Kiss Lajos András

EURÓPA, EURÓPA ÉS ÚJRA EURÓPA…

EURÓPA, EURÓPA ÉS ÚJRA EURÓPA…

Európa: öreg, beteg kontinens?

Újabban megint sokat beszélnek Európáról. S éppen ez az, ami szorongással töltheti el az embert. Stefan Zweig A tegnap világa – Egy európai emlékezései című 1942-ben megjelent memoárjában a „biztonság aranykoraként” jellemezte Európa első világháborút megelőző évtizedeit, az úgynevezett „boldog békeidőket”.[1] Olyan időszaka volt ez az európai történelemnek, amikor megbízható természetességgel követték egymást az évek, és mindez örök időkre érvényes létformának tűnt. A „csaknem ezeréves Osztrák Monarchiánkban mintha minden örökéletűnek készült volna, s az állam maga volt e maradandóság legfőbb szavatolója. A jogokat, melyeket polgárainak biztosított, a parlament védte, a nép szabadon választott képviselete, és minden kötelességnek is keretet szabott.”[2] Az első világháború kitörését követően „fantomként tűnt el” ez a biztonság, mondja Zweig, és igazából azóta sem tért vissza – teszem hozzá én. Az első világháború következményeképpen „csak” néhány európai monarchia került a történelem süllyesztőjébe, a második világháború már a nyugati civilizáció pusztulásával fenyegetett. Mérhetetlen szenvedés árán, de Európa túlélte. Sőt, a huszadik század végére úgy tűnt, hogy végre tartósan jó irányt vett a történelem menete, és a vén kontinens a „nyugalom szigete lett, a kaotikus világóceánban” (Adorno). S valóban, a múlt század kilencvenes éveire véget ért a hidegháború, s megnyílt az út az évtizedekre megosztott Európa egyesítése előtt. Az Európai Unió újabb és újabb tagokkal bővült az utóbbi két évtizedben. Szerencsére nagyobb tragédiák sem következtek be (a balkáni háborúkat leszámítva[3]), és mégis: a huszonegyedik század küszöbére érve Európa-szerte újból megerősödtek a kontinens jövőjével kapcsolatos pesszimista hangok, ráadásul mindez teljes tanácstalansággal társul. Nemrégiben megjelent esszékötetében Ivan Krasztev idézi Jan Zielonka találó megjegyzését: „Számos elméletünk van az európai integrációról, de egy sincs Európa dezintegrációjáról”.[4] Lám, az általános optimizmus megint kérészéletűnek bizonyult.

Andrea Bianco világtérképe, 1436

„Az imperialista és a totális elnyomás fázisait követően – írja Claus Leggewie –, Európa az Európai Unió formájában olyan reflexív világhatalommá fejlődött, amely sok szempontból a nemzetek fölötti kooperáció és az interkulturális megértés modellje, s amelynek általános elutasítással ugyan nem kell szembenéznie, de jobbról és balról egyaránt csapásokat mérnek rá.”[5] Szinte senkinek nem tetszik, ami van, ugyanakkor senkinek nincs komolyan vehető elképzelése, hogy mivel lehetne helyettesíteni a jelenlegi állapotot. A lényeget illetőn ugyanezt gondolja Lucian Boia román történész is; a 2008-as pénzügyi válság következményeiről morfondírozva írja: „Megeshet, hogy ami most zajlik, különbözik a korábbi, mégoly heves válságoktól, mint amilyen az 1929–1933 közötti volt, és amelyeket erőteljes fellendülés követett. A mostani összeomlásból vérszegényen lábalt ki Nyugat-Európa (valamivel jobban az Egyesült Államok). Lehetetlen kitalálni, mi történik ezután, de elképzelhető, hogy a Nyugat számára már sohasem térnek vissza az egykori szép idők.”[6]  

az ígéret

Még a látszatát is szeretném elkerülni, hogy nálam van a „bölcsek köve”. Viszont szilárd meggyőződésem, hogy a szkeptikusok érveit – tartozzanak képviselőik bármelyik politikai oldalhoz – komolyan kell venni. Lehetőségeimhez mérten igyekszem eleget tenni ennek az imperatívusznak, s az olvasóra hárul a feladat, hogy a könyv fejezetein előrehaladva[7] megítélje, mit tudtam teljesíteni az ígéretből. Munkámat nem tekintem szisztematikusan felépített monográfiának. De remélem, hogy az esszék, tanulmányok nem nélkülözik a koherenciát, mert mindegyik többé-kevésbé jól definiálható központi gondolat köré szerveződik, mint például a „mit jelent európai polgárnak lenni”, illetve „milyen történelmi kihívásokkal kell Európának szembesülnie a következő évtizedekben”.

Már az első fejezeteket írtam 2014/2015 fordulóján, mikor Európa-szerte – s így hazánkban is – megsokasodtak azok a történelemtudományi, irodalomtudományi és filozófiai reflexiók, amelyek az első világháború kitörésének századik évfordulójához kapcsolódtak, és egyúttal kínálták a száz évvel korábban történtek újraértékelését és a szembesülést az európai történelem későbbi kataklizmáival. Számomra a centenárium alkalmat adott, hogy az európai integráció centrális kérdésének számító német–francia viszony néhány érdekesebb, nálunk viszonylag kevéssé ismert mozzanatáról írjak, Jules Verne egyik regényéhez, illetve Ernst Jünger első világháborús naplóihoz kapcsolódva. A második világháborút követő fél évszázad európai történelmének egyik legfontosabb fejleményét éppen a francia–német megbékélési folyamatban érhetjük tetten. A mai állapotokból kiindulva joggal állíthatjuk, hogy szinte ez volt az egyetlen valódi sikertörténete a vén kontinens legújabb kori történelmének.   

Hendrik Hondius, Nova Totius Terrarum Orbis Geographica ac Hydrographica Tabula, 1630

A migrációs válság és a demokráciadeficit összefüggései

Ugyancsak 2015 nyarán tetőzött az Európa nyugati és gazdagabbik felébe irányuló – de értelemszerűen a balkáni országokon és hazánkon is keresztülhaladó – „migrációs hullám”, amely az egész kontinens politikai és intellektuális életét megrázta. A magyar politikai és értelmiségi elitet is „sokkolta”, hiszen az utóbbi ötszáz évben a magyarságnak sohasem kellett Európán kívüli kultúrákból érkező embertömeggel szembesülnie. A könyvem gerincét képező tanulmány éppen a migráció és menekültválság összetett problémáit vizsgálja, s amennyire lehetséges, kerültem az aktuálpolitikai szempontokat, és arra törekedtem, hogy minél több álláspontot mutassak be – a szélsőjobbtól a szélsőbalig. A tömeges migráció ugyan súlyos, de korántsem egyedüli problémája az európai társadalmaknak.[8] Az utóbbi évtizedekben a fejlett világ demokráciáiban általában is megrendült a hagyományos politikai elitek teljesítőképességébe vetett hit. Amíg a nagy tradícióval rendelkező baloldali szocialista és szociáldemokrata pártok szinte mindenütt agonizálnak, az úgynevezett populista és szélsőjobboldali pártok, illetve mozgalmak folyamatosan erősödnek.[9] A könyv ezzel a jelenséggel csak érintőlegesen foglalkozik, de itt szeretnék néhány szempontot megfogalmazni, amelyek segíthetik megértését.    

posztdemokrácia

Elsőként Colin Crouch közel másfél évtizede megjelent Posztdemokrácia című munkájára hivatkozom, amely nyomon követi a nyugati demokrácia leépülési folyamatát. Balogh László Levente helyesen jegyzi meg Crouch könyvének főbb téziseihez kapcsolódva, hogy az utóbbi évtizedekben zavarba ejtően megsokasodtak a „poszt” előtaggal ellátott kifejezések.[10] Jól ismerjük a posztmodern, posztindusztriális, posztfordista stb. fogalmakat, amelyek mindegyike valamilyen újra, az előzőekhez képest megváltozott jelentéstartalomra hívja fel a figyelmet. Így van ez a „posztdemokráciá”-val is. Crouch kiinduló tézise, hogy a posztdemokrácia korszakában a politikai, társadalmi, tudományos és intellektuális szféra egészen más logika mentén működik, mint a hagyományos demokráciákban. A hagyományos (polgári) demokrácia értelme körülbelül így fogalmazható meg: a demokráciában az átlagpolgárok tömege számára biztosított, hogy – amennyiben erre hajlandóságot mutatnak – a társadalom független intézményeinek keretein belül aktívan és nyilvánosan vegyenek részt a közélet formálásában.[11] Ez persze ideál-tipikus modellje a demokráciának, és a modern történelem során mindig több-kevesebb deficittel valósult meg. De éppen ez az eszme – jórészt a hagyományos munkásosztály eltűnése miatt – válságba jutott, eredeti formájában szinte alkalmazhatatlanná vált. Crouch a második világháború után végbemenő eróziós folyamatot vizsgálja (a szakszervezetek jelentőségének csökkenése, a tömegtermelés és a konzumfogyasztást kísérő választópolgári passzivitás „felerősödése”, a lobbitevékenységnek álcázott korrupció általánossá válása stb.).

A „leépülési folyamat” integráns része a nyugati világban általánossá váló meggyőződés, hogy a politikacsinálás a profi politikusok és a szakértők „ügye”, s a szélesebb tömegek inkább csak megfigyelői, legfeljebb alkalmi aktorai (pl. az X évenkénti választások során) a politikai folyamatoknak. Crouch szerint azt is látnunk kell, hogy a liberalizmus jelenléte ugyan szükséges ahhoz, hogy egy politikai rendszert demokratikusnak nevezhessünk, de a demokrácia nem azonos a liberalizmussal. Ez már csak azért is így van, mert a neokonzervativizmussal szövetségre lépett liberálisok és szocialisták maguk is felelősséget viselnek a demokrácia leépüléséért, illetve kiüresedéséért.

Genovai világtérkép, 1457

A jóléti állam az ő kormányzásaik alatt is folyamatosan erodálódott, általánossá vált a politikai apátia, s a hatalmasra nőtt gazdasági érdekcsoportok fokozatosan maguk foglalták el a politikai élet kiüresedett terét. A felszínen (azaz a politika ontikus szintjén) még úgy tűnik, hogy minden a demokratikus szabályoknak megfelelően működik (léteznek a politikai pártok és a politikai szféra egyéb intézményei, vannak úgymond szabad választások stb.), de a mélyben (a politika ontologikus rétegében) a valódi hatalom a multinacionális vállalatok menedzsmentjénél és a médiaguruknál van. Vagyis a posztdemokráciában lényegében predemokratikus állapotok kelnek életre, hiszen senki által nem kontrollálható hatalmak irányítják, már nem is csak az egyes nemzetállamokat, hanem az egész világot.[12]

a parlament kulisszái mögött

Crouch helyzetértékelése pontos és hiteles, mégsem mondható eredetinek. Az élete jó részét emigrációban élő, régi vágású liberális orosz/német filozófus, Fjodor Sztyepun már az ezerkilencszázötvenes évek közepén érzékelte a liberális demokrácia hanyatlás-tüneteit. A liberalizmus és vele együtt a parlamenti demokrácia folyamatos eróziója voltaképpen már a tizenkilencedik század végén megkezdődött, írja egyik tanulmányában. A huszadik század közepére az eredeti szabadságeszmények semmivé foszlottak. „Először a keresztény gyökerek haltak ki a liberál-demokratikus tudatból, majd a természetjogi gyökerek. Minél inkább a gazdaság mindenható erejébe vetett hit lett a liberalizmus központi eleme, annál inkább semmivé foszlott az a Locke-féle felfogás, hogy az emberi lélek természetéből adódóan keresztény.”[13] A klasszikus liberalizmus eredeti eszménye, hogy a vélemények szabad ütköztetése és a komolyan vett parlamenti vita vezethet az igazság megtalálásához, lassan eltűnőben van. „A nagy vitanapok egyre inkább a sajtó és a sajtó által befolyásolt közvélemény számára rendezett színjátékká silányultak. A pártok parlamenti vitái fokozatosan az egymás elleni propaganda szintjére süllyedtek. Ma már a lényeges politikai kérdésekről a parlament kulisszái mögött hozzák a döntéseket: a politikai pártok irodáiban, a bankok igazgatótanácsaiban, a szakszervezeti bizottságokban és a konszernek menedzsmentjeiben. (…) A liberalizmus szellemgyűlölő, gazdasághívő, elhájasodott és agresszív lett.”[14]  Sztyepun helyzetértékelése, legalábbis első pillantásra, szinte azonosnak tűnhet azzal, ahogyan a két világháború közötti időszakban Carl Schmitt látta és értékelte a liberális weimari demokráciát. Schmitt szerint a német parlament „reprezentacionalizmusa” életidegen, népellenes hatalmi szisztéma, „(…) a valódi demokrácia azon nyugszik, hogy az nemcsak az egyenlőket tekinti egyenlőnek, hanem megkerülhetetlen konzekvenciaként, a nem-egyenlőket nem egyenlőként kezeli (…) azaz az idegeneket és a nem-egyenlőket – tehát azokat, akik fenyegetik a homogenitást – kiiktatják, vagy pedig távol tartják.”[15] Sztyepun és Crouch persze nem tekintik kiútnak a visszatérést a homogén „népközösség” etnocentrikus demokráciájához (ellentétben napjaink szélsőjobboldali és populista mozgalmaival), a liberális demokrácia eredeti, közösségelvű programját szeretnék újjáéleszteni. Csakhogy az úgynevezett politikai baloldalon nem sok jelét lehet látni, hogy komolyan vennék az új helyzetet. Szinte semmilyen erőfeszítést nem tesznek, hogy visszaszerezzék az elbizonytalanodott tömegek szimpátiáját. Ehhez kapcsolódik egy újabb fejlemény, hogy napjainkra a hagyományos politikai jobboldal/baloldal megkülönböztetés kiüresedett, magyarázó ereje a semmivel lett egyenlő.[16] Először, mert a baloldal/jobboldal oppozíciós pár egyik tagja mintha megszűnt volna, pontosabban: a baloldal megszűnt „baloldalinak” lenni.

Ebstorf világtérkép, 1234

A baloldal „identitásvesztésének” gyökereit valahol az ezerkilencszázhatvannyolcas diákmegmozdulásokat követő általános kiábrándulásban lelhetjük fel, illetve abban a tényben, hogy a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveinek újkonzervatív „nyomulására” a baloldal képtelen volt hiteles választ adni. Ez a sommás értékelés annyiban pontosításra szorul, hogy vannak olyan magukat baloldaliként (sokszor egyenesen marxistaként) meghatározó gondolkodók, akik nagyon pontosan érzékelik a fordulatot, és vannak elképzeléseik a leépülési folyamat megállítására, csakhogy a politikai aktorok nemigen figyelnek rájuk. A baloldali autizmus egyik bizarr következménye a jelenség, hogy amíg a francia Új Jobboldal vezéregyénisége, Alain de Benoist, A populista pillanat című 2017-es könyvében elismerően nyilatkozik a radikális baloldaliként számon tartott Jean-Claude Michéa Az Orpheusz-komplexus címmel megjelent könyvéről, a baloldalinak nevezett értelmiség alig vesz róla tudomást. Valószínűleg, mert mindkét szerző, eltérő következtetésre jutva ugyan, de legalább a leírás szintjén hasonló okokra vezeti vissza a populizmus térnyerését. Benoist így fogalmaz: „Jean-Claude Michéa Az Orpheusz-komplexus című munkájában egyszerre adott eredeti és mély értelmű magyarázatot erre (azaz a baloldal hanyatlására – K. L. A.): a baloldal elszakadt a néptől, és nagyon hamar a progresszió ideológiájához csatlakozott, amely alapvetően mond ellent a népi értékeknek.”[17] Michéa az Orpheusz-legendát használja fel, hogy bemutassa a modern baloldal „eredendő bűnét”, vagy – valamivel finomabban fogalmazva – irányvesztését. A legenda szerint Orpheusz, a költők fejedelme, különleges kegyben részesült az istenek részéről: alászállhatott az alvilágba, hogy visszahozza magával halott kedvesét, Eurüdikét az élők közé. De Hadész szigorú feltételt szabott: a visszafelé vezető úton a lány előtt kell haladnia, és nem nézhet vissza. Orpheusz azonban megszegte az utasítást, és végleg elveszítette kedvesét. A baloldal Orpheusz-komplexusa azt jelenti, hogy képtelen megszabadulni a „cseppfolyós társadalom” központi ideológiájának számító progresszivizmustól. A „mindig csak előre” bűvöletének fogságába esve retteg, hogy esetleg gyengének bizonyul, és hátrapillant. Csakhogy egy idő után az úgynevezett baloldali entellektüeleknek sejtelmük sincs arról, hogy voltaképpen kik jönnek mögöttük. Ehhez hasonlóan érvel Ivan Krasztev is. Európában és általában a nyugati világban többé már nem lehet a demokratikus politika modelljét a hagyományos jobboldal/baloldal megkülönböztetés mentén felépíteni. Igaz ugyan, hogy a gazdasági érdekek által meghatározott osztálykülönbségek nem tűntek el teljesen, de a hangsúly fokozottan másfajta oppozíciós párra helyeződött. Krasztev idézi a brit politológus és újságíró, David Goodhart egyik írását, amelyben újszerű terminológiát használ a nyugati posztkapitalizmusra. Goodhart szerint az embercsoportokat egymástól szétválasztó új határvonalat úgy lehetne meghatározni, hogy az egyik oldalon találhatók a mindenütt jelenlévő emberek, akik bármely tetszőleges helyről képesek szemlélni a világban zajló eseményeket, míg a másik oldalt a valahol lévő emberek foglalják el, akik meghatározott helyen élnek, és onnan szemlélik a világot. „A mindenütt jelenlévő emberek uralják kultúránkat és általában a szellemi életet (…). Ezek az emberek olyan hordozható identitással rendelkeznek, amelyet univerzális képzettségük és szakmai sikereik alapoztak meg, ezért aztán tartózkodjanak a világ bármely pontján, találkozzanak bármiféle idegen emberrel, egyáltalán nem jönnek zavarba, sőt kifejezetten otthonosan mozognak az új helyen, és könnyedén építenek ki új kapcsolatokat. Ezzel ellentétben a valahol-emberek definíciószerűen talajhoz kötöttek, és rendszerint ’egyetlen számukra kijelölt’ identitással rendelkeznek: skót parasztként, tyneside-i munkásként, cornwalli háziasszonyként élik mindennapjaikat. Az ilyen emberek léte mindig valamilyen konkrét társadalmi csoporthoz, meghatározott valláshoz tartozáson alapul. Ők azok, akik helyzetükből fakadóan nyugtalanul fogadják a radikális változásokat.”[18]

Martin Waldseemueller: Európa-térkép, 1520

Ezeket az embereket taszítja a menedzserkapitalizmus világának természetes közege, illetve ennek a világnak az első számú imperatívusza: „Rendezkedj be a totális felfordulás világában való életre!” A posztdemokráciákban minden a pillanatnyi túlélés és az állandó sürgetés logikájának alárendelt. Mindenkinek ehhez kell alkalmazkodnia, hacsak nem akar a káoszban elmerülni. „Ebben a világban teljes a felfordulás; a ’mobilitás’, a ’reaktivitás, a ’flexibilitás’ referenciaértékként jelennek meg, míg a stabilitás a fejlődésképtelenség szinonimája. Minden ellenállást vagy tiltakozást, amely az ilyen logika ellen irányul, az ’elmaradott’ vagy ’berozsdásodott’ jelzőkkel illetik, és rögvest a privilégiumokhoz és a szűkebb értelemben vett testületi szellemhez ragaszkodás jelének minősítik.”[19]

Clinton-ország és Trump-ország

A „beszűkült identitású” és „begyökerezett életformára” ítélt embertársaink olykor képesek mégis visszavágni. Mint tették ezt a 2016-os amerikai elnökválasztáson. Ivan Krasztev a geopolitikából jól ismert fogalmi apparátus segítségével (és elképesztően szellemesen) mutatja be, mi történt valójában.[20] A helyzet úgy fest, írja, hogy a térképen egyetlen országként létező Egyesült Államok az elnökválasztás idejére láthatóan két különálló országra, pontosabban két egymástól teljesen eltérő „geopolitikai kultúrára” szakadt. Az egyik állam Clinton-ország (Clintonland), amelyet a mindenütt jelenlévő emberek lakják, míg a másik Trump-ország (Trumpland), ahol a valahol lévő emberek élnek. Ha megpróbáljuk a geopolitika fogalmi rendszerét felhasználni az 2016-os amerikai választások leírására, Krasztevvel együtt mondhatjuk, hogy Clinton-ország a „tengeri hatalom” logikája szerint nyilvánította ki politikai identitását, Trump-ország pedig a „szárazföldi gondolkodásmód” szerint szavazott. Clinton-ország lakói a valóságos Amerikában jórészt a tengerparti sávokban élnek, az urbánus, illetve a „szigetszerű” életmód és értékrend normáit követik. Clinton-ország a tizenkilencedik századi Angliára, Trump-ország az Oroszország és Németország jelképezte szárazföldi hatalmakra emlékeztet. A tengeri hatalom „logikája” a folyamatos úton levést, a kalózszellemet, a kockázatvállalást, s általában a gyökértelen életmódot preferálja. Nagyjából ugyanazt, amit napjaink menedzserkapitalizmusa mint mindenki számára kötelezően követendő értékrendet és életmódot igyekszik elfogadtatni. Ami Trump-ország lakóit illeti, ők túlnyomórészt az úgynevezett „rozsdaövezetekben” élnek. Jórészük persze városlakó, de mára – a „sokadik” ipari forradalom következtében – a munkanélküliség és a haraggal kevert elkeseredés tömegessé vált közöttük. Ezeknek az embereknek az a legfőbb vágya, hogy újra biztonságban és kiszámítható körülmények között élhessenek. Elegük van abból, hogy folyton a hullámokon hánykolódnak, szilárd talajt szeretnének érezni a lábuk alatt. S ha valaki hajlandónak mutatkozik, hogy olykor az ő szempontjukból is nézze a dolgok állását, akár még igazat is adhat nekik.

Johannes Ruysch világtérképe, 1507

Akár „teoretikusan” is megalapozható a rozsdaövezetekben élők „populista észjárása”, hiszen például Carl Schmitt A Föld nomosza című könyvében a „megmunkált talajon élő emberek” által alkotott kultúrát tekinti normálisnak: „(…) az ember által elrendezett és megmunkált talajon (Boden) megjelennek azok a vonalak, amelyeken érzékelhetővé lesznek a meghatározott beosztások. A szántóföldek, a mezők és az erdők elhatárolódnak egymástól, és mindez a barázdákon és a parcellákon ölt látható formát (…) Ezzel szemben a Tenger nem ismeri a tér és a jog, a rend és a hely eme érzékelhető egységét. Noha a tengernek is megvannak a maga kincsei, a halak, a gyöngyök és más egyéb dolgok, s ezek megszerzése is kemény munkát követel az embertől, de – ellentétben a szilárd földfelszín termékeivel – a tenger nem ismeri a vetés és az aratás mértékét (…) A tengert végigszelő hajók nem hagynak maguk után nyomot. ’A hullámon minden hullám’”.[21]

világmegváltó szándék

Krasztev hasonló következtetésre jut: „A Clinton és Trump között zajló politikai harc a szárazföldi és a tengeri hatalom közötti küzdelem volt. Olyan harc, melynek során az egyik fél a tér, a másik a hely kategóriáiban gondolkodott. Ezek az új választóvonalak részben azt is magyarázzák, hogy miért buknak el olyan szánalmasan a hagyományos szociáldemokrata pártok a választók megnyeréséért folyó közdelemben, annak ellenére is, hogy a most felnövő új generációkban masszívan jelen van az antikapitalista beállítódás. A nemzetközi szolidaritásra hajlandóságot mutató munkásosztály eltűnése alapvető irányváltás szükségességét jelzi az európai politikában. Ezért aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy az újonnan létrejött, poszt-utópista populizmust nem lehet a megszokott baloldal/jobboldal sémába szorítani.”[22] A katolikus egyháztól vagy a régi vágású kommunistáktól eltérően az újfajta populizmusból hiányzik a világmegváltó szándék és a pedagógiai buzgóság. Vezéreik nem álmodnak a társadalom radikális átalakításáról. Nem arról vizionálnak, hogy milyenek legyenek az emberek. „Ők maguk szeretnének olyannak mutatkozni, amilyenek az átlagemberek.”[23]                      

Látható, a populizmus térnyerésével számot vető elméletek nagyjából hasonlóan írják le a folyamatot. Ivan Krasztev, noha még csak gyanúja sem merülhet fel, hogy szimpatizálna a szélsőjobboldali populizmussal, igyekszik belülről látni és bizonyos fokig megérteni populizmusra fogékony embertársaink észjárását. Claus Leggewie jóval szigorúbban ítél, de a kiváltó okokat ő is hasonlóan látja. Leggewie a mai Európában folyamatosan erősödő populizmusban a völkisch-autoritär jellegű nacionalizmus újjászületését látja, amely az egyre gazdagabb elit és az egyre jobban lecsúszó néptömeg közötti „osztályellentétet”, egy sor rafinált kommunikációs trükk igénybevételével, a „saját és az idegen”, illetve az „őshonos és a migráns”, a „keresztény” és a muzulmán” közötti ellentétté transzformálja. Voltaképpen el kell ismerni, írja Leggewie, hogy „(…) a populizmus, pontosabban a völkisch-autoritär nacionalizmus is összeurópai jelenség, még ha rendelkezik is bizonyos egymástól eltérő nemzeti sajátosságokkal. Ami összeköti őket, az a szupra- vagy transznemzeti jelleg. Szociológiailag nézve ez az újfajta mozgalom igyekszik szembefordítani a nemzetállamokat a világgazdaság funkcionális munkamegosztásával, és kulturálisan olyan Európát képzel, ahol a helyi kultúrák szemben állnak a globális populáris kultúrával, kiváltképp a nem európai eredetű bevándorló népességgel.”[24]

Ivan Krasztev írja, hogy jogi és gyakorlati szempontból is érdemes különbséget tenni a menekültek és a migránsok között. A két kategória eltérő halmazra vonatkozik. A migránsok élhetőbb élet reményében hagyják el hazájukat, a menekültek viszont az életüket féltve indulnak útnak. Csakhogy az emberáradat, amellyel 2015-ben szembesültek a „törzsökös” európai polgárok, újfajta helyzetet teremtett, és a „migrációs válság” meg a „menekültválság” kifejezések felcserélhetőkké váltak.

Lóhere formájú világtérkép, 1581

„A politikai kontextusban mutatkozó tetemes különbségek ellenére a jelenlegi szituáció feltűnő hasonlóságot mutat a múlt század hatvanas éveiben tapasztaltakkal. A megijedt többség újra retteg, hogy olyan idegenek foglalják el országaikat, akik fenyegetik megszokott életmódjukat. A rettegők szilárd meggyőződése, hogy a jelenlegi válságot a kozmopolita elit összeesküvése és a törzsi gondolkodás fogságában rekedt migránsok idézték elő. A fenyegetett többség nem az elnyomottak vágyait reprezentálja, hanem a hatalmasok frusztrációját. Ez már nem az a fajta ’népi’ populizmus, ami száz évvel korábban a romantikus nacionalizmus formájában ragadta magával az embereket. Ez sokkal inkább vészjósló demográfiai prognózison alapul, hogy a világban Európa jelentősége radikálisan csökkenni fog, és hatalmas emberáradat indul Európa felé. Erre a populizmusra nagyon rosszul készített fel bennünket a történelem. Azokat az embertársainkat, akik egyetértenek a szélsőjobb politikájával, bizonyos szempontból hasonló érzések kerítették hatalmukba, mint a francia feketelábúakat, akik az algériai függetlenségi háború idején arra kényszerültek, hogy elhagyják Algériát. A ma Európájának átlagpolgárai és a hajdani feketelábúak egyaránt becsapva érzik magukat.”[25] Sőt, folytatja Krasztev, napjaink szélsőjobboldali választója úgy érzi, hogy még tragikusabb helyzetbe került, mint a hajdani feketelábúak: neki már nincs hova emigrálnia.   

 

A Nyugat/Kelet törésvonal dilemmái és az európai identitás kérdőjelei  

Honnan ered a Nyugat/Kelet oppozíció, teszi fel a kérdést a libanoni történész és közgazdász, Georges Corm. „Ki strukturálja, ki szervezi ezt a mindig újjászülető törésvonalat? Nos, ez a legnagyobb probléma. Vajon a vallás, a nyelv vagy éppen a civilizáció? És a mi kis mediterrán világunk, ahonnan ezek az elképzelések erednek, valóban epicentruma ennek a törésvonalnak? A görögök és a perzsák, a rómaiak és a karthágóiak, a muzulmán arabok (majd az ottomán törökök) és a katolikus Európa: vajon ezek a bináris antagonizmusok nem egyaránt a Mediterráneum fölötti kontrollért harcoltak, amely a régiek és a modernek számára is a világ központjának számított?”[26] Az iszlám két ízben is megostromolta Európát, először Spanyolországot foglalta el, másodszor eljutott Bécs kapujáig. A muzulmán tenger – Marokkótól a Balkánig – kétszer is körbevette a keresztény Európát, ahogy a keresztények is két ízben ostromolták a muzulmán Keletet. Úgy tűnik, fejtegeti Corm, manapság újra a Földközi-tenger lett a nagy törésvonal tengelye: Kelet-Mediterráneum és Kis-Ázsia muzulmánjai elutasítják Izrael létezését, és a Koránt lobogtatva kürtölik világgá nyugatellenességüket. A világban jelen lévő zűrzavart mégsem lehet ilyen egyszerű séma alá rendelni. „Ha csak a világvallások mentén jelenne meg a törésvonal, akkor hogyan magyarázzuk a keresztény egyházszakadást?”[27] Vajon hová tartozott a Bizánci Birodalom, Nyugathoz vagy Kelethez? Ha a Nyugat/Kelet törésvonal olyan hatalmas volt, mint amilyennek Nyugat-Európa történelmi emlékezetében gyakran mutatkozik, hogyan magyarázzuk, hogy ez a”hibrid” birodalom több mint ezer évig fennállt? Ha valóban a vallások strukturálják a társadalmat, miképpen történhetett meg, hogy a kereszténység annyi szakadást és eretnek mozgalmat élt meg, Nyugaton és Keleten egyaránt? „Miképpen történhetett, hogy a protestánsok és a katolikusok közötti nagy szkizma – az évszázadokig tartó vallásháborúk során – alapvetően átformálta a kereszténység arculatát, és lényegében ezek a vallásháborúk rajzolták meg a modern Nyugat kulturális sokféleségének körvonalait?”[28] De az állandó szakadások, vallási eretnekmozgalmak színre lépése legalább annyira igaz a másik nagy monoteista vallásra, az iszlámra is – csak jóval nagyobb mértéket öltve.

Mercator-Hondius, Ottomán Birodalom, 1609

A tizenkilencedik és a huszadik század során a Nyugat és a Kelet között létező törésvonal bizonyítására nemritkán nyelvtudományi érveket is bevetettek. Ernest Renan, Georges Dumézil és Mircea Eliade azt képviselték, hogy a sémita és az indoeurópai népek között alapvető kulturális, mentalitásbeli különbségek vannak, s ezt a feltételezést nyelvészeti és kulturális antropológiai érvekkel próbálták alátámasztani. Az indoeurópai nyelvek, állították, a nagy árja rassz homogén csoportjához tartoznak, a sémita nyelvek viszont heterogén népcsoportokat foglalnak magukban, úgymint a babiloni népeket, az arameusokat, a zsidókat, a szíreket, az arabokat stb. Renan szerint a nyelvek, a mentális struktúrák és a rasszok egymással megfeleltethetők. A francia történészt és orientalistát ugyan nem lehet a náci fajelmélet értelmében vett rasszistának tekinteni, de meggyőződése volt, hogy a nyelvi rassz olyan adottság, „amibe nem lehet belépni, sem kilépni belőle.”[29] A huszadik század közepéig a sémita népek közül elsősorban a zsidókat állították szembe az indoeurópai árjákkal, napjainkban inkább a muzulmán arabok kerültek a „rossz oldalra.” Ez is csak azt bizonyítja, hogy az oppozíciós párokat nagyon „rugalmasan lehet kezelni”, s az éppen adott politikai, gazdasági, demográfiai vagy éppen geopolitikai érdekek döntenek a dichotómiák aktuális formájáról.

konzervatív forradalmár

A Nyugat/Kelet törésvonalnak létezik speciális változata is, amely napjainkban éppen az európai szélsőjobb politikai identitás-konstrukciójában kel új életre. Az első világháborút követő évtizedekben a német konzervatív forradalmárok újabb ellentétpár mellett kötelezték el magukat: a Napnyugat/Napkelet antagonizmussal igyekeztek politikai identitásukat meghatározni. Napjaink Németországában a szélsőjobboldali pártok és mozgalmak (AfD, Pegida) a német konzervatív forradalmárokat követik, és kialakítják a maguk vízióit. Ezek fontos vonása az Európa-ellenesség. A német szélsőjobb egyik kézikönyvében olvasható: „Európa, ellentétben a Napnyugattal, nem tekinthető precíz politikai fogalomnak.”[30]  Csatlakozva Volker Weiß álláspontjához, hogy nehezen érthető, a Napnyugat fogalma miért jobban definiálható, mint Európa fogalma, magam is úgy gondolom, nem a „jobban definiálhatóság” miatt ragaszkodik az új jobboldal a Napnyugat/Napkelet oppozícióhoz. A Napnyugatot hagyományosan az ész, a racionalizmus és tudomány világaként határozzák meg, amelyet szabad, öntudatos individuumok alkotta közösségek tartottak életben. Ezzel ellentétben Napkeletet a túlfűtött érzelmek, a vallás és az amorf tömeg világával azonosították. „Itt a kultúra, ott a barbárság, itt a védelemre méltó, ott a fenyegetés. Olyan világlátás, amely a történelmet leegyszerűsített sémára redukálja. Ebben az értékítéletben az egyik pólus feltételezi a másikat. Az ideál-tipikus napnyugati embernek szüksége van az ellenoldalra, hogy bizonyos legyen önnön identitásában, miként a dzsihadista sem lenne meg ’cionista” és ’keresztes’ nélkül. A szcenárió megkönnyíti a politikai szenvedélyek mozgósítását és a ’saját oldal’ védelmét.”[31]

A Római Birodalom fejedelemségei

De a német szélsőjobb jelentősen átalakította a Napnyugat hagyományos értelmezését: a keresztény értékekre hivatkozást egyre inkább az antik pogány és germán népies szellem magasztalása váltotta fel. Alexander Gauland, az AfD egyik politikusa nyilatkozta 2016-ban: „Nem vagyunk keresztény párt. Mi német párt vagyunk, ami arra kötelez bennünket, hogy a német érdekeket oltalmazzuk.”[32] A német szélsőjobb szerint Európát túlzottan átitatta a keresztény szellem, s ez a szellemiség még szekularizált változatban is elfogadhatatlan. A „napnyugati tradícióba” jobban illeszthetőnek vélik azt az ősgermán pogányság, amelyet még nem rontott meg a kereszténység erőtlen, univerzális emberszeretete.

Az utolsó nagy törésvonal a szlávok, szűkebb értelemben az oroszok és Európa felettébb érzékeny, sokat vitatott kapcsolata. Hol kezdődik, és hol végződik Európa? Oroszországot még Európa részének lehet tekinteni? Ezeket a kérdéseket Georg Corm is megfogalmazza. Azt is megkérdezi, vajon azzal, hogy az oroszok az ortodox kereszténységet vették fel, a keleti barbárság karjába vetették magukat? Vagy hogyan értelmezhető a kommunista diktatúra ámokfutása, amelynek elméleti alapjait – mint egy sajátos szekularizált vallást – Nyugaton dolgozták ki, mégis Keleten igyekeztek kivitelezni? „Vajon tekinthető-e az orosz kommunizmus az abszolutista ortodox kereszténységre adott rossz válasznak?”[33] 

Nyugatról nézve Oroszország mindig különleges és nehezen érthető világnak tűnt. A nyugati országok követei, a kereskedők és a kalandvágyó utazók leginkább úgy mutatták be, hogy itt a cári zsarnokságot nem korlátozza semmi, az emberek nagyobb része tudatlanságban él, de egyfajta, a nyugati országok lakói számra szinte ismeretlen, gyermeki tisztaság és „szent együgyűség” is jelen van közöttük.

előítélet-katalógus

Csak egy hazai példát idézek: Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság című traktátusában található részletet, amelyben Zrínyi egyetlen mondatba sűríti az oroszsággal kapcsolatos és vélhetően „széles körben” elterjedt előítélet-katalógust. Zrínyi azt vizsgálja, hogy találhatunk-e olyan szövetségest az európai hatalmak között, amely érdemben támogatná az ottomán birodalom ellen folytatott felszabadító küzdelmünket. Miután sorra veszi a hatalmak bel- és külpolitikáját, illetve egymással is ütköző „geopolitikai” érdekeiket, megállapítja: nem reménykedhetünk egyik hatalom segítségében sem. S már majdnem befejezi a lajstromozást, amikor „szinte véletlenül” eszébe jut Oroszország, s azt mondja: „Muszkát nem számlálom, mert álomhoz hasonló discursus volna inkább, hogysem valósághoz; noha tudom, hogy némely nagy emberek, nem tudom micsoda reménységeket csináltak magoknak, de az mint fönn írám, sem remélhetjük, sem nem kívánhatjuk.”  De mi a baj az oroszokkal? A válaszban minden benne van: „Az ő országok messze, az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politicájok ostoba, birodalmok tyrannis, kiknek kelljen hát az ő segítségek!”[34]

Az oroszok sem maradnak adósai a Nyugatnak. A szlavofilektől az Eurázsia-eszme teoretikusain át, ők is kialakítják a maguk „ellendiskurzusát”, amelyben szinte minden a visszájára fordul.  

 

 Az eurázsiai reváns.  Európa és az emberiség – orosz szemszögből

Piri Reis ottomán tengernagy világtérképe 1513

A földrajztudós Pjotr Szavickij, akit a nyugati emigrációban megszülető Eurázsia-eszme jeles alakjának tekintenek, így kezdi egyik tanulmányát: „Oroszországot sokkal inkább lehetne ’középső birodalomnak’ nevezni, mint Kínát. S ha időben még tovább haladunk előre, még nyilvánvalóbbá válik az állítás igazsága: Európa Oroszország számára nem több, mint egy félsziget az Őskontinens peremén.”[35] Vagyis Európa orosz szemszögből szinte semmi, még geográfiai szubsztanciával sem rendelkezik; csak Ázsia egyik nyúlványa. 

kötelesek engedelmeskedni

Az Eurázsia-eszme kultúrfilozófiájának és államelméletének megteremtője, Nyikolaj Trubeckoj már részletesebben érvel az orosz álláspont mellett. Európa és az emberiség című programadó könyve eredetileg 1920-ban jelent meg egy szinte ismeretlen szófiai kiadónál. Írása bevezető részében – nyelvtudományi képzettségéhez hűen – fogalmakat értelmez. Abból indul ki, hogy Európában a nemzeti és civilizációs kérdésekhez kétfajta alapbeállítódás figyelhető meg. Az elsőt sovinizmusnak, a másikat kozmopolitizmusnak nevezhetjük. Látszólag egymást kizáró, úgynevezett kulturális/civilizációs/politikai ellenfogalmakról van szó, de a figyelmesebb elemzés végén teljesen eltérő eredményre jutunk: „A soviniszta abból indul ki, hogy igenis az ő népe a legjobb a világon, amelyikhez ő maga is tartozik. Az ő népének kultúrája a jobb, tökéletesebb minden más kultúránál. Egyedül az ő népének van joga élen járni és uralkodni más népek fölött, amelyek kötelesek engedelmeskedni, elfogadni hitét, nyelvét és kultúráját, valamint egybeolvadni vele. Mindazt, ami e nagy nép végső diadalának útjában áll, erővel el kell söpörni. Így gondolkodik, és ennek megfelelően cselekszik a soviniszta.” Ezzel „ellentétben”: „a kozmopolita tagadja a népek közötti különbségeket. Ha volnának is ilyen különbségek, azokat meg kell szüntetni. A civilizált emberiségnek egységesnek kell lennie, és egységes kultúrával kell rendelkeznie. A civilizálatlan népeknek azzal, hogy csatlakoznak a civilizált népek családjához és együtt haladnak velük a világfejlődés egyetlen útján, ezt a kultúrát kell elfogadniuk, ehhez a kultúrához kell idomulniuk. A civilizáció a legfőbb áldás, amelyért fel kell áldozni a nemzeti sajátosságokat.”[36]

A soviniszta és a kozmopolita érvelése, legalábbis az európai kozmopoliták esetében, nem különbözik. Az európai kozmopolitizmus nem semleges értékrendre épül, lényegében azonos a latin-germán civilizáció partikuláris értékrendjének egyetemessé stilizálásával. A kozmopolitizmus Trubeckoj szerint speciális kollektív egocentrizmus, amely a világtörténelemben latin-germán etnocentrizmusként formálódott ki. A sovinizmus és a kozmopolitizmus csak fokozataiban, de nem elvileg különbözik.[37]  A latin-germán civilizációs elmélet mögött olyan teleologikus történetfilozófiai felfogás húzódik meg, amely egyúttal terméke is ennek a civilizációs modellnek. Trubeckoj két alapfogalmat vezet be elméletébe: az „evolúciós létra” és a „fejlődésfokok” kifejezést. „’Az evolúciós létra’, ’a fejlődés lépcsőfokai’ – ezek mind mélyen egocentrikusak. Azt tükrözik, hogy az emberi faj fejlődése az úgynevezett ’általános haladás’ útját járta és járja. Egyenesként szokás elképzelni ezt az utat, amelyet mindenki jól ismer. Az emberiség az egyenes vonal mentén halad, de egyes népek különböző pontjain megrekedtek, és jelenleg is ott állnak, egy helyben toporogva, miközben más népek képesek voltak egy kicsit tovább menni, majd egy következő ponton álltak meg, és ott ’toporognak’ stb. Így, ha egy pillantást vetünk a jelenkori emberiség általános képére, az egész evolúciót látjuk, hiszen az emberiség által megtett út összes állomásán jelenleg is van valamilyen megrekedt nép, ott áll, és egy helyben ’toporog’. A jelenkori emberiség így a maga egészében az evolúció letekert és darabokra vágott filmje, a különféle népek kultúrái pedig úgy térnek el egymástól, mint az egységes evolúció különböző fázisai, vagy mint a világ általános haladásának különböző állomásai.”[38]    

Tabula Rogeriana, 1154 (fejjel lefelé, mert így van Észak fent)   

Ilyen keretben Oroszország és az orosz történelem csakis vesztes lehet. Trubeckoj – Danyilevszkij és Leontyev hűséges tanítványaként – másfajta történelemfilozófiai és kultúraelméleti modellt javasol: „Az evolúciós létra koncepciójával mi a horizontális felszín elvét állítjuk szembe. A népek és a kultúrák kulturális tökéletesedése fokozatos elvével mi a Földgolyón élő népek egyenrangúságának és minőségi összemérhetetlenségének új elvét állítjuk szembe. Az értékelés mozzanatát egyszer s mindenkorra száműzni kell az etnológiából és a kultúrafilozófiából, ahogyan minden más evolúciós tudományból is, mivel az értékelés mozzanata mindig valamilyen egocentrikus előfeltevésen nyugszik. Nincsenek magasabb vagy alacsonyabb kultúrák, csak egymáshoz hasonlóak vagy egymástól eltérőek. Magasabb rendűnek tartani a miénkhez hasonlókat, és alacsonyabb rendűnek tekinteni a miénktől eltérőket – ezek önkényes, tudománytalan, naiv és végső soron ostoba állítások.”[39] Másutt még keményebben fogalmaz: „hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a latin-germán világ és az általa képviselt kultúra a legrosszabb ellenségünk.[40]

Az Európa és az emberiség című tanulmányban az olvasó meglepődve tapasztalhatja, hogy Trubeckoj – Gabriel Tarde imitációs elméletére utalva – mintha enyhítené a kultúrák összemérhetetlenségére vonatkozó szigorú téziseit. Nem minden esetben elítélendő az a gyakorlat, fejtegeti, hogy egyes kultúrák átvesznek bizonyos elemeket a tőlük eltérő kultúrák köréből. Az átvétel vagy az utánzás (imitáció) csak akkor hasznos, ha a kolportálást nem a külső erőszak provokálja, illetve hogy az átvett kulturális elemek harmonikusan beépíthetők a befogadó kultúra miliőjébe.[41]

programadó mű

Tehát Trubeckoj a maga „proto-etno-pluralista” álláspontjával sok szempontból jó fél évszázaddal megelőzte korát. A tanulmány néhány mondata szinte szó szerint megtalálható Charles Taylor Az elismerés politikája című írásában, amelyet a modern multikulturalizmus programadó művének szokás tekinteni. A múlt század második felében fokról fokra a „normáltudomány” részévé váló posztmodern irányzatokban (subaltern studies, cultural studies, gender studies stb.) közös előfeltevés, hogy el kell szakadni az Európa-centrikus dogmától vagy doxától, és a különböző regionális kultúrákat a saját „belső” mércéjük szerint kell mérni. A posztkolonialista szerzők közé tartozó Edward W. Said vagy Georges Corm lényegében hasonló érvekkel utasítják el az Európa-központúságot, mint egykor Nyikolaj Trubeckoj.[42] Az is igaz, hogy Trubeckoj nem elégszik meg az „eurocentrizmus” szimpla kritikájával; bírálatát teljes Nyugat-Európa ellenes teóriává stilizálja, így maga is a belső ellentmondás csapdájába kerül. (Saját – szükségszerűen partikuláris – „eurázsiai” ihletésű kulturális nézőpontja válik minden más kultúra megítélésének mércéjévé.)

Pietro Vesconte világtérképe, 1321

Az 1925-ben Mi és ők címmel publikált tanulmányában Trubeckoj az Eurázsia-eszme specifikumait elemezve összeveti a bolsevizmust és az eurázsiaizmust: vannak, akik felületes analógiákkal operálva az Eurázsia-eszmét ’pravoszláv bolsevizmusnak’ vagy a ’szlavofil-eszme és bolsevizmus törvénytelen gyermekének’ nevezik.”[43] Látszólag valóban találhatunk analógiákat, de e két szellemi/politikai irányzat közé egyenlőségjelet tenni, voltaképpen contradictio in adjecto, olyan, mintha valaki „pravoszláv bolsevizmusról”, vagy „fehér feketeségről” beszélne. E két irányzat közös jellemzőjének lehet tekinteni, hogy mindkettő pária-létre kényszerített volt a forradalom előtti Oroszországban, s mindkét irányzat igazában a nyugat-európai emigrációban fogalmazta meg legfontosabb téziseit.[44] Az „eurázsiaizmus annyiban közös a bolsevizmussal, hogy egyként küzdenek Ázsia és Afrika népeinek felszabadításáért, hogy megszabadulhassanak a rabságban tartó kolonialista hatalmak elnyomásától.”[45] De ezek a hasonlóságok csak külsődlegesek és formálisak, nem érintik a lényeget. A két mozgalom motívumai diametrálisan állnak szemben egymással. Az a kultúra, amelyet a bolsevikok a „burzsoá” jelzővel illetnek, az eurázsiaiak számára a „latin-germán” kultúrával azonos, s amíg a bolsevikok az ún. „proletár” kultúrát szeretnék a burzsoá kultúra helyére ültetni, az eurázsiaiak a „nemzeti” (Oroszország esetében az „eurázsiai”) kultúrát tennék a latin-germán kozmopolita kultúra helyére. A marxisták bizonyos társadalmi osztályokat tekintenek kultúrahordozóknak, az eurázsiai elmélet meghatározott etnikai egységek, nemzetek vagy nemzetcsoportok termékének tartja a kultúrát. Az eurázsiaizmus számára a burzsoá és proletár kultúra marxista megkülönböztetése semmitmondó, hiszen ez a megkülönböztetés belül marad a latin-germán kultúra értékrendszerén és fogalomhasználatán. Szerintük minden kultúra egyfajta vertikális tengely mentén rendeződik el, azaz létezik „fenti” és „lenti”, noha egy egészséges kulturális közösség esetében (pl. egy nemzet) nem választja el szakadék az alsó és felső régiót. A bolsevikok abszolút ellenfogalmakként használják a burzsoá és a proletár kultúra megjelölést, s az a megoldás, hogy a valamikori felső (azaz burzsoá kultúra) helyébe az egykori alsót (azaz a proletár kultúrát) helyezik, inkább csak az általános kultúra degradációjához és vulgarizálódásához vezet. E mögött még az is ott van, hogy noha a nyugat-európai (latin-germán) kultúra általában beteg, de talán az elitkultúra mégsem veszítette el minden kapcsolatát a nemzeti/népi kultúra mélyrétegeivel. Azoknál a népeknél, ahol az elitkultúra mesterséges konstrukció eredménye (pl. az orosz), azaz más és idegen minták utánzásával jött létre, nemcsak mennyiségi (fokozati) különbség van a lent és a fent között, hanem minőségi is, azaz valóságos szakadék tátong a felső és az alsó rétegek között.

Pietro Coppo világtérképe, 1520

Ráadásul Oroszország esetében a kulturális helycsere azért sem változtatna a dolgok állapotán, mert annyi történne, hogy a latin-germán kultúra egyik változatát (a Nagy Péter után létrejött idegen modernizációt) ugyanennek a latin-germán kultúrának másik változata, a marxi szocializmus váltaná fel. Az Eurázsia-eszme szerint, ha a kultúraváltást olyan népekre alkalmazzuk, mint a Péter utáni és a forradalom előtti Oroszország, legfeljebb metaforikus értelemben beszélhetünk kultúraváltásról. Valójában nem a magas kultúra mély kultúrába fordulására kell gondolni, hanem a felsőbb rétegek által létrehozott kultúrára, noha az új kultúra és a lenti között nem minőségi, csak fokozati különbség van. „Csak ilyen feltételek mellett lehet a középrétegek kulturálatlanságát megszüntetni, és a nemzeti organizmus csak így válhat egészséges és teljes kultúrává, csak így lesz képes a felső és az alsó rétegek számára is a hosszú távú fejlődést biztosítani. Éppen emellett érvel az eurázsiazmus.”[46] Ebből persze az is következik, hogy itt nem az osztályviszonyokat érintő változásról, hanem etno-kulturális fordulatról van szó. A „proletárkultúra”, írja Trubeckoj, alkalmatlan, hogy valami újat hozzon a régi kultúra helyébe. A proletárkultúra fogalma azért is tartalmatlan, mert a proletariátus fogalmi definíciója tisztán gazdasági természetű, s megfosztott minden magasabb rendű kulturális ’konnotációtól’.”[47]

a nemzeti kultúra alapjai

Trubeckoj szilárd meggyőződése, hogy – az „osztálykultúrákkal” ellentétben – a nemzeti kultúrák organikusak, ezért a bolsevizmus csak a tagadásig jut el, az eurázsiaizmus azonban építeni is tud. Ami a bolsevizmusban látszólag pozitív hozadék (egyfajta utópikus vízió), az Eurázsia-mozgalom képviselői számára a legjobb esetben is a latin-germán civilizáció újabb válságtünetének orosz talajra ültetése. A marxizmus (Oroszországban: bolsevizmus) törekvése, hogy megszabadítsa az alávetett osztályokat a gazdasági kizsákmányolástól, illetve hogy felszabadítsa a „harmadik világ” népeit a gyarmati uralom alól, tartalmaz ugyan pozitív törekvést, de „ez a gazdasági emancipáció az eurázsiaizmus számára nem öncél; ez csak egyike a szükséges feltételeknek, hogy meg lehessen szabadulni a latin-germán kultúrától. Vagyis a felszabadulás elképzelhetetlen anélkül, hogy megerősödnek a nemzeti kultúra alapjai, mert csak ennek eredményképpen adottak a távlatos fejlődés lehetőségei.”[48] Összefoglalásként: a bolsevizmus kizárólag romboló, az eurázsiaizmus építő mozgalom. 

A Szovjetunió bukása után újjászülető Új Eurázsia-eszme olyan ismert képviselői, mint Alekszandr Panarin és Alekszandr Dugin, már nem a szláv és a latin-germán kultúra szembenállása mentén határozzák meg az új törésvonalat, hanem az angol-amerikai thalasszokratikus (azaz tengeri) és az eurázsiai tellurokratikus (szárazföldi) hatalmak mentén. Alekszandr Dugin manicheus jellegű bipoláris világképében például Németország a „jó oldalra” kerül, mert részét képezheti a Vlagyivosztoktól Dublinig húzódó eurázsiai birodalomnak. A Dugin-féle historizálás célja világos: az Egyesült Államok és Anglia lett az új Karthágó, Oroszország pedig az új Róma. Hogy mit szólnak ehhez a bizarr eszmefuttatáshoz Nyugat és Közép-Európa népei? Ez a kérdés valószínűleg csekély mértékben foglalkoztatja az orosz gondolkodót. Ellentétben az európai népek józanabb polgáraival, akik továbbra is abban reménykednek, hogy létezhet élhetőbb élet a törésvonalakon túl is.

Samuel Dunn világtérképe, 1794

[1] Zweig, Stefan: A tegnap világa – Egy európai emlékezései. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008. 15. Ford.: Tandori Dezső
[2] I. m. 15.
[3] Ezt természetesen annak fényében kell értékelni, hogy az utóbbi hatvan év során a világ többi részén 286 háborút és egyéb véres konfliktust számoltak össze. Lásd Guérot, Ulrike: Der neue Bürgerkrieg. Das offene Europa und seine Feinde. Ullstein Verlag, Berlin, 2017. 16. Azt a sokat vitatott kérdést, hogy a kollektív erőszak hajlamát általában az emberi természet, illetve minden szervezett emberi közösség integráns részének kell-e tekintenünk, vagy talán mégsem tűnik lehetetlennek a destruktív és agresszív „energiák“ kordában tartása, a René Girard-ról szóló fejezetben vizsgálom.  
[4] Krastev, Ivan: Europadämmerung. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2016. 8. 
[5] Leggewie, Claus: Europa zuerst! Eine Unabhängigkeitserklärung. Ullstein Verlag, Berlin, 2017. 10.
[6] Boia, Lucian: A Nyugat hanyatlása. Koinónia, Kolozsvár, 2015. 30. Ford.: Rostás-Péter István
[7] Az írás a hamarosan megjelenő „Nagy tér” vagy „nagy gondolat” című könyv bevezető fejezete.
[8] A migrációs kérdéseket elemző fejezetek kiegészítései és továbbgondolásai a Századvég folyóiratban megjelent tanulmányomnak. Kiss Lajos András: A „nagy népességcsere” és az európai értelmiség. A migráció és a menekültválság nyugat-európai recepciója – a szélsőjobbtól a szélsőbalig. Századvég, 2017/3. 93–129.  
[9] A francia baloldal hanyatlásáról kiváló összefoglalással szolgálnak Jean-Pierre Le Goff utóbbi években megjelent munkái. Lásd például Le Goff, Jean-Pierre: La gauche à l’agonie? Perrin, Paris, 2017.
[10] Balogh László Levente: Posztdemokrácia?  Metszetek, 2017/2. 2.
[11] Crouch, Colin: Postdemokratie. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2008. 8. Ford.: Nikolaus Gramm.
[12] Lucian Boia is hasonlóan fogalmaz: „Az összképhez tartozik, hogy a jelenlegi domináns gazdasági imperatívuszok érzéketlenek a demokrácia szabályai és elvei iránt. Lényegéből adódóan a globalizáció még ’antidemokratikusabb’, mert tendenciákat és megszorításokat diktál, nyilván a nép szavazatát kikerülve. A politikát, vagy legalábbis a gazdaságpolitikát egyre inkább bolygószinten koordinálják, más szóval mindennemű demokratikus ellenőrzés nélkül.” Boia, i. m. 60.  
[13] Stepun, Fedor: Der Bolschewismus und die christliche Existenz. Kösel-Verlag, München, 1959. 31.
[14] I. m. 32.
[15] Idézi Michael Wildt. Lásd Wildt, Michael: Volk, Volksgemeinschaft, AfD. Hamburger Edition, Hamburg, 104.
[16] Többek között ennek a tézisnek a bizonyítására épül a luhmanniánus szociológus, Armin Nassehi nemrégiben megjelent munkája is. Lásd Nassehi, Armin: Die letzte Stunde der Wahrheit. Warum rechts und links keine Alternativen mehr sind und Gesellschaft ganz anders beschrieben werden muss. Murmann Publishers, Hamburg, 2015.
[17] Benoist, Alain de: Le moment populiste. Droite-gauche c’est fini! Pierre-Guillaume de Roux, Paris, 2017. 132.  Továbbá Michéa, Jean-Claude: Le Complexe d’Orphée. La gauche, les gens ordinaires et la religion du progrès. Éditions Flammarion, Paris, 2014.
[18] Idézi Krastev: i. m. 42.
[19] Le Goff, Jean-Pierre: La démocratie post-totalitaire. Éditions la Découverte. Paris, 2003. 21.
[20] A modern geopolitika szótárát – a lipcsei földrajztudós, Friedrich Ratzel, antropo-geográfiai munkáit felhasználva – Carl Schmitt, Karl Haushofer és az orosz Eurázsia-eszme teoretikusai alkották meg az első világháborút követő két évtized során. A kérdés megértéséhez elegendő a legfontosabb geopolitikai fogalmak ismerete. A huszadik század geopolitikai elméletei iránt érdeklődőknek ma is a Josef Matznetter által negyven éve kiadott szöveggyűjteményt tudnám ajánlani. Matznetter, Josef (Hg.): Politische Geographie. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt. 1977.       
[21] Schmitt, Carl: Nomos der Erde. Duncker & Humblot, Berlin, 1997. 13–14.
[22] Krastev, i. m. 43.
[23] Krastev, i. m. 44.
[24] Leggewie, i m. 21.
[25] Krastev, i. m. 34–35. Feketelábúaknak nevezték az Észak-Afrikában, kivált Algériában élő, francia eredetű telepeseket. Jó részük farmer volt, illetve a gyarmati közigazgatásban viselt hivatali funkciót. Az algériai függetlenségi mozgalom alatt, illetve Algéria függetlenné válását követően nagy hányaduk Franciaországba repatriált. Számukat másfél millióra becsülik a történészek. Legtöbbjük évekig nagyon súlyos szociális körülmények között élt, francia honfitársaik sem fogadták őket kitörő örömmel. Pedig a feketelábúak sok hírességet is adtak a francia és a világkultúrának. Többek között „feketelábú” volt Albert Camus és Jacques Derrida is.
[26] Corm, Georges, Orient-Occident, La fracture imaginaire. Éditions La Découverte, Paris, 2005. 28.
[27] I. m. 31.
[28] I. m. 32.
[29] I. m. 33. Corm ezt a megállapítást Maurice Olender egyik tanulmányából idézi. Nem ismerem az írást, viszont olvastam a szerző másik könyvét, amelyben döbbenetes információkra bukkantam. Olender hatalmas ismeretanyagot mozgósítva, meggyőzően bizonyítja, hogy még az olyan minden gyanú fölött álló tudósok, mint Marcel Mauss vagy Georges Dumézil sem voltak mentesek a „kulturális rasszizmustól”. Az indoeurópai népek kulturális felsőbbrendűsége moderált változatának napjainkban is vannak hívei, mint például Jean Haudry, a lyoni egyetem nyelvészprofesszora. Egyébként Haudry munkái a legismertebb francia kiadóknál is megjelennek. Lásd Olender, Maurice: Race sans histoire. Galaade Éditions, Paris, 2009.  
[30] Idézi Volker Weiß. In: Weiß, Volker: Die Autoritäre Revolte. Die Neue Rechte und der Untergang des Abendlandes. Klett-Cotta, Stuttgart, 2017. 156.
[31] I. m. 156–157.
[32] I. m. 157.
[33] Corm, i. m. 38.
[34] Zrínyi Miklós: ’Az török áfium…’ In: Magyar gondolkodók 17. század. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979. 246.
[35] Szavickij, Pjotr Nyikolajevics: Geograficseszkije i geopoltyicseszkije osznovi evrazijsztva. (elektronikus kiadás)  
[36] Trubeckoj, Nyikolaj Szergejevics: ’Európa és az emberiség’. In: Trubeckoj, Nyikolaj Szergejevics: Dzsingisz kán hagyatéka. Attraktor, Máriabesnyő, 2011. 7. Ford.: Tempfli Péter és Bazsó Márton
[37] I. m. 9.
[38] I. m. 15.
[39] Trubeckoj, i. m. 18. 
[40] Idézi Laruelle, Marlène: L’idéologie eurasiste russe ou comment penser l’empire. L’Harmattan, Paris, 1999. 94.
[41] „De önmagában nem elegendő a kulturális értékek közös készlete. Fontos, hogy mindezek az értékek és elemek a társadalom és az újító tudatában nagyjából hasonlóan helyezkedjenek el, a kölcsönhatásaik mindkét tudatban ugyanolyanok legyenek. Ez pedig csak a közös hagyomány elsajátítása révén érhető el. Van még egy elengedhetetlen feltétele annak, hogy az adott invenciót mindenki, vagy a többség elfogadja: a felfedező ízlése, vonzalmai és vérmérséklete nem állhatnak ellentétben az adott társadalom lelkialkatával – ehhez pedig közös örökségre van szükség.” Trubeckoj, Európa és az emberiség, i. m. 32.
[42] Corm másik munkájában így jellemzi Európa „mega-identitását”: „Hogyan lehetséges, hogy ez a sokféleség olyan mega-identitásban való összetartozás érzésének látszatát produkálja, amit Nyugatnak szokás nevezni, s ami képes a tereket, a sokféleséget és a múlt gigantikus konfliktusait transzcendentálni? Igaz-e, hogy a Nyugat történelmi realitás, az értékek és a viselkedésmódok kontinuuma, egészen a legtávolabbi korokig visszamenve? Vagy inkább mitologikus konstrukcióról van szó, s nem a valóságról, de mint minden mítosz elengedhetetlen tartozéka a mindennapi életnek?” Corm, Georges: Pour une lecture profane des conflits. Sur le „retour du religieux” dans les conflits contemporains du Moyen-Orient. La Découverte, Paris, 2015. 115.
[43] Trubeckoj, Nyikolaj Szergejevics: Jevropa i Jevrazija. Algoritm, Moszkva, 2015. 68. (Pdf4 e-kiadás).
[44] Érdekes, hogy a bolsevizmusnak ez a különös értékelése, benne a „visszatalálás” az eredeti orosz lélekhez, nem volt idegen Oswald Spenglertől sem. A Spengler-féle pszeudomorfózis fogalmának értelmezése kapcsán Kovács Gábor írja: „a kultúrák persze szükségképpen kapcsolatba kerülnek egymással (…) Ez azt jelenti, hogy egy fiatal önállótlan kultúrára ráerőlteti magát egy elaggott civilizáció formavilága, és megakadályozza azt, hogy az illető kultúra a saját lelkületének megfelelő formavilágot építsen föl, vagyis a saját történelmi útját járja. Ennek két példáját tárgyalja részletesen: az első az, amikor az antik civilizáció formái rátelepszenek a fiatal arab vagy mágikus kultúrára, eltorzítva annak kifejlődését, míg a másik az orosz eset, amikor Nagy Péter attól idegen formákat erőltet rá az orosz lélekre. Spengler szerint a bolsevik forradalom ezeknek az idegen formáknak az eltávolítása, és visszatérés a saját kultúrlélek által determinált útra.” Kovács Gábor: A Nyugat alkonya – újratöltve. In: Bakó Rozália Klára/Horváth Gizella (szerk.): Diskurzusok az alkonyról. Partium Kiadó, Nagyvárad/Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2017. 18–19.
[45] Trubeckoj, i. m. 68.
[46] I. m. 68.
[47] Könnyen belátható, hogy Trubeckoj szigorú ítélete lényegét tekintve igazságtalan, ami vagy információhiányból, vagy a bolsevizmus/marxizmus iránt érzett erős ellenszenvéből fakad. Már Marx „kultúraelmélete” is meghaladta ezt a szimplifikáló ökonómiai determinizmust, hiszen Marx a proletariátust az „egyetemes emberi kultúra örökösének” tekintette. Ugyanakkor az ezerkilencszázhúszas évek végéig, a harmincas évek elejéig – azaz a sztálini rendszer stabilizálódásáig – Szovjet-Oroszország a művészi innováció eminens országának számított. Elegendő, ha most csak Tatlin, Malevics, Ejzenstejn stb. nevére, illetve a húszas évek Új Építészetére utalok, s rögtön látható, mennyire egyoldalú ez az ítélet.
[48] I. m. 69.
felső kép | Királynőt formázó Európa-térkép
kép | wikimedia.com