Evelyn Lord

A VADON MEGSZELÍDÍTÉSE: A TÁJ MINT ALLEGÓRIA

1996 november

A VADON MEGSZELÍDÍTÉSE: A TÁJ MINT ALLEGÓRIA

1995-ben egyetlen, a „táj” szót címében viselő dolgozat sem lehet teljes, ha nem hivatkozik Simon Schama nagyszabású és sajátosan eredeti Táj és emlékezés című munkájára, amely részletesen foglalkozik a táj és a nemzeti lélek viszonyával. Egy sor tanulmányban Schama folyókon le, hegyeken, erdőkön át utazik, olyan vidékeken, amelyek szerinte egy misztikus nemzeti szellemiség szimbolizmusát és varázsát lehelik. Bár az én dolgozatom nem kíván vitába szállni azzal, hogy Schama milyen eklektikusán használja példáit, én is, mint ő, interdiszciplináris megközelítésben foglalkozom tárgyammal, s én is, mint ő, történész vagyok. Azt fogom vizsgálni, hogyan jelentkeznek a gyakorlatban a tájjal kapcsolatos fogalmak. A tizenhetedik századi tájat olyan válogatott szövegeken mutatom be, amelyekkel megvilágítható a létrehozók lelkivilága, s hogy milyen élményük volt róla.
eszményi közeg
Ez a dolgozat J. V. Punter alapelvét követi, hogy a táj-tanulmányok célja inkább „az ember megismerése”, mint a táj morfológiájának történeti megörökítése.1 Eszerint a táj fizikai jellege csak részben tárgya ennek az írásnak. A fizikai tájnak bőven vannak olyan társadalmi és kulturális jelentései, amelyek a benne élő társadalomról vallanak. A látható táj a tér, felszín, tömeg, ritmusok és szerkezet olyan formális alakulata, amelyben az ott élő társadalom számára jelentést hordozó, funkciókat, ikonográfiát és esztétikumot tartalmazó közlés húzódik meg. A táj tehát eszményi közeg, hogy benne a tizenhetedik századi lelket megértsük. A tájszemlélet egy kor szellemi, kulturális és politikai nézeteit fejezheti ki a gyakorlatban. A táj eszméje alkalmas olyan jelentésárnyalatok érzékeltetésére, amelyek különben elsikkadhatnának.

A tizenhetedik században a táj politikai mondandók allegóriájául szolgált, és a cenzúra megkerülésének eszközéül. Amint látni fogjuk, az, ami először allegóriaként jelent meg, értelmezhető volt cselekvésként, úgyhogy a fizikai táj az allegorikus táj látható jele lett. A természetet átalakították, a vadont megszelídítették, hogy az irodalmi, politikai és vallásos szövegekben használt allegóriák anyagi valóságukban mutatkozzanak meg.

A tizenhetedik századi Európában a táj egységes jellemzője volt, hogy morális táj lett, amely jobbítani kívánta a földet és az ott lakókat is. Ezt a gondolatot tárgyalja első fejezetében Schama A bőség zavara című műve, amely a holland aranykor kultúrájával foglalkozik. Schama a holland táj tizenhetedik századi alakulásáról nemcsak úgy beszél, mint ,,az ős-özönvíztől megmentett közösségi azonosság fogalmá”-ról, hanem úgy is, mint ami ,,az ország tájképének drámai fizikai változását is” kifejezi.2 Denis Cosgrove A táj társadalmi és kulturális alakulásában ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg, hogy a táj az abszolutizmus és a társadalmi, erkölcsi és politikai rend közötti bonyolult viszonyt mutatja. Cosgrove a tájban egy nemzet olyan állapotának allegóriáját látja, amelyben a jól rendezett és termékeny táj jól rendezett és sikeres államot jelent.3

A tizenhetedik századi táj erkölcsi felhangjait nem lehet figyelmen kívül hagyni. A föld aszerint változott, hogy az ott lakók milyen erkölcsi jobbításon törték a fejüket. Ez, ráadásul, az egész emberiség erkölcsi jobbítása volt. A tizenhetedik században a föld javítását célzó vállalkozások nagyobb arányúak voltak, mint azok, amelyek a tizenhatodik században a klasszikus reneszánsz tájakat, vagy a tizennyolcadik században a reptoni harmónia jegyében tervezett ligetes tájakat hozták létre. A tizenhetedik században hatalmas munkálatokba kezdtek egész vidékek lecsapolá- sára, vagy hogy országrésznyi területeket nyerjenek vissza a tengertől, s bár ezek hasznot hozhattak, és növelhették a termelékenységet, csomagolásukon az erkölcsiség és a jobbítás címkéjét viselték.

lord2

Az a gondolat, hogy az emberiség erkölcsi javítása a környezet javításával érhető el, abban a földrajzi determinizmusban gyökerezett, amely a késő tizenhatodik és a kora tizenhetedik században tűnt fel a szellemi vitákban, s amelyet sok európai író vallott. Ezek közt az egyik legjelentősebb az a Jean Bodin volt, akinek Hat könyv a köztársaságról című művében egy teljes fejezet foglalkozik a fizikai körülményeknek és az éghajlatnak az emberiség természetére gyakorolt hatásával. Bár angolra csak 1606-ban fordították, érvelésének lényege ismert volt korábban, s kifejezésre is jutott Joshua Sylvester versében, 1605-ben:

Lám a természet mely igen csodás,
Az ember égövenként más és más,
Nemcsak termetre és bőre színében,
Hanem szokásiban és érzetében.

Ugyanezeket a gondolatokat visszhangozza John Barclay 1614-ben megjelent Icon Animaruma is: „Minden vidéknek megvan a maga szelleme, amely bizonyos mértékben megszabja az ott lakók gondolkodását és viselkedését.”

A földrajzi determinizmus könnyen fajult veszedelmes sablonokká, ahogy ezt William Camdennek a kelet-angliai Lápvidék lakóiról adott leírása mutatja: „ezek az emberek lakóhelyük jellegének megfelelően durvák, barátságtalanok, és mindenkire irigykednek.” Csakhogy Camden azelőtt írt, hogy a Lápvidéket lecsapolták és termőfölddé alakították át. A tizenhetedik század végén, amikor a Lápvidék helyén már szelíd volt a táj, Samuel Forten ezt írhatta:

Nincs már több árvíz, és kezes a tenger,
Vad folyókat igázott le az ember,
Mint börtön, őrzi a vizet a gát.
De zsilip enyhíti a rabigát.
Megváltozik itt ember és szokás.
A kérges, durva szívek meglágyulnak,
A nádvágók is szelíd szót tanulnak.
Az új kezek munkában serénykednek,
A templomban új térdek térdepelnek.

Mint láthatjuk, csak egyetlen rövid logikai lépést kellett megtenni attól a gondolattól, hogy a hely meghatározhatja az emberi természetet odáig, hogy az előbbi jobbítása szükségképpen az utóbbi jobbulásához vezet.
az erkölcsök jobbítását szorgalmazók
Ezt az összefüggést sürgősen ki is aknázták az erkölcsök jobbítását szorgalmazók és a hitvitázó írók. Ahogy közismertté váltak a táj javulást hozó tulajdonságai, az iparhoz és a termelékenységhez kapcsolt jobbítás kultusza terjedt el Európa-szerte, s a tengeren túl Észak-Amerikában. Ez azt tanította, hogy a táj felhasználható Isten akaratának teljesítésére, megmenthet elveszett lelkeket, és munkára foghat tétlen kezeket. Ez igazolta a talajjavító tervek megvalósítására vállalkozók tőke- befektetéseit és hasznát.

lord3

Jobbítás és haszon volt Észak-Amerika első telepeseinek a fő célja. Richard Hakluyt minden kertelés nélkül a kereszténység meghonosítását, a kereskedelem és a hódítás kiterjesztését nevezte meg a gyarmatosítás igazolásául.4 Sir George Peckham versbe öltöztethette a maga érvelését, leplezetlen céljai lényegükben azonosak voltak a Hakluytéival.

Istenhit és a hon java, meg a haszon vezérel.
E vállalat elsőbben is az Úr nevét hirdesse,
Ott, ahol ember azt nem ismerte még egy se.
Majd mint egy nagy folyó, mely töltésein át
Tengernyi vízzel önt el árkot, bokrot, lapályt,
Így Angliának, melynek most oly kevés a földje,
Bőven lesz hasznot hozó, jól termő hegye, völgye.

Észak-Amerikában a föld megjobbító tulajdonságát a vadon és a vadon lakóinak megszelídítésével bizonyították, Észak-Európában pedig mocsaras vidékek termővé tételével, lápok lecsapolásával, közlegelők és parlagföldek kisajátításával. Ennek eredményeként a tájat párhuzamos és derékszögű vonalak tagolták, amelyek rendet teremtettek a káoszból.

Dél-Európában is a rendezett táj volt a követendő eszmény. Niccolo Contarini, aki később velencei dózse lett, 1611-ben azt írta, hogy a városban rendezett kormányzatra és rendezett, termékeny tájra vágyik. Egy évvel később Robert Burton A melankólia foglalatában újra megfogalmazta a termékeny táj eszményét munkájának abban a fejezetében, amely a jövőről alkotott utópisztikus látomását tartalmazza: „Nem lesznek ingoványok, lápok, mocsarak, temérdek erdők, parlagok, puszták. Egyetlen hektár megműveletlen föld sem lesz birtokomban, még a hegytetőkön sem; ahol a természet hibádzik, azt kipótolja a mesterség.”

Kivált a közlegelőkben látták a rend ellentétét.

„Isten a rend istene, és rend a lelke mindennek, ez élteti az államot; a közföld azonban a zűrzavar fészke, a viszály melegágya, az ínség csemetekertje” — írta Pseudonimus 1656-ban. Egy másik névtelen szerző a közlegelők és parlagok „elvadult és megműveletlen földjei”-t a káoszhoz hasonlította.
bekerített Édenkert
A közföldeket és parlagokat a káoszhoz viszonyító képek bőven fordulnak elő tizenhetedik századi irodalmi és hitvitázó szövegekben. A káosz egyértelmű volt a sötétséggel, amelyből Isten rendezett világot teremtett, s amely sötétségbe Ádám és Éva vettetett, miután a bekerített Édenkertből kiűzték őket. A Biblia nyelve, amelyben hangsúlyt kap az elkerített közföldek kármentő jellege, törvényesíti azok eljárását, akik ezt az elkerítést véghez viszik.

Gyom nő a pusztaságon és a réten,
De mint zárt kert, dúsan virult az Éden,

írta a versfaragó Jeremiah Wells, amikor leírta Ádám kiűzetését az Édenkertből. Ezt a tárgyat sokkal finomabb költőiséggel dolgozza fel az Elveszett Paradicsom IV. könyve:

… Így ért
Az Éden széléhez, az édes
Paradicsomba. Úgy övedzi azt
A zöld sövény, miként mezői nyék a
Meredek erdő fennsíkját

(Ford. Jánosy István)

A bekerített Édenkert a bekerítetlen vadon ellentéte volt. Vallásos írók, pl. James Naylor, olyannak írják le a vadont, mint amit ,,a bűn tövisei, tüskebokrai és csalánja nőttek be”, s ezek azért tenyésznek, mert „Isten ott nem kertészkedik”.
vadonban burjánzó gyomok
Azt, hogy Naylor a vadont a bűn allegóriájaként fogta fel, Gerard Winstanley arra használta, hogy a közföldek megművelésének szükségességét igazolja. Az ő szemében a vadonban burjánzó gyomok az önszeretet, gőg, kapzsiság és más emberi gyarlóságok jelképei voltak, a zárt és megművelt kertben viszont olyan növények és virágok nőttek, amelyek az örömöt, békességet, szeretetet és alázatot jelentették Isten igaz egyházában.

lord4

A zárt kert nagyhatású kép volt a tizenhetedik századi szövegekben. Sokféle jelentés hordozójaként tűnt fel, és fordult elő újra meg újra. Az emberek kifosztották a Bibliát, kertekre és körülzárt földekre történő utalásokat keresve. Nemcsak az olyan nyilvánvaló metaforákat vették belőle kölcsön, mint amilyen az Édenkert, de a kutakodók közül sokan az Énekek énekére is rábukkantak, s erotikus nászdal helyett úgy fogták fel, mint Krisztus és az egyház lelki nászának allegóriáját. Azt, hogy „olyan, mint a berekesztett kert az én húgom, jegyesem”, jelképesen úgy értelmezték, mint az egyházat, amely el van zárva a gonoszság és az ő ellenségei elől.
a táj kettős szerepe
Mások inkább szó szerint fogták fel a zárt kert képét, mint annak bizonyságát, hogy a földek bekerítésén és megművelésén Isten áldása van. Az Énekek énekéből vett idézet 1653-ban rákerült Ralph Austin a gyümölcsfákról írott metafizikus értekezésének címlapjára. Ott egy fametszet alatt jelent meg, amely a gyönyörűség és a haszon kézfogását ábrázolta, ezzel a táj kettős szerepét hangsúlyozva, az örömszerzőt és a gazdaságit. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy a kegyes óhajban, amely a földek megjavításával az erkölcsök megjavítását célozta, benne volt a haszon indítéka. Itt kell megjegyezni azt is, hogy a tizenhetedik század folyamán Európában megszaporodtak a dísz- és a konyhakertek. A városok és községek körül a tisztes munkával megművelt zárt kertek termékenységének élő bizonysága volt látható.

A tizenhetedik századi tájra elsősorban a szorgos művelés volt jellemző. A tisztes munka a megváltódáshoz vezetett. Nem a Sir Philip Sidney által leírt árkádiai, idilli táj volt ez, ,,a szép dombvidék, amelyen messzire ellát a szem”, hanem olyan, amelyen darócba öltözött parasztok serénykedtek a szántóföldeken, és kaszások jöttek szénát kaszálni a réteken. A tizenhatodik századi vadonban nem a gonosz lakott, hanem a klasszikus irodalom alakjai népesítették be. Pán és a sza- tírok rajcsúroztak az erdőkben egyszarvúakkal és más mesebeli vadállatokkal. Ennek a legjobb ábrázolása a hardwicki kastély dísztermének stukkóján látható, amelyen a trójai háború alakjai és egzotikus vadállatok kergetőznek különös fák erdejében, amely furcsa, de lényegében angol. Tizenhetedik századi képi ábrázolások prózaibb jeleneteket mutatnak, gondosan kimért szántóföldekről és ápolt erdőkről, amelyekből már eltűntek a nimfák. Az olyan képek, mint a hollandiai Grootslag Mélyföldön fekvő Dixter körüli vidéket ábrázoló névtelen festmény, az egyenes vonalakat és a rendet dicsőítik.

A tizenhatodik és tizenhetedik századi tájat összekapcsolja Michael Drayton Poly Olbionja, amely a megörökített kora újkori angliai táj felmagasztalása. Ennek némely dalaiban a táj gazdasági hasznát és nyitottságát ünnepli, pl. az alábbi szemelvényben:

A természet is művelésre szánta,
S évente megtelik a csűr és a verem.
Mert mit is ér a föld, mely semmit sem terem?
Csak köd s nyálkás eső áztatja a vidéket,
És lápot s ingoványt lát a szem, merre nézhet.

Más dalaiban visszatérünk Hardwicki Böske elvarázsolt erdejébe, pl. a következő szemelvényben, mely az ardeni erdőről szóló dalból való, ahol oroszlánok s egyéb kegyetlen vadállatok menekülnek „kócos nimfák” elől, és teelőled

… te fényes Diana, istennő s hajadon.
Ki vadonerdő mélyén és árnyas ligetekben
Vadásztál hajdan íjjal,
nyilakkal tegezedben.

A megszelídített vadon nemcsak kellemesen hatott azok lelkére, akik ott éltek, hanem azok tekintélyét is emelte, akik a szelídítés munkáját elvégezték. A vadonban nemcsak a bűn ólálkodott, de az állam és a fennálló rend ellenségei is. Milton Comus című mesejátékában, amelyet 1634-ben a ludlowi kastélyban adtak elő, a vadonnak az a szerepe, hogy felhívja a figyelmet az ellentétre, amelyet a Ludlow-környéki vad, gondozatlan vidék mutat, ahol

Komor erdők kusza ösvényei,
Ijesztőn hajladozó sötét fái
Riogatják a magános utast,

és annak a közigazgatásnak a szilárd rendje között, amelyet Milton patrónusa, Bridgewater grófja, a Nyugati Határvidék tanácsának feje irányít Ludlowból. Ludlow úgy szerepel itt, mint a rend szigete egy olyan vadonban, amelyben csupa pogány, hamiskártyás, dudás, iszákos és zsiványtáncos él.
haszontalan puszta
A megműveletlen és terméketlen közföldek és parlagok politikai jelentését a Stuart királyok is felfogták. Királyi kiáltványok szorgalmazták a parlagföldek termővé tételét. 1620-ban I. Jakab Kelet-Angliáról szólva kijelentette, hogy ,,az ország szégyenére válna, ha engedné, hogy a nevezett vidék a vizek kényének volna kiszolgáltatva, vagy haszontalan puszta maradna.” Ráadásul az volt a vélekedés, hogy a király ellenségei ólálkodnak az ország peremvidékein. Denis Cosgrove azt állítja, hogy az 1645-ben felállított ,,új sereg” katonái közül aránytalanul sokan származtak az ország erdős és puszta vidékeiről.

lord5

A késő tizenhetedik században író John Aubrey egyetértett volna ezzel a becsléssel az erdőlakókat illetőleg. A Wiltshire természetrajzában azt mondja, hogy a megye erdei legelőterületeinek lakói lázadó, független szellemű emberek, akik erősen vonakodnak a kemény munkától. Ehhez az állítólagos szellemi függetlenséghez képest érdekes és megjegyzendő, amit Valerie De John Anderson mond egy nemrég megjelent munkájában, hogy t. i. Új-Anglia első telepeseinek többsége Anglia erdei legelőterületeiről származott. Van valami iróniája annak, hogy ezek az emberek, akikre a korabeli moralisták szerint ráfért a javítás, az Új Világban a vadon megszelídítőiként léptek fel.
magántulajdon
Eddig a kérdést főleg az elit szemszögéből néztük, amely elitnek jól felfogott érdeke volt, hogy a földeket ellenőrzése alatt tartsa, és azokból talajjavítással a legnagyobb hasznot hozza ki. Ez szükségképpen feszültségeket teremtett központ és periféria, földbirtokos és nincstelen, gazdag és szegény között. Amit az egyik bűnösen terméketlen parlagnak tekintett, a másik nagyra értékelt, mert élelmet, tüzelőt és menedéket nyújtott neki. Angliában még a mocsaras vidékeken is bonyolult szokásjogok voltak érvényben. Comus erdeinek gondtalan és szilaj lakói azért éltek ott, mert joguk volt a legeltetésre és a gyűjtögetésre. A talajjavításhoz szükséges tőke általában kívülről jött, és akiket e tervek közvetlenül érintettek, kétes értékű áldásnak és jogaik, kiváltságaik csorbításának érezték. A lecsapolási munkálatokat forrongások kísérték; az emberek leszaggatták a sövénykerítéseket, és marhákat szabadítottak az erdők elkerített részeire. Az Atlanti-óceánon túl az európaiak nem szűz vadont szelídítettek meg, hanem olyat, amelyet már művelésbe vontak az ottani lakosok, akik a földeket, az állatokat közös, de csak a szükséges mértékben használandó javaknak tekintették. Nem így az európai gyarmatosítók; ők úgy vélték, hogy a természeti erőforrásokat magántulajdonba lehet, sőt kell venni. Ők a vadont szántóföldek és majorok hálózatává alakították át, és eljárásukat a Szentírásból igazolták.

„Nem mi vagyunk-é az elsők ilyen vonatkozásban? E tekintetben bizonnyal mi vagyunk az Úr elsőszülöttei a vadonban” — írta William Stoughton 1670-ben. S hozzáfűzte: ,,A szegény bennszülöttekről, akik előttünk éltek itt, Ésaiás könyve 63. részének 19. versével szólhatunk. Felettük nem neveztetett a neved, s rajtuk nem uralkodtál. De mi itt vagyunk eleitől fogva, s mi az Úré vagyunk.” Ezzel határozottan Isten választott népével azonosította a telepeseket.

A telepesek nemcsak annak tudatát hozták magukkal, hogy ők az Isten választottai közé tartoznak, hanem a földrajzi determinizmus európai eszméit is. 1606-ban John Smith kapitány Megfontolt tanács az új hazájukban berendezkedni akaró telepeseknek című munkájában ezt írta: „Hogy valahol jó-e a levegő, azt az ott élő embereken lehet lemérni; mert a partvidék egyes részein, ahol nagyon mélyen fekszenek a földek, az ott élőknek csipás a szemük, puffadt a lábuk és a hasuk. De ha a bennszülöttek erősek és arányos termetűek, ez annak a jele, hogy ott a talaj egészséges.”

A feszültségek azok között, akik javító tervekkel léptek fel és akiket ez hátrányosan érintett, dilemma elé állították a vallásos radikális nonkonformistákat, hiszen ők egyrészt az emberiség erkölcsi jobbítását tűzték ki céljukul, másrészt a földbirtoklás szabadságát és a természeti javakhoz jutás ősi jogainak fenntartását prédikálták. Gerlad Winstanley egyike volt azoknak, akik ebben a vitában részt vettek. Társadalmi nézetei azon a hiten alapultak, hogy az ember minden cselekedete és minden, ami vele történik, Isten terveivel függ össze. A föld magántulajdonba vételében ennek a fordítottját látta. Azt tanította, hogy az ember érje be a föld közös tárházából való létszükségletekkel. Ez akkor volna lehetséges, ha a puszta feltörését „jogos munkaként” végeznék.

A pusztaföldek istenes szorgalomból művelése persze másokat megfosztott a legeltetési és gyűjtögetési jogaiktól. Olyan dilemma volt ez, amelyet Winstanley nem talált könnyen megoldhatónak. Nehéz volt elfogadnia a kisajátítást és a rendezett táj kialakítását, amely termékeny és erkölcsös világot hozott létre, ugyanakkor becses jogokat csorbított. Végül is kompromisszumra jutott. A szegények élvezzék és műveljék a közföldeket, a birtokosok pedig a kihasított földjeiket. Ez lehetséges is, érvelt Winstanley, mert ha a parlagokat megművelik, jut mindenkinek elég föld. Azoknak a dilemmáknak, amelyeket a nonkonformisták éreztek a tájat és a kiváltságokat illetően, talán a legjobb illusztrációja John Bunyan tollából származik. Az 1663-ban megjelent Keresztény magatartásban Bunyan a zárt kert allegóriájával az egyházat jelenítette meg, amelyet Isten kivett a „vad és szabad mezőkből”, és egy bekerített és rendezett kertbe helyezett. A kert növényei a keresztények, akik azért virulnak, mert az Isten papjai gondozzák és öntözik őket, s egymást kölcsönösen támogatják, és az erősek segítik a gyengéket az életben maradásban. A zárt kert allegóriájának Bunyan-féle változata még érdekesebb, ha Bunyan saját élményével hozzuk vonatkozásba. Elstow, az a bedfordshire-i falu, ahol született és felnőtt, bekerítetlen szabad földek közt terült el, amelynek házai kapuval zárt közlegelő körül épültek. A szabadföldes falu működése a keskeny földsávokat művelők együttmunkálkodásán alapult, de a közlegelő kapuja jelezte, hogy a kívülállókat ki lehet rekeszteni; Bunyan metaforája mögött tehát személyes élmény húzódott meg.
táj mint allegória
A zarándok útjában a táj mint allegória állandóan szerepel. Volt aki ezt a „nincstelenek jelképes tájá”-nak nevezte. Keresztény a világ vadonából indul útnak, s végül a mennyei város bekerített gyümölcsöseihez és kertjeihez jut el. Útközben olyan veszélyekkel találkozik, amelyeknek a tájhoz van közük. A Bűn Fertőjével Bunyan közvetlenül utal a talajjavításra, s leírja, hogy földmérők, mérnökök és munkások hasztalan fáradoznak a Fertő lecsapolásán. Olyan képeket mutat be a talajjavításról, amelyek bizonyára ismerősek voltak neki a bedfordi lapály lecsapolásából.

Bunyan felismerte a talajjavítás erkölcsi hasznát, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy milyen hátrányokkal jár a közvetlenül érintettekre, akik jogokat veszítenek. A Kétségbeesés óriásának epizódja a földesúri kisajátító eljárás hatásának és az ezzel megszűnő útszolgalomnak az allegóriája. A Remény és Keresztény elővigyázatlanul betévednek az óriás körülzárt földjeire; ott elalszanak, s az óriás elfogja, megveri és börtönbe veti őket. Végül elmenekülnek, s távoztukban ezt éneklik:

Eltévedtünk, s csak akkor tudtuk meg,
Mit is jelent a tiltott terület.
Kik utánunk jönnek, vigyázzanak,
Nehogy mint mi, ők is úgy járjanak,
S nehogy a Kétely várának gazdája,
A Kétségbeesés tömlöcbe zárja.

A zarándok útja második könyvében Keresztényt követi a felesége, gyermekeikkel együtt. Nagyszívű úr segítségével megölik a Kétségbeesés óriását, és lerombolják a Kétely várát. Talán azokra az asszonyokra utal Bunyan, akiket azért tartóztattak le, mert védőgátakat romboltak le a Lápvidéken és kerítéseket döntöttek le Oxfordshire-ben. Mindezt a szokásjogok védelmében tették, amelyeket Bunyan védelmébe vesz az Egynéhány sóhaj a Pokolból című, 1658-ban megjelent írásában.

lord6

A tizenhetedik század végére az államtudomány több művelője, pl. John Locke, hallgatólagosan védelmébe vette a kisajátítást mint ami a magántulajdon természeti törvényének a velejárója. Locke az Értekezés a kormányzatról ötödik könyvében azt írta, hogy ,,a föld és minden, ami benne van, az emberek eltartására és kényelmére adatik nekik.” Ha az ember „munkát fektetett a talajba, vagy betakarította annak termését”, joggal tekinthette azt sajátjának. A munka adta meg a föld értékét.
kisajátítási eljárások
Locke egy újabb változást képvisel a természettel szembeni magatartásban. A kisajátítás immár nem az erkölcsösség, hanem a magántulajdon és a haszon előmozdítója. A tizennyolcadik században ezek voltak a kisajátítási eljárások jellemzői. A késő tizenhetedik században az erkölcsi javítást célzó indíték is megváltozott, s olyasmi lépett a helyébe, ami hivatalos csatornákon és jogi közegen át érvényesült. Egyházközségi kurátorok, a szegényügyi törvény ellenőrei és a békebírák azt a megbízást kapták, hogy jelentsék fel az erkölcs ellen vétő visszaeső bűnösöket, és az erkölcsöket jobbító társaságok alakultak azzal a céllal, hogy bírósági eljárást kezdeményezzenek olyan ügyekben, amelyeket erkölcsteleneknek ítélnek.

A táj jobbá tétele tovább folytatódott, de ezt most már a birtokos köznemesség csinálta, saját gyönyörűségére, s inkább esztétikai, mint erkölcsi meggondolásokból. A tizennyolcadik század tovább fejlesztett tájai már nem erkölcsi tájak voltak.

Ebben a rövid áttekintésben nem lehetett a tizenhetedik századi táj összes vonatkozásait megvizsgálni. Marvell munkásságát tudatosan nem vettem figyelembe, mert az egy következő dolgozat tárgya lesz. James Turnernek a tizenhetedik századi táj politikumáról szóló munkájával foglalkoznom kellett volna. Ebben azt fejtegeti, hogy a tájnak központi szerepe volt a tizenhetedik századi költészetben, és bár a Stuart kultúra udvari és fővárosi volt, gazdagsága a vidéki birtokon alapult, amely azt testesítette meg, hogy tulajdonosa erkölcsileg mennyit ér.6 Ez felvet bizonyos kérdéseket, amelyek a verselők és a prózaírók, pl. Bunyan között merülnek fel, s amelyek nem úgy foghatók fel, mint a magas, illetve a népi kultúra mozzanatai, hanem mint az udvar és a vidék közt feszülő ellentétek megjelenése. Végül nem esett szó arról, hogy a tizenhetedik századi megjavított táj környezeti gondokat okozott a huszadik században. A lápok és mocsarak lecsapolása, a tengertől visszaszerzett és termővé tett földek megváltoztatták ezeknek a területeknek a fizikai arculatát. Bár rendkívül termékeny földek keletkeztek így, páratlan környezeti egységek semmisültek meg, s örökségül erősen kiszipolyozott lápvidékeket, eliszaposodott folyókat és fogyó partszakaszokat kaptunk. Még a globális felmelegedést is vissza lehet vezetni a tizenhetedik században elkezdett tevékenységekre. Olyan ökológiai problémák ezek, amelyeket az erkölcsi jobbítás túlságosan lelkes hajhászása okozott a múltban.

JEGYZETEK
  1. V. Punter, ’Landscape Aesthetics: a synthesis and critique’, in: G. R. Gold & J. Burgess, eds., Valued Environments, Allén and Unwin, 1982, pp. 100—122.
  2. Schama, The Embarrassment of Riches, An Interpretation of Dutch Culture in the Golden Age, p. 34.
  3. Cosgrove, The Social and Cultural Formation of the Landscape, pp. 192—193.
  4. Hakluyt, Inducements to the Taking of the Voyage towards Virginia, 1602.
  5. Peckham, A True Report of the Late Discoverie of the New Found Lands, 1583.
  6. Turner, The Politics of Landscape, Blackwell, 1979, pp. 1, 36.
kép | John Bunyan: A zarándok útja című művének illusztrációi, libweb5.princeton.edu, 9marks.org, art.famsf.org, kelmscottbookshop.com, 4.bp.blogspot.com,  mainlesson.com