EUROPLAN

Úgy tűnik, számtalan, egyébként jól informált ember még mindig nincs tisztában azokkal a hatalmi törekvésekkel, melyeket az „Európa”-kérdés foglal magába, az egész terv eredetével, azzal, hogy kik voltak kezdettől a pókerjátszma résztvevői, és hogy valójában mire törekedtek. Naiv hangok a mai napig szorgalmazzák a régiók „Európáját”, vagy hogy „európai” csapatokat kellene küldeni Írországba, vagy hogy részt kellene vennünk „európai” stratégiai tervek kidolgozásában, mintha ez az „Európa” egy létező politikai tényező volna, mely oly biztos, mint a csillagok járása; valami olyasmi, ami előtt mindannyiunknak ösztönösen meg kellene hajolnunk ahelyett, hogy annak tekintenénk, ami: egy hitvány, roppant erejű és tékozlón pénzelt összeesküvésnek, amelyet azoknak a demokratikus szabadságjogoknak a megsemmisítésére szőttek, amelyeket az európai nemzeteknek sikerült megmenteniük viharos történelmük során; összeesküvés egy pénzuralmi szupraállam megteremtésére. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mindez ráadásul a gazdasági globalizáció tágabb összefüggéseibe ágyazódik, s így része az őshonos kultúrák megsemmisítésének, melyek helyébe, pótlék gyanánt már ma is világszerte az egyneműsített, korporációk-uralta fogyasztói civilizáció lép – írja a Fourth World Review című Londonban megjelenő alternatív folyóirat szerkesztője a Sir James Goldsmith beszéde alapján közölt írás bevezetőjében. A Franciaországban élő angol milliomos azért tért haza, hogy meggyőzze honfitársait az Európai Unióhoz csatlakozás veszedelmes és kártékony következményeiről. Saját költségén pártot alapított, amely Népszavazás Párt néven indul az idei angliai választásokon.

1973-ban, a Római Szerződés aláírásával csatlakoztunk az Európai Közösséghez, majd 1975-ben népszavazással döntöttünk, hogy tagja maradunk vagy sem. Miért van hát szükség újabb népszavazásra? A válasz egyszerű.

semmiféle körülmények közt

Mert becsapott minket a kormány, amely bevitte az országot Európába, becsaptak a népszavazás „igen”-kampányának vezetői. Azt mondták, hogy egy közös kereskedelmi területhez csatlakozunk azért, hogy hozzáférhessünk egy nagy és szabad piachoz, az akkori Közös Piachoz. Nagy-Britannia európai csatlakozásának hivatalos Fehér Könyvében a kormány biztosított bennünket: „A létfontosságú nemzeti szuverenitás semmiféle körülmények közt nem szenvedhet csorbát.” Vagyis arról volt szó, hogy szuverén, egymással kereskedni kívánó nemzetek közösségének tagja leszünk. Ezt az üzenetet sulykolták belénk.

Edward Heath miniszterelnök vitt be minket Európába. Ő az, aki akkor ezt mondta nekünk: „Vannak az országban olyanok, akik attól tartanak, hogy Európához csatlakozásunkkal valamiképpen feláldozzuk függetlenségünket és szuverenitásunkat… Ezek a félelmek, aligha kell mondanom, teljességgel alaptalanok…”

Tizenhét évvel később, 1990 novemberében Peter Sissons, a BBC televízió munkatársa megkérdezte, hogy amikor bevitt minket Európába, gondolt-e a közös pénzzel rendelkező Európai Egyesült Államokra – vagyis az ellenkezőjére annak, amit nekünk mondott a kormánya. Heath válasza: „Igen, természetesen.” Lélegzetelállító beismerése ez annak, hogy a Heath-kormány Fehér Könyve és a későbbi, 1975-ös népszavazás csalás volt. Heath nem szuverén államok közösségének megteremtésére törekedett, ahogyan kormánya ígérte, hanem egy európai szupraállam lebegett a szeme előtt.

Az Európai Unió alapító atyja egy Jean Monnet nevű francia, akit Brüsszelben ma is szinte védszentként tisztelnek. Monnet elutasította azt az elképzelést, hogy Európa szuverén államokból álljon. Meggyőződése szerint Európának egyetlen államfeletti szövetségben kell egyesülnie, mely összes ősi nemzetét magába olvasztja. „Beolvasztás” – ez volt a kifejezés, amit egy 1952-es nyilatkozatában használt.

VAKHIT

Cselekvési terve ugyanilyen világos volt. Elgondolása szerint Európa nemzeteit úgy kell a szupraállam felé terelni, hogy az emberek ne értsék, mi történik. Szerinte ez olyan egymást követő lépésekkel érhető el, melyek mindegyikét gazdasági indíttatásúnak álcáznak, ám amelyek együttesen elkerülhetetlenül és visszafordíthatatlanul a föderációhoz vezetnek.

Monnet javaslatát egy másik francia, Robert Marjolin népszerűsítette, aki 1958 és 1967 között a Brüsszeli Bizottság alelnöke volt. Marjolin, Monnet közeli munkatársa Walter Hallstein, egy korábbi német miniszter nézeteit is osztotta, aki a Brüsszeli Bizottság első elnöke lett. Ezek szerint, magyarázta Marjolin, egy 1951-es megállapodás létrehozta Európa szén- és acéltermelőinek közösségét, aztán megtervezték, hogy koordinálni kell Európa atomprogramjait is. Ez lett az Euroatom megállapodás. A következő lépés a Közös Agrárpolitika, majd a szabadkereskedelmi terület, azaz a Közös Piac volt. Ezt követte volna a közös valuta, és így tovább.

a közös valuta

Monnet és hívei előre jelezték, hogy ezek az egymást követő lépések szükségszerűen az egyes országok gazdaságpolitikájának egybeolvadásához vezetnek (ismét ugyanaz a szó), mert nem szorul magyarázatra, hogy a közös valuta közös gazdaságpolitikát kíván. „Ez az egybeolvadás pedig arra késztetné a nemzeteket, hogy felségjogaikat beolvasszák az egyetlen európai állam szuverenitásába.”

Hát így. Európa vezetői következetesen, ám csöndesen mindig is a nemzetek egyetlen európai állammá olvadását tervezték. Az, amit Heath bizonygatott – hogy szuverén államok családját hozzuk létre –, soha nem szerepelt a tervben.

Ezek az emberek nem ártó szándékkal cselekedtek. Egyszerűen csak azt gondolták, hogy mindent jobban tudnak mindenkinél, nekünk pedig követnünk kell őket, tájékozatlanul, vagy, ha kell, félretájékoztatva. Ezt azóta sokszor megerősítették olyan tiszteletre méltó férfiak, akik mostanra elérték a kort, amikor az ember kezdi felidézni az emlékeit.

Claude Cheysson egykori francia külügyminiszter és a Brüsszeli Bizottság tagja kijelentette, hogy Maastricht Európáját „csak a demokrácia hiányában lehetett volna megteremteni”. A továbbiakban pedig kifejtette, hogy a társadalmi vita nem vezetne semmire. Raymond Barre egykori francia miniszterelnök és szintén Brüsszeli Bizottságtag ezt mondta az Európai Unió megteremtésével kapcsolatban: „Soha nem értettem, hogy az európai elgondolásokat illetően miért kellene tekintettel lenni a közvéleményre.”

1994 szeptemberében azonban eljött a döntő pillanat. Egy vezető német politikus előlépett a színfalak mögül, és elmondta nekünk az igazságot. Kari Lamers volt az, Kohl kancellár külügyi szóvivője, aki a nyilvánosság elé tárta a német kormánykoalíció gondolatait. Javaslatai egy európai szupraállamot szorgalmaztak, melynek egy parlamentje, egy kormánya, egy bírósága, és egységes valutája volna. Másként fogalmazva az Európai Uniónak egy „országnak” kell lennie, ahogyan később nevezte, melybe az összes létező nemzet beleolvad. Ennél szókimondóbb aligha lehetett volna. Még azt is hozzátette, hogy a nemzeti szuverenitás „már régóta üres formaság”.

Ez felnyitotta a zsilipeket. A kormányok egymás után kezdték nyilvánosan szorgalmazni az európai föderációt. Kórusukhoz csatlakoztak az európai intézmények. Az Európai Parlament 1995. december 8-án közzétett, AZ EURÓPAI UNIÓ TAGÁLLAMAI ÁLLÁSPONTJÁNAK ÖSSZEGZÉSE című dokumentuma szemlélteti az európai politikusi kaszton belül kialakult konszenzus mértékét. Egyesült Európát akarnak.

Aztán megnyilvánultak az egyének is. Az alábbi idézetekből kiderül, hogy miként fogják fel a pénzügyi unió és az egységes valuta jelentőségét:

JEAN-LUC DEHAENE, BELGIUM MINISZTERELNÖKE: „A pénzügyi unió az európai integráció motorja…”

OTMAR ISSING, A NÉMET JEGYBANK VEZETŐ KÖZGAZDÁSZA: „A történelemben nem volt még példa olyan tartós pénzügyi unióra, amely ne egyetlen államhoz kötődött volna.”

HANS TIETMAYER, A NÉMET JEGYBANK ELNÖKE: „Az európai valuta következményeként a tagállamok átruházzák majd szuverenitásukat pénz- és bérpolitikájukban csakúgy, mint monetáris ügyekben… Illúzió azt gondolni, hogy az államok megőrizhetik autonómiájukat adópolitikájukban.”

KARL LAMERS, KOHL KANCELLÁR SZÓVIVŐJE: „Az európai egységesítés tervének központi eleme része a gazdasági és a pénzügyi unió”. Ez, „természetesen, az integráció legmagasabb és legtisztább formája”.

THEO WAIGEL, NÉMETORSZÁG PÉNZÜGYMINISZTERE: „Németország, a legnagyobb és legerősebb gazdaságú tagország lesz a vezető, akár tetszik, akár nem.”

szokás szerint félrevezet

És mit mond a mi pénzügyminiszterünk, Kenneth Clarke? Szokás szerint félrevezet bennünket, vagy talán önmagát is. Ezt állítja: „Minden további nélkül lehetséges a pénzügyi unió politikai unió nélkül. Hiba azt gondolni, hogy a pénzügyi unió feltétlenül egy óriási lépés a föderális Európa felé vezető úton… Téves az az elképzelés, hogy ez önmagában valamiféle fenyegetés volna a nemzetállamra.” Úgy tűnik, Mr Clarke vagy páratlanul rosszul tájékozott, vagy Monnet módszereinek odaadó híve maradt.

Összegzésként következzék néhány idézet Kohl kancellártól és ellenzékének vezetőjétől, Oskar Lafontaine-től, a német Szociáldemokrata Párt elnökétől:

KOHL: „A jövő… amikor felépítjük Európa házát … a németeké. A következő két évben visszafordíthatatlanná tesszük az európai integráció folyamatát. Ez valóban nagy ütközet lesz, de megéri a harcot.”

LAFONTAINE: „A Szociáldemokrata Párt célja mindig is az Európai Egyesült Államok volt.”

Vajon meddig jutottunk már a föderalizmus útján? Mekkora az a hatalom, melyet hívei máris magukhoz ragadtak, többnyire a választópolgárok tájékoztatása nélkül? Igen jelentős. Lássunk néhány példát.

A parlament törvényhozói jogával kezdem, amit semmiféle külhatalom nem bírálhat felül. A szerződés szerint, melyhez csatlakoztunk, az európai törvények válnak egészükben kötelezővé és közvetlenül alkalmazhatóvá valamennyi tagállamra nézve.” Az Európai Bíróság ezt nagyon világosan értelmezte. Kijelentette: „Minden ország bírósága egészében köteles alkalmazni a Közösség törvényeit, és ennek megfelelően félre kell tennie az ország törvényeinek minden olyan rendelkezését, amely összeütközésbe kerül velük, függetlenül attól, hogy a Közösség szabályozói előtt vagy azt követően született.” A brit bírák megerősítették ezt a rendelkezést. Kijelentették, hogy a „Szerződés országunk legfőbb törvénye, mely elsőbbséget élvez parlamentünk törvényeivel szemben.” Íme. Teljesen egyértelmű, hogy a parlament lemondott szuverenitásáról. Az európai törvény lett „országunk legfőbb törvénye”. Ki hozza ezeket a törvényeket? Elsősorban a Brüsszeli Bizottság, mely nem-választott hivatalnokokból áll. Ki értelmezi ezeket a törvényeket? Az Európai Bíróság, mely politikai bíróság politikai szereppel. Az a szerepe, hogy egy föderális Európát teremtsen, és ítéletei ebbe a keretbe illeszkedjenek.

Fel kellene tennünk magunknak a kérdést: ha parlamenti képviselőink nem hozhatnak többé kötelező érvényű törvényeket, egyáltalán mit csinálhatnak? Miért van szükségünk rájuk? Mi az értelme a parlamenti választásoknak? Most pedig vessünk egy pillantást a gazdaságra. Vajon szabadon irányíthatja-e kormányunk a gazdaságot, szem előtt tartva az ország legfőbb érdekeit? Nem. Lemondott erről a jogról, amikor aláírta a Maastrichti Szerződést, melynek eredményeként elköteleztük magunkat az Európai Pénzügyi Unió 1. és 2. fázisa mellett.

KOZMETIKAI KIUGRÁSI KÍSÉRLET

A híres és széles publicitást kapott „kimaradás” a közös valutából, melyet John Major alkudott ki, javarészt kozmetikai. A 3. fázisra vonatkozik. Az 1. és 2. fázis kötelezettségeinek vállalása alól nincs kibúvó. A szerződés előírja, hogy Nagy-Britannia köteles „gazdaságpolitikáját közös ügynek tekinteni és összehangolni Európa Tanácsával”. Ezt a 103(1) cikkely mondja ki. Ez azt jelenti, hogy a kormánynak az EU céljait kell szolgálnia, nem az ország érdekeit. Nagy-Britannia azt is vállalta, hogy „árfolyampolitikáját a közös érdektől függő kérdésként kezeli”. Ez a 109(m) cikkelyben áll. Tehát nem alakíthatjuk többé szabadon árfolyamainkat, hogy kifejezzék saját gazdaságunk szükségleteit.

teljesen engedelmesek

Végül a 109e(2) cikkely értelmében Nagy-Britannia köteles benyújtani gazdasági terveit Brüsszelnek. Brüsszel így gondoskodik róla, hogy teljesen engedelmesek legyünk. És ha nem ért egyet azzal, amit csinálunk, ki dönti el, kinek van igaza? Az Európai Bíróság.

A Maastrichti Szerződés egészének szelleme és az, ahogyan eladták nekünk, azt a célt szolgálja, hogy leplezze csaknem összes lényegi elemének valódi jelentését. Vegyük csak a „szubszidiaritás” esetét. Az európai vezetők és saját kormányunk azt mondta nekünk, hogy ez a „szubszidiaritás” a decentralizáció egyik formája, mely biztosítja, hogy a hatalom ne Brüsszelben koncentrálódjék. Ám ha tanulmányozzuk a Szerződés feltételeit, arra jutunk, hogy ebben is lóvá tettek minket. A szubszidiaritás valójában nem vonatkozik azokra a hatáskörökre, amelyeket Brüsszel már korábban megkapott. A Szerződés szerint ezek érintetlenül maradnak. A brüsszeli hivatalnokok ezeket örökre magukénak tudhatják. Brüsszeli zsargon szerint az eddig már centralizált hatáskörök „közösségi szerzeménynek” minősülnek. Szentek és sérthetetlenek. Az Európai Unióban kizárólag egy irányban szabad haladni: a föderalizmus felé. Ezért van az, hogy az eurokraták két kulcsszava a „visszafordíthatatlan” és az „egybeolvadás”.

Mégis, mikor alkalmazható hát a Szerződés szerint a szubszidiaritás? A válasz: akkor, amikor úgy ítélik meg, hogy egy bizonyos intézkedés nem hajtható végre „elég” jól nemzeti szinten, és „a Közösség jobban képes azt végrehajtani”. Felhívom a figyelmet az „eléggé” és a „jobban” szavakra. Ki jogosult eldönteni, hogy a tagállamok „elég” jól képesek-e végrehajtani a javasolt intézkedést, vagy hogy „a Közösség jobban képes azt megvalósítani’? Hát persze, hogy a Brüsszeli Bizottság. És ha nem értünk egyet a bizottsággal, ki bírálja el az ügyet? Hát persze, hogy az Európai Bíróság. Vagyis a szubszidiaritás nemhogy gondoskodna róla, hogy a hatalom ne koncentrálódjék Brüsszelben, éppen az ellenkező irányban hat. Minden hatalmat végérvényesen a brüsszeli hivatalnokok kezébe helyez.

PROPAGANDA-MILLIÓK

Egy szó mint száz, az egész szubszidiaritási elgondolás hibás. A. valódi demokráciában az emberek döntik el, milyen hatalmat adnak vezetőiknek. A hamis demokráciában a vezetők döntik el, milyen szabadságjogokat adjanak az embereknek. Márpedig az Európai Unióban 20 nem-választott hivatalnok dönti el, milyen szabadságjogokat tarthatunk meg.

Az Európai Unió legsötétebb ügyei közé tartozik az a rengeteg közpénz, melyet az európai intézmények propagandára költenek. A Bizottság propagandaköltségvetése idén megközelíti a 80 millió fontot, amihez még hozzá kell adni a Bizottság különböző tagozatainak „információs szolgáltatásokra” költött körülbelül 120 millióját. Tehát a Bizottság egésze 1996-ban összesen mintegy 200 millió fontot költhetett propagandára és úgynevezett „információ-szolgáltatásra”.

ahol a leggyöngébb az ellenállás

Az információs szolgáltatások első definíciója a jeles eurokrata, Max Kohnstamm nevéhez fűződik. Egy 1954. június 10-i keltezésű bizalmas előterjesztésben azt írta, hogy e szolgáltatások célja „az integráció ellenzőinek lefegyverzése”. Aztán megbíztak egy Brose & Elvinger nevű francia–német public relations céget, mely 1955 áprilisában kelt javaslataiban a következőket állapítja meg: „Érzelmi húrokat kell megpendíteni, és meg kell célozni… mindent, ami hatással van a tömegek beállítottságára.” A közelmúltban, 1993 márciusában egy szakértői bizottság, melynek elnöke a korábbi belga miniszter és a Brüsszeli Bizottság tagja, Willy de Clerq volt, a fiatalok megszólítását tanácsolta, mert „bölcs stratégiára vall ott cselekedni, ahol a leggyöngébb az ellenállás”.

Az Európai Unió hivatalos jelentése így magyarázza az információ célját: „egyik eszköze annak, hogy az állampolgárok európai összefüggésekben gondolkodjanak”. És hogy „alakítania kell a közvéleményt, mert a nagyközönség… még nem eléggé elkötelezett az európai eszmény mellett”.

Megáll az ész! Az 1996-ra jóváhagyott 200 millió font propagandaköltséghez képest aránylag szerény összeg, amellyel családi alapítványom igyekszik ellensúlyozni a tájékoztatás egyoldalúságát és részrehajlásait. Az európai szupraállam megteremtésén munkálkodók vannak olyan arcátlanok, hogy felajánlásunkat azon az alapon bírálják, hogy forrása egy magánalapítvány, azaz magánszemélyek pénze. Mit gondolnak ezek az emberek, honnan származik a Bizottság 200 milliója? Hadd emlékeztessem őket: magánszemélyek adóiból. Ideje szembenéznünk a ténnyel, hogy az eurokraták és cinkosaik, sötétben lopakodó tolvajok módjára, ellopták szuverenitásunkat és szabadságunkat.

kép | Romul Nutiu művei, wikiart.org