Mújdricza Péter

ESZTERGOMI ANZIX

2001 július

ESZTERGOMI ANZIX
Lővei Andrea emlékére
„A város piszkos, így is szép…”
(Ω)

 

Ha állandóan Esztergomban élnék, alighanem megfulladnék. Vagy én is valamiféle rákos megbetegedésben szenvednék, mint esztergomi, de még inkább dorogi ismerőseim elgondolkodtatóan jelentős része. Esztergom, a valaha volt büszke főváros, az éppen aktuális ezredfordulón Magyarország ötödik legszennyezettebb városa. Tehát, ha hihetünk az amerikai mintára készített kárpát-medencei térképnek a rákos daganatok előfordulásának gyakorisága és az iparilag szennyezett területek közti összefüggés tekintetében, akkor magyarországi viszonylatban az esztergomi honpolgárok várható élethossza hátulról az ötödik.

az „ájer”

Ilyenkor hajnaltájt, mint most is, Esztergomban nem kitárják az ablakokat az elhasználódott szobalevegő felfrissítésére, hanem káromkodva becsapják, hogy ne jöhessen be az édeskésen fanyar, fojtogató bűz, ami a légúti és asztmatikus megbetegedések számát is szaporítja, a tüdőrákig talán néhány év türelemre van szükség. Ez az „ájer” részben a dorogi szemétégetőből, de leginkább a párkányi papírgyár Duna-partra telepített kéményeiből érkezik az időnként változó irányú, döntően északnyugati szél segítségével. (A szocialista Csehszlovákia így hálálta meg az egykori császári és királyi anyaország gyámkodását – „Hülye tót, marha tót! Jobbra át! Balra át! Ne pofázz!”. Nem kell hát csodálkozni, hogy az egykori Jugoszláviában a NATO testvérgépei által 1999-ben lebombázott Duna-hidak némelyike előbb megújul, mint a mi esztergom–párkányi csonka hidunk.)

Általában éjfél után egy-két órával égetnek Dorogon (momentán a garantáltan rákkeltő garéi hulladék dioxinjával dúsítják a levegőt), a párkányi papírgyárból is ebben az időben eresztik ki hangos, pokémon-szörnyetegszerű, elnyújtottan reszelős üvöltéssel a „napi” adagot, több sorozatban. A legnagyobb dózist a déli városrészek, a valaha volt „Királyi város” és Szentkirály kapják, de bőségesen jut belőle – a Prímás-sziget mentén a Nagy- és a Kis-Duna hátán lovagolva – a Vízivárosnak, a Várhegynek és Szentgyörgymezőnek is. Kétségtelen, a Szent Tamás-hegytől észak, északkeletre egyre több oxigént lehet belélegezni és a Bánomi lakótelepen túl, a Bocskoros dűlő magasságában akár már embernek is érezhetjük magunkat.

Rob Hurson, flickr.com

*

Esztergomról számos érdekes képeskönyv jelent meg mostanában és nem csupán a millecentenárium vonzásában. Professzionálisan szép munka közülük például Balla András Esztergomja, mely a színes fotó mint médium segítségével olyan álomvilágba repíti a gyanútlan szemlélőt, ahogy mondjuk a századfordulós Pestet és Budát képzelhetjük el Krúdy Gyula, Márai Sándor vagy akár Huszárik–Latinovits Szindbádjaival. Azt hiszem, valami hasonló ábránd ébredhetett bennem is idestova két évtizede, végigsétálva a Kis-Duna partjainak platánjai alatt – ámulva és bámulva érkezvén a Prímási palota, a Várhegy és a Bazilika látványának sokdimenziós képeslapjáig, mely „látvány” immár a tízezer forintos bankjegy hátsó felén is feltűnt –, hogy kísérletet tegyek valamiféle esztergomi letelepedésre. Az, hogy ez a „letelepedés” nem sikerült igazán, elsősorban az én hibám, és igazságtalanság volna, ha gyógyíthatatlan katapultálási komplexusomat pusztán a dorogi szemétégető és a párkányi papírgyár által „kezelt” levegő fojtogató hatására fognám. Esztergomba friss építészdiplomával jöttem, és nem tudom, érdem-e vagy mulasztás, amiért az azóta eltelt húsz év folyamán a Krisztust követő harmadik évezred beköszöntét ünneplő város (építészeti) környezetszennyezéséhez jóformán semmivel sem járultam hozzá. Talán e kételyekkel teli önmegtartóztatás késztetett a mongol nomádok egzisztenciáját megkísértve Glóbusz-diagnosztikát, vagy éppen művészettörténeti tanulmányokat folytatni. Elfogadni névre szóló felkéréseket távolabbi építészeti megbízásokra, múzeumtervezési, kiállítási, belsőépítészeti és látványtervezési feladatokra, egy-egy műtörténeti tanulmány, esszé megírására az ország számos területéről, és a nagy euro-atlanti köpönyegforgatásnak köszönhetően immár a tengeren túlról is. Kétségtelen és sajnálatos, hogy időnként a munka az általam is mélyen megvetett, multi-mammon médiumok (a legtöbb napilap és folyóirat, a rádió, televízió és digitális világháló) hordalékából – szellemi környezetszennyezéséből – talál rám. Azért az is előfordul, hogy saját elhatározásomból próbálok csinálni valamit, például most, amikor az esztergomi vár rondellájában 2000 júliusában látott fényképészeti kiállítás és az ott megvásárolt könyv mint meditációs objektum vonzásában gondolkodom. A kiállítás és a könyv Maros József képeslap-gyűjteményének, illetve sok más esztergomi polgár és gyűjtő képének felhasználásával, dr. Varsányiné Juhász Katalin műve: Esztergom képekbenRégen és ma…

már-már politikai színezetű

Egy igazi szakember – fotós, építész, műtörténész stb. – bizonyára Balla András Esztergomját részesítené kitüntetettebb figyelemben, ám Varsányiné Juhász Katalin vállalkozásának hangulati horderejét még vélt vagy valós professzionális fogyatékosságai is felerősítik. (Számos frissen készített felvétel „billenése”, a furcsán ferde járófelületekkel, elégett egekkel, na és a magas tetők elexponált, már-már politikai színezetű cserép-vöröseivel olyan képzettársításokkal ajándékozza meg a szemlélőt, melyekre hivatásosabb médiumok eleve alkalmatlanok.) Az Esztergom képekbenRégen és ma… – önvizsgálatra, számvetésre, egyfajta önélveboncolásra késztet.

zolakoma, flickr.com

A könyv címlapján archív fotót látunk, Beszédes Sándor felvételét 1876-ból, az esztergomi Bazilikáról és a Királyi várról. A kép a párkányi Duna-partról készült, a vízben lovak, beljebb uszályok, a háttérben a Bazilika nyugati főhomlokzata még beállványozottan. A hátulsó borítón a Szent Tamás-hegyet vehetjük szemügyre 1913-ból, a kápolna sziluettjével, a valaha volt Ferenc József – és a napjainkban Bajcsy-Zsilinszky nevét viselő – „utczából”. Bal oldalt az akkoriban még érintetlen struktúrájú városközpont, az úton lovas kocsik és fa villanypóznák. A könyv bevezetőjében – A régi fotográfiák elé… – olvashatjuk:

„Nagyon méltóságteljes érzés volt, amikor a régi képen lévő házak, templomtornyok, hegyoldalak egymáshoz bezárt szögéből pontosan meghatároztam a régi felvétel készítésének helyét, odaálltam a fényképezőgép keresőjébe és tudtam, hogy valaki ugyanitt állt száz vagy talán még több évvel ezelőtt ugyanígy fényképezőgépet tartva a kezében és ugyanazt látta, amit én most. (…) az ember alkotta környezet: épületek, utak, kerítések állandóan változnak és az Ember,ha a Természet mellett nézzük,nagyon kicsinek és esendőnek tűnik, de mégis nagy, hiszen képes arra, hogy ő is maradandó dolgokat alkosson. Ezért hatalmas a felelőssége, amikor egy-egy műlegyen akár lakóház, épület vagy emlékmű – megalkotását, átalakítását vagy lerombolását határozza el.”

vonalzós vak építész

Fájdalmas és tanulságos végigjárni a szerzővel a mai Esztergomot, a Széchenyi teret, a Vízivárost, a Lőrincz utcát, a Mária Valéria-híd helyszínét, a Bazilikát a Várral és a szépülő városközpontot az egyes fejezeteknek megfelelően, és eltűnődni: mit is műveltek, mit is műveltünk ezzel a várossal a huszadik század második felében? – A vonalzós vak építész, a pusztítás terroristája rákenheti-e a korra a felelősséget, mondván: ezért fizettek bennünket? S vajon egyes-egyedül az övé a felelősség? Minden társadalom olyan építészettel rendelkezik, amilyet megérdemel?

*

Amikor ezt a mondatot írom, 2001. március 15-e van, nemzetiszín lobogók alatt a város, több mint fél év telt el a fenti sorok megfogalmazása óta. Elkezdődött közben az Esztergom–párkányi Duna-híd építése is, a város utcáit is bejártam kerékpárral és gyalogosan, számolatlanul. Sajnos, az utóbbi fél évszázad építészeti termésétől a legtöbb esetben (és őszinte tisztelet a ritka kivételnek) – a rosszullét környékez.

Vannak olyan legújabb kori (építőipari) objektumok a városban, amiket nem tudok megszokni, és nem értem magam, mitől vagyok ennyire megátalkodott, amikor John Cage zeneelmélete és gyakorlata óta valamennyien jól tudjuk, ha valamihez elég hosszan és kellő türelemmel közeledünk, az megszépül. És különben is, mérhetetlenül viszolygok lélekölő dolgokról írni. Ilyenkor mindig eszembe jut Szenes Zsuzsa textilművész bibliai paraszentenciája: – Ne előítélj, hogy ne előítéltess!

*

Na jó, nyilván a Bazilikát is meg kellett szokni, miután Rudnay prímás majd tíz méternyit legyalultatott a Várhegyből a magyar Vatikán kedvéért a tizenkilencedik század első harmadában. És mennyire irigyeljük párkányi barátainkat a túlnanróli látványért, mely ha Fülep Lajost nem is, a nagy Le Corbusier-t méltán hatotta meg dunai hajóútja alkalmával. Ám számomra mégis a Mátyás-korabeli originális esztergomi várhegy tűnik lélekemelőbbnek, a valaha volt Szent Adalbert székesegyházzal, az igazi Palotával és a Fehértoronnyal, az északi rondella melletti Szent Vid kápolnával és a Gyalogkapuval úgy, ahogy azt a Horváth István régész rajzolta rekonstrukción láthatjuk. A középkori esztergomi vár, Chimenti Camicia vízemelő-építményével, az emberibb léptékű épületterek nyeregtetőiről felfogott esővíztárolóival olyan, ökológiailag tiszta mikropolisz ideáját vetíti elénk, mintegy múltból vett jövő gyanánt (Hannah Arendt, Balogh János, Konrad Lorenz, Nyíri Tamás), mely talán meglepő, de a huszonegyedik század legfrissebb és legelőremutatóbb, a washingtoni Worldwatch Institute fenntartható fejlődésről alkotott szempontjainak megfelelő várostervezési elképzelésekkel (is) analóg.

Dr. Korom János, flickr.com

Vajon az a körülmény, hogy Mátyás óta permanens külső (és ennek görbe tükreként belső) gyarmati alávetettségben él az ország (török, osztrák, nyugat-ázsiai és momentán bimbózó euroatlanti), felmenthet-e bennünket a kollektív felelősség alól, ahogy a mai esztergomi Várhegy és szűkebb-tágabb környezete fogadja a gyanútlan látogatót?

*

„Otthonom legyen nyitott bármely kultúra szabadlelkű széljátéka előtt, de visszautasítom, hogy valamely is ledöntsön a lábamról” – tanítja Gandhi, talán az egyetlen hiteles huszadik századi politikus.

*

A nyolcvanas évek első harmadában Ferenc testvéremmel egy közeli település szecessziós iskolájának bővítését terveztük. A kivitelezési rajzainkkal ismerkedő építésvezető, a derékszögtől eltérő falaink és íves vonalvezetésű ablakaink láttán váratlanul felcsattant: – Főbe kéne lőni azt a tervezőt, aki ilyet lerajzol! – Ránéztem (szép nagy darab munkásőr volt) és eltűnődtem: odalfegyvere is van, vadászengedélye is van, elképzelése is van, vajon miért nem teszi meg?

Milyen szerencse – gondoltam Hont–Komárom–Esztergom megyében a huszadik század nyolcvanas éveiben –, hogy Magyarország még nem a korlátlan lehetőségek hazája…

*

Felforgató kommunista propaganda! – mondta az Országos Műemlékvédelmi Hivatal egyik főembere arra a honi szocialista realista építészettel foglalkozó kiállításra, melyet a Magyar Építészeti Múzeum munkatársai rendeztek az OMVH aulájában, a kora kilencvenes években, pár évvel az ún. „rendszerváltás” után. E pedagógiailag is álszemérmes kijelentést követően az eredetileg két hónapra tervezett tárlatot félidőben bezárták. Pechemre, ugyanis személyesen hívtam fel a figyelmét számos ős-szocialista városban (Dunaújváros, Szolnok, Miskolc, Komló, Tatabánya, Ózd stb.) praktizáló barátomnak erre az erős, intelligensen megrendezett anyagra. Felháborodásom felszabadítására írtam a Budapesti Könyvszemlébe azt az esszét, amelyből most önidézek: „A hatvanas-hetvenes évek magyar építőművészete a vasbetonpaneles lakóépületeivel a maga jellegtelenségében – a tervező-beruházó-kivitelező háromszög korlátai közt vergődve –, mind egészségügyi, mind városesztétikai szempontból, sikeresen alulmúlta még a legelvakultabb szocreált is.”

áldásukat adták

Nyilvánvaló, miképp azt az Esztergom képekbenRégen és ma… könyvünknek „Bajcsy-Zsilinszky út, régen Ferencz József utcza” című fejezetének „A belváros látképe a Szent Tamás hegyről” kép-összehasonlításain láthatjuk, az esztergomi történelmi városmag szocialista letárolásakor a már ismert kivitelezői magatartás meghatározó erejű volt. A sors fintora, hogy eme „felforgató, város-fejlesztő akcióra” a korabeli Országos Műemléki Felügyelőség felelős szakemberei is áldásukat adták. (Még ennél is furcsább számomra, hogy jelen írásmű éppen az ominózus városközpont egyik vasbetonvázas, többemeletes lakóházának beépített padlásterében készül.) És nem hallgatható el az sem, hogy az objektum tervezéséért felelős építészben a generációjabeli esztergomi mérnöktársadalom – szakmailag és emberileg is – talán legjobb képességű szakemberét tisztelhette.

*

Agnes Komjathy, flickr.com

Ha a földkerekség „össznemzeti” jövedelme 100%, akkor az öt vezető globális maffiára (az orosz, a Jakuzák, a kínai, a jenki és a Cosa Nostra) eső rész legalább 60%, míg a legális államokra eső össznemzeti jövedelem mindösszesen legfeljebb 40% közt lehet manapság – jegyezte meg kiöregedett bróker ismerősöm kávéházi társalgás közben.

Ezért olyan nehéz bármely állam vezetőinek helyzete, ha elképzeléseik maffiaérdeket sértenek, hiszen ha az öt keresztapa úgy látja jónak, hogy ilyen arányban vonja ki pénzét valahonnét – akár egy-egy régióból, akár egy-két kontinensről –, ott bizony megbénul minden. Ugyanakkor a fekete pénzek tisztára mosásának kiváló terepe például a „globális művészet” (elsődlegesen a hollywoodi filmipar), a sport (a legmenőbb futball-klubbok), számtalan jótékonykodás az éhező afrikaiaktól bármely állam kórházainak és rendőrségeinek technikai felszereléseiig, különféle politikai reklámkampányok egyenletesen megoszló támogatása (nem lehet pontosan kiszámítani, mely pólus kerül hatalomra legközelebb) és természetesen a városépítészet is. Ha esztergomi képeskönyvünk útmutatása alapján lenézünk a Szent Tamás hegy kápolnájától a „Királyi város” irányában és a Hotel Szent István Fürdő Szálló 1925-ös látképét összevetjük a jelenbéli állapottal, nem az épület hatvanas években elkövetett, minden jellegzetességet nélkülöző, lapos tetős bővítményének bumfordi illeszkedése lep meg bennünket elsősorban, hanem az eredeti, árkádos-magastetős szálloda életveszélyesen lerohadt állapota. Az épület valaha volt színháztermében még Blaha Lujzának tapsoltak az esztergomi polgárok; ma a ház homlokzata előtt piros-fehér csíkos szalaggal van elzárva a járda: – Gyalogolj az úttesten, ha kedves az életed. (A főpárkányról esetenként 30–40 kilogrammnyi betondarabok zuhannak a „járófelületre”.) Azt beszélik a környék kocsmáiban, azért „gazdátlan” ez a patinás esztergomi szálloda, mert megfoghatatlanok a „tulajdoni” viszonyok. Néhány korsó sör után kafkai utalások és megjegyzések hangzanak el az Aranykéz utcai robbantás áldozatai/áldozatára (a „legális” tulaj gyanítható személyére). Állítólag a fegyveres őrző-védő társaság azért hagyta magára az objektumot, mert a másvilágról nem utalják át a honoráriumot. (Mint az a Magyar Televízió néhány évvel ezelőtti egyik éjszakai adásából ismeretes, az orosz maffia tagjainak átlagéletkora nem éri el a 30 évet, kötelező a mindennapos idegen nyelvtanulás és karate-edzés, a legmagasabb technikai hírközlőeszközök ismerete és használata, valamint a szigorú alkoholtilalom. Maffiába lépni macerás, kilépni csak lábbal előre és vízszintesen lehetséges.)

*

2001. április 4-e van. Igen, felszabadítóan süt a nap… Visegrádra kerékpározom, hogy megnézzem a frissen felújított Mátyás-palotát. Ott találom Búzás Gergelyt, a kiváló, fiatal régész-művészettörténészt, gratulálok neki és a távollévő Deák Zoltán műemlékes építésznek magas színvonalú munkájukhoz. Volt merszük a maga teljes térarányaiban megépíteni a reneszánsz kút körüli kétszintes kerengőt, hiszen térdig érő falcsonkok közt botorkálva ugyan ki tudná elképzelni a Mátyás-korabeli környezetet, ahol annakidején a török szultán követei ámulatukban megfeledkeztek arról: miért is küldött bennünket a fényességes ide, Mátyás udvarába?

posztbolsevik munkásőrlaktanya

Hazafelé arra gondolok, milyen kár, hogy az esztergomi Királyi vár millecentenáriumi rekonstrukciójához egyáltalán nem tudok gratulálni, mely a huszadik század harmincas éveiben végrehajtott Gerevich–Lux–Várnai nevével fémjelzett műemléki munkák árnyékába sem léphet. Szakmabeli ismerőseim többször faggattak, mi a véleményem, mondtam, várjunk, még nincsen kész. Sajnos, már készen van. A Vitéz János-féle palota Vukov Konstantin és Horváth István javasolta nagylélegzetű rekonstrukciója helyett börtönfolyosó hangulatú, orwelli reminiszcenciákat hordozó térbe léphetünk és egyáltalán, az egész esztergomi vár-felújítás olyan lett, mint egy posztbolsevik munkásőrlaktanya. Teljesen érthetetlen, hiszen ugyanaz a műemlékes intézmény vezényelte a munkálatokat, mint Visegrádon.

A Várhegy túloldalán a Szeminárium épületének nem is oly régen szovjet hadikórházként használt tömbjén itt-ott némi építési állványzatot láthatunk, a Rudnay Sándor prímás nevével fémjelzett sötétkapui átjáró is éjszakai kivilágítást nyert – mégse legyen spontán, szabadtéri vizeldeként használatos –, ám az esztergomi Várhegy közvetlen környezetének összbenyomása még mindig ázsiai pusztulást tükröz. Hiába, az építészet nem tud hazudni: – Lássa ország-világ, a honi katolikus egyházon belül még mindig kádári rend uralkodik. (Felelősebb főpapok azt számolgatják: hány évet is kell még aludni ahhoz, hogy valami történjen?)

Bakócz Tamás… Hej!

Adam Reeder, flickr.com

*

Hálásak lehetünk a harctéri idegességért, ami elfog bennünket ezen a városnéző tér-idő-űrsétán, melyre Varsányiné Juhász Katalin fényképes könyve invitált. Akad átgondolni, átértékelni való és akad tennivaló is bőségesen a gyámolító után fohászkodó Babits Mihály és a meghasonlott áldozár Szent István királyunk városában. Mire ez az eszmefuttatás sajtó alá kerül, bizonyára elkészül az Esztergom–párkányi Duna-híd, ami hólabda-elven rengeteg pozitív lépés elindítója lesz. Az egymásra talált két Duna-parti város és Dorog vezetősége minden remény szerint közös pályázatot fogalmaz meg Brüsszelbe, hogy Euro-pénzből a leghatékonyabb légszűrő készülékekkel lássuk el a párkányi papírgyár, valamint a dorogi szemétégető kéményfejezeteit, ha már a dorogi szemétégető áldásos tevékenységével szemben tehetetlenek vagyunk. (Talán kevesebb légúti, asztmatikus és rákos megbetegedés, kevesebb korai halál lesz az összehangolt intézkedés következménye.) Megújul a Víziváros Erzsébet-parkra és a Dunára tekintő arculata, az Özicseli Hadzsi Ibrahim dzsámitól a Szeminárium épületéig élettel telítődik az északi és déli kanonoksor klasszicista épületsora, a belvárosi Hotel Szent István Fürdő Szálló hasonlóképp (nincs elegendő szálloda Esztergomban és a környéken!) a Prímás-sziget Tarkovszkij filmjéből ismerős stalkeri tájai nemsokára a fővárosi Margit-szigettel versenyeznek abban a világgazdasági pilótajátékban, amit globális pénzpiacként lesz alkalmunk a bőrünkön érezni az Európai Egyesült Államok Vadkeleti Védőbástyáján. Amúgy kifejezetten optimista vagyok, és nem állok egyedül.

kép | Zsolt Andrási, flickr.com