra visszasüllyedne nem csupán a rabságba, hanem az elmaradottságba is. A fölszabadítandók mindenkori fő ismérve, hogy „elmaradottak”. Erre alapozva bukkan föl az iraki háború vitája kapcsán a régi gyarmatosító ideológia is, hogy ti. a „vadakat”, ha fegyverrel is, de civilizálni kell, természetesen a maguk – és az ezzel mindenkor összekapcsolt egyetemes emberi fejlődés – érdekében.

A klasszikus gyarmatosító érvelést később átvették a „létezett szocializmus” birodalmai is. (Így például a kínai propaganda, ami lényegében ugyanarra a képre épített, amit korábban, még a századelőn a Tibetbe benyomuló angolok alkottak önigazolásként. Eszerint a tibetiek lámáik uralma alatt mérhetetlen elnyomásban, szörnyű nyomorban, és primitív babonák között éltek, míg a Kínai Néphadsereg föl nem szabadította őket. Mao az évszázados elnyomásban és elmaradottságban élő tibeti népnek nem csupán „visszaadta szabadságát”, hanem a „fejlődés, a haladás útjára” is vezette stb.) Ezért a fölszabadított nem csupán folyamatos katonai védelemre szorul, hanem fölszabadítója gazdasági és kulturális segítségére is. Segítségre a hidak, utak, gyárak építésében, és a „fejekben lévő elmaradottság fölszámolásában”. Amiért kétszeresen is indokolt a tartós jelenlét. Ugyanezért kell folytatni az iraki megszállást is: „A szövetségeseknek nem kimenniük kell Irakból. (…) Hanem tisztességgel befejezni azt, amit – lehet, akaratukon kívül – egy évvel ezelőtt elkezdtek.”[33] Az első nagy fölszabadítás után tehát az irakiaknak hosszú, kvázi folytonos fölszabadításra kell berendezkedniük. Akárcsak Afganisztánban, ami az iraki háború kitörése után egyre inkább kikerülni látszott az érdeklődés középpontjából. Itt még a hadművelet névváltoztatása is beszédes: az eredetileg a terrorizmus elleni keresztesháborúként induló – s ezért a némi teologikumtól sem mentes, egyszeri, ámde végső csapás (utolsó ítélet) gondolatát sugalló „Végtelen Igazság” névre keresztelt hadművelet – a „Tartós Szabadság” nevet kapta.
Az 1945 után a szovjetek „önzetlen baráti segítsége” a gazdaság, a kultúra stb. – azaz a szovjetizálás terén – nálunk is úgy jelenik meg, mint a fölszabadítás folytatása. S mivel Magyarország háborús romhalmaz, de azon túl is „elmaradottsága igen nagy mind a gazdaságban, mind a fejekben”, így a Szovjetuniónak folyamatosan segítenie kell ennek leküzdésében. Segít az ország újjáépítésében, a magyar gazdaság talpra állításában, a nyomor fölszámolásában, a tudományos és technikai fejlődésben, s nem utolsó sorban a társadalmi haladásban. S mivel e segítség is a fölszabadítás része, illetve folytatása, s mivel folyamatosnak kell lennie – lévén sohasem tudjuk őt utolérni –, lényegében a fölszabadítás permanenssé válik. Érdemes itt idézni a nem kommunista Új Magyarország 1947. december 27-i számának vezércikkét: „A Szovjetunió baráti gesztusa azt jelenti, hogy a magyar nép kenyérellátása a legközelebbi termésig biztosítva van! (…) Ez a hatszázezer mázsa búza ismét kézzelfogható bizonyítéka annak a barátságnak, amely a háború után állami létünket visszaadta, a mélységből kiemelt és az egyenrangú népek sorába visszahelyezve, visszaadta a magyar nép önbizalmát, öntudatát, és történelmi szerepét.” Ugyanebben a szellemben beszél a Világosság 1948. október 23-i száma is: „A Szovjetunió, amely a magyar dolgozókat felszabadította a fasiszta rabság alól, most ismét jelentős támogatást nyújt a dolgozóknak a saját országuk felépítésének munkájához.” A „permanens fölszabadításban levés” tehát számos jót hoz Magyarországnak, sőt nélkülözhetetlen az ország fejlődését illetően. Ami azért lényeges, mert a külső (az imperialistáktól) és a belső ellenségtől (reakciósok, a régi rendszer emberei, azaz a volt elnyomók) való védelem mellett ez a szovjet jelenlét folytonossága melletti érv.

második fölszabadulás

Így magától értetődően az ’56-os forradalom leverése után is a „permanens fölszabadítás” lesz az egyik fundamentális propaganda-elem. A szovjetek most az ellenforradalmároktól (akik szintén fasiszták) szabadították föl Magyarországot, illetve a magyar népet, ezért 1956. november 4-e voltaképpen második fölszabadulás. A Szabad Nép november 7-i számának vezércikkében már az ismerős szöveget olvashatjuk: „A magyar nép nem felejti, nem felejtheti el, hogy a második világháború éveiben a Szovjetunió az egész emberiség ügyét szolgálta, amikor hatalmas véráldozat árán megsemmisítő csapást mért a Hitler-fasizmusra, és ezzel a legnagyobb hozzájárulást nyújtotta számos ország, közöttük hazánk felszabadulásához. A felszabadulás után a Szovjetunió által nyújtott segítségnek nagy része volt abban, hogy aránylag gyorsan be tudtuk gyógyítani a háború okozta sebeket, és hogy jelentős sikereket értünk el a gazdasági és kulturális élet sok területén. (…) A nép ellenségei már-már nyeregben érezték magukat, de megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és minden erőt felsorakoztatott az ellenforradalom leverésére. Ebben a nehéz helyzetben a szovjet néphez, a szovjet kormányhoz fordultunk testvéri segítségért, és a Szovjetunió ezt meg is adta. Nemcsak a szovjet csapatok áldozatkész segítségnyújtása, hanem a szovjet kormány által felajánlott – lapunkban már ismertetett – nagy értékű anyagi segítség is bizonyítja a Szovjetunió testvéri együttérzését és segítőkészségét”.[34] A cikkíró ezt követően hangsúlyozza, hogy ez a segítség korántsem jelenti a belügyeinkbe avatkozást. A „permanens fölszabadítás” a magyarországi szovjet csapatok parancsnokságának a hivatalos sajtóban megjelent kiáltványában is benne foglaltatik: „Mi tiszteljük, becsüljük a szabadságszerető magyar népet. Szilárd meggyőződésünk, hogy a magyar nép most is megértéssel fogadja segítségünket, ugyanúgy, mint 1945-ben, amikor kiszabadítottuk a fasiszta rabságból, amiért együttesen mérhetetlen áldozatot hoztunk.”[35]

Nincs helye a széplelkűsködésnek

Ha viszont a fölszabadítandók nem akarják elfogadni a fölszabadítók önzetlen baráti segítségét, akkor a sajnálatra és segítségre méltó „vadak” hirtelenjében démoni, pokoli alakokká változnak. Már ama tény is az elmaradottságból eredő szellemi sötétséget mutatja, hogy elutasítják a saját e világi és túlvilági üdvükre tett javaslatokat: a kereszténységet, a Bibliát, a civilizációt, a szocializmust, a szabadpiaci demokráciát. A vadaknak általában nincsenek erkölcseik, szokásaik pedig barbárok. Bálványimádás, emberáldozat, kannibalizmus, skalpolás, fehér nők megerőszakolása, kínzócölöp, csador stb. Mindez lelkileg megkönnyíti, sőt kívánatossá teszi a velük szembeni erőszakos föllépést, a konkvisztádorok hadjáratait, a rabszolgavadász- és katonai büntetőexpedíciókat. S minél rémségesebbek és megvetendőbbek a vadak, minél több horror-elem fedezhető föl történelmükben és kultúrájukban, annál indokoltabb az erőszak, annál könnyebb szívvel lehet rájuk lecsapni.[36] Az afganisztáni háborús készülődéssel párhuzamosan a nyugati sajtóban (s ennek nyomán nálunk is) fölerősödik az iszlám démonizálása, a közvélemény puhítása, fölkészítése a várható eseményekre. Egyre-másra jelennek meg írások megkövezett nőkről, nyilvános kivégzésekről, öncsonkításokról, nyomorról, az elmaradottság megannyi jeléről és jelképéről. (Amely hírek vélhetően még igazak is, ám itt nem erről van szó. Nem ártana emlékezni, hogy az államszocializmus idején miféle kép jelent meg az itteni médiumokban. Hogy miféle prekoncepciók alapján válogatták össze, és milyen előszeretettel mutatták be a „kapitalizmus igazi arcát megmutató”, leleplező jellegű művész- és dokumentumfilmeket. Hogy a Nyugatról alkotott képhez mennyire hozzátartoztak az olyan dolgok, mint a prostitúció, az utcai erőszak, a kábítószerezés, a neonácik stb. És ezek a jelenségek éppúgy valóságosak, mint a muszlim országokban tapasztalható visszásságok.)

minden eszköz megengedett

Ráadásul ez az ellenség a küzdelemben is barbár, mert nem szabályos ellenfél, hanem irreguláris harcos. A tálibok és az iraki ellenállók nem katonák, hanem terroristák, így a küzdelem kétszeresen is legitim. A terrorista titulust itt is a mindennemű legitimitás megvonásáért (és persze az abból fakadó cselekvési előnyök miatt) használják – mint az uralkodó világrend ellenlábasainak (illetve kritikusainak) az esetében. Mert ha a harcos terrorista, vagyis nem reguláris, akkor illegitim, s akkor vele szemben olyan eszközök is megengedettek, amelyek a „normális” háborús ellenféllel szemben nem. Ennek kapcsán talán nem érdektelen megemlíteni, hogy az egykori szovjet partizánokra (ahogyan számos más gerillamozgalomra) szinte minden ráillik, ami az iraki fölkelőkre, beleértve a ma tapasztalt szélsőséges, joggal irtózatot keltő vonásokat, tetteket is. (Pl. a saját civil lakosság elleni erőszakot.) Ha valaki egykori második világháborús sajtótermékeket vesz a kezébe, láthatja, hogy az „orvlövész” szó a partizán elnevezése. Ami végső soron ugyanazt jelentette, mint a terrorista, s nagyjából ugyanazzal a fogalmi hálóval rendelkezett, minek nyomán ugyanaz a végkonklúzió, illetőleg cselekvési program is: az orvlövész nem katona, hanem törvényen kívüli, akivel szemben minden eszköz megengedett.

Mivel pedig a barbársággal, az alacsony rendű kultúrákkal leszámoló, fölszabadító és civilizáló háború mindenkor a Jó és a Rossz, a Fény és a Sötétség harca, nincs helye az érzelgésnek, a pacifizmusnak. A háború ellenzői nincsenek tisztában azzal, hogy mit és kiket is védenek: „Olyan könnyedén lehet kétségbe vonni ember-milliárdok jogát és igényét a szabadságra, olyan könnyedén lehet a diktatúrákkal való békés és örök egymás mellett élés embertelen eszméjét nemes pacifizmusként eladni, mintha már számolni sem kellene azzal, hogy létezik még a világ szabadságáért érzett felelősségtudat.”[37] A pacifista álláspont, a közvélemény háborúellenességét figyelembe vevő politika ilyenkor nagy felelőtlenségre vall: „a NATO-felkérés körüli fontoskodó dacoskodás (…) valamint a népi tömegek olthatatlan békevágyának mélységes átélése nem felelős államférfiúra valló mentalitás.”[38] A háborús részvételt ellenző magyar jobboldalnak is nyugati elvbarátaik álláspontját kellene követni: „Miközben Orbán Viktor nemzetközi partnerei és mentorai – a német CDU-politikusok, a spanyol Aznar vagy az olasz Berlusconi – egyértelműen támogatják az Egyesült Államok irak-politikáját (és ezt teszi, nagyon helyesen, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke is; a baj éppen az, hogy kezdeti eltökéltségét fölváltotta a határozatlanság), Orbán és a Fidesz a józan politikai megfontolásoknak fittyet hányva harsogja az ellenkezőjét.”[39] És írja mindezt egy radikális balliberális lap.

Azt is tudatosítani kell, hogy ez az ellenség mindenütt ott leselkedik, így aztán senki sincs biztonságban: „A magyar sajtót olvasva és televíziót nézve úgy tűnik, mintha az ország népét és a nagyközönséget szinte csak az érdekelné, hogy mennyibe fog kerülni majd az unióban egy csomag fogpiszkáló. Lényegtelen tyúkperekről, provinciális semmiségekről szólnak a híradások és az újságcikkek. Hihetetlen számomra, hogy Európa polgárai nem veszik észre, ahogy a terroristák szisztematikusan megvásárolják a vezetőket és mindenkit, aki hagyja magát. Ha Európát leválasztják Irakról – ennek a próbálkozásnak vagyunk most szemtanúi –, holnap másról fogják majd leválasztani, és holnapután megint másról, és aztán egyszer csak arra ébrednek az európaiak, hogy azt teszik, és úgy gondolkoznak, ahogy azt a terroristák akarják. Elkezdődött szemünk láttára Európa felszalámizása és megvásárlása.”[40] E két elem: a veszély tudatosítása és a kicsinyesség együttes használatának az értelme, illetve funkciója, hogy senki sem húzhatja ki magát a közös felelősség és a közös feladatok alól. Vagyis csírájában ugyan, de mintha már a mozgósítás gondolata is megjelenne.

És a fönti szövegrészben föltűnik a „míg mások az életüket áldozzák, addig…” toposza, avagy a magyar kisstílűség témája, az „egyszer merjünk már …lenni”, a „nem ezt várják tőlünk”, a „jó magyar módra megint leszerepeltünk” stb. ismert motívumköre. Természetesen nem ez az egyetlen, de még csak nem is a legtipikusabbnak mondható publicisztika e témában. „Magyarországnak nemcsak haszna, de kötelességei is származnak abból a szolidaritásból, amit a tagság jelent. Hogy ezt nem megúszni kell, hogy itt nem lehet csalni” – olvashatjuk abban a Magyar Narancsban, ami korábban a poszthippi antimilitarizmus végvárának számított.[41]

Nincs helye tehát a pacifista széplelkűsködésnek, már csak azért sem, mert az gyengíti a cselekvőképességet, „…ideje szembenézni a valósággal. Vannak idők, vannak helyzetek, amikor cselekedni kell. Amikor meg kell látni és meg kell nevezni azt, ami irracionális, fenyegető, tűrhetetlen. És a szabadság és demokrácia biztosította morális fölény birtokában, a racionalitás nevében el kell pusztítani, lehetőleg.”[42] Ember kell tehát a gátra, nem vitás: „A katonaság veszélyes üzem. Aki hivatásának választja, tisztában van azzal, hogy olykor az élete veszélyben foroghat. Az őrkatonáé meg kiváltképp. A ‘kockázatokra’ való hivatkozás szánalmas, civil dolog, ráadásul képmutató. Aki ilyet mond, annak fogalma sincs arról vagy titkolja, mit jelent egyenruhát viselni, békefenntartásban, vagy általában is. Az én ideálképem egy olyan magyar politikai és katonai vezetés volna, amelyik (…) önként és dalolva vállalná el szövetségeseinek a védelmét, bárhol és bármikor kérik erre. Az én ideálképemben továbbá egy olyan magyar ellenzék él, amelyik csatlakozik ehhez. Ámde mi, lássuk be, mások vagyunk. A lelkesedés helyére a kicsinyes méricskélés lép, mintha 40-50 magyar őrkatona kiküldése vagy ki nem küldése a szuverén magyar akarat mércéje lenne. Nem az. A magyar szuverenitást jobb helyeken kéne gyakorolni, ott, ahol érdemes, ahol kifizetődő, ahol nemcsak szégyent tud ‘termelni’.”[43] Álságos civil dolog tehát arra hivatkozni, hogy a katonák meg is halhatnak, hiszen „a hivatásos katonáknak az a dolguk, hogy a hazájuk érdekeiért harcoljanak. Amikor aláírják munkaszerződésüket, tudniuk kell, hogy ez az állás milyen kockázatokkal jár.”[44]

a magyar hazafiasság

De megjelenik a magyar hazafiasságra, a „katonanemzeti tradícióra” apellálás is, pontosabban annak ironikus visszájára fordítása. Ha mi magyarok, olyan nagyon büszkék vagyunk arra, hogy Magyarország a Nyugat védőbástyájaként harcolt török és tatár ellen, akkor itt az idő ennek újabb bizonyítására: „Ha eddigi büszkeségünk az volt, hogy mi állítottuk meg az oszmán birodalom előretörését, Európa és a kereszténység bástyája voltunk, akkor ma szégyellhetjük a Porta önkéntes szolgálóit.”[45] Változat ugyanerre a témára: milyen jogon kérjük számon a Nyugattól, hogy a legnehezebb időkben elárult bennünket, amikor most éppen mi hagyjuk cserben? „Magyarország ma azért tart ott, hogy az Irak elleni esetleges akcióhoz 25, írd és mondd: huszonöt harcoló katonát bírna felajánlani. A négy évig kormányon lévő jobboldali ideológia egyik tradicionális sarokköve épp az az állítás és sérelem, hogy a ‘Nyugat’ és ‘Európa’ hányszor hagyott minket, magyarokat cserben, martalékul a töröknek, az osztráknak, a németeknek, a szovjetnek és Trianonnak és a nácizmusnak és a kommunizmusnak.”[46] Ezeket a gondolatokat a „nemzeti jobboldal” orgánumaiban is megtaláljuk. Bognár József már idézett, az iszlám veszélyeire figyelmeztető írásának utolsó soriban a szerző a régi magyar végvári erényekre utalva lelkesíti a magyart, hogy védje meg a pogánytól ősi földjét és az ott virágzó multikulturális demokráciát: „ha a honi ateisták, keresztények, pogányok stb. még egy-két emberöltő múlva is viszonylag szabadon akarnak élni Attila és Árpád földjén Pannóniában, akkor: hic Rhodus, hic salta!”[47]

Mindennek kapcsán – az itt idézett írásokban is föllelhető érvelési mód, illetve a stíluselemek okán – kivételesen a második világháborús sajtóból hoznék egy analógiát. Az alábbi részlet az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali lap 1942. március 12-i számának Sasok és nyugdíjasok című vezércikkéből származik. Megértéséhez tudni kell, hogy a szerző (Oláh György) éppen vitéz Görgey Vince egyik haditudósításán gyönyörködik kandallója mellett, amikor a következő magasztos gondolatai támadnak: „Hol volnánk, ha keselyűk és héják helyett ifjú humanistákat, duzzogó írástudókat és széplelkeket tudott volna csak Európa a keleti frontra küldeni? (…) Beszélhetünk-e egyáltalán békéről, emberi jövendőről, civilizációról? Európa politikusai és eszmei nyugdíjasai, a maguk lomha, békaröptű (sic!) képzeletével sohasem jöttek rá, hogy ahol egyszer a Sátán kiszabadult láncaiból, ahol az alvilág gigászai feltámadnak, ott mérsékelt bölcsességekkel, almanachokból vett aranyigazságokkal, biedermeyer igazságeszmékkel és zengő törvényparagrafusokkal nem lehet többé vihart lecsillapítani.”[48]
A pacifisták (illetve általában a háború ellenzői) két okból is problémás figurák: egyrészt küzdeni nem akaró, a kötelesség alól kibúvó dezertőrök, másrészt „hasznos hülyékként”, vagy éppen nagyon is tudatos „ötödik hadoszlopként” az ellenségnek dolgoznak. Ennek megfelelően tűnik fel a „belső ellenség”, a „bomlasztó erő” víziója: „Mainstreamnek számít ezen kívül a botrányos álláspontok későbbi megúszása. Pacifizmusért, antiglobalizmusért még soha, senki nem volt kénytelen magyarázkodni; a mindig elfogulatlan média rendre a ‘héják’ álláspontját támadja. De ki számol el egyszer a be nem avatkozás, a tehetetlenség, a hamis békevágy által lehetővé tett regionális hullahegyekkel? (…) A békepárti embernek sohasem kell érvekkel megvédenie magát. Büntetlenül kiállhat azzal, hogy ‘ártatlan civilek életét’ védi, és ez a másik oldal képviselőjét, esetünkben az Irak elleni katonai akció támogatóját mintegy automatikusan belekényszeríti a gonosz, önző, imperialista, kizárólag olajérdekeit szem előtt tartó agresszor támogatójának szerepébe. (…) Nem kell nyilvánosan magyarázkodniuk természetesen azoknak az utcai tüntetőknek sem, akik Che, Mao, Arafat képével, palesztin kendőkkel és lobogókkal tüntetnek Európa utcáin, amerikai és izraeli zászlókat égetve; a prominens főiskolai, egyetemi tanároknak, akik válogatott szolidaritási nyilatkozatokon aláírásukkal hitelesítik a vállalhatatlant; a véleményformáló médiaelitnek, amely áthallásos, elfogult kommentárokkal, manipulált hírekkel, szubjektív hírsorrendekkel állítja elő a fejekben a tömegelvárásnak megfelelő tömegálláspontot.”[49] Egyfajta Amerika- és Izrael-ellenes nagy nemzetközi összeesküvés ez, ahol szélsőbal és szélsőjobb egymásra talál: „Mindez politikailag úgy korrekt, ahogy van, és ez a légkör teszi lehetővé azt, hogy Olaszországban – mint azt a belügyminiszter nemrég 300 oldalas jelentésben dokumentálta – hangot találjanak egymással a különböző szélsőbalos, szélsőjobbos és iszlám militáns terroristák, illetve szimpatizánsaik. Lehet találgatni, mi a közös nevező.”[50] Sőt, a budapesti háborúellenes tüntetés zöld és baloldali résztvevői még a közönséges náciknál is rosszabbak tudnak lenni: „a Kossuth térre felvonult Vér és Becsület keretlegényei valamivel kulturáltabban bírnak viselkedni, mint a délutáni pacifista békemenet viráglelkű résztvevőinek egyike-másika.”[51]

szélsőséges csoportocskák

A háború ellenzői tehát ugyanúgy egyfajta „belső ellenség” szerepét kapják, mint a terrortámadás kapcsán en bloc a rendszer kritikusai. (Bár kétségtelen, hogy e két kategória nagyjából ugyanazokat foglalja magában.) Persze a háború ellen tiltakozók és/vagy a globalizáció kritikusai, néhány szélsőséges csoportocskától eltekintve nem szimpatizálnak sem Szaddam Husszeinnel, sem más hasonló „antiimperialista” zsarnokkal, vagy azok rezsimjeivel, sem az iszlám fundamentalizmussal, avagy a terroristákkal. A tiltakozások nem is ezeknek, hanem az itteni militarizmusnak, az itteni vallási fanatizmusnak, az itteni hatalmi gőgnek, az itteni szabadság lehetséges csorbításának szólnak. Ami pedig a rendszerkritikát illeti: az ún. „nyugati demokrácia”, a „nyugati értékek” stb. gondolkodásmódja nem elsősorban a szabad szellemet, az autonóm gondolkodást jelenti? Nem azt a folyamatosan „lázadó” és újítani akaró gondolkodásmódot, ami magától értetődően a saját rendszer és kultúra kritikáját is magában foglalja?

Ez az apróság azonban érdektelenné válik, amikor a leszámolni akaró hidegháborús hangulat uralja a közbeszéd alakítóinak gondolkodását. Az idézett cikkben mintha egyenesen Barry Goldwater nézetei, vagy akár a McCarthy-korszak szelleme köszönne vissza: „Miért van az, hogy ha Amerika belép egy háborúba, akkor a világ Noam Chomskyjai, Susan Sontagjai, Joan Baezjai, Jane Fondái, Gore Vidaljai, Szalai Erzsébetjei egyből önző, materiális érdekek követésével vádolják – még akkor is, ha Európa történetesen évekig képtelen megvédeni saját muzulmánjait? Miért ér véget a világ elnyomottaival, megnyomorítottaival való azonosulás, amint Amerika kerül képbe? És hogyan lehet az, hogy míg Amerika fellépése kizárólag botránykő lehet, addig minden harmadik világbeli second hand népnyúzó rendszer tetteire van indokolható magyarázat? Megmondom: mert a mostani békepártiság is, akárcsak az összes eddigi, nettó antikapitalizmus. Akár balról, akár jobbról jön. Az ezt hirdető, túlnyomórészt posztvietnami, poszthatvannyolcas, baloldali szocializációjú értelmiség számára nincs az a fundamentalista vagy kommunista Nyugat-ellenes rezsim, amely ne lenne jobb, vállalhatóbb, morálisabb a legszabadabb, legdemokratikusabb Egyesült Államoknál.”[52] S ezzel el is érkeztünk a lényeghez.

 

Ideológiánk győzelme is

Jól ismert műfaj a nép egyszerű fiai és lányai által a Szeretett Vezetőhöz írt levél. E levelek között különös jelentőségre tesz szert a propagandában, ha azt egy kisgyerek írta. A „létezett szocializmusban” ilyen levelek igen gyakran megjelentek mind a valóságban, mind a virtuális valóságban: a szónoki emelvényeken éppúgy, mint az iskolások olvasókönyveiben, a háborús vagy termelési regényekben, és persze a napi sajtóban. Ismertek a Leninnek, de még inkább Sztálinnak –és lokális megfelelőinek – írt gyereklevelek. Nos, erre emlékeztet annak az amerikai kislánynak a levele, amit a Hetek 2004. január 23-i száma a címoldalon közöl Bush évértékelő beszédének részeként. A tízéves Ashley Pearson a következőket írja elnökének: „Kedves George W. Bush! Ha tudomása van bármiről, amiben bármilyen módon is segíthetek, kérem, írja meg nekem, hogy mit tehetek az ország biztonsága érdekében. U.i.: Ha levelet ír a katonáknak, írja meg nekik, hogy Ashley Pearson hisz bennük.” Az elnök a kislánynak címzett válaszában elmondta: üzenetét továbbította a katonáknak, ő pedig azzal járulhat hozzá az ország védelméhez, ha rendesen tanul, szüleinek engedelmeskedik, és ha katonát lát, megköszöni neki a szolgálatát, ezalatt pedig az ország vezetői is mindent megtesznek Ashley és az egész ország védelme érdekében. Záró szavaiban elmondta, hogy az erős és rendíthetetlen amerikai nemzet bizalommal és hittel megy tovább, hiszen igaz ügyet, az egész emberiség ügyét szolgálja.” Bush egyébként a neki címzett levelet „annak bizonyítékául” idézi, „hogy még a legfiatalabbak is megértették, hogy történelmi időket élünk”.

nem ildomos többé

2001 szeptemberétől számos hangadó értelmiségiben és publicistában merült föl általános követelményként az Egyesült Államok bírálhatatlansága. A terrortámadás okán nem ildomos többé emlegetni az amerikai történelem és közelmúlt sötét foltjait, kínosabb kérdéseit. Nem ildomos fölemlíteni az indiánok kiirtását, Hirosimát, Drezda bombázását, Vietnamot, az egykori rabszolgatartó, majd feketéket lincselő Délt, és a többi hasonló témát, ahogyan azt sem, hogy éppen az Egyesült Államok fegyverezte föl a tálibokat és Szaddam Husszeint. Ezek fölemlegetése nyílt vagy burkolt Amerika-ellenességnek számít. A régi, még a szovjetekre használt formulával: „nem lehet szidni” Amerikát és az amerikaiakat. Amerika más lett, egyenlőbb az egyenlőknél: „Amerika legkorábban a második világháború vége óta többé nem pusztán nemzet a nemzetek között: nemzetközi politikai lépéseinek a jogos önérdek mindenkor jogos képviseletén túlmutató jelentőséget tulajdonít.”[53]

Természetesen nem egyszerű együttérzésről van szó, hanem azonosulásról, a „velük belőlünk is meghalt egy darab” érzésének kinyilvánításáról: „Azokon az utasszállító gépeken, amelyek becsapódtak a World Trade Center tornyaiba, már ott ültünk mi is. És a romok alatt mi is odavesztünk. Mert New York, ha messze van is, azért a mi világunk része. (…) Az ellene elkövetett merénylet egyszeriben átélhetővé tette, átéltette velünk a közvetlen megtámadottság érzetét.”[54] Az eseménynek ez a különleges volta teszi az együttérzést szakrális gesztussá. Az áldozatokkal és a túlélőkkel – vagyis az amerikai néppel – azonosulás pedig e gyászt kötelező érvényűvé. Hiszen ha „Amerika mi vagyunk”, akkor magunkat is gyászoljuk. A terrortámadás áldozataival azonosulni olyan, mintha magával az Egyesült Államokkal azonosulnánk, ahogyan azt Hahner Péter a terrortámadással foglalkozó írásának címében is megfogalmazza: „Amerika mi vagyunk”. Merthogy „Amerika nem más, mint egy gazdagabb, technikailag fejlettebb, politikailag jobban megszervezett, szabadabb Európa”.[55]

A gyász, és a meggyilkolt (és túlélő) amerikaiakkal azonosulás közvetlen funkciója az Amerikával szembeni fönntartások – de leginkább az irónia – kiiktatása. E kettő lélektani oldalról legitimálja ama korábban említett álláspontot, hogy nem ildomos fölülbírálni Amerika lépéseit, sőt magát Amerikát sem illik kritizálni. (Ahogyan nem kell foglalkozni a terrorizmus okaival vagy a terrortámadást lehetővé tevő mulasztásokkal és hiányosságokkal sem.) A gyász szent, a gyászoló sérthetetlen. Az azonosulás pedig végképp megkérdőjelezhetetlenné tesz minden további lépést, hiszen ha „Amerika mi vagyunk”, akkor az Egyesült Államok bármit tesz, minden tettével bennünket – mint saját részét – is képvisel.

Az azonosulás persze a fönnálló társadalmi-gazdasági berendezkedéssel, illetőleg a jelenleg uralkodó világrenddel azonosulást jelenti. (És fordítva.) Ahogyan azt Dési János, a Népszava és az ATV munkatársa is megfogalmazta: „A globalizáció mi vagyunk”.[56] Amit akár az „Amerika mi vagyunk” parafrázisaként, sőt: az „Amerika” és a „globalizáció” szavak szinonimakénti elfogadtatásaként is értelmezhetünk. Így az Egyesült Államok és annak népe melletti hűségnyilatkozatok egyben a fönnálló társadalmi és gazdasági berendezkedés melletti hűséget jelentik, jelképezik. A terrortámadás révén a fönnálló rend „hivatalos világnézete”, a (neo)liberalizmus, illetőleg a „nyugati demokrácia” immáron érzelmileg is aládúcolt, megkérdőjelezhetetlen doktrínaként, egyedül üdvözítő tanként értelmeződik.

szabad kezet adni

Ezzel a szemlélettel karöltve jelenik meg az „új irracionalizmus”, amely a terrortámadást ugyanúgy érthetetlen, fölfoghatatlan, megmagyarázhatatlan eseménynek titulálja, mint az egykori náci haláltáborok létét.[57] Véleményem szerint azonban e fölfogás csak részben magyarázható a gyásszal és a pillanatnyi, dühvel és fölháborodással elegy megdöbbenéssel. Az „új irracionalizmusnak” ugyanis nagyon következetes logikája van: ha az esemény megmagyarázhatatlan, akkor nem is lehet azt megmagyarázni, s ha nem lehet megmagyarázni, úgy nem is kell megmagyarázni – illetőleg megérteni. Nem kell megérteni, hogy mi miért történt, nem is kell keresni az okokat. Az okkeresés egyenlő az önvizsgálattal, azzal, hogy a hibát „önmagunkban” (a nyugati világban, Amerikában, a rendszerben stb.) keressük. Így a magyarázatra törekvés, az esemény okainak föltárása nem más, mint burkolt (vagy akár nyílt) Amerika- és rendszerbírálat. Ezt az álláspontot képviselte Farkasházy Tivadar is a Heti Hetesben: nem kell azzal foglalkozni, hogy megértsük a terrorizmus okait. Nem kell megértenünk az Egyesült Államok világhoz fűződő viszonyát, illetve az ebben rejlő konfliktusok okait és jellegét. E fölfogás lényegi üzenete: szabad kezet adni Amerikának mindenben, s nem kell, sőt nem szabad fölülbírálni semmiféle lépését. „Nem elhamarkodott és patetikus kijelentés, hogy mostantól megváltozik, rosszabb, nehezebben élhető, kevésbé vidám lesz a világ. Az Egyesült Államok politikai prioritásai között nyilvánvalóan kiemelkedő, minden mást fölülmúló szerepet kap a terrorizmus elleni védelem, az ország és állampolgárainak biztonsága. A liberális demokrácia háborús helyzetbe keveredett, egyelőre beláthatatlan végveszélybe, ami minden józan ember számára indokolttá teszi a szabadságjogok célszerű megszorítását.”[58] Ahogyan a titkosszolgálati költségmegvonás tényét, illetve a rendszer hiányosságaiból fakadó biztonsági hiányosságokat sem illik firtatni. Hiszen „nem ez a lényeg”, hanem a terrortámadás ténye. Másrészt az okkeresés csak tompítaná a gyászt és az együttérzést, vagyis az azonosulás élményét.

A hazai sajtóban (és vele a közbeszédben) észlelhető Amerika iránti kritikátlan rajongás fölbukkanásában jelentős része van az Egyesült Államokból importált neoprotestáns-cionista újkonzervativizmus, a „neokon” hazai megjelenésének. Ez a korábban csak a Hit Gyülekezete, egy-két SZDSZ-es politikus, valamint a Szombat című laphoz kötődő „szellemi műhely” által képviselt irányzat a szimbolikus és konkrét értelemben vett „republikánus Amerika” hazai képviselői, sőt mondhatni: misszionáriusai. „A neokonok – a többi értelmiségihez hasonlóan – indíttatásuk ellenére tisztában vannak az egyetlen szuperhatalom pozíciójának nehézségeivel: neki döntést kell hozni egy bizonytalan és kiszámíthatatlan világban. Az egyik műhely, ahonnan az amerikai elnök intellektuális muníciót vár, a neokonok. Sokan drukkolunk nekik” – írja Gere Ádám, a Hayek Társaság elnöke.[59]

Amerika ebben a fölfogásban az emberi fejlődés csúcsa. Gazdasági és társadalmi berendezkedése a legfejlettebb társadalmi-gazdasági berendezkedés, a legtökéletesebb rendszer: a liberális demokráciák elmúlt kétszáz éves története hallatlan sikertörténet. Az emberi faj létszámának növekedését, az emberi tudás példátlan gyarapodását, az emberi életminőség javulását, valamint azt a tényt idézik, hogy még soha semmilyen társadalmi rend nem segített ki annyi embert a szegénységből, mint a demokratikus kapitalizmus. Az emberi történelem során a szabad kereskedelem bizonyult a szegénység elleni harc legjobb fegyverének.

A neokonok nem rejtik véka alá, hogy az emberiség reményét a liberális világrendben és a demokratikus kapitalizmus intézményrendszerében látják. Azt sem titkolják, hogy szeretnék, ha az USA a történelemben páratlan nagyhatalmi pozíciójának időszakát ezek megvédésére és terjesztésére használná.”[60] Ebben a fejlett társadalomban soha le nem záruló folyamatos fejlődés, egyfajta „permanens forradalom” zajlik. Ez az amerikai modell lényege: az amerikai rendszer sok szempontból a folyamatos forrongás és átalakulás rendszere is, egyfajta állandósított forradalom, amiben csak az egyéni szabadságjogok és a jogállami erkölcsiség elvei maradnak szilárdan változatlanok. Ennek következtében az amerikai rendszer egy sohasem befejeződő folyamat, amolyan befejezetlen munka, amelyre az a legjellemzőbb, hogy folyamatosan alakítja és javítja magát annak érdekében, hogy az egyéni szabadságjog és a magántulajdon libertárius elveit egyre szélesebben érvényesítse a gyakorlatban.”[61] Az amerikai maga az Új Ember: „Amerika és Európa között talán az a legalapvetőbb különbség, hogy Amerikában már a kisgyermekek is az amerikai forradalom klasszikus libertarizmusának eszméin cseperednek fel. Ezek az eszmék képezik azután versenyképességük lelki alapjait.”[62]

a demokratikus kapitalizmus

Még ha előfordulnak is hibák, az nem az amerikai modellnek tudható be, hanem az adott régió elmaradottságának, illetőleg a helytelen alkalmazásnak, ami a helyi kultúrához való alkalmazkodásból fakad: „Maga a neoliberalizmus nem vallott kudarcot. Az 1997-es válság egyik legfőbb tanulsága, hogy a neoliberális eszmék erős demokratikus intézményeket, korrektül működő és viselkedő (vagyis önkorlátozó) államigazgatást, becsületes és elhivatott közhivatalnokokat és tiszta, világos piaci szabályokat feltételeznek, Ázsiában az államkapitalizmus bukott meg, nem pedig a piaci kapitalizmus. Oroszországban a maffiakapitalizmus nem más, mint a XIX. századi laissez faire kapitalizmus egy véres, tajgai változata, míg Latin-Amerikában a katonai junták bukása utáni demokratizálódás lassúsága okoz gondokat. Bebizonyosodott: a neoliberalizmus csak a politikai demokráciában és a protestáns etikában pácolt piaci kapitalizmusban válhat sikeressé.”[63] Vagyis Nyugaton, vagy még inkább Amerikában. Ami azt is jelentheti, hogy a modell csak a „kulturális táptalaj” kicserélése révén importálható. Azaz: mivel a demokratikus kapitalizmus csak a „protestáns etikában pácolva” tud működni, az amerikai modell sikeres alkalmazása érdekében az adott régiót amerikanizálni kell.

Az Egyesült Államok küldetése, hogy exportálja az amerikai modellt, azaz ha kell, akár erővel is terjessze a piaci demokráciát: egy nemzetközi intézményrendszert, ha úgy tetszik, Pax Americanát kell teremteni, amely tükrözi az új realitásokat, és biztosítja a liberális demokráciák működését és terjedését. Ennek az új rendszernek felelősséget kell vállalnia nemcsak a nemzetközi törvények meghozásáért, hanem azok betartatásáért is. Garanciát kell adnia az univerzális emberi jogokra, még a szuverenitás korlátozásának árán is.”[64] Amerika tehát a világ békéjének és biztonságának legfőbb őre, kötelességének érzi, hogy a világot jobbá tegye. „A washingtoni külpolitikát mindig is jellemezte az idealizmus és a realizmus ütközése – e tekintetben tetten érhető a folyamatosság a Bush-iratban is. Az amerikai döntéshozóknak meggyőződésük, hogy az USA gazdasági és társadalmi rendszere, demokratikus felépítése követésre méltó, tehát terjeszthető és számon kérhető a világban. De a közvetlen gazdasági érdek miatt – különösen a második világháborút követő negyven évben – gyakran fel kellett áldozni ezt a törekvést. (…) Most új helyzet állt elő. A demokrácia, a szabadság, az emberi jogok, a szabad vállalkozás ügye csatát nyert (…) az Egyesült Államok példa nélküli és mások által meg nem közelített erőre és befolyásra tett szert a világban. Ezt a fölényt azonban nem egyoldalú előnyök szerzésére, hanem a demokratikus értékek előmozdítására kívánja felhasználni. Nem csupán biztonságosabb, hanem jobb világot szeretne teremteni” – mutatja be a Bush-kormányzat nemzetbiztonsági jelentését Blahó Miklós a 168 óra 2002. november 14-i számában. Blahó cikkének végén megemlíti, hogy az amerikai lapok fölfigyeltek a dokumentum „fogalmazásának kettősségére”, minthogy a „magasztos gondolatok mellett az erő hangsúlyozásának napóleoni, birodalmi allűrjei is feltűnnek”. Ugyanakkor a publicista abbéli reményét fejezi ki, hogy az amerikai nemzetbiztonsági stratégia sikeresen vizsgázik, „szólamai a gyakorlatban is megvalósulnak, a szavak egybeesnek a tettekkel”.

Amerika katonai győzelme ezért ideológiai győzelem is: „Nemrég örömünnepet sugároztak a tévék: felszabadult irakiak gyülekeztek az utcákon, tapsoltak a bagdadi kávéházakban: nyolc hónappal lrak felszabadítása után az amerikaiak végre elfogták a diktátort is. Azt a diktátort, aki saját népét kínozta, kisebbségeit vegyi fegyverrel irtotta, a terroristáknak menedéket nyújtott, és aki a mai napig sértetlenül uralkodhatna és fegyverkezhetne, ha az ENSZ, a francia elnök vagy a német kancellár dönthetett volna sorsáról. Az amerikai háborús döntés, a győzelem óta tartó kétségbeesett utóvédharc, végül a váratlan decemberi siker elválaszthatatlan attól az eszmei irányzattól, amely jelenleg a legnagyobb befolyást gyakorolja az amerikai vezetésre, a neokonzervativizmustól.”[65] Ez az ideológia jóval többet jelent, mint szimpla politizálást. Ez új gondolkodásmód, értékek vállalása, erkölcsi alapállás, életmód. A legmélyebb elköteleződés, választás a Jó és a Rossz között, forradalmi, messiási feladat, ahol nem létezik középút, ahol a Saint Just-i mondással élve „a közömbösöket is meg kell büntetni”. „Jó vagy rossz, szabadság vagy elnyomás, „velünk vagy ellenünk” (Bush): a neokonok mélyen morális emberek, s a tiszta erkölcsből vezetik le politikai válaszaikat.”[66]

észszerű és realista program

Melyek is tehát a neokon világkép fontosabb elemei? Egy kizárólagos igazságba vetett hit, aminek révén a politikum morális és nem praktikus alapú. A fejlődés és haladás képzete, egy magasabb rendű társadalmi-gazdasági berendezkedés víziója. Erőpártiság, militáns hangvétel, a „velünk vagy ellenünk” alapállása. Ebből adódik, hogy az egyedül üdvözítő társadalmi-gazdasági modellt, s vele egy értékrendet, világnézetet, kulturális mintákat és gondolkodásmódot importálni kell, sőt azt akár erővel is rá lehet kényszeríteni más népekre. A neokon vízió végcélja egy társadalmilag és gazdaságilag – s ezen keresztül kulturálisan is – egységes földgolyó, s a világbéke megvalósulása. A törekvést egy fölszabadító szuperhatalom képviseli, amelynek népe a magasabb rendű gondolkodásmódot és mentalitást prezentálja, aminek köszönhetően ebben az országban félig-meddig már meg is valósult a magasabb rendű társadalom fölépítése. Azt hiszem, nem kell mindezt túlmagyarázni, minden egyes elemében olyannyira ismerős az elmekonstrukció: a totalitárius világképek „eszmeszerkezetével” állunk szemben. Amit az is igazolni látszik, hogy chiliasztikus-utópista messianizmusukat egyfajta evolúciós alapokra helyezett, észszerű és realista programként adják elő – akárcsak egykor a bolsevikok, A jelenség közvetlen oka vélhetőleg abban keresendő, hogy a neokonok zömmel kiábrándult balosokból (többek között trockistákból) verbuválódtak, így habár mondanivalójuk explicit tartalma megváltozott, a szocializáció, illetve a mentalitás jobbára ugyanaz maradt. (A másik ok ennél mélyebb, az ótestamentumi gondolkodásban, a zsidó, illetve protestáns/neoprotestáns messianizmusban keresendő.[67])

Legalábbis ez a helyzet az amerikai neokonok esetében. Nálunk a dolgot némileg bonyolítja, hogy a „kiábrándulás” sokaknál egybeesik az Egyesült Államokban végbement és ide leszüremlő politikai és ideológiai változással. S bár a hazai neokonok egyelőre még a „balliberális” tábor „szektás elhajlásának” tekinthetők, eszméik és véleményeik 2001. szeptember 11-e óta egyre inkább teret kapnak az országos sajtóban. Így e nézetek – ha nem is tiszta formában, de főbb elemeiket tekintve mindenképpen – az egész mainstream gondolkodást befolyásolják, s nagyon úgy tűnik, mintha szép lassan ez váltaná föl a „balliberális” publicisztikát korábban uraló „politikailag korrekt” beszédmódot, illetve véleményalkotást. Bush újraválasztása, s vele a jelenlegi tendenciák folytatódása esetén minden bizonnyal ez az irányzat számít majd mainstreamnek Magyarországon is.

  1. Petőcz György: Rosszabb lett a világ (Élet és Irodalom, 2001. szept. 14.)
  2. Seres László: A hírmaffia áldozata. Bemard Goldberg: Médiahazugságok – részlet a könyv magyar kiadásának előszavából (Hetek, 2002. szept. 5.)
  3. L. erről a váltásról többek között Tamás Gáspár Miklós: A balközép cikkírás csődje című írását. (Élet és Irodalom, 2003. aug. 8.)
  4. Seres László: Jeruzsálem projekt (Élet és Irodalom, 2001. szept. 28.)
  5. Seres László: Mission impossible. Irak, botrány, demokrácia (Élet és Irodalom, 2004. máj. 21.)
  6. Határ Győző: Nyugati kancsal-látás (Élet és Irodalom, 2001. szept. 28.)
  7. Bognár József: Mai Symmachusok (Magyar Demokrata, 2001. jún. 7.)
  8. Tatár György: A Nyugat eltérítése (Magyar Narancs, 2001. szept. 20.)
  9. Miklósi Zoltán: Terrorizmus és háború (Magyar Narancs, 2001. szept. 27.)
  10. Ungvári Tamás: Az új janicsárok (Élet és Irodalom, 2001. szept. 21.)
  11. Tatár György uo.
  12. Szabados Tamás: „Talán a géneket…” (Népszabadság, 2002. jan. 23.)
  13. Tamás Gáspár Miklós: A hangnem (Élet és Irodalom, 2002. márc. 1.)
  14. A jelenség lényegét talán a baloldali francia politológus, Jean-Yves Camus foglalja össze a legtömörebben és legjobban: valójában olyan atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusra cserélte fel. Kétségtelen: léteznek továbbra is önmagukat tekintélyelvű, fasiszta, sőt, nemzetiszocialista eszmék alapján meghatározó politikai alakulatok, ezek azonban mára marginálisokká váltak, miközben egyre inkább teret nyernek olyan, történelmi előzmények nélküli s korábbi szélsőséges ideológiákhoz nem kötődő pártok, amelyek – úgy tűnik – megoldást kínálnak egy zárt, széles konszenzust élvező s az ultraliberális gazdasági és szociális modellel szorosan összefonódó politikai alternatíva számára.” A szélsőjobboldal alakváltozásai Nyugat-Európában. (Eszmélet, 2002. ősz, 55. száma, 63. o.)
  15. Ungvári Tamás: Az új janicsárok (Élet és Irodalom, 2001. szept. 21.)
  16. Tatár György: A Nyugat eltérítése (Magyar Narancs, 2001. szept. 20.)
  17. Petőcz György: Rosszabb lett a világ (Élet és Irodalom, 2001. szept 14.)
  18. Mint ismeretes, Csurka István a terrortámadást követően azt nyilatkozta az Esti krónika című rádióműsor riporterének, hogy bár ő és elvbarátai részvéttel vannak az ártatlan áldozatok iránt, és „az anyagi pusztulás is megdöbbentő”, a felelősség elsősorban az amerikai globalista politikát terheli, s a támadás a „globalizmus féktelen előrenyomulásának” a következménye. Ráadásul a támadók megmutatták az USA-nak, hogy nem sebezhetetlen. Mindehhez még azt is hozzátette, hogy összeomlott az első és a második világháborúban fennálló rend, és hát „ilyen a politika”. Csurka véleményét sokan idézték, szó szerint l. Balassa Péter itt is idézett cikkében.
  19. Balassa Péter: Csurka és a dzsihád (Élet és Irodalom, 2001. szept. 14.)
  20. Gavra Gábor: Bolygónk utolsó bölcse és a pacifisták (Magyar Narancs, 2003. febr. 20.)
  21. A világ békéjéért (Magyar Narancs, szerkesztőségi cikk, 2004. márc. 25.)
  22. Bálint András: A szabadság esélye. Amerikai és magyar libertárius dilemmák (www.hayek.hu)
  23. Nem rés, bástya (Magyar Narancs, szerkesztőségi cikk, 2002. nov. 7.)
  24. Népszabadság, 2002. dec. 20.
  25. Mészáros Tamás: Támadás (168 óra, 2001. okt. 11.)
  26. Mészáros uo.
  27. A világ békéjéért (Magyar Narancs, szerkesztőségi cikk, 2004. márc. 25.)
  28. Révész Sándor: „Mint tudják a szabad népek…” (Élet és Irodalom, 2003. márc. 21.)
  29. Eperjesi Ildikó: Irak nagy falat (Hetek, 2003. okt. 17.)
  30. A világ békéjéért (Magyar Narancs, szerkesztőségi cikk. 2004. márc. 25.)
  31. Uo.
  32. Uo.
  33. Uo.
  34. Az írás az „Október évfordulóján” címet viseli, s a cikkíró a magyar „kis októberi forradalom” leverését mint a szocialista világrend egyik győzedelmes fejezetét, a Nagy Októberi Forradalom jelentőségének, illetve emlékezetének kontextusában értelmezi. Így nem csupán a fasiszták uralma alóli fölszabadítással teremt kontinuitást, hanem a szocialista világrendszer születésével is. Fölszabadulásunk e világrendszer győzelmének a része, ahogyan az a „második fölszabadulás”, azaz a forradalom leverése. Véleményem szerint hasonlít ez ahhoz a propagandához, amely Irak vagy más országok „fölszabadítását” a nyugati demokrácia győzedelmeként értelmezik.
  35. „A magyar néphez! A magyar katonákhoz és tisztekhez!” (Szabad Nép, 1956. nov. 6.)
  36. Mindez szinte már közhely, főleg az antropológiában. L. erről többek között Urs Bitterli: Vadak és civilizáltak című kiváló összefoglaló munkáját. (Bp. Gondolat, 1982.)
  37. Révész Sándor: „Mint tudják a szabad népek…” (Élet és Irodalom, 2003. márc. 21.)
  38. Kinek jó ez? (Magyar Narancs, szerkesztőségi cikk, 2003. február 20.)
  39. Uo.
  40. Európa, ne add el a lelked az ördögnek. Tihanyi Péter interjúja Heller Ágnes filozófussal (Hetek, 2004. márc. 26.)
  41. Nem rés, bástya (Magyar Narancs, 2002. nov. 7.)
  42. Seres László: Halálos pacifizmus (Népszabadság, 2003. febr. 5.)
  43. Aczél Endre: Óvatoskodunk (Népszabadság, 2002. dec. 16.)
  44. Nem rés, bástya (Magyar Narancs, 2002. nov. 7.)
  45. Ungvári Tamás: Az új janicsárok (Élet és irodalom, 2001. szept. 21.)
  46. Nem rés, bástya (Magyar Narancs, 2002. nov. 7.)
  47. Bognár József: Mai Symmachusok (Magyar Demokrata, 2001. jún. 7.)
  48. Kiemelés a szerzőtől.
  49. Seres László: Halálos pacifizmus (Népszabadság, 2003. febr. 5.)
  50. Seres uo.
  51. Gavra Gábor: Bolygónk utolsó bölcse és a pacifisták (Magyar Narancs, 2003. febr. 20.)
  52. Seres uo.
  53. Miklósi Zoltán: Terrorizmus és háború (Magyar Narancs, 2001. szept. 27.)
  54. Mészáros Tamás: Támadás (168 óra, 2001. okt. 11.)
  55. Hahner Péter: Amerika mi vagyunk (Élet és Irodalom, 2001. szept. 21.)
  56. Dési János: A világ tetejéről (Népszava, 2001. szept. 18.)
  57. Ezt az álláspontot Andor László nevezi így a terrortámadással kapcsolatos balliberális publicisztika elemzésében: „valószínűleg számolnunk kell egy újfajta irracionalizmus továbbélésével (…) Éppen a felvilágosodás logikája ellenében próbálják védeni a felvilágosodás állítólagos értékeit (Eszmélet, 2001. 52 szám, p. 155.)
  58. Petőcz György: Rosszabb lett a világ (Élet és Irodalom, 2001. szept. 14.)
  59. Gere Ádám: Neokonzervatívok (www.hayek.hu)
  60. Gere uo.
  61. Bálint András: A szabadság esélye. Amerikai és magyar libertárius dilemmák (www.hayek.hu)
  62. 62 Bálint uo.
  63. Somogyi Zoltán-Szabados Krisztián: A neoliberalizmusról jövő időben (www.hayek.hu)
  64. Gere uo.
  65. Seres László: A neokon kihívás (Szombat, 2003. decemberi szám.)
  66. Seres uo.
  67. Lényegében hasonló jelenségről van szó, mint a századelő forradalmi baloldalának asszimilált zsidó gondolkodói és aktivistái esetében: „Eléggé elterjedt vélemény, hogy a húszas évek kommunista marxistáinak gondolkodása erősen messianisztikus volt. A világforradalomban megváltó erőt láttak és hittek: főként Közép- és Kelet-Európában (…) a zsidó messianizmus soha és semmilyen formában nem gondol egyedi megváltásra. A megváltás csak kollektív lehet: az egész népet, az emberiséget, a világot érinti. Kétségkívül láthatóak a kapcsolatok a társadalmi messianizmussal” – írja Tordai Zádor annak kapcsán, hogy miként élt tovább a klasszikus judaista messianizmus a hagyományt és a közösséget elhagyó, asszimilált/félig-asszimilált zsidó származású baloldali értelmiségiek gondolkodásában. (’Hogyan lehet valaki Európában zsidó, Walter Benjamin?’ In: Megértő módban. Budapest, Magvető, 1984. pp. 141–281.) A neokon zsidó „gyökereit”, illetve vonatkozásait illetően l. a Szombat 2003 decemberi számát, ezen belül is Manfred Gerstenfeld Norman Podhoretz-cel készített interjúját („Ellentétes trendek az amerikai zsidóságban”), valamint Novák Attila „Az a harc lesz a végső” című írását ↑
kép | Conrad Marca-Relli művei, wikiart.org