EURÓPAISÁG ÉS MAGYARSÁG

Mindannyian, akik itt vagyunk, európainak és magyarnak tekintjük magunkat, bár korántsem magától értetődő ez az önazonosítás: feltehetően egyetlen hindu sem tartaná magát ázsiainak, ha Ázsián a Japántól Perzsiáig terjedő földrészt értjük. Mi a magyarázata, hogy az európaiakban sokkal mélyebben él az összetartozandóság tudata – vagy legalábbis kellene élnie –, mint például Amerika, Ázsia vagy Afrika lakóiban? Mit értsünk azon, hogy európaiak vagyunk? Már maga a kérdés arra vall, hogy nem vagyunk teljesen bizonyosak európaiságunk felől. Egy japánnak vagy amerikainak nem problematikus az azonossága: olyan konkrét történelemre tekinthetnek vissza, amelyet elfogulatlanul hagyományozhatnak tovább. Ez vonatkozik Európa idősebb nemzeteire is: a spanyolokra, franciákra vagy angolokra. De mi magyarok már nem vagyunk ilyen biztosak, akárcsak a németek vagy a csehek.

közös európai gyökerek

Az első kérdésünk tehát: mit értsünk azon, hogy európaiak vagyunk? Vajon szellemi-kulturális egységnek tekinthető-e Európa annak ellenére is, hogy önálló államok egész sorára esik szét; s mivel mégis elég szembetűnő kulturális egysége, nyomban felvetődik a kérdés, melyek ennek az egységnek a gyökerei? Milyen tájékozódást nyújthat ez a jövőre nézve? Főként: milyen következtetéseket vonhatunk le a közös európai gyökerekből mi magyarok? A válaszok előtt engedjenek meg néhány módszertani megjegyzést.

Néhány módszertani megjegyzés

1. Európáról beszélve mindenekelőtt egy nagyon sok országra és államra tagolódott földrajzi régióra gondolunk. Egy földrészre, egyikre a hét közül, ha beleszámítjuk az Északi- és a Déli-sarkot is. Ám ha belegondolunk, meglehetősen különösnek tűnhet ez a beszédmód – mind földrajzilag, mind fogalomtörténetileg. Elég egy pillantást vetnünk a glóbuszra, hogy lássuk: Európa csak nyugati nyúlványa egy jóval hatalmasabb világrésznek, Ázsiának. Nyugaton, északon és délen – eltekintve néhány szigettől – vitathatatlanok Európa határai, keleten azonban, Ázsia felé már bizonytalankodunk és ingadozunk. Vajon Európa-e a Szovjetunió Urálon túli része; s a legutóbbi időkig is úgy beszéltek Európa nyugati felén a vasfüggönyről, mint Európa keleti határáról. Úgy, mintha már ebben a régióban kezdődnék a Kelet, kiváltképpen a szláv népekkel. A „Kelet” pedig az Oriens, Ázsia hagyományos neve. Ez nem valami elmés megjegyzés.

Európa ugyanis mindig Ázsiától elhatárolódva határozta meg önmagát, s mindig ingadozott, ha pontos határokat kellett vonnia. Kétezer éven át irányfogalom volt Európa és Ázsia az Occidens és az Oriens, Napnyugat és Napkelet pontos megfelelőjeként. Ezek a fogalmak éppenséggel nem értékmentesek. Asszír ékírásos emlékeken olvashatunk először az „irib” vagy „ereb”, a leáldozó Nap és a sötétség birodalmának, valamint az „asu”, a világosság és a felkelő Nap országának ellentétéről. Feltehetően tőlük, minden bizonnyal a föníciaiak közvetítésével vették át a görögök ezt az ellentétpárt. Hérodotosz a városállamok világának és a Perzsa Birodalomnak az ellentétét értette rajta. Később a Mediterraneum és Kis-Ázsia távolabbi részeinek, de Egyiptomnak is a szembeállítását fejezte ki.

a világosság birodalma

A Karoling-korszakban terjed el Európa fogalmának használata: Európa a Karoling Birodalom területe, ellentétben a Bizánci Császársággal, s természetesen minden más területtel, ami még ezen is túl van. Még ma is közlekedik az Orient expressz, legfeljebb módosított útvonalon, s még a 18. század végén is a Kelethez, az Orienthez tartozott Bulgária, Görögország és a mai Jugoszlávia tekintélyes része. Nem hallgathatunk arról az – ókortól a középkorig terjedő – felfogásról, hogy a Kelet az élet és a boldogság, a nappal és a világosság birodalma, a Nyugat ellenben a boldogtalanságé és a halálé, az éjszakáé és a sötétségé. Ex oriente lux — a Keletről származó üdvösség fénye fokozatosan világítja meg a sötét Nyugatot. A korai keresztények nyugat felé, azaz a sátánnal szembe fordulva mondták el keresztségi fogadásukat, amelyben szembefordultak a gonosszal és minden pompájával. Ezért jelennek meg a Karoling-korban tornyok a templomok nyugati oldalán, bennük a Szent Mihálynak szentelt kápolnákkal. Az arkangyal oltalmat nyújt a Nyugaton lakozó és onnan támadó démonokkal szemben. Még Hegel is eljátszik az Occidens és az Oriens irány képzeteivel, bár nem ismeri már eredetüket. A Világtörténet Filozófiájának bevezetésében írja, hogy ami kiváló volt Ázsiában ,,azt … nem tartotta meg magának, hanem Európába küldte”.

2. Nyugat és Kelet között van egy közbülső régió, amely ötszáz éven át egyértelműen a Nyugathoz tartozott és annak határterülete volt: a Baltikum, a lengyel, a Kárpátok övezte magyar és a horvát területek. Ezt a területet Közép-Európának nevezzük, bár sokan még a létét is kétségbe vonják, noha tagadhatatlan, hogy csak a 16–17. században vált igazán közép-európaivá: a Nyugathoz kapcsolódó, ámde a török és az orosz felé is orientálódó, politikailag és tudatilag is megosztott régióvá – írja Hanák Péter.

3. Európa egysége csak kulturális egészként fogható fel. Nem a földrajzi fekvése a döntő, hanem az Ázsiából eredő, egyúttal Ázsiától elhatárolódó kultúrája. Bár ez a szemlélet sem problémamentes, mert vannak Európán kívüli, ám európai kultúrájú régiók is: Észak-Amerika, Dél-Amerika, de még Ausztrália is. S miért vált ki belőlünk az ázsiai és afrikai tömegmészárlásoknál jóval hevesebb ellenzést Dél-Afrika apartheid politikája, ha nem azért, mert valamiként európainak tartjuk, és ezért jóval többet várunk el tőle, mint a nem európai régióktól.

Ahogyan nem határolható el földrajzilag egyértelműen Európa, kulturálisan sem marad önmagánál, hanem elterjedt az egész világon: az európai kultúra hamarosan planetáris jellegű lesz a megfelelő történelmi előzmények nélkül. Az európaiság évszázadokon át egyjelentésű volt a kereszténységgel, a világ mai európaizálása – gondoljunk a tudomány és technológia térhódítására, a demokratikus társadalmi berendezkedésre, az alkotmányosságra és a szabadságjogokra – elszakadt gyökereitől, mert Európa is megfeledkezik róluk. Az általános európai kultúra mindinkább felszíni jelenséggé válik.

4. Csak akkor értem meg a jelent, ha ismerem a múltat, csak akkor tudom, ki vagyok, hogyan kell élnem, mit vár tőlem a társadalom, ha tudom, mi voltam.

Európa sem érthető meg másként, csak azokból a gyökerekből, amelyekből eredt. Kultúránk görög, római, zsidó és keresztény gyökerekből táplálkozik. A gyökér képzete azt a gondolatot kívánja hangsúlyozni, hogy sohasem hagyhatjuk teljesen magunk mögött kultúránk meghatározó elemeit. A görög, római, zsidó és keresztény tradíció és hatástörténete határozza meg kultúránkat: vagyis ennek megfelelő alapfogalmakban gondolkodunk, sajátos módon nézzük és látjuk a világot s eszerint cselekszünk. Semmilyen kultúra nem érthető meg saját kulturális állandói nélkül – az európai sem. A mai világ egyik legsúlyosabb megpróbáltatása, hogy az európai kultúra legújabb eredményei – az iparosodás, a modern technológiák, a fogyasztói termelés és mentalitás –, miközben planetárissá válnak, naponta pusztítanak el ősrégi kultúrákat s gyökértelen európai felszíncivilizációval helyettesítik őket.

motivációs horizont

5. Régóta vitatkozunk, hogy az egyes kultúráknak vannak-e történelem feletti, közös állandói, örök értékei. Egyesek biológiai mivoltunkban gyökereznek, mások szellemi természetünkből fakadnak. Nyilvánvalóan vannak azonban a mindenkori kultúrára jellemző történelmi állandók annak következményeként, amint egy bizonyos kultúra elkezdődött. Ezek a történelmileg kialakult alapsémák, kategóriák, fogalmak motiválják ennek a kultúrának egész további történetét. A múlt sosem tűnik el nyomtalanul, hanem motivációs horizontként meghatározza a mindenkori jelent, s ezen át hat a jövőre. Nagyon kétséges, hogy lehet-e valóban gyökeresen szakítani a múlttal, de ha feltételeznénk, akkor ahhoz, hogy valami egészen új kultúrát alkossunk, még a nyelvünket is meg kellene változtatnunk.

Európa gyökerei

1. Nyilvánvalóan a görögökkel kell kezdenünk. Kultúrájukat, legalábbis ami az antikvitáson túl is hatékony, egy katasztrófának köszönhetik. A Kr. e. 13. és 14. század között összeomlott a Földközi-tenger keleti felének alapjában véve orientális jellegű kultúrája, feltehetően egy, a Duna vidékéről kiinduló népvándorlás hatására. Háromszáz éves sötét korszak következik és csaknem teljes szakítás a korábbiakkal. Homérosz még sok történetet ismer a mükénéi világból, az összefüggéseket azonban teljesen a saját korából meríti. Leírja például a korábban használatos harci szekeret: Akhilleusz azonban nem harceszközként használja, hanem járműként; a szekérről leszállva, gyalog bocsátkozik a küzdelembe.

A görögök természetesen nem ismerhették a modern archeológia ilyen és hasonló eredményeit. Ennek következtében csak költőik műveiben találkozhattak múltjukkal. Szövegek őrzik azt, s a szöveg mögött nincs más kézzelfogható emlék. Meglehetősen különleges helyzet, hiszen jóformán az összes többi nép szájhagyományból ismeri eredetét. Talán ez a körülmény a magyarázata a görögség „interpretáló kultúrájának”. Szövegként jelenik meg nekik az egész valóság, amelyet helyesen kell kibetűzni. Rejtőző beszéd a valóság: így gondolta Platón ideáiról elmélkedvén, így Arisztotelész, amikor összeállítja kategóriáit, a valóság állíthatóságának, kimondhatóságának legfőbb módozatait. Különféle vonulatokban él tovább ez a szemléletmód: a logika rokon a metafizikával, a valóság lényegét a szétszórt eszmei magvak alkotják, a logoi szpermatikoi, maga az Isten Fia is Szó, Logosz. Csak a helyes nyelvet kell megtalálni, amelyen írva van a természet, mondja Galilei, s a legmodernebb tudomány is a modell, kód és információ segítségével kutatja a valóságot. Olyan kultúrában élünk, amely a létezőket a nyelv analógiájára fogja fel és érti meg.

A görög kultúra és a szöveg összefonódásának van egy másik oldala is. ,,Hazug minden költő” – mondja Szolón (21. fr.), Arisztotelész pedig megismétli: „sokat hazudnak a költők” (Met. 983a 3). A szövegeket kritikus szemmel kell olvasni, mögéjük kell nézni. Ez a gondolkodási magatartás visz el a filozófia és a tudomány kialakulásához. Semmiképpen sem magától értetődő, hogy ilyesmi létrejön. Más kultúrák, például a buddhizmus a meditáció és a hirtelen megvilágosodás révén ragadja meg a valóságot. A görögök úgy faggatják a jelenségeket, mintha szövegek volnának, amelyben nem bízhatnak fenntartás nélkül, de ami mégiscsak az egyetlen út, amelyen haladhatnak. Így gondolkodik egész kultúránk: egyetlen fáradhatatlan igyekezet, hogy kritikus hermeneutikával kihámozza az igazi értelmet, noha az „igazi értelem” hamarosan átváltozik az igazságból a használhatóságba.

Természetesen arról is kellene beszélnünk, hogy felettébb érdekelte a görögöket az areté, a dolgok jelessége, tökélye és alkalmassága. Ez az érdeklődés vezet az emberi tökéletesség hangsúlyozásához, következésképpen az erényhez, továbbá a „lényeg” kutatásához, s ennek tulajdonítható a görög emberfelfogás is: az ember tulajdonképpeni mivolta múlandósága; a tökéletes mozgásában nyugvó természet és az örökké boldog istenek közé állítva. Sokáig kellene még folytatni. Mindenesetre a görögség érdeme a tisztán elhatárolt s mégis rendszerbe foglalható kijelentések igazsága iránti érzék kifejlesztése, az egyértelműségre és világosságra törekvés, a sok és az egy, az azonos és nem azonos azonosságának megsejtése, ami csak olyan embereknél alakulhatott ki, akik csupán történelmileg azonosítható szerzők szövegéből ismerik eredetüket és múltjukat.

két ország eszméje

2. Valamivel nehezebb röviden összefoglalni európai kultúránk római örökségét. A legelső nyilvánvalóan a latin nyelv, hazánkban például még a 19. században is csaknem az egész műveltség közvetítője. Cicero, Seneca, Livius és Vergilius a nyugati műveltség alapszerzői. A római jogra épül szinte valamennyi európai állam jogfelfogása. Ám a legfontosabb az imperium, a birodalom eszméje. Bár Nagy Sándornál is megtalálható már, mégis Augustus bontakoztatja ki teljes valójában. A birodalmi eszme republikánus eredetű: noha a Római Birodalom történelme folyamán gyakran fajult ázsiai mintájú zsarnoksággá, amilyennek a Perzsa Birodalmat ismerték a görögök, mégsem merült teljesen feledésbe, hogy a nép és a szenátus, senatus populusque romanus képviselője a császár, a szenátus, a nép pedig felöleli az egész akkori kultúrvilágot s megajándékozza a pax romana, a jogrend békéjével. A constantinusi fordulat után a birodalom eszméje összekapcsolódik a baszileia tou theou, az isteni birodalom evangéliumi gondolatával. Ekkor terjed el a felfogás is, hogy az idők végén az Antikrisztus fog uralkodni mindaddig, amíg Krisztus véglegesen el nem ragadja tőle hatalmát. Ebben a korban alakul ki a két ország eszméje, az égié és a földié, amelyek azonban nem azonosíthatók a földi intézményekkel: ezek kevert országok, amelyekben az üdvösségre kiválasztottak elválaszthatatlanul keverednek a kárhozatra rendeltekkel, jóllehet a mennyei ország világossága átragyog a földi ország sötétségén: ez egyrészt biztosítja a földi ország legitimitását, másrészt teljesíthetetlen igényt is támaszt iránta. Még ma is meghatározza gondolkodásunkat Isten országának harca a földi birodalommal, melyről soha nem deríthető ki egyértelműen, hogy a sátán uralma alatt áll-e, s ha igen, mennyire, noha korunkban nincsenek már birodalmak, legfeljebb csak hatalmi tömbök. A Római Birodalom képzete és szimbolikája évszázadokon át meghatározta az emberek vízióját a jog és a béke rendjéről, bár ugyancsak neki tulajdonítható a vallás és a politika minduntalan tapasztalható fájdalmas összekeverése. Politikai fogalmaink zöme vallási eredetű, a Biblia értelmezését pedig mindig döntően irányította a politika is.

3. Sokkal mélyebben és kevésbé vitathatóan alakította gondolkodásunkat a zsidó örökség: kiváltképpen a monoteizmus és az emberi személy méltóságának a hirdetése.

Csak nagyon nehezen tudjuk ma már tudatosítani magunkban az egyetlen Istenbe vetett hit óriási kulturális hatását, aki a semmiből teremtette a világot – nem önmagából bocsátotta ki, de nem is már meglevő nyersanyagból alkotta – s ezért a világ egyetlen Ura is. A teremtés hite megfosztotta a világot szakrális jellegétől: a világon nincs semmi isteni, s nem is uralkodik a világon semmiféle istenség vagy démon, akit nem az egyetlen Isten teremtett volna. Az egész ókori világ – a görögöket sem kivéve – istenként tisztelte a Napot, a Holdat és a csillagokat; de már a Genezis mítosztalanítja ezt az archaikus világfelfogást: nem istenek az égitestek, hanem a firmamentumra függesztett lámpák az emberek szolgálatára; elválasztják a nappalt az éjszakától és kiszámíthatóvá teszik az ünnepeket is. Mai szemszögből nézve elképesztően babonás volt az egész ókor, Athént is beleértve. Noha tudományos ismereteikkel meg tudták volna változtatni a világot, legfeljebb csak erdőket irtottak ki, s az építészeten kívül csak a háborúban alkalmazták a technikát. Az alexandriai mérnökök gőzgépei is csupán játékszerek voltak, eszükbe sem jutott volna erőgépként hasznosítani ezeket. Az alapvető technikai felfedezéseket – kerék, kocsi, tengely, agyag kiégetése, hajóépítés stb. – másoktól vették át a görögök és állandóan tökéletesítették. Ezen azonban az alkalmazást kell értenünk és nem valódi újítást, ha eltekintünk a bronzöntés új eljárásától s az emelő alkalmazásától. A görögök technikai felfedezéseikből sohasem fejlesztettek ki nagyüzemi technológiákat. Nem hordtak le hegyeket, nem terelték új mederbe a folyókat, mert mindenütt, minden fában, minden bokor mögött, minden ligetben és minden hegycsúcson istenek uralkodtak és démonok tanyáztak, akiket folyvást ki kellett engesztelni.

Még a keresztényeknek is ezer esztendőbe került, amíg le tudták győzni félelmüket a természet erőivel szemben. Jóformán a felvilágosodásig komolyan vették az asztrológiát, hogy posztmodern korunkban ismét kacérkodjanak vele s egyéb okkult tanokkal. A modern értelemben vett technológiát a természet mítosztalanítása és profanizációja tette lehetővé a teremtő Istenbe vetett hit logikus következményeként. A monoteizmus nélkül nem alakulhatott volna ki a modern tudomány és technika, de még a skolasztika józan, mindent elemeire bontó, a modern tudományt előkészítő gondolkodása sem. Nyilvánvalóan működtek más tényezők is, például a Genezis parancsa az embernek, hogy hajtsa uralma alá a Földet és uralkodjék rajta, vagy az Alpoktól északra levő óriási vasérckészlet felfedezése. De a világ meghódításának parancsát csak olyan nép volt képes magáévá tenni, amelynek Istenén kívül nem léteztek más istenek, akik rivalizálhattak volna vele. Az már egészen más kérdés, hogy a világ meghódításával ma súlyos gondjaink vannak, de a zsidók egyistenhite nélkül a problémáról sem beszélhetnénk. Még olyan józan gondolkodónak is, mint Arisztotelésznek, isteni, theia volt a világ minden második dimenziója.

a megismételhetetlen ember értéke

A zsidóság másik nagy öröksége emberfelfogásuk volt: az ember méltóságáról, megismételhetetlenségéről vallott felfogásuk, meggyőződésük, hogy az ember nem nembeli lény, hanem kivétel nélkül minden egyes ember Isten képmása. Az egyes ember nem „atom”, nemcsak „vázlatosan meghatározható” (kath’hüpotüpószin) egyed, ahogyan a görögök gondolták, hanem olyan lény, akivel múlandósága ellenére is, személy szerint törődik Isten. A görögség nagyon keveset tudott arról, amit személynek nevezünk. Csak az általánost tudták megragadni, az individuális létező csupán anekdotaszerű, akiről érdekes történetek beszélhetők el, de fogalmilag nem felfogható. Az egyszeri és megismételhetetlen ember értéke és méltósága csak olyan kultúrában alakulhatott ki, amelynek központi értéke Isten emberszeretete: azé az Istené, aki gondját viseli minden egyes embernek, nevén szólítja, s annak ellenére, hogy ő az Úr, mégis beszédbe ereszkedik vele. Ettől pedig elválaszthatatlan a személy erkölcsi súlya, hogy éppen azért van jelentősége minden egyes cselekedetének, mert a személy megismételhetetlen és csak egyszer él. Abban gyökerezik az emberi személy méltósága, hogy kapcsolatot tart fenn vele a személyes Isten. A zsidó kultúrán, illetve hatástörténetén kívül sehol sem található meg ez a személyfogalom, s az emberi jogok belőle eredeztethető eszméje. „Az ember méltósága sérthetetlen.” Vajon analitikusan igaz ez a mondat? Evidens? S ha ilyennek is mutatkoznék valaki számára, vajon nem azért-e, mert a zsidó-keresztény hittel átitatott kultúrában él? Egy hindunak vagy afrikainak aligha volna prima facie igaz, hogy az emberben, kivétel nélkül minden egyes emberben és csak az emberben van valami egyedülálló és maga iránt feltétlen tiszteletet parancsoló. Ugyan milyen véges kiválóság, tökéletesség vagy eszme válthat ki feltétlen tiszteletet belőlünk?

4. Talán sokakban felvetődött már a kérdés: ha mindez így van, akkor mi marad még kultúránkban a kereszténység számára? A kérdés bizonyos értelemben jogos, mert – amint még látni fogjuk – a kereszténység tulajdonképpen egy felszólítással járult hozzá kultúránk arculatának alakításához, azzal a felhívással, hogy az embernek mindig többet kell tennie annál, mint amit éppen tett és tesz. Mindenekelőtt azonban a kereszténység volt a közvetítő: neki köszönhetjük az iménti három tradíció átadását és egybekovácsolódását. A zsidó hit olyan nép hite volt, amelyet Isten kiválasztott magának, hogy benne nyerjen áldást az összes többi nép – olvassuk a Genezisben. Izrael azonban nem tekintette kiválasztását missziós küldetésnek: a zsidó önértelmezés szerint Izrael Isten jele a világban, de nem aktív hirdetője.

A keresztényekkel kezdődik a misszió, akik Isten Fia mellé állva Isten új népeként azonosítják magukat. A kereszténység lényege szerint misszionáló hit: Krisztus valamennyi tanítványának apostoli küldetése van: „menjetek el az egész világra”. Bár a keresztények mindinkább megfeledkeztek apostoli küldetésükről, mégis ez a küldetés formálja ki véglegesen Európa arculatát azzal, hogy valóban továbbadja a görög, római és zsidó örökséget az egész világnak. A kereszténységnek köszönhető, hogy a görög és római gondolkodás nem merőben történelmi emlék, mint például az egyiptomiak vagy a perzsák kultúrája. A kereszténység nemcsak idézte a görög és római szövegeket, hanem magáévá tette és továbbfejlesztette a bennük rejlő fogalmakat és gondolkodási formákat. Gyakorta emlegetett vád, hogy a kereszténység leglényegét árulta el, midőn hagyta hellenizálódni teológiáját, s egyházfelfogásában a római jog útjára lépett.

Az is igaz azonban, hogy menthetetlenül valamilyen keleti szektává – mint például a gnoszticizmus – vált volna a kereszténység, ha nem veszi át a görögség kritikus gondolkodását és fogalmi készletét, s a római jog struktúrái nélkül aligha volna több valamilyen diffúz, szétszórt mozgalomnál. A kereszténység nélkül nem maradt volna fönn számunkra Athén és Róma úgy, ahogyan fennmaradt; Athén és Róma nélkül viszont nem nyomódott volna bele a kereszténység kultúránk szövetének legfinomabb szálaiba is.

De valóban keresztény kultúrában élünk? Csakugyan meghatározta kultúránkat a kereszténység üzenete is? Bizonyos értelemben igen; emberek millióit bírta rá, hogy Krisztus örömhíréhez mérjék lelkiismeretüket és cselekedeteiket; milliókat vett rá, hogy szenvedő embertársaiknak szenteljék az életüket, s mértékadóan formálta nyelvünket, irodalmunkat és művészetünket.

Más oldalról nézve, az evangélium üzenete mindig meghaladja a tömegek igényét és képességét. A valóság mindig árnyékot vet az eszmére, úgyannyira, hogy a kereszténység legsúlyosabb gondja – legalábbis kellene, hogy legsúlyosabb gondja legyen –: viszonya a saját történetéhez.

lázadásnak tekintsük-e

Kiváltképpen az újkorban. Keresztény szempontból fölöttébb ambivalens időszak ez. Egyrészt éppen az utolsó négyszáz évben lett magától értetődő nagyon sok, gyökerében keresztény gondolat: a világ és az élet emberhez méltó alakítása, az emberi és politikai szabadságjogok, a betegekről, öregekről való általános szociális gondoskodás, a népoktatás stb., másrészt az emberi életnek, a politikai és társadalmi berendezkedésnek ez a humanizálása nagyon sok esetben a hivatalos egyház kemény ellenállásába ütközött. Nézőpont kérdése, miként értelmezzük a kereszténység és az újkor megromlott viszonyát. Tradicionalista módon lázadásnak tekintsük-e a megszentelt renddel és törvénnyel, kiváltképpen az egyházzal szemben, amely az európai hagyomány addig mellőzött vonulataira támaszkodik: Démokritoszra és Epikuroszra, a Hegelnél továbbélő gnoszticizmusra s a római res publica gondolatára az imperium eszméjével szemben. Az sem tagadható, hogy a bulgáriai bogumilokkal kezdődő eretnekmozgalmak Wiclifnél és Husz Jánosnál forradalmi jelleget öltöttek, s végül is olyan mozgalommá fejlődtek, amely az egész európai kultúrát szembefordítja saját gyökereivel: nemcsak a keresztény hit egyes elemeivel, hanem magával a monoteizmussal is. Kérdés persze, mi az ok és mi az okozat. Tekinthető ez az újkori fejlődés a krisztusi megváltás szekularizált behatásának is. A zsidók messiási realizmusától elszakadással a kereszténység ugyanis sokkal többet adott fel, mint a zsidókkal való párbeszéd lehetőségét. Már Ágostonnál fennáll a veszély, hogy a megváltás és a messiási ország teljesen a másvilágra helyeződik át. A korai egyházatyák még tisztán látták, hogy a Megváltó eljövetelével elkerülhetetlenül együtt jár a világ és a társadalom megváltoztatása, később azonban a megváltás gyümölcsei gyökeresen spiritualizálódtak, és az egyéni örök élet reményébe csaptak át. Ebből a szempontból tehát a megváltás hatástörténeteként is értelmezhetjük ezeket a „lázadásokat”, amelyek nem az egyház ellen irányulnak, hanem spiritualizáló igehirdetése, teológiája és ideológiája ellen.

Történelmünk ez idáig utolsó nagy messiási mozgalma, a marxizmus világra szóló, óriási energiával és rettenetes áldozatokkal végrehajtott kísérlete a társadalmi béke megteremtésére és a világ gyökeres átalakítására a zsidó-keresztény eszmék hatástörténeteként ennek a hagyománynak az elvilágiasítása. Ebben az esetben azonban a keresztényeknek nem vádaskodniuk kell, hanem visszatérve a zsidó megváltástan alapeszméjéhez, realisztikus társadalmi fogalmakban is gondolkodni. Ha az egyház továbbra is azt hirdeti, hogy Krisztus megváltotta ugyan a világot, de ennek gyümölcseit csak a másvilágon fogjuk észlelni, akkor mindinkább szembetalálja majd magát a Nietzsche által megfogalmazott kritikával. A láthatatlan megváltás szerinte öncsalás, s ezért vonja le a következtetést: „nem vallott-e kudarcot Krisztus, ha csakugyan azért jött, hogy megváltsa a világot” (Menschliches, Allzumenschliches II, 98.).

Ennek ellenére is jogos az aggódó kérdés: hogyan maradhat fenn Európa akár közös házként, akár hazák közösségeként, ha úgy gondolja, hogy már megáll a maga lábán s lemondhat a rábízott örökségről, nem tagadva ugyan keresztény előtörténetét, de a továbbiakban nem is tartva igényt rá. De ezt már nem fejthetem ki bővebben, mint ahogyan azt sem, hogy Európa egysége vagy szétesése nemcsak politikai vagy gazdasági kérdés, hiszen láttuk, hogy földrészünk mindenekelőtt kulturális egység és értékközösség. Európa felelősségét sem taglalhatom a mindinkább európaizálódó világért, ehelyett csak néhány tételt kockáztatok meg a magyarságról.

Magyarság és európaiság

Mi a magyar? Tételem így hangzik: az európaiság közép-európai változatának sajátos megjelenési módja.

A 9. és a 10. században bontakoznak ki egy nép körvonalai a történelem homályából: a Kárpátok keleti lejtőin élt, majd laza törzsi szövetségek formájában népesítette be a szlávok, a romanizált kelták és germánok által ritkán lakott Duna-medencét. A jövevények állattenyésztéssel foglalkoztak, de ismerték, sőt időnként űzték a földművelést is. Sokan bizánci keresztények voltak, a többségi vallás azonban a sámánizmus volt. Különféle etnikai csoportok alkották ezt a népközösséget: az egyik nyelvi elemet finn-ugornak nevezzük, a másikat türknek. Sok más, számban jóval kevesebb népesség is csatlakozott a finn-ugor-türk maghoz. Mondavilágukban ugyanúgy helye volt Nimródnak, az Ószövetség legendás vadászának, mint Ág Illésnek, akit Homérosz olvasói Akhülleuszként ismernek.

vallási állásfoglalás

Az akkori politikai helyzet a Duna-medencében nyilvánvalóan kedvezett ennek a nomadizáló, ám földművelést is űző, kicsit keresztény, de inkább a sámánizmusnak hódoló, a mediterrán kultúrától már érintett, de mégis inkább keleti-ázsiai népnek. A keresztény királyság eszméje megkövetelte az identifikációt. Az önvizsgálat eredményeként létrejött egy, mind a Nyugatra, mind a Keletre nyitott, de egyértelműen a Nyugatra tájékozódó és a Nyugathoz tartozó egység. A nyugati-latin kultúrába gyökereződés, a latin szertartású kereszténység felvétele által rátalált ez a népközösség arra az azonosságra, amely ezer éven át, s remélhetően jóval azon túl is, biztosítani tudta a magyarság fennmaradását. A nyugati kereszténység választása nem volt merőben vallási állásfoglalás: a római kereszténység lett a magyar nép és állam legerőteljesebb formáló ereje és támasza.

A második keresztény évezred első napján a II. Szilveszter pápától kapott koronával apostoli királlyá koronázzák Istvánt. A pápai korona elnyerésének formalitásaihoz hozzátartozott az ország felajánlása Szent Péternek: ez biztosította a fiatal királyság függetlenségét a Bizánci és a Német-római Császárságtól. István utódai VII. Gergely és II. Orbán pápák hűbéri igényeivel szemben is megőrizték az ország szuverenitását, hivatkozván arra, hogy István a Boldogasszonynak ajánlotta fel az országot.

Nemzeti és nacionalista aggályai nem voltak Istvánnak, nem vertikális, hanem horizontális struktúrákban gondolkodott. Szívesen látta az idegeneket és vendégeket Nyugatról és Keletről; fiát, Imrét, császári nagybátyja után nevezte el, s nevének olaszos változata él még ma is Amerika nevében. A Görtz városához közeli Tocai folyó mellékéről származó szőlőművelők hozták Magyarországra azt a szőlőfajtát, melyet ma Tokajiként ismerünk. Ez az etnikai, nyelvi, kulturális sokféleség semmiképpen sem ártott a magyar nemzeti azonosságnak. Nyelvünket és életérzésünket tekintve csakugyan mások vagyunk, mint germán, szláv és dákoromán szomszédaink. Azonosságunk nem a sok részből összetevődő etnikai struktúra egysége, hanem a magyar sajátosságok átélése, az a jellegzetes mód, ahogyan gondolkodunk, a világot nézzük és látjuk s ennek megfelelően cselekszünk.

Nyugat és Kelet határán a magyarság ötszáz éven át egyértelműen a Nyugathoz tartozott annak keleti határát alkotva. A marginalitás, a peremhelyzet hamarosan belekerült a nemzet azonosságtudatába: IV. Béla király IV. Ince pápához intézett levelében a Kereszténység, a Nyugat védőbástyájának nevezi országát, ami a mohácsi vereség után véres valósággá vált. Ebben az időben, a 16., 17. században vált Magyarország közép-európaivá: a Nyugathoz kapcsolódó, de a török és az orosz felé is tájékozódó, politikailag és tudatilag is megosztott országgá és nemzetté.

Merőben imaginárius egység-e Közép-Európa, amint sokan vélik, vagy realitás? Hanák Péter gondolataira hivatkozom: ezen a vidéken, méghozzá éppen Magyarország területén különült el a nyugati kereszténység a keleti ortodoxiától, s nagyjából eddig a régióig jutott el a reneszánsz, a protestantizmus és a felvilágosodás. Ebben a régióban csillapodtak le a népvándorlás utolsó hullámai, itt húzódott a Római Birodalom limese és a Karoling Birodalom határa. A Habsburg monarchia pedig nemcsak a barokk ellenreformációt terjesztette el ebben a közbülső régióban, hanem a felvilágosodás liberalizmusát is. Itt találkozott össze az asszimilálódott vagy arra törekvő nyugati zsidóság a vallási hagyományaihoz szigorúan ragaszkodó keleti zsidósággal, s itt csapott össze a mozgalommá szerveződött szociáldemokrácia az álammá szervezett bolsevizmussal. Nemcsak népek, de társadalmi és vallási formák, politikai eszmék és kulturális áramlatok határmezsgyéje e közbülső régió. Nem kőhíd Kelet és Nyugat között, hanem Ady hasonlatával élve komp, amely ,,legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig de szívesebben vissza”.

Hogyan maradhatott fenn a magyarság a pángermán Drang nach Osten és a pánszláv Drang nach Westen szorítása között? Ez a fennmaradás valóságos csoda, hacsak nem ebben látjuk az európaiság egyik legfontosabb indikátorát: a sokszínűség és sokarcúság nemhogy gyöngíti, hanem erősíti az egységet és ezen belül a különbözőségeket. Ahogyan már Hérakleitosz észrevette, hogy a háború nemcsak szétválasztja, hanem egyesíti is a szembenállókat. Nem folytatom. A történelem és politika tőlem mégiscsak idegen területéről visszatérek saját világomba. Ha helytálló a megállapítás, hogy Európa kulturális egység és az egyes nemzeti sajátosságok csak ezen az átfogó azonosságon belül gondolhatók el, ha a magyar identitás Európa közép-európai változatának egyik sajátos megjelenési formája, s ha Európa kulturális egységének a kereszténység az egységesítő alapja, akkor csak ez állítható a magyarságról is. Európa keresztény lényege még ott sem választható el Európától, ahol Európa megtagadja azt; központi értékképzetei ugyanis vagy keresztény eredetűek, vagy a kereszténység által közvetítettek. Európa és a kereszténység olyan szorosan fonódott össze, hogy éppen ebből fakad a mai kereszténység egyik legsúlyosabb problémája: ma még alig hirdethető úgy a kereszténység, hogy ne hirdessük vele együtt az európaiságot, s a constantinusi fordulat és 1900 között annyira összefonódott a kereszténység sorsa és történelme Európáéval, hogy nem beszélhetünk Európáról anélkül, hogy ne beszéljünk egyúttal a kereszténységről is, a kereszténység pedig nem mutatható be anélkül, hogy ne rekonstruáljuk Európa történetét. Ma már bizonyosnak látszik, empirikusan is kimutatható, hogy akkor sem tűnik el a kereszténység, ha megszűnnék létezni Európa és vele együtt a magyarság is. De ha nem is állapítható meg szimmetrikus viszony a kereszténység és Európa, illetve a kereszténység és a magyarság között, annyit mégiscsak el kellene fogadnunk, hogy amint a magyarságunkért érzett felelősség nem vonatkoztatható el európai felelősségünktől, ugyanígy nem tekinthet el a kereszténységről gondoskodástól sem.

kép | Walter Battiss művei, wikiart.org