EZERKILENCSZÁZKILENCVEN. OKTÓBER
1990 október
Vidíts fel a napokért, amelyeken próbára tettél,
az évekért, amelyekben nyomorogtunk.”
(Zsoltár 90)
„Most már az egyetlen fontos, amihez egész életemben ragaszkodom: megkísérelni, hogy mindenkit megértsek, megértsek ahelyett, hogy magam is megértett akarjak lenni.” A taizéi közösség nagyszerű alapítója, Roger, századunk egyik legkiválóbb „csöndes” személyisége így fogalmazta meg sok évtizeddel ezelőtt azt a bizonyosságot, mely élete végleges elhatározása lehetett. Valójában nem más ez, mint amit felelősségnek mondhatunk, mindenkor mindenkiért a legigazibb felelősségnek, mert önmagunkat adjuk a másiknak társként. És ez nem más, mint a bizalom valakihez, vagy jobb így mondani, mert konkrétabb: bárkihez. Amikor már nem játszik szerepet a bizalmat kapó ember jelleme, személyisége, hanem pusztán embervolta miatt kapja a bizalmat. Ezért aztán elveszthetetlen.
nem volt felelet
A megértés és a bizalom elhozza a kommunikációt, ami pedig a közösség, az együttlét biztosítéka. Közösség a különböző kultúrákkal, társadalmi rétegekkel, egyénekkel, kisebbséggel és többséggel. Olyan korban voltam gyermek és fiatal, amikor a szembenállás nemcsak országos, nemcsak kontinensi, hanem világprogram volt. És kérdéseinkre nem volt felelet, hogy miért ez a gyűlölet, miért a fellebbezést meg nem engedő ítélet! Értelmetlenné vált minden válasz. Egy életet éltünk le így. Az én generációm bizonyosan. Azt hiszem, az egyetlen dolog, ami szorongást okoz nekem – gondolom, hogy ez műszeresen is mérhető – tovább adjuk-e vajon ezt a gyűlöletünket a következő évszázadoknak? Adunk-e „sanszot” a most fiataloknak mássá lenni?
Úgy vélem, szilenciumban kellene élnünk, némaságra ítélve önmagunkat, mert minden jel arra mutat, hogy a generációmat ért toxikáció tovább pusztít. Hallgasson el tehát ez a nemzedék. Válaszoljon, ha kérdezik, figyelj en, ha szólnak hozzá, de ne játssza meg a bölcs öreget, ne hivatkozzék élettapasztalatára. Végigélni ezt a maradék évtizedet, vagy egy évet, vagy egy napot: ennyi joga maradt annak, akit élve hagyott ez a század a két világháborújával és diktatúráival.
Úgy hittem, hogy vitatkozni meg tisztulást jelent az értelem számára, mert meggyőznek és meggyőzök, mert bizonyíthatom az igazamat, vagy megbizonyosodhatom tévedésemről. Ma már nem érzem ennek a jelentőségét. Ha azonban valami csoda folytán visszakaphatnám a szavakba vetett hitemet, akkor megfogalmaznám, amire elkötelezett vagyok. Nem mások ezek a gondolatok, mint amik az ember személyes létezését érintik, vagyis azokat a strukturális feltételeket, amelyek a másik ember szabadságát biztosítják. De ebben a megfogalmazásban már nem lenne annyi agresszió sem, hogy akárcsak ajánlásnak tűnjék.
erkölcsi pusztulás
– Elmondanám, hogy elkötelezett vagyok minden cinizmus ellenében. Mert ez nemcsak annak fáj, aki felé irányul, hanem még jobban pusztítja azt, akit meghatároz, akitől jön. Mert a cinikus ember halálosan beteg, de diagnosztizálhatatlan ez a betegség. Nem található meg sem a lélekben, sem a testben, sem műszer, sem mélylélektan nem férkőzik a közelébe. Nem volt évtizednyi története és ma sincs ennek a századnak, amely mentes lett volna ettől a szörnyűségtől. Ebből épültek a krematóriumok, a lágerek; ez fogalmazta meg a koncepciós pereket, szervezte az internálótáborokat, a kitelepítéseket; ez emelte nagy üzletté a kábítószert, ez küldi erkölcsi pusztulásba a fiatalok százezreit.
– Elmondanám, hogy elkötelezett vagyok a hazaszeretet iránt, mégpedig olyan iránt, amelyik minden más nemzet fiától elvárja, hogy az is szeresse a magáét. Olyan hazaszeretetre vágyom, amely a legjobbat akarja a magáénak és megérti, ha egy határral; kettővel, hárommal, tízzel arrébb ugyanígy a legjobbat akarja mindenki a sajátjának. Ezzel ugyan nem kerüljük ki az érdekellentéteket, viták, versengések bőven adódhatnak, de a megoldások nem egymás ellenére történnek. Alig merem megfogalmazni, hogy olyan hazaszeretetre gondolok, amely segítséget vár szomszédjától, és elvárja, hogy az is kérjen segítséget tőle.
– Elmondanám, hogy elkötelezettje vagyok az ember és a természet megbékülésének. A fauna, a flóra, a föld, a levegő, a vizek, a törékeny egyensúlyok és szépségek megóvását kívánom. Nagyon igaz, amit nyugati teológusok már felvetettek, hogy egy új aszkézisre van szükségünk, amely készségessé tesz bennünket lemondani igényeinkről, szükségleteinkről, azokról, amelyek megterhelik az emberek egymás közti és a környezetükhöz való kapcsolatát. „A fogyasztási igényeket és azok kielégítését éppen úgy újonnan kell értelmeznünk, mint a természetet, a környezetet és az embertársat.”
– Elmondanám, hogy elkötelezettje vagyok az ember és felebarátja összebékítésének. Ez elsősorban azt jelenti, hogy el kell fogadjak mindenkit, hordozzon bár különböző kulturális hagyományokat, képviseljen tőlem különböző szellemi irányzatot. Vendégszeretettel várni az idegent, a menekültet, a rászorulót.
– Elmondanám, hogy elkötelezett vagyok az ember önmagával való megbékülésének, mert ezzel morális problémáink sokaságát oldhatnánk meg. Azt hiszem, az igazi, egészséges önszeretet évtizedek óta hiányzik belőlünk. Vagy talán évszázadok óta.
Szeretem mondani, hogy teljes emberként utoljára a középkorban éltünk. Szemben a reneszánsz humanizmus-értelmezésével, amely szerint az ember önértékű, a középkor humanizmusának lényege volt, hogy értékeink, mérhetetlen nagyságunk nem bennünk rejlik, hanem abban a teológiai rendben, hogy Isten saját képmására teremtett. Ebből és csak ebből következik logikusan, hogy nemcsak az életben, néhány évtizedben, hanem az öröklétben is hittek, vagyis hittek az ember elpusztíthatatlanságában, a személyiség, tehát minden egyes ember örök megmaradásában. Optimizmusuk, létigenlésük arra épült, hogy Isten éppen az emberen keresztül került összeköttetésbe az anyagi világgal már az ember teremtése pillanatában, és ezt még fokozta a megtestesülés, amikor maga az Isten vált emberré. Olyanná, mint mi magunk vagyunk. A középkor számára a Föld, az Anyag ezért vált dicsérhetővé. Se előtte, se utána ilyen méltóságot nem kapott az ember.
önmagunkkal való megbékélés
Ha egymás közti vagy ha az önmagunkkal való megbékélésre vágyom, nincs hitelesebb analógiám, nincs tökéletesebb példám, mint kultúránknak az a korszaka. Gyönyörűen fogalmazza meg ezt a gondolatot Babits, amikor Az írástudók árulásában így ír: „Jól tudom, hogy a Lélek, legalább e földi életben, minden erejét a Testből szívja, s tudom, mily színtelenné válik a Kultúra, mely a testiségtől eltávolodik, elszakad. Nem mint a Középkor, mert ez a nagyszerű korszak, melynek vallása a Test feltámadását hirdette, még legéteribb szárnyalásában is magával vitte a testet.”
Elkötelezettségeimről szólva tudatosan idéztem fel a középkort, mert úgy gondolom – és ez a magam biztos hite –, hogy sajátos értékei miatt – hic et nunc – a legfontosabb hagyományokat közvetíti. A legfontosabbakat azzal, hogy nem engedi az embert esetlegessé minősíteni.
Erre pedig nagyon rászorulunk.