Hahn István

ETNIKAI IDENTITÁS A BIRODALOMBAN

1993 tél

ETNIKAI IDENTITÁS A BIRODALOMBAN

Etnikai identitás, integráció és disszimiláció a névadás tükrében

Artemidorus Daldianus, a római principátus korának elismert álomfejtője Oneirokritikon című könyvében leír egy sajátos álmot, amelynek megfejtése is feltűnő. „Ismertem valakit, aki azt álmodta, hogy lefejezték. Az történt, hogy ő, egy hellén, elnyerte a római polgárjogot, s ezzel elveszítette korábbi nevét és addigi méltóságát” (1,35).

kajánul Róma-ellenes

Nem szükséges, hogy hangsúlyozzam az álom ilyesfajta értelmezésének meglehetősen sajátos jelentését. Az egésznek jellegzetes humora van: a rómait polgárjogának elvesztésekor jogilag „lefejezik” (capitis deminutio), a görögtől pedig, éppen ellenkezőleg, e polgárjog megkapása rabolja el caputját, vagyis hellén méltóságát. Számára tehát – az álomfejtés értelmében – a római polgárjog lesüllyedést jelent, amennyiben hagyományos görög nevét – amely jól hangzó, többnyire beszélő név a genitivusban álló patronümikonnal, vagyis atyai névvel kiegészítve – római, vagyis görög szempontból barbár, praenomenből, római gentiliciumból, cognomenből, sőt néha még tribusnévből is álló névre cseréli föl. E felfogás értelmében egy görögnek rómaivá válni degradáció, amelyet a név megváltoztatása szimbolizál. Szerzőnknek ez a nézete nem lehetett teljesen elszigetelt, különben nem vette volna föl álmoskönyvébe, amelynek általánosan elfogadható értelmezéseket kellett sugalmaznia. Abban az értelemben sem elszigetelt, hogy az Epheszoszban élő, kisázsiai görög egyéb kijelentéseinek határozottan ellentmondana – éppen ellenkezőleg, az idézett megfejtés beleilleszkedik többé-kevésbé leplezett, kajánul Róma-ellenes megnyilvánulásainak hosszú sorába. Vegyünk csak néhány példát. Egy görög számára nem kívánatos a latin betűket, rhómaika grammata megtanulni. Egy görögöt, aki álmában latin szöveget olvasott, eladtak rabszolgának (1,53.). Álomban fecskét látni nagyszerű előjel egy házasságra nézve: a férj tökéletes feleséget fog találni, aki jó szándékú, dolgos, házias, férjéhez hűséges, és minden valószínűség szerint görög, sőt, zeneileg képzett (2,66). Egy vegyesházasság egy görög és egy római között ezzel szemben katasztrofális következményekkel jár mindkét partner számára. Egy orvos azt álmodta, hogy figyelmeztet valakit: római létére ne vegyen el görög nőt feleségül. Ő maga azonban megtette ezt, és felesége tökéletesen tönkretette (4,33). Római ruhát hordani mindig baljóslatú, vagy munkanélküliséget (2,3), vagy rossz házasságot jelent (5,29). Ha egy görög atléta álmában olyan versenyen vesz részt, amelyet Rómában rendeznek, az többnyire egy küszöbön álló vereség előjele (4,42; 82). Valakinek, aki egy per előtt állt, megjelent álmában Pan isten római viseletben és szandálban, és megnyugtatta őt: meg fogja nyerni perét. A valóságban azonban elveszítette azt, mivel egy római módra öltözött görög isten kijelentése érvénytelen (4,72). Fölösleges további példákat fölsorolnunk, az eddigiek alapján is beláthatjuk, milyen Róma-ellenes élű görög öntudattal rendelkezett álomfejtőnk, aki mellesleg büszke volt rá, hogy Itáliában is eredményesen működött. Mindezekből három előzetes következtetést is levonhatunk. Az első, hogy ellentétben a manapság általános felfogással, amelyet pl. legutóbb B. Forte foglalt össze terjedelmes monográfiájában, a principátus korának görög etnikai csoportjai, nevezetesen a görögül beszélő hellén poliszok plebeius társadalmi rétegei körében jól megfigyelhető Róma-ellenes hangulat alakult ki. A második, hogy mindez a görög városi polgár hagyományos életmódja és kultúrája iránti büszkeséggel együtt fejlődött ki. A harmadik pedig, ezzel összefüggésben, hogy megfigyelhető: elutasítják a római polgárjog felvételét és hogy lemondjanak a görög névhasználatról.

hahn01022

Ez az információ, vagyis a római polgárjog elutasításának tendenciája, újszerű: nemcsak a manapság általánosan elfogadott tudományos felfogásnak mond ellent, amely a római polgárjog adományozását a nem római etnikumnak nyújtott kegyként fogja föl, hanem a korszak legtöbb irodalmi forrásának, méghozzá nemcsak a római, hanem a görög szerzők műveinek is. Sztrabón (V. C 210) megtiszteltetésnek tekinti a különböző kelta törzsek számára, ha valamennyien elnyerik a jogot, hogy itáliainak, vagyis rómainak számítsanak; Josephus pedig a római nagylelkűség, megalopszükhia nagyszerű jeleként értékeli, hogy egykor a szabinokat és az etruszkokat, saját korában pedig a keltákat és germánokat is fölvették a római nép soraiba (Contra Apionem 2, 4, 39): ezáltal ugyanis ezek a személyek már nem számítottak keltának vagy germánnak, hanem valamennyien magasabb rangra emelkedtek, vagyis a római nép részévé váltak. A görögök, ahogy más etnikumok tagjai is, általában hálásak voltak a római polgárjogért, és szívesen vették föl jótevőjüknek, illetve a polgárjog adományozójának, a császárnak vagy egyéb előkelő úrnak a gentiliciumát. A cognomen általában a korábbi görög személynév maradt (éppen ezért érthetetlen Artemidorus kifogása, aki szerint a római polgárjogot kapottak elveszíthették görög nevüket), bár az is előfordult, hogy a görög cognoment latinosították. Martialis egyik epigrammájában egy bizonyos Kinnamoszon (Cinnamus) gúnyolódik (6, 17), aki cognomenjét a rómaias hangzású Cinnára változtatta. Még szerencse, írja a költő, hogy nem Furiusnak hívták, mert akkor jur-ra kellett volna a nevét változtatni, ami azt jelenti, hogy tolvaj. Találhatunk azonban további példákat is. Eróphilosz, a szökött rabszolga és szélhámos, aki a Caesar meggyilkolása utáni időkben egy darabig a legfelsőbb körökben is zavart keltett, fölvette a római Amatius nevet, amely szójáték a görög Eróphilosz, vagyis Erósz barátja névvel. Gyakoriak voltak a hasonló névváltoztatások, különösen akkor, ha egy felszabadított rabszolga görög hangzású neve cognomenné vált, s az illető fia latinosította azt, hogy szabaduljon a kényelmetlen emléktől, így lett pl. Moszkhosz Vituluá, Lükosz Lupus, Eutükhész Felix, sőt Phoibosz (Apollón mellékneve) Mercurius (Baldson 154)! A név ilyen mértékű megváltoztatása azonban kivétel, és leginkább a libertinusok köreire korlátozódott. A tipikus az idézett esetekben a kettős irányú lojalitás volt: római praenomen és gentilicium + az eredeti név mint cognomen. Gentiliciumként leggyakrabban a császár, olykor azonban a polgárjog adományozója (aki majdnem mindig előkelő személyiség volt) nevét vették át. De azért ez nem volt teljesen általános, és álomfejtőnk idegenkedésének figyelemre méltó párhuzamaira bukkanhatunk a római nevektől, és a tágabb értelemben vett római életformától. Nézzük elsőként Philosztratosz beszámolóját tüanai Apollónioszról (4, 5). A filozófus egy ízben Szmürnába ment, s a helyi városi tanács, a bulé a lehető legudvariasabban meghívta. Apollóniosz azonban felháborodottan tapasztalta, hogy a megtisztelő néphatározatban, vagyis pszéphiszmában olyan „legkevésbé sem ión nevek” fordulnak elő, mint pl. Lucullus vagy Fabricius. E barbariszmosz miatt megbotránkozva neheztelő levélben utasította vissza a meghívást. Az időpont (2. század közepe) és a helyszín (Kis-Ázsia) ugyanaz, mint Artemidórosz esetében, és Philosztratosz ábrázolása alapján tüanai Apollónioszt is a szélesebb városi rétegek képviselőjének tekinthetjük, vagyis a római hangzású nevek elutasításának tendenciája ebben az időszakban más szerzőnél is jelentkezik, méghozzá szintén a római szokásoktól való távolságtartás tágabb keretei között. Pruszai Diónnak néhány évtizeddel korábban hasonló élményben volt része Olbiában. Az ottani városi tanácsban komoly és konzervatív, s görög szokás szerint szakállas urak ültek, csak egyetlen egynek volt közülük római módra simára borotválva a képe (exürémenosz), de őt a többiek emiatt a rómaiak majmolójának és talpnyalójának tartották, és visszataszító eltévelyedése miatt szigorúan megrótták (Dión 36, Borüszthenikosz 17).

Appianosznak, a Róma-ellenes alexandriai mártír halálraítélése után egyetlen kívánsága volt, hogy rangjához illő görög viseletben végezzék ki (Acta Alex. mart. 13). Ezek a jelenségek – a római névformák, divat és ruházat elutasítása – nem annyira valamiféle rómaiak iránti ellenséges érzületet vagy ,,szellemi ellenállást” fejeztek ki, inkább azt a törekvést, hogy a görögök a római uralom alatt is megtartsák a hagyományos életmódot és a hellén identitást, és külsőségekben is kifejezésre juttassák, hogy életformájukat sértetlenül szeretnék megőrizni.

büszke hellénként

Néhány további megállapítást is tehetünk a nevek formájára vonatkozóan. Ebből a szempontból tanulságos lehet, ha római polgárjoggal rendelkező kiemelkedő személyiségek névalakjait vesszük vizsgálat alá. Közülük néhányat római gentiliciumuk és görög vagy keleti apanevük (patronümikon) alapján ismerünk – feltehetőleg azért, mert ők maguk ezt a névalakot választották. Közéjük tartozik L. Livius Andronicus, P. Terentius Afer, P. Aelius Aristides, Claudius Ptolemaeus, Herennius Philo, Flavius Arrianus, T. Flavius Josephus, P. Cassius Dio stb. Velük ellentétben egész sor olyan személyt találunk, aki szemmel láthatólag következetesen csak görög nevét, vagyis római szempontból cognomenjét használta, gentiliciumának említése nélkül. Ha nem ismernénk egy nevezetes feliratról, nem tudnánk, hogy Plutarkhoszt (aki mindig így nevezte magát, és az utókor emlékezetében is kizárólag így maradt meg) római polgárként T. Mestrius Plutarchusnak hívták. Ugyanez elmondható az olyan római polgárokról is, mint pl. Appianosz, aki rövid életrajzi megjegyzésében büszkén hangsúlyozza előkelő alexandriai eredetét, nem kevesebb öntudattal közli római méltóságát, hogy procurator fisci volt, de egy szóval sem említi római polgárjogát, s teljes római nevét sem örökíti meg az utókor számára. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy közismert cognomenje nem római eredetű (eszerint Appianus a római Appiusból lenne származtatható), hanem az elgörögösödött egyiptomi Apianosra vezethető vissza, amely Apión mellékalakja, s ez utóbbi a szent Apisz-bika emlékét őrzi. Hasonlóképpen nem ismerjük pruszai Dión, Epiktétosz, Lukianosz és mások gentiliciumát, noha valamennyien római polgárok voltak. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy ezek a római polgárok, akiknek többsége, mint például különösen hangsúlyosan pruszai Dión, Epiktétosz, Plutarkhosz és Appianosz, öntudatos és származásukra büszke hellénként voltak közismertek, görög öntudatuk miatt elhallgatták teljes nevük római elemeit, és csak a görögöt használták. Tudvalevő, hogy névhasználatuk sajátosságáról soha nyíltan nem beszéltek, de gyakran kritizálták a római szokások utánzását és egyes emberek megalázkodását Róma előtt. Dión konkrét esetek kapcsán, Plutarkhosz azonban elméletileg is megalapozva, rendszeresen fejti ki tanácsait, hogyan kell a fennálló körülmények között megőrizni a görög gondolkodásmódot és méltóságot, s mindez összhangban állt a névalakok használatáról tett megjegyzéseivel.

hahn01023

Sokkal bonyolultabb a helyzet, ha eddigi tapasztalataink alapján a feliratokon fennmaradt görög névanyagot akarjuk megvizsgálni. A római időszak görög feliratain tekintélyes mennyiségben találunk olyan neveket, amelyek egyértelműen a római polgárjog hiányára utalnak (görög név + patronümikon), de olyanokat is, amelyek nyilvánvalóan az illető római polgárjogára (gentilicium + görög hangzású cognomen; a praenomen irreleváns). Vannak azonban olyan nevek is, amelyeket mindkét módon értelmezni lehet, és az egyértelműen római nevek sorában is olyanok, amelyek a polgárjogot bizonyos diszkrécióval kezelik. A görög származású római polgárok feliratokról ismert névanyagában tehát bizonyos diszkrepancia figyelhető meg a polgárjogot erőteljesebben vagy diszkrétebben hangsúlyozók között. A kérdés bonyolultabb, mint ahogy a múlt században kezelték. W. Dittenberger így írt erről: „Vagyis ezekben az esetekben a legkisebb alapunk sincs rá, hogy a latin nevekből a római polgárjog birtoklására következtessünk” (Olympia 658), tehát ő csak a teljes római névalakot fogadta el a római polgárjog kritériumának. H. Box valamivel liberálisabban fogalmaz: ,,Egy nomen (=gentilicium) elhagyása nem jelenti, hogy hiányzott a római polgárjog, minthogy a római nevek használatának, legalábbis a 2. századi Spártában, semmiféle stilisztikai rendszere nem létezett” (Box 207). Újabban M. Woloch értékes összeállításában ,,a katalógusba való felvétel kritériumait” olyan személyekre korlátozta, akiknek nomen gentiléjükön (=gentiliciumukon) kívül vagy praenomenjük, vagy görög nevük van” (Woloch 743–750). Én magam a római kori görög feliratok egy részének futólagos áttekintése nyomán előzetesen az alábbi véleményre jutottam:

1. A római polgárjog birtoklását abban az esetben tekinthetjük bizonyosnak, ha a római gentilicium + görög név kombinációjával állunk szemben;

2. Bizonyos finom árnyalatok még ebben az esetben is jelezhetik a görög vagy római jelleg erősebb vagy visszafogottabb hangsúlyozását.

3. Ezen túl is helyénvalónak tűnik néhány feliratokról ismert személy esetében feltételezni, még a jogilag korrekt római névforma meglétének hiányában is, hogy az illető rendelkezett római polgárjoggal.

élvezni akarták

A római karaktert erősen hangsúlyozza, ha a praenomen, sőt ritka kivételként a filiáció és tribus-hovatartozás is fel van tüntetve. A római szokások meglehetősen laza kezelését mutatja, ha a gentiliciumot csak az első betűjével jelzik (pl. Memmius helyett M.; Cornelius helyett K. stb.) – egy nomen ilyen mértékű lerövidítése még a görögnél sokkal messzebb menő rövidítési rendszert alkalmazó latin feliratok esetében is illetlenség. Ezzel szemben a görög karaktert hangsúlyozza, ha a szabályos római név után feltűnik a görög patronümikon (apanév), mint pl. Popliosz Antoniusz Ophelión (IG V 1, 87; 111; 446); Markelinosz Sztephanu (IAAR 1025); vagy az Eresziszben élő Auréliosz Pinütosz Klükónosz és felesége Liszinna Aurélia Khrüszión esetében (IGRRPIV 17). Ezek a személyek minden valószínűség szerint római polgárok voltak, a vezető réteghez tartoztak, de nyilvánvalóan nem akartak a görög hagyománnyal teljesen szakítani, ezért írták föl az apanevet is a feliratra, noha a római polgárok esetében – ebben a formában és sorrendben, vagyis a cognomen után – ez ellentmondott minden szabálynak. Néhány személynél akkor is kézenfekvő feltételeznünk, hogy római polgárjoggal rendelkezett, ha ez a névhasználatból nem következik, mint pl. M. Ulpiosz Kallikratész (IG V 1,62) esetében, aki polgárjogát nyilvánvalóan Trajanus alatt kapta, s akit egy kortárs felirat (IG V 1,53) Kallikratész Ruphunak nevez. Természetesen több lehetőséggel is számolhatunk: ugyanarról a személyről van szó, de a tradícióhoz ragaszkodóbb névalakkal; vagy ugyanarról a személyről, de még a polgárjog megkapása előtt; netán egy névrokonról – minden lehetséges. Ebben az esetben rendelkezésünkre áll néhány párhuzam, amelyek nélkül még bizonytalanabb a szabálytalan névformák értelmezése. Ha az athéni feliratok anyagából kiragadunk néhány példát, az alábbi nevekre bukkanunk: Szporiosz Démétriu (IAAR 1028, i. sz. 143/151); Leukiosz Gaiu (IAAR 1034); Dometianosz Markellu (IAAR 1060). A név mindkét eleme római eredetű, a gentilicium hiánya és a patronümikon megléte mégis a polgárjog hiányára utal. Ha azonban Artemidórosz és Philosztratosz tanúságára gondolunk bizonyos, a görögségüket tudatosan megőrző körök római névhasználat iránti elutasításáról, mégsem zárhatjuk ki a polgárjog lehetőségét. Ha egyes személyek polgárjogi státusát pusztán névhasználatuk alapján akarjuk megítélni, az előbbiekben említett, a nem görög nevekkel szemben megfogalmazott állásfoglalások és az érzékelhető közhangulat figyelembevétele alapján mindig számolnunk kell a lehetőséggel, hogy bizonyos görög személyek élvezni akarták a római polgárjog előnyeit, de a hagyományokhoz kötődés vagy a társadalmi nyomás hatására, ameddig lehetett, névhasználatukban a hellén tradícióhoz igazodtak.

A fenti adatok alapján egyelőre három következtetést szeretnék levonni és vitára bocsájtani. Először is, hogy a feliratokon és a korabeli szerzőknél megőrzött nevek elsősorban az állami jogi előírásokat követik (római polgároknál a tria nomina, vagyis hármas név használata, peregrinusoknál pedig személynév + patronümikon), emellett azonban az egyének személyes választása, egyéni ízlése és politikai álláspontja bizonyos fokú módosító szerepet játszott, és lehetségesnek tartották az eltérést a normák által szabályozott előírásoktól. Másodszor, hogy a hellén etnikumnak a római államhatalomhoz, illetve az államhatalmat megtestesítő birodalmi-római etnikumhoz viszonyulását nem csupán az egyes írók többé-kevésbé nyíltan megfogalmazott kijelentéseiből ismerhetjük meg, hanem az eddigiekben felvázolt spontán társadalmi megnyilvánulásokból is, mint pl. a név megválasztása, a viszony a latin nyelvhez, az életforma, a divat stb. Harmadszor: ez utóbbi ismérvek alapján többféle álláspont rajzolódik ki: közeledés és asszimiláció, a római társadalomba integrálódás tendenciája, ugyanakkor kifejezett igény, hogy a sajátos identitást külsőségekben is megőrizzék; és úgy tűnik, hogy a principátus időszakában, az ún. második szofisztika korában a hellén keleten, s különösen Kis-Ázsia városaiban sokkal erősebben és sokkal többféle módon jutott kifejezésre a törekvés az identitás megőrzésére, mint bármikor korábban.

hahn01024

E szükségszerűen töredékes megállapítások kiegészítéseként engedtessék meg, hogy egy pillantást vessünk Kelet további nem római etnikumaira, hogy a görögökkel összehasonlítva könnyebben felismerhessük a párhuzamos vagy az eltérő jelenségeket. Az egyöntetűség kedvéért a föníciai, a pun-karthágói és a héber (zsidó) névanyag néhány példáját választottam. Sokfélék azok a körülmények, amelyek között szükségessé válik a tudatos és egyéni szempontok szerint meghatározott névválasztás. A legegyszerűbb problémát a görög környezetben megjelenő föníciai, illetve pun utazók és kereskedők kétnyelvű feliratai jelentik. Ebben az esetben az a tipikus, hogy a többnyire istenneveket jelentő föníciai neveket egy sajátos interpretatio Graeca segítségével lefordítják görögre. Talán elég megjegyezni, hogy e névgörögösítés során csak az istennevek megfeleltetésére helyeznek súlyt, nem pedig az egész eredeti szerkezetet visszaadó fordításra. Így lesz Abd-Tanit (= Tanít szolgálója) Artemidórosz (ui. Tanít = Artemisz, D–R 53); Abd-Samas (Samas napisten szolgálója, D–R 53) Héliodórosz; Abd-Astart – Aphrodisziosz (Astarte = Aphrodita, D–R 54); Sama-Ba’al (Ba’al meghallgatta) Diopeithész (Ba’al = Zeusz, D–R 60). Emellett előfordul az eredeti névalak alig hellenizált átírása is, pl. Da’amsalah (=Da’am isten örült) Domszalosz (D–R 54); Da’amhana (Da’am megkönyörül rajta D–R 54) Dómanosz; Abd-Asir (Oszirisz szolgálója) Abduszirisz. Másrészt a felirat föníciai megszövegezője olykor az eredetitől teljesen független nevet kap. pl. Ba’al-sallam (Ba’al megfizet, viszonoz, D–R 42 Ciprusról) a görögben Praxidémosz. Sém pedig Antipatrosz lett. Az eredeti név ilyen radikális megváltoztatása akkor gyakori, ha az életkörülmények erőteljes megváltozásával esik egybe, illetve a korábbi életúttól programszerű elfordulást akar kifejezni. Egy pun ifjú, Hasdrubal (Azru-Ba’al – Ba’al segítsége) i. e. 163-ban az athéni Új Akadémia diákja volt, felvette a görög Kleitomakhosz nevet, 150 után annak a római consulnak, Censorinusnak a cliense lett, aki a III. pun háború kezdetén a római hadműveleteket vezette, és ugyanez a Hasdrubal-Kleitomakhosz, miután az athéni új Akadémia vezetője lett, consolatiót, vagyis vigasztaló beszédet írt szülővárosa pusztulásáról a maroknyi túlélőnek. A beszédről még Cicero is dicsérő szavakkal emlékezik meg (Tusc. Disp. 3,54). Ebben az esetben az életkörülmények alapvető megváltoztatása ugyanolyan teljes névváltoztatást is von maga után.

az asszimiláció foka

A héber-zsidó névadás sokféle formája bontakozott ki görög környezetben. A névadásnak és névváltoztatásnak nagyjában és egészében négy nagy csoportját lehet megkülönböztetni egymástól: a keleti (bibliai) névalakokat megtartották, vagy felületesen hellenizálták, illetve latinosították. Így lett a zsidó tudósból és szabadságharcosból, Joszéf ben Matitjáhuból a római táborba érkezése után Titus Josephus Flavius, a történetíró, ahol cognomenként használt eredeti neve (Joszéf – Josephus) semmi kétséget nem hagyott a zsidó néphez tartozása felől. A principátus korának feliratairól ismert nagyjából ötszáz római zsidó mintegy 15 %-a sémi (héber vagy arámi) nevet viselt. A második csoportba a héberhez hallásra közel álló görög vagy ritkábban latin nevek tartoztak, s ez a tradíció korábbi időkre nyúlik vissza. Josephus számol be róla, hogy a papság tagjai a hellenisztikus korban görögösítették a nevüket, így lett Jehosua Iaszón (Ant. XII 5,1), Onija Menelaosz (Ant. XII 5,1; 9,7), Eljakim Alkimosz (Ant. XII 9,7), egy Menasse Mnaszeasz, egy másik pedig Menelaosz: ezekben az esetekben könnyen fölismerhető az akusztikus egybecsengés. A harmadik csoportba a hagyományos vagy eredetükben héber-bibliai nevek szó szerinti, pontos fordításai tartoznak, amelyek részint megmaradnak a már meglévő görög névanyag keretei között, részint új nevek képzésével jönnek létre. Trüphón közismert görög név volt, egy Szeleukida trónkövetelő és egy rabszolgavezér is viselte. Ugyanez a név, mint a bibliai Aser (= szerencsés, tehetős) fordítása közkedvelt volt zsidó körökben, és latin fordításban is megjelent, mint Abundantius. A bibliai Ezra (= Segítség) név a görög-zsidó közösségben nagyon gyakran mint Boéthosz vagy Boéthiosz jelenik meg. Rómában úgy is, mint Adjutor, de a zsidóság körein kívül alig fordul elő. A női nevek közül a bibliai Sárát (= Hercegnő) kell megemlíteni, amelynek a latin Regina adja megfelelőjét. Végezetül a negyedik csoportba tartoznak azok a nevek, amelyek a hébertől teljesen vagy messzemenőleg független, legfeljebb felületes asszociációt sugalló görög vagy római névadásra vezethetők vissza. Philónnak, az alexandriai filozófusnak gyakran használt, igazi görög neve volt (= a szeretett), amely csak a beavatottak számára idézte föl a bibliai Jedidja (= Jahve kedvence) nevét. Azok a személyek, akik a szélesebb görög vagy római közönség előtti karrierre törekedtek, teljes mértékben elgörögösített vagy latinosított néven lettek közismertek, mint pl. a Nero által is elismer római színész, Alitürosz (aki Josephusnak is segítségére volt a császári udvarban), vagy Faustina, a színésznő. Természetesen a csak feliratokon, méghozzá többnyire sírfeliratokon hagyományozott neveket viselő személyek konkrét életkörülményeit sokkal kevésbé ismerjük annál, hogy messzemenő következtetéseket vonhassunk le névhasználatuk és társadalmi-politikai helyzetük összefüggéseire vonatkozólag. Annyit azonban talán mégis meg lehet állapítani, hogy a külső (a forrásokban szereplő) névalakokból és feltételezhető bibliai-vallási hátterükből bizonyos mértékig következtethetünk a római életmódhoz közeledés, az asszimiláció fokára, s másik oldalról az identitástudat jellemzőire. S amit a leginkább hangsúlyozni szeretnék: nem lehet könnyedén kétségbe vonni a görög és a zsidó anyag által keltett benyomások bizonyos hasonlóságát. Itt is, ott is megtaláltuk a politikai-társadalmi viselkedés három alapvető motívumát: az első a közeledés és a lojalitás a római néphez: a második az egyidejű, nem agresszív, de tökéletesen tudatos elhatárolódás a rómaiaktól; a harmadik pedig az etnikai identitástudat legalább ilyen hatékony alapelve, amely sokféle formában jelentkezhet, nem utolsósorban a névadásban. Felmutatni e három fontos alapelv összjátékát és alkalmi interferenciáját, a társadalmi integrációt, az elkülönülést és az alkalmanként felszínre törő identitástudatot, amely a mindennapi élet legkisebb jelenségeiben is megmutatkozik – ez volt e szükségszerűen vázlatos áttekintés egyetlen célja.

Fordította: NÉMETH GYÖRGY
IRODALOM
Baldson. J.P.V.D., Romans and Aliens, London 1979.
Box. H., Roman Citizenship in Laconia I. JRS 21, 1931, 200–214, kül. 207.
Dittenberger, W. – Purgold, K., Die Inschriften von Olympia, Olympia 5, Berlin 1896.
Forte, B., Rome and the Romans as the Greeks saw them, Roma 1972.
Hahn I., Papyrologisches zum Namen Appians, Philologus 117, 1973, 97–101.
Hahn L, Álomfejtés és társadalmi valóság. Artemidorus Daldianus mint társadalomtörténeti forrás. Akadémiai Kiadó Budapest 1985.
Woloch, M., Roman and Athenian Citizenship at Athens A.D. 96–161, História 20, 1971, 743–750.
RÖVIDÍTÉSEK
Ant. = Antiquitates Judaeorum
D–R = Donner, H. — Röllig, W., Kanaanaische und aramaische Inschriften I–III
IAAR = Inscriptiones Atticae aetatis Romanae = IG III
IG = Inscriptiones Graecae
IGRRP = Cagnat, R., Inscriptiones ad res Romanas pertinentes
JRS = Journal of Roman Studies
Tusc. Disp. = Tusculanae Disputationes