Levendel Júlia

EZEN A BARKÁCSOLT ŐRHELYEN

2014 január

EZEN A BARKÁCSOLT ŐRHELYEN
„… a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet…“
„… hogy mi, emberek, valamiféle őrhelyen vagyunk, és nem szabad ebből  kivonnunk magunkat, sem megszöknünk, véleményem szerint nagy és
nem könnyen átlátható gondolat.“
„…mindenekelőtt óvakodjunk, hogy baj ne érjen bennünket… Hogy ne legyünk… gondolatgyűlölőkké… mert nem érhet senkit nagyobb baj annál, hogy meggyűlöli a gondolkodást. Márpedig ugyanúgy keletkezik a gondolatgyűlölet, mint az embergyűlölet.“
(Platón) 
 

L Minek keresnél körülményesebb kifejezéseket, hiszen tudod, hogy a finomkodás is ártalmas. Miért ne mondhatnád, hogy ami itt folyik, előre eltervezett szellemgyilkosság?

J Legfeljebb gyilkossági kísérlet…

L Igazad van, kedves J.-m, ne fessünk a falra még nagyobb ördögöt… De azt elismered, hogy az árnyalt beszéd veszít hatásosságából? Most azonban annyira szorongat a megfelelő és méltó stratégia kialakítása, hogy nem mondhatunk le a hatásról. Világosan meg kell fogalmazzuk, miképpen fordulhatunk szembe itt és most az államosított szellem-pusztítással.

J A „világos“, vagyis maszatolás nélküli fogalmazás nem lehet meg árnyaltság nélkül… Árnyalt gondolkodást emlegetni tautológia, mert másfajta gondolkodás nincs is. Sőt, azt hiszem, a gondolatgyűlölet meg a szellemgyilkosság az árnyalatosság eltüntetésével kezdődik.

L Sohasem felesleges visszahajolni és vizsgálni a kezdeteket, de kérlek, most nézzük előbb a jelen állapotokat! Az a különös, politikainak mondott képződmény, ami az utóbbi években meglepő gyorsasággal és hatékonysággal érvényesítette magát – én demokratikus formákkal, legalábbis demokratikus látszatokkal keretezett diktatúrának nevezném –, különböző korok hordalékából ülepít. A rendszer jól fizetett ideológia-szolgái tudatlanul, inkább csak populáris ösztöneiket követve serénykednek – bízva az alattvalók történelmi-politológiai tájékozatlanságában…

J … és megszeppentségében…

L Bizonyára. Az alattvalók mindig megszeppentek, s minél pökhendibbek lefelé és hajbókolóbbak fölfelé, annál inkább félnek… De a lényeg most, hogy a tudat-rombolás, a tények és eszmények zagyválása világrekordot dönt. A nacionalizmus úrhatnámsággal lötybölődik, a keresztény ájtatosság pogány könyörtelenséggel, a hitetlenség egyházi díszekkel takart – Jézus szívét turul röpteti és a kisiskolások rovásírással kapnak erkölcstanból házi feladatot, persze on-line…

J Ne bántódj meg, jó L.-m, ha szellemes tirádádban sokszor hallott-olvasott mozzanatokra ismerek. Indulatos vagy, joggal, de magad is tapasztalhatod, hogy a szórakoztatóvá formált, publicisztikus futamokból általában huhogás lesz, márpedig az szörnyen veszélyes. Emlékeztetnélek közös gondolatunkra, hogy nemcsak az elfödéssel, de a mantrázással is növelhető a baj. Elemzés és gyakorlati kezdeményezés nélkül a fenyegetettség-érzet légtérbe eregetése amúgy is környezetszennyező: a levegőben nagyon hamar sűrűsödik a félelmet, általános rosszkedvet és bénító szorongást okozó, tudomásom szerint névtelen vegyület.

De nem is ízlésem szerinti a rossz jövendölgetése. Mire való fenyegetni?!

L Jól tudod, az én ízlésemtől is idegen… Ráadásul a szenzációhajhász hírelések és viccelődések gyakran csak sztereotip reakciók, és oly kevéssé egyediek, annyira szenvedélymentesek, hogy éppen a vészre nem készítenek fel, nem segítenek semmiféle ellenállásban. Félreérthető lettem volna? Semmi kedvem viccelődni… Azzal kezdtem, hogy égetően szükséges kidolgozni a mai ellenállás stratégiáját… Sajnálom, hogy ilyen hadi kifejezést használok…

J Azt ajánlom, ne is használj! Pontatlan, vagy mondjuk úgy, félrevezető kifejezésekkel a szellem-pusztításban segédkezel. A háborús-harcos nyelvet különösen rühellem. Tapasztalatom szerint minden diktátor ezen a nyelven szól a néphez… infantilis kifejezéseket pufogtatnak, hogy bátorítsák magukat…

L Tudomásul kell talán vennünk, hogy nem lehetünk egyszerre árnyaltak és hatásosak?

J Sajnos… és ha már kényszerűen választanom kell, én az árnyaltságra szavazok… Sőt, szeretnélek téged is meggyőzni, hogy ne ódzkodj az ezerszer végiggondoltat ezeregyedszer is meggondolni. Ez nem tétovaság…

L De az. Amit te meggondoltságnak nevezel, a különösen szorongató helyzetekben töketlenség lesz. Úgy hagyod cserben, igaz, csupa ellentmondásból tákolt eszméidet, hogy észre sem veszed.

J Te pedig valami feltételezett hatásosság kedvéért… Különben annyira idegen nekem ez a felheccelő, uszító és uszítottá tevő stílus, hogy sokakkal együtt hajlamos vagyok fintorogva vállat vonni: nem kérek a túl nagy és túl félelmetes szavakból. Ugyan, mikor nem voltak itt aggodalmat keltő közállapotok?

L Ezt ne! Ne vonj vállat és ne próbálj laposságokkal kitérni! H ogy a döntéshozók leplezetlen cinizmusa világjelenség, ez közhely. Meg az is, hogy éppen az egyen-cinizmus miatt tűnik annyira távlattalannak minden. A magukat baloldalinak vagy zöldnek jellemző pártok és mozgalmak működésében is nehéz felfedezni az egyenlőség és a gondoskodás eszméit. De ezért még nem kellene sutba vágnunk vagy elhülyülve elveszítenünk a magunk eszméit. Mindketten emlékszünk a langyosodó Kádár-kor ideológusaira és kultúrpolitikusaira, akik éppúgy nem hittek a saját szlogenjeiknek, mint az elmúlt évtizedek szocialista vezetői. Gyerekkoromban még romantikusan elkötelezett, eszméikért akár az életüket áldozó közéleti szereplőket is megismerhettem, láttam a mozdulataikban megjelenő, világformáló elszántságot, és azt is, némelyikük hogyan fordult aztán szembe a saját tetteik következményeivel. Érzéki élményeim vannak könyörtelen forradalmárok és népboldogítók magatartásáról, meghasonlásáról és erkölcsi önmegváltásáról…

J De soha nem kívánnád, hogy „inkább“ ilyen hittel kormányozzanak, mint cinizmussal?

L Nem, soha. A cinizmus azonban minden hazugságok egyik legrútabb alakja, és utálom. A politika-technika azt sugallja, hogy az eszmék mint olyanok korszerűtlenek…

J Noha minden politikus, minden kampányfőnök és mozgalmár most is nevetségesen ósdi eszmékkel rontja a levegőt. De legalább már nem devalválódhatnak a fogalmak, az a folyamat ugyanis régen befejeződött. A zagy töménysége némi reményt ad, hogy innen csak feljebb kerülhetünk… vagy nem… ki tudja… Közös barátunk mondta, hogy lefelé a csillagos ég a határ.

L Csakhogy nekünk nem a lejjebb–feljebb helyzetet kell mérlegelnünk, mikor tudható, hogy az általad emlegetett zagy nem egyszerű butítás-butulás… Ez a zagy ijesztő agresszivitást gerjeszt… Különben nem meglepő, kedves J.-m, hogy hasonlóan látjuk a közállapotokat… hogy rokon metaforákat használunk… de egyetértünk-e a tennivalókat illetően is? És hogy mielőbb kell tennünk?

J Nevezd meg ezeket a teendőket, s megmondom, egyetértünk-e!

L Visszapenderítsz a kiinduláshoz?… Mint az ugróiskolában botló-tévesztő, kezdjem elölről? Mindig gyötört, és hajtott is valami elkésettség érzet. Most egyre fuldokoltatóbb, de egyre inkább kényszerít is ellenőrizni: mennyire látom alkatom-állapotom-képességem miatt torznak a valóságot; lehet, hogy én magam vagyok a torzító tükör? Néha arra hajlok, hogy éppen ellenkezőleg: romantikus lelkesültségemmel, talán alkati adottságom révén a valóságosnál jobbnak, simábbnak és simíthatóbbnak érzékelem a társadalom viszonyait, aztán meg lelkifurdalással gondolok arra, hogy a szépítés az önmegnyugtatás és -felmentés legközönségesebb formája…

J Gyanítom, az öregedéssel csak egyre görcsösebbek és aggályosabbak leszünk. Nem gondolunk és nem is teszünk mi már semmit anélkül, hogy rögtön ne vitatnánk saját nézeteinket és cselekedeteinket. Ám igyekszem meggyőzni magam, hogy ez árnyaltság-igényem jele is… Az előbbiekért meg elnézést kérek: nem penderítenélek sehová, „vissza“ még annál is kevésbé – általában nem érzek veled szemben semmiféle fölényt; bárcsak hallhatnék tőled valami konkrétumot, picurka, szilárd darabot mutass, hogy legalább forgathassuk, hogy megkapaszkodjunk és elrugaszkodjunk…

L De hiszen ezzel kezdtem! Kétségbeejtő, hogy noha most is, mint harminc meg ötven évvel ezelőtt, pontosan el tudnánk sorolni, melyek a biztosan rossz lépések, mit nem akarunk és miben nem vennénk részt; túlontúl ismerjük az önámítás furfangos változatait, és persze, vannak eszméink, azt is tudjuk, miképpen gondozzuk ezeket – nos, mégis tétovázunk és talán megbocsáthatatlanul elszalasztjuk a jó, a szükséges tettet. Mert abban aztán végképp nincs vita közöttünk, hogy az eszméket tettek, sőt, az egész életvitel hitelesíti…

J Ez az! A hitelesítés! A valamiképpen materializálódott tett – vonatkozásaival és következményeivel – éppoly sokféleképpen jelenik meg és sokfélének látható (a kettő nem azonos), mint az éteri eszme. De mondhatom fordítva is: az áttetsző-lenge eszme néha semmivel sem kevésbé veszélyes, mint a vaskos tett.

L S nem gondolod, hogy a dolgok és eszmék azért rebbenékenyek, mert élünk – de a csűrés-csavarás, a végtelenített okoskodás visszaélés is lehet…

J És szerinted én hajlok erre?

L Talán hajlamosabb vagy kitérni… Talán erősebb az életösztönöd és a védekező képességed…

J Te meg mintha cseppet kéjelegnél is a magad gyártotta szorongatottságtól – vagy azzal?

L Nem bántasz meg, az érdemesebb gondolatokat valóban magunk gyártjuk, sőt, barkácsoljuk, s persze magunknak. De ahogy lépkedünk ebben a szépséges ligetben, s pezsdítő eszmecserénk közben átszökkenünk egyik évből a másikba[1], egyre jobban nyomaszt, hogy csupán szépnek akarjuk érzékelni a környezetünket és pezsdítőnek a gondolatainkat, arról nem is beszélve, milyen tetszetős szökkenni – holott… Hagyjuk! Azt mondd meg, kedves J., mit kezdhet az ember manapság 19. századi hevületével, a kényszerérzettel, hogy szóljon és tegyen, miközben minden szavához kérdőjel-sort biggyesztene!

J Vélhetően a 19. századi világjobbítóknak – s ezt csöppet sem gúnyosan mondom – nem volt csekélyebb és könnyebben viselhető a kétkedésük.

L Alkalmad volt követni gondoskodási kényszeremet, nemegyszer gúnyosan figyelmeztettél is, milyen ártalmas a túl-gondoskodás… mint minden „túl“…

J Soha nem célozgattam effélére!… Igazi érzelmekből ugyanis nem lehet túl sok… nem lehet senki túlságosan szerelmes és nem lehet túlszeretni… A gondoskodás is csak akkor ártalmas, ha hazug, vagy finomabban: ha hamiskodó indulatok motiválják, például a gondoskodó voltaképpen saját jóságát bizonyítaná, többet törődik magával, mint a másikkal.

L Emlékezz, milyen erővel fegyelmezted magad múlt télen a cigányok lakta putriban, mikor valamennyi érzékszervedet egyszerre és brutálisan támadta a megértett tény: az ott élők nemcsak nyomorba szorultak; sorsuk azért annyira reménytelen, mert a nincstelenség és kirekesztettség kikezdi az elemi életösztönt. Az a nyolcgyerekes, ötven körüli férfi bambán meredt a lopott árammal működtetett televízió képernyőjére, a viháncoló műsorvezetőre meg az egyenmosolyba ragadt celebre, miközben az ócska kis vaskályha több füstöt, mint meleget adott, és a parázsba tett krumpli illata sem nyomta el a nyirkos-mocskos bűz szagát. A falréseken patkányok jártak ki-be, csótány mászott a gennyes szemű óvodáshoz, ott nem lehetett mosni, nem volt miben, mivel, nem volt hol szárítani, és az apa cigarettázva bámulta a tévét, a munkanélküli ember dologtalan lett, a tehetetlenségből már a feje búbja sem látszott ki… Emlékszel?, akkor azt mondtad, mindennél fontosabb az életösztön-gyógyítás… Csakhogy a gyógyítás során újabb és újabb paradoxonok bukkannak elő, és mint a dögmadarak, körülötted keringenek, gúnyosan kárognak rád. Ösztönösen elkapod a fejed és gyerekesen védekezel, hess, hess, nincs nálad semmi elmaszatolt, rossz helyen csapdosnak, te nem jótékonykodsz, csak élni segítenél. Még bólintasz is magadra, magadnak. Egyszerűen és szépen hangzik. Ha a nélkülözőkkel bármit együtt csinálsz – sütés, főzés, ápolás –, alkalmad van beszélgetni, kapcsolatot teremteni. Számtalanszor végiggondoltad, hogy csak az együttlétben szüntethető meg (legalábbis csökkenthető) az embertelen és embertelenné tevő társadalmi különbség.

J És most ezt is kétled?

L Partizánakciókkal nem szüntethető meg és alig csökkenthető… sőt.

J Nem nevezheted partizánakciónak a rengeteg civil kezdeményezést, ezek némi állami támogatást is kapnak… okos, szociológiai és lélektani ismeretekkel alapozott és önreklámtól mentes tettekről van szó.

L Amíg nincsen mindenféle maffia-érdeket felülíró, szigorúan érvényesített állami-önkormányzati szabályozás, amíg az egyenlőtlenség csökkentéséért nem a törvények szellemében, inkább a törvények és rendelkezések kijátszásával küzdhetsz, addig – ne áltasd magad – elenyésző a hatásod, és egyszer csak rémülten tapasztalod, hogy a mozdulataid és szavaid valamiképp még legalizálják is a jogfosztást és nyomorba taszítást…

J Na hallod!, szertelen indulatosságodban könnyen átbillensz a sötét oldalra… így minden a végletekig dramatizálható… Félek, ez így életidegen okoskodás. Mintha indokot keresnél, miért kellene itt és most mégiscsak forradalommal változtatni. Romantikus ideológiával, mozgósító szólamokkal és zászló-lobogtatással talán könnyebb – de még sokkal veszélyesebb – megkísérelni az újnak és igazságosabbnak hitt viszonyok megteremtését.

L Az a tény, hogy tömegek igénylik a civil segítséget, mindenkit megaláz és lefokoz. A rászorulók kénytelenek koldus-szerepet alakítani. És kiosztott szerepük szerint csalnak, lopnak és mórikálnak is, a gondoskodók pedig a furfangos jóakarat ellenére sem képesek egalitariánus együttműködésre, mert a valódi együttből nem hiányozhat a kölcsönösség. Viszonosság nélkül csak olyan gondoskodó lehetsz, aki lehajol és segít. Ezért mondtam, hogy mozdulatoddal legalizálod az igazságtalan társadalmi berendezkedést.

J Ezen a ponton nem tudok veled vitázni… talán semmi nem fenyegeti annyira az egyes embert, mint saját értelme és lelkiismerete… de csakugyan: mit tegyünk? Először is mit tegyünk szűnni nem akaró tettvágyunkkal? Kedves filozófusunktól, a szókratészi sorsú Jan Patočkától megtanultuk, hogy a szellem embere nem tud úgy létezni, hogy ne vetné a társadalom, illetve az őt körülvevő világ szemére a valóság elfogadhatatlanságát.

L Hát játsszunk! Cseréljünk szerepet! Ezúttal én mondom neked: lélegezz és lépj nyugodtabban… gondolj arra, hogy ebben a ligetben biztosan nem tévedünk el.

  1. A platóni önpárbeszéd a 2014 januári számban jelent meg, de a lap 2013 karácsonya előtt elkészült.
kép | shutterstock.com