Jámborné Balog Tünde

EZ ÚT VÉGÉHEZ ÉRVE

2008 december

EZ ÚT VÉGÉHEZ ÉRVE

Egy

Ez lesz az, mondta a férfi, és az elágazásnál lekanyarodott a főútról, Biztos vagy benne?, kérdezte a nő, de nem kapott választ. Sóhajtva kinyitotta a térdén tartott térképet, és kereste, hol lehetnek. Nem örült a hirtelen ötletnek, utálta ezeket a váratlan kitérőket, amelyek léket ütöttek a gondosan összeállított útiterven. Nem vonzották az elhagyatott tájak, és növekvő szorongással figyelte a szaporodó kátyúkat. A töredezett aszfalt alól szabálytalan alakú, fényesre kopott fekete kövek bukkantak elő, és az autó nagyokat zökkenve araszolt a hegyek közé. Talán harminccal mentek, azután hússzal, nem volt felezővonal, sem jelzések, sem korlát a szakadékok szélén, az út minduntalan elkanyarodott előlük, hol jobbra, hol balra fordult a meredek lejtők mögé, mintha bújócskát játszana, vagy éppen csalogatná őket mindig tovább, mindig beljebb, oda, ahonnan nincs visszaút. Lemegyünk a térképről, mondta a nő. Már le is jöttünk, morogta a férfi, és hirtelen félrerántotta a kormányt. Valami baj van? A férfi megtörölte izzadó homlokát, átment valaki előttünk, nem láttad?

majdnem elütöttem

Nem én, ingatta fejét a nő, egy lélek se jár erre, ám a másik erősködött, egy öregember volt, mezítláb, szalmakalappal a fején. Kijött az erdőből, nem nézett se jobbra, se balra, és átballagott a másik oldalra. Majdnem elütöttem. A nő aggódva nézett rá és megveregette a térdét. Fáradt vagy. Biztosan elaludtál egy pillanatra és álmodtál. Meg kéne állni, mielőtt lezuhanunk egy szakadékba. A férfi tiltakozott, nem, nem álmodtam. Olyan tisztán láttam, mint azt a fát ott. Kék inge volt, és kaszát vitt a vállán, a karján az erek, mint a gyökerek. Látod, mégsem lakatlan ez a vidék.

A nő ráhagyta. Lehet, hogy tényleg járt valaki az úton, amíg ő a térképet böngészte; a leglehetetlenebb helyeken laknak emberek, jégmezőkön, a világvárosokat övező szeméttelepeken, kitörni készülő tűzhányók lejtőin, homokdűnék között és dzsungelek mélyén, miért ne élhetnének itt, ezen a komor, ahol-a-madár-se-jár tájon.

Ahogy távolodtak a főúttól, a hegyek mind magasabbra nőttek mellettük, meredekebbek lettek, mindenütt kopár sziklák bújtak ki a rongyos földtakaró alól, széltépte fenyők kapaszkodtak görcsösen a kövekbe, szerpentinek tekeredtek fel-le, pattog a fülem, meddig megyünk?, kérdezte a nő, mert amikor leértek egy hegy lábához, alig haladtak néhány kilométert, már várta őket a következő, kanyarokkal tűzdelt emelkedő.

Hajnal óta forgalmas, országokat átszelő autópályán utaztak, kocsi kocsi hátán torlódott, kilométeres oszlopokban, dübörögve húztak el megrakott kamionok, türelmetlen autósok dudáltak, csikorogtak a fékek, olvadt az aszfalt, tombolt a nyár a síkságon, itt bent a hegyek között azonban egyáltalán nem volt meleg, ráadásul halotti csend ült mindenütt, és bár kora délután volt, alkonyi homály borult a tájra. Szakadékos völgyeken, keskeny szurdokokon autóztak át, a burkolat és alatta a fekete kövek régen elfogytak alóluk, törmelék borította az ösvénynél alig szélesebb gidres-gödrös utat, és a nő idegenkedve kémlelt be az egyenletesen megdőlt, csupasz fenyőtörzsek közé. Nem látott semmit, egy szál virág sem nyílt a mély árnyékban, egyetlen élőlény sem mutatta magát. Bozontos fenyők fekete sátora borult föléjük, eltűnt fentről az ég világos csíkja, a szellőzőkön keresztül sűrű gyantaillat hatolt az autóba, temetőszag, ez az egész egy nagy temető, itt még madarak sincsenek, forduljunk vissza, kérte ideges hangon, de a férfi ügyet sem vetett rá. Ha a fejébe vett valamit, az minden mást kiszorított onnan, makacsul, szinte rögeszmésen ragaszkodott hirtelen támadt elhatározásaihoz, mint ehhez a mostanihoz is, hogy megnézi, ott van-e az a tó és az a gát – ahogy rebesgették nyaralásból visszatért ismerősök – a pálya melletti hegyvonulat mögött. Ott kell lennie, hiszen megvan az út, és az utak mindig visznek valahova, bizonygatta, ez sem vaktában kacskaringózik, a nő mégis attól tartott, hogy egy hajdani fatelephez, felhagyott bányához vezet, vagy elvész valahol a rengetegben, mert a térkép nem jelöli, az útikönyv szerint ezen a vidéken nincsen település, és tavat sem találni a közelben. Tudod, hogy nem megbízhatóak a térképek és a bédekkerek, mondta a férfi. Mindenfelé vannak olyan helyek, amiket el akarnak dugni az emberek elől, csak most már nem sorompót és szöges drótot használnak, inkább fölszántják az odavezető utakat, és hallgatnak róla.

baljós sorok

Mély, szakadékos völgyben jártak, omladozó kőhíd vezetett át az állni látszó patakon, amelynek sötét vize, mint megvakult tükör, semmit sem tükrözött vissza. Meg fogod rendre tudni, mihelyt az átkos Acherón folyóra fogunk ez út végéhez érve jutni, ötlött a nő eszébe, és azon töprengett, ki írta az emlékezete rég eltemetett bugyraiból felszínre törő baljós sorokat, mindenesetre tökéletesen illettek a helyhez és ehhez az egész szerencsétlen kiránduláshoz. Kereste a térképen a patakot, de nem találta.

Az út a túlsó parton, összeszűkült völgyben futott tovább és a szélcsupálta fenyők gótikus árkádjai előtt satnya nyárfák tűntek föl, sárgállott a föld korán lehullott leveleiktől, de hiszen nyár van, szólalt meg a nő méltatlankodva, és hátranyúlt kötött kabátjáért, mert fázott. Ismét felfelé kapaszkodtak, az öreg motor zihálva birkózott az újabb magasságokkal, remélem, nem hagy minket cserben. Egy hajtűkanyar után sötét fal állta útjukat. Tiszta őrület: ez meg köd, sóhajtott a nő, mert páragomolyok örvénylettek a szakadék és a sziklafal között, mint a horrorfilmek temetőjeleneteiben. Felhőben vagyunk, villanyozódott fel a férfi a váratlan jelenségtől, mindig szerettem volna belemenni a felhőbe. A nő összébb húzta magán a kardigánt, hát most megkaptad, lehet, hogy ki se jutunk belőle. Sűrű, sárgásszürke köd hömpölygött az úton, a lámpák fénye megpróbált áthatolni rajta, ám csupán pár méterrel járt előttük, ezért kínos lassúsággal haladtak, óvatosan lavírozva mélység és magasság között. Végül elérték a hegytetőt, és egy pillanatra kibukkantak a sötétségből. Elvakította őket a napsütés, meg kellett állni, hogy szemük hozzászokjon a világossághoz, a tájból azonban akkor sem láttak semmit, mert a köd tengerként folyta körül őket, egyedül a fenyőfák csúcsa állt ki belőle.

Nem sokat időztek hát a felvilágon – a férfit hajtotta a kíváncsiság, a nő pedig minél hamarabb túl akart esni az egészen –, és néhány percnyi pihenő után újra elnyelte őket a sötétség alagútja. Lefelé ritkult a köd és eleredt az eső, az apró vízcseppek gyorsan telepettyezték az ablakot, a törlők lustán kaszáló gumiléce szétmázolta a vizet a szélvédő poros üvegén, alig láttak valamit a homályos koszcsíkokon át. Végül a vastagon felspriccelő folyadéknak sikerült lemosni mindent, és az átlátszó vízrétegen át nagy, kifli alakú völgy nyílt ki előttük. Megérkeztünk, mondta a férfi, és olyan hirtelen fékezett, hogy mindketten előreestek.

Az autó pontosan a tó szélén állt meg, ott, ahol az út véget ért. Valamennyi még látszott belőle a víz alatt, a meder azonban erősen lejtett, és a parttól néhány méterre a régi keréknyomok eltűntek a mélyben.

Mire kiszálltak, elállt az eső. A völgyre vastag, nehéz rétegfelhők borultak, olyan alacsonyan, hogy néhol összeértek a tóval. Eltakarták a völgyet strázsáló hegykoszorú ormait és a fekete vízből kiemelkedő torony csúcsát. A sisak levedlette cserepeit. A templomhajó pőrén maradt tetőszerkezete olyan volt, mint egy óriási haltetem kifehéredett csontváza, és körülötte fekete cölöpök: az egykori fasor korhadó törzsei, arrébb egy szárnyait vesztett kapu maradványai. Hádész kapuja, gondolta a nő, azután megkérdezte, behúztad a kéziféket?, mert az volt az érzése, hogy a kocsi tovább gurul a víz felé, és néhány pillanat múlva éppen úgy elnyeli a tó, mint a templomot. A férfi meg se hallotta a kérdést, másfelé figyelt, nézz hátra, ugye, hogy nem álmodtam?

a kasza rozsdás pengéje

Vállán kaszával szalmakalapos öreg jött ki az erdőből, és lassú, egyenletes léptekkel közeledett a tóhoz. Karnyújtásnyira ment el mellettük, és mintha ott se lennének, átnézett rajtuk ráncos arcából világító kék szemével. Nem állt meg a parton, a vízre ügyet sem vetve ment tovább, térdig, derékig majd vállig süllyedve, azután vásott szalmakalapja is eltűnt. Utoljára a kasza rozsdás pengéje szántotta fel gyorsan kisimuló vonalban a tó fekete tükrét, mielőtt elmerült.

Ez nem lehet igaz, mondta a férfi, ilyen nincs, ez tényleg álom, és megdörzsölte a szemét. Menjünk innen, szólalt meg újra a nő, és belekapaszkodott a karjába, hogy visszahúzza az autóba. A másik megint nem figyelt rá, mereven bámulta a vizet, amelyen semmi, egyetlen buborék nem sok, annyi sem jelezte, amit az imént láttak. Szörnyű ez a hely! Félek. El akarok menni! Nem akarok itt maradni! A nő hangja hisztérikus kiáltásként csengett a temetői csendben, és a szemközti sziklafal sóhajként visszhangozta szavait: menni…, maradni…, menni…

A parton, ahol álltak, nemrégen kaszáltak: a levágott fű kévéi legyező alakban szétterítve száradtak, kesernyés illatuk összekeveredett a tó enyhe rothadásszagával. Hirtelen valami légmozgás támadt – talán a visszhang támasztotta – és az eddig mozdulatlan víztükrön rebbenés futott végig. Először meglebbent, mint a haldokló orrához tartott pehely, azután felborzolódott, apró, majd nagyobb hullámok indultak feléjük, közöttük – bent, a víz közepén – egy műanyagpalack billegett, ami az imént nem volt sehol. A nő nem volt biztos benne, de mielőtt a szél feltámadt, éppen, amikor követelni kezdte, hogy menjenek erről az elátkozott helyről, valami megmozdult a víz alatt. Hosszúkás árnyék, azt akarta hinni, egy halé. Csakhogy nem az volt. Becsukta a szemét, nem akarta látni a kék ruhás öregasszonyt, lassan elszámolt tízig, azután újra odanézett. A kép ott volt. Kioldódott kendőjét víz alatti áramlatok mozgatták, és csontos ujjai között bőrredő feszült, mint a vízi madarak lábán. A jelenés alig néhány másodpercig tartott, az öregasszony hosszú, szürke haja épp hogy szétterült a fekete vízen, a hullámzás máris széjjeltörte a képet, és a palack mind közelebb sodródott hozzájuk, mintha egyenesen nekik szánták volna, ám amikor a férfi lehajolt érte, egy visszacsapó hullám elvitte előle a bedugaszolt üveget, hogy a következő megint visszahozza. El-vissza, el-vissza, nézd, ez játszik velünk!, és csak sokadszorra sikerült kihalászni a közönséges, ásványvizes flakont. Címkéje leázott, száját rozsdás fémkupak zárta. A férfi az ég felé tartva átnézett az üres palackon… Ugye, te sem hitted, hogy írást találsz benne?

Akkor hallották meg a hangot. Különös hang volt, leginkább harangszóhoz hasonlított, távoli harangszóhoz. A nő szerint a hegyeken túlról jött, az ilyen esőre hajló, felhős időben a vonatsípolás is messzire hallatszik, ám a férfi úgy érzékelte, mintha a víz alól hangzana. Van itt egy falu a víz alatt, és bármennyire hihetetlen, vannak lakói. Teljes képtelenség, mégis így van. És ha így van: nem logikus, hogy harangoznak?

Őrület. Ez a hely tele van kísértetekkel, és te logikáról beszélsz?, nézett rá szemrehányóan a nő. Az abszurdnak megvan a maga belső logikája. Éppen ettől abszurd, jelentette ki a férfi, és merően figyelte a víz alatti árnyékokat, de a tó mélye sötét volt, és nem árult el többet a titkaiból.

Amikor a nő unszolására végre otthagyták az elárasztott völgyet, mindketten nagyon fáradtak voltak, és a sötét éjszakában megtett visszaút felért egy újabb lidércnyomásos álommal, csoda, hogy nem zuhantunk le valami névtelen szakadékba, ahol sohase találnak meg minket.

nekünk szánták

Éjfélre járt, mire visszaértek az autópályához, és az elzúgó járművek hosszú, fehér fénycsóvái, a stoplámpák barátságos, narancsszín hunyorgása láttán teljesen valószínűtlennek tűnt mindaz, amit maguk mögött hagytak. Felejtsük el gyorsan, elvégre nyaralunk, ám a völgy emléke foglyul ejtette őket, és utánuk nyúlt. Amikor megérkeztek az út menti hotelbe, és kinyitották a csomagtartót, vízben korhadó nád és sás szaga csapta meg őket: a bőröndök mellett reklámszatyorba csavart, madzaggal átkötött csomagot találtak. A nő undorral nézte, hogy minden vizes lett körülötte, hínár és békalencse tapadt rá, valaki rossz viccet csinált velünk a benzinkútnál, dobjuk ki, akármi lehet benne, és már nyúlt érte, hogy elvigye a parkoló sarkánál álló rozsdás konténerbe, a férfi azonban nem engedte. Talán üzenet, talán más, de abban biztos vagyok, hogy nekünk szánták. A nő papírzsebkendőt vett elő, felitatta a nedvességet, és arra gondolt, hogy a férfinak már megint igaza van. A benzinkútnál nem hagyták magára a kocsit, a mosdóba is felváltva mentek el; csak a tónál tehette bele valaki, amíg járkáltak a parton. Nem morfondíroztak tovább, mert fáradtak voltak, szédültek az álmosságtól, tulajdonképpen már semmi nem érdekelte őket az alváson kívül. A nő nem vitatkozott, és a férfi belenyugodott, hogy a csomagot nem viszik be a szállodába. Hátha valami szörnyűség van benne, gondolta újra a nő, és megborzongott, mert a mélytengeri fényképek vak halai jutottak eszébe.

Reggel korán indultak tovább az út menti kis szállodából – ahol hosszas alkudozás után és tetemes borravaló ellenében úgy-ahogy kialhatták magukat –, nem maradt idejük a csomaggal foglalkozni, a tengerparton pedig, ahol két hetet szándékoztak eltölteni, az asszony rávette a férfit, hogy ne bontsák ki, várjanak vele, amíg hazaérnek. Ki tudja, mit találunk benne? Ne rontsa el a nyaralásunkat! A csomag megvár minket, pár nap se nem oszt, se nem szoroz. De hiába hagyták az autóban, hogy ne legyen a szemük előtt, hiába volt minden elhatározás, a férfi egyre a szalmakalapos öregre gondolt, és a nő sem tudta kiűzni emlékezetéből az úszóhártyás kezű öregasszony képét, bár a nappal vakítóan kék, alkonyatkor bíborszínű tenger szépsége minden várakozásukat felülmúlta. Azt hitték, soha nem telnek be a látvánnyal, és valóban, nyaralásuk elején az élmény hevessége eltompította a hegyek közötti átkelés és a tó emlékét, ám amikor a következő napokban a naptól és víztől bódultan kiültek este a partra, kényszeresen várták, hogy a borszínű tengerből kiemelkedjen a tónál látott öregember és öregasszony.

Kettő

Nem sokáig bírták. A magukra parancsolt türelem már a harmadik vagy negyedik napon elfogyott. Azon az estén nem mentek le a partra, vacsora után szobájukba vitték a csomagot. Vajon milyen szellemet szabadítunk ki belőle?, mondta ki a nő mindkettőjük gondolatát, mert úgy tekintettek a kis batyura, mint lezárt palackra, amelyben a tó lakóinak üzenete lapul. Nyitott ablakukon behallatszott a hullámverés zaja és hozzá egy ismerős hang, ami leginkább távoli harangszóhoz hasonlított. Ne haragudj, hogy elrontom a nyaralásodat, nem várhatunk tovább, mentegetőzött a férfi, és zsebkésével elvágta a madzagot.

Vagy kéttucatnyi, régi kalendáriumból kitépett, teleírt lapot találtak a csomagban. A külsők átáztak a beszivárgó víztől, és a rajtuk lévő írás elmosódott. A tekercs belseje is átnedvesedett, és némely szétmálló oldalon alig pár olvasható szó maradt. Ahogy száradtak a papírok, a betűk tovább halványodtak, és ők ide-oda kapva hol itt, hol ott csíptek el egy-egy épen maradt szót vagy mondatot, amelyek, mint pusztuló középkori freskó részletei úgy-ahogy kirajzolták a völgybéli apokalipszis történetét. A naplószerű feljegyzések azon a nyelven íródtak, amit mindketten jól ismertek, a férfi tanította, a nő fordított belőle, a megértést csupán a töredékesség és a helyesírási hibák nehezítették.

Az egész a völgyzárógát építésével kezdődött. Minden áldott napon kimegyünk alá búcsújárni nézzük hogy nő s tudjuk bezár minket mint vadat a ketrec.

emberhez méltóbb körülmények

Ez a hasonlat örökre bevésődött mindkettőjük emlékezetébe, és az üzenet többi, töredékesen maradt részlete is beépült, végül egészen sajátjukká lett, mintha ők maguk élték volna át a gát növekedését, napról napra hallgatva a követ, vasat, cementet szállító járművek dübörgését, a kopácsolást, csikorgást, a cölöpverő kosok, betonkeverők fülsértő hangját, a vezényszavakat, és a faluban megjelenő idegenek meggyőzőnek szánt előadásait, amelyek kezdődhettek bármilyen megértően, emberhez méltóbb körülményekkel kecsegtetve, ígérgetéssel felcicomázva, végül mindig azzal fejeződtek be, emberek törődjenek bele mindenkinek el kell menni innét.

Sokan belátták, hogy nem tehetnek mást. Elfogadták a pénzt, amit kisajátított házukért kaptak, fölpakolták kis motyójukat a szekérre, befogták a sovány lovacskát, és elindultak a város felé szerencsét próbálni. Ki a gyerekei után ment, ki a rokonaihoz, volt, aki nekivágott a vakvilágnak, a fiatalabbak távoli országokba vándoroltak, itthon már nem lehet élni ne sírjatok majd küldünk pénzt majd írunk majd hazajövünk.

A gát sokáig épült. Abba is maradt néha, majd újra kezdődött a munka, az emberek kezdték megszokni, hogy ott van, belemaródva a hegyoldalba, és már észre sem vették, hogy emelkedik sötétszürke tömege, hogy egyre későbben kel fel a nap, s hogy hosszabbodnak az éjszakáik. Évek, évtizedek teltek el így, azután egy napon óriási munkagépek jöttek – valamikor, az ember előtti időkben éltek hasonló méretű szörnyek ezen a vidéken, megtalálták irdatlan csontjaikat a gát építésekor – előttük hangszórós autó járt, amelyből recsegő géphang szólított fel mindenkit, hogy azonnal hagyják el a házakat gyülekezzenek a községháza előtt.

Sokan lefeküdtek keresztbe az úton, az ajtó elé, csak nem gázolnak át rajtunk ezt a házat a nagyapám építette a saját kezével ott az évszám az ajtó fölött több mint kétszáz esztendőt megért. A földgyaluk és markolók előtt egyenruhások jártak, bementek mindenhova, vittek mindenkit, az úton sorakozó ponyvás teherautókra hajtották a népet, kirángatták a haldoklót az ágyból a feleségem anyját hordágyra tették futottak vele mert jött jött a víz gyorsabban mint várták de minket nem találtak meg kinn voltunk az erdőn a gépeket vissza kellett fordítani egy behemót itt ragadt a templomnál a víz alatt eszi a rozsda pillanatok alatt elöntött mindent a felduzzadt patak fortyogva zuhogva folyt a víz bokrokat sodort fákat tépett ki tövestől benyomta az ablakokat és vitt minden mozdíthatót lepedőt szemfödelet a víz a víz.

A víz gyorsan jött, mégis napokig tartott, mire megtelt a kiflialakú völgy. Az erdőben rejtőzködők egy hét múlva merészkedtek vissza, megálltak a meredek parton, nézték, hogy a tengernyi víz elnyelte a falut. Egyedül a templomuk tornya állt ki, meg a fák teteje. Minden más lent volt a tófenéken, nyoma sem maradt, de a parton állók látatlanul is ismertek minden szegletet, minden talpalatnyi helyet, és tudták, hogy utcák vannak a mélyben, házak és bennük szobák, kemencék, ágyak, vánkosok, bölcsők, a ládafiában öreg bibliák, bennük újszülöttek és megholtak nevéről ázik le most a tinta, menyegzők dátumát mossa felismerhetetlen pacává a mindenhová behatoló víz, az ágy fölé akasztott szentkép színei leolvadnak, halványul Mária bánatos arca, szürkülnek az esküvői képek, az útszéli kereszten rozsdafolt virágzik, és a templomban halrajok cikáznak az oltár körül.

Sokáig álltak a tűző napsütésben, nézték az átláthatatlan fekete vizet, most mi lesz?, hullámzott a kimondatlan kérdés az emberek feje felett, végül egy öregasszony levetette cipőjét, kezébe vette, és vissza se nézve, szó nélkül begyalogolt a tóba. A többiek kővé váltan figyelték. Nem sokkal az első után elindult a második, majd a harmadik nő, és lassan a férfiak is felszedelőzködtek. Estére kelve a hegyoldal fenyveseiből vadászni induló baglyok már egy árva lelket sem találtak a parton, huhogásuk tompán hullott a tóra. Akkor szálltak fel először a mélyből azok a különös, harangszóra emlékeztető hangok, minden este meghúzzuk a harang köteleket idelenn, pedig az utolsó teherautóval elvitték a harangot.

belefeküdtek hideg ágyukba

Nem mindenki tudott alkalmazkodni a víz alatti élethez, mégis voltak elegen, akik megtanultak levegőt tárolni a tüdejükben, beosztani, hogy kitartson reggelig. Nappal kijöttek a partra, fát vágtak az erdőn, kaszálták a füvet, az asszonyok összegereblyézték a szénát, gombát, szedret gyűjtöttek, mint eddig, estére azonban visszamentek a tóba, haza, a házukba, belefeküdtek hideg ágyukba, és ha meghalt valaki odalent, felhozták és eltemették a hegyoldal magasan fekvő temetőjében, sok fejtörést okozva a hatóságoknak, mert a gátat karbantartó műszakiak szájról szájra terjedő furcsa pletykáinak hírére megjelentek a Hivatal képviselői, járőröket rendeltek a tó köré, búvárokat küldtek le a mélybe, de soha nem találtak senkit. Az elsüllyesztett falu ottmaradt lakói megtanultak rejtőzködni: ha a parton keresték őket, a tófenékre bújtak, ha a vízben kutattak utánuk, akkor az erdőben leltek menedéket. A fák, a bokrok, a szél és az eső, a hegyek és maga a tó is a bujdosók pártján állt. Hirtelen támadt zivatar mosta el árulkodó lábnyomaikat, a fák összezárultak a rengetegbe vezető csapások körül, vihar zúdult le a hegyekből a parton szaglászó egyenruhásokra, villámok csapdostak körülöttük, a tavon házmagasságú hullámok nyargaltak, felkavarva a meder iszapját, hogy a békaemberek az orrukig se láttak, a temető frissen ácsolt fejfáit percek alatt befutotta a folyondár, a friss sírdombokat iszalag takarta el, és a szimatolókra kövek zuhantak, tüskés ágak akaszkodtak beléjük, a szél korbácsa keményen lecsapott rájuk, hogy belevakultak és fuldokoltak a szemükbe, orrukba, szájukba fújt szúrós homoktól, rettenetes hely hogyan élhettek itt emberek, és igyekeztek minél hamarabb hazakerülni.

Végül elfogytak a figyelők. Nagyritkán megjelent néhány dzsip, vagy helikopter a tó fölött, ám ahogy jöttek, úgy el is mentek, és az elsüllyedt faluban, a víz alatt folytatódott az élet. Mindent meg lehet szokni ujjaink közé úszóhártyák nőttek nyakunkon kopoltyú nyílott lábunkat pikkely borítja be sötétet hideget lucskos párnát halszagot elviselünk csak azt nem hogy nincs mibe reménykedjünk itt nem születik már gyermek még ha kiszáradna is a tó visszajönnének-e elkergetett fiaink ha ledőlne a gát feltámadnának-e a holtak.

A lapokon nem volt dátum, és a töredékekből azt is ki lehetett olvasni, hogy nem véletlenül; a víz alá került falu lakói nem számolták többé a napokat, nem mérték az időt. Leemelték a sublótról a régi ingaórát, kivették az ünneplő mellény zsebéből nagyapa ezüstláncos zsebóráját, leakasztották a konyha faláról a tányér alakú, vásári kronométereket, amik jól-rosszul vagy száz esztendeje mutatták az órákat és a perceket, ezekre mostantól nincs szükségünk, mondták, majd fölhordták valamennyit a temetőbe, elásták, és sírdombot is formáltak föléjük. Egy öreg ács nekiállt fejfát faragni, és belerótta ákombákom betűivel: itt nyugszik az idő.

Az utolsó lapon – ez volt a csomag belsejében, a víz nem tudott benne kárt tenni – a napló írója megszólította az írás megtalálóját: ha ki megleli ezen írásomat és a tél beállta előtt ide jönne a temetőbe tudja meg utolsók vagyunk az asszonnyal nem sok időnk van hátra a gödröt már megástam temessen el minket ha a havon lejönnek a medvék és farkasok ne marcangoljanak szét a fejfát megfaragtam Isten megáldja ha eltemet.

Éjfélre járt. A férfi mellét abroncs szorította, a nő szeme bedagadt a sírástól, mégis valahogy könnyebbnek érezték magukat, amikor végére jutottak az olvasásnak. Összeszedték a megszikkadt papirosokat, műanyagtasakba csomagolták, és visszavitték az autóba. Azután lesétáltak a partra, és mint akik a levegőtlen mélységből jöttek, nagyokat lélegeztek a langyos, fűszeres levegőből.

 

Három

A nyaralás hátralévő ideje alatt nem beszéltek többet a dologról. Süttették magukat a tengerparti sziklákon, hallgatták a kabócák átható hangját, sós hullámokon ringatóztak, kagylót, tintahalat ettek, sűrű, aromás borokat ittak a borszínű tenger partján, és összeölelkezve aludtak minden éjjel, élvezve a mediterrán nyarat. Semmit nem akartak elmulasztani belőle, mégsem várták meg a második hét végét, egy nappal korábban összecsomagoltak. Nem beszéltek róla, de tudták, hogy vissza kell menniük a tóhoz.

Csak az úton kezdtek az előttük álló feladatra gondolni, mi lesz, ha a két öreget valóban a temetőben találják? Ha csupán azért éltek idáig, mert várták, hogy odatévedjen valaki, aki eltemeti őket? És ha még életben lesznek, mit mondanak nekik?

Estére elérték az autóút melletti szállodát, ahol már aludtak egyszer, ismét ott töltötték az éjszakát, és reggeli után azonnal indulni akartak. Csupán annyi időre álltak meg az épület és a parkoló közötti sátornál, hogy ásványvizet vegyenek az útra, amikor azonban be akarták tenni a legszükségesebb holmikat tartalmazó kis bőröndöt a kocsiba, nyitva találták a csomagtartót. Lehet, hogy este elfelejtettem bezárni?, tűnődött a férfi. Láttam, hogy bezártad, állította a nő, és hozzáfogott kipakolni, hogy megnézze, hiányzik-e valami. Megvolt mindenük, egyedül a csomag hiányzott. Biztosan a szállodában hagytad, mondta bosszúsan a férfi. Be se vittem. Nem emlékszel? Indulás előtt belecsavartam egy kék törülközőbe, te meg azt mondtad, fölösleges, anélkül sem eshet baja, tiltakozott a nő, és felemelte az összegyűrt törülközőt.

megmakacsolta magát

A csomag eltűnése elgondolkoztatta őket, hagyni kéne az egészet, talán figyelnek minket, mondta a nő, nem nehéz ellenőrizni, kik zarándokolnak az elárasztott faluhoz, ne menjünk oda. A férfi megint megmakacsolta magát. Nem tilthatják meg, hogy odamenjünk, nincs lezárva az út.

Gyorsan haladtak. Kisebb volt a forgalom, mint a múltkor, megelőzték a hetes turnusok váltását, és bár váltig figyelték a mögöttük jövőket, nem látszott, hogy bárki is követné őket. Talán beérték a csomaggal, sóhajtott a nő, és torkából kezdett eltűnni a gombóc. Már másra is tudott gondolni, mint a tó körül ólálkodó arctalan alakokra, és eszébe jutott a sátor, ahol az ásványvizet vették. Nemrégen verhették fel a szálloda szomszédságában, két hete nem volt ott. Zöldségfélét, gyümölcsöt, virágot és innivalót árultak benne. Paradicsom, paprika, narancs, szőlő, füge és gránátalma kínálta magát a rozsdás állványokon elhelyezett műanyagládákban, és a pultnak használt kecskelábú asztal melletti vödörben különös, ismeretlen virágokon akadt meg a pillantása. Soha nem látott még ilyeneket. Merev, méteres száruk végén tömött bugákban zöldesfehér virágfejek ültek, szirmukon barna csíkkal. Sötét arcú, kortalan asszony ült a pult mögött, és valami spárgafélét vagdosott nagyjából egyforma darabokra – bár némelyik túl rövidre vagy éppen hosszúra sikerült –, talán hogy csokorba kösse velük a virágokat. A gombolyag nem látszott, valahonnan, a sátor homályos mélyéből jött a szál, ahol ketten foglalatoskodtak valamivel, de a tűző napsütéstől elvakulva nem tudta kivenni, mit csinálnak. Az elöl lévő asszony nagy, szépformájú kezében egyenletes ritmusban csattogott egy régi szabóolló. Lehet, hogy bolond, itt nem zárják be őket, gondolta a nő, mert a fekete ruhás asszony ügyet sem vetett rá, szólni kellett, hogy abbahagyja a munkát, pedig kocsideréknyi virághoz elegendő madzagdarab hevert halomban előtte, és amint elvette a pénzt, újra az ollóért nyúlt. Fenéstől és köszörüléstől vékonyra kopott pengéje ezüstösen fénylett, levélszerű cirádákkal díszített alsó részét feketére oxidálta az idő. Muzeális darab, csodálta meg a nő, aki szerette a szép dolgokat, és volt szeme hozzá, hogy észrevegye az értéktelen limlom között megbújó értéket. Ez az olló legalább százéves, gondolta, vagy talán több is. Szívesen megvette volna, de nem akarta az időt bizonytalan idejű és kimenetelű alkudozással húzni, mert a férfi már türelmetlenül dobolt a motorház tetején.

Akadálytalanul jutottak az elágazásig. Lehajtottak a pályáról, és a kacskaringózó szerpentineken mind mélyebbre hatoltak a hegyek közé. Az út ugyanolyan rossz volt, mint a múltkor, és a kihalt vidék sem lett barátságosabb; az erdőben testetlen árnyak bujkáltak a fák között; a szűk völgyekben most is alkonyi homály honolt, mégis kevésbé tűnt ijesztőnek a táj, mint előszörre, a csomag eltűnése miatti rossz érzés is oszladozott bennük, csak a szalmakalapos öreg nem került elő, pedig már régen túljutottak azon a helyen, ahol a férfi először meglátta. Istenem, add hogy még éljenek, fohászkodott a nő, de már érlelődött benne a bizonyosság. Minden hiába, biztosan elkésünk, és megborzongott a gondolattól, hogy két idegen halott vár rájuk egy ismeretlen temetőben.

Nem a halottaktól félt – az anyja testét is megmosta, amikor eljött az ideje, nem akarta, hogy közömbös ismeretlenek mosdassák meg és öltöztessék utolsó útjára – a két öreg magányát érezte elviselhetetlennek. Megpróbálta felidézni az öregasszony sovány alakját, emlékezett, hogy válla és csípőcsontja majd átszúrta a ruháját, és egészen apró részletek is eszébe jutottak, amikre nem is gondolt eddig. Például a fülbevalójára, kicsike zöld kővel, meg a homloka köré tekeredett hínárra. Szinte hihetetlen, hogy emlékezete mennyi mindent rögzített a néhány másodperc alatt, amíg látta.

gyászszalagként húzódott

Hirtelen nagyot zökkenve megálltak, és a nő riadtan felpillantott. Ismerős helyen jártak, mégis más volt, mint előszörre. Az Akherón – mert így nevezte el magában a térképen nem jelzett patakot – változatlanul fekete gyászszalagként húzódott át a völgyön, környéke azonban megváltozott. Partján széles sávban virágok nyíltak, a sátorban látottak édestestvérei, és nehéz, liliomhoz hasonló illatuk megülte a völgyet. Később otthon kikereste a növényhatározóban, asphodelus albusok voltak, ahogy gondolta, Hádész virágai, csakhogy a férfit nem a virágmező késztette megállásra. Nézd, mondta és hangja rekedt volt az izgalomtól, eltűnt a híd. A nő, valami ostoba tévedésre vagy káprázatra gyanakodva, végigpásztázta pillantásával a völgyet, ám a mohos kőhídnak nyomát sem lelte, és semmi sem jelezte, hogy alig két hete itt állt. Először azt gondolták, eltévedtek, ez nem ugyanaz az út, mondta a nő. A férfi rámutatott a túlsó parton álló kettéhasadt, lehámlott kérgű, lombtalan fára, először én is azt hittem, csakhogy ezt a fát nem lehet eltéveszteni, és látod?, az út megvan, folytatódik a patakon túl. Az út valóban ott volt, egészen az elkeskenyedő völgy végéig vezetett, a szoros bejáratát azonban hatalmas sziklatömbök zárták el.

Lerobbantották a hegy oldalát. Valakik nem akarják, hogy odamenjünk, szólalt meg a férfi, mire a nő megrázta a fejét, nem, ezt nem tudom elhinni, ma már nem olyan időket élünk. Ez közönséges hegyomlás. Lehet, hogy mégis eltévesztettük az utat?

Egyikük sem hitt igazán a tévedésben, de tehetetlenek voltak, és egy idő után megfordultak, hogy visszahajtsanak a szállodáig. Lassan mentek, nyomokat keresve, ám hiába vizslatták a tájat, egyetlen másik utat sem találtak, még gyalogösvény sem vitt be a rengetegbe. Talán a Sors akarta, hogy ne avatkozzunk bele, töprengett a nő, és egy pillanatra, ki tudja miért, felvillant előtte a sátor képe, amelynek homályában az a két fiatalabb nő – és ezt most teljes bizonyossággal tudta – fonta és sodorta a fonalat. Persze, a Sors! A Sors bontotta le a hidat, a köveket meg elvitte. Ne légy ostoba, mondta keserűen a férfi, befordulva a parkolóba.

Ha már visszajöttünk, megnézem azt a sátrat, láttam ott valamit, hátha sikerül megalkudni rá, azután iszunk egy kávét, szállt ki a nő, azt remélve, hogy talán ott választ kap kérdéseikre is, de amint kiért a pihenő kamionok takarásából, látta, hogy már megint elkéstek. A sátor mindenestül eltűnt, helyéről pótkocsis teherautó hajtott fel az útra, és bár gyorsan távolodott, a nő látni vélte, hogy a szél belekap a ponyvába, és megmutatja a mohos kövekből, rozsdás állványokból álló rakományt. Egy pillanat múlva beleveszett a száguldó járművek sokaságába, s hogy létezett és nem képzelgés volt csupán, széttaposott virágok jelezték a betonon, meg két, hajszálpontosan egyforma madzagdarab szöszös kenderfonálból. Körülöttük parányi portölcséreket táncoltatott a feltámadó szél.

kép | Ernst Ludwig Kirchner művei, wikiart.org