Handi Péter

ÉSZAK

2003 február

ÉSZAK
„Semmi sem olyan szürreális és absztrakt, mint a valóság.”
(Giorgio Morandi)

Régen tervezzük ezt az utazást. E hatalmas és nagyrészt zabolátlan földrész néha misztikus jeleket küld a Városba. Megfejthetetlen jeleket, forró szellőivel, vörös homokszórásaival, rikoltozó madaraival. Az ember ingerlékeny és türelmetlen lesz a falak között, hívja, vonzza valami, a falakon túli táj mintha beüzenne a festők szerint is váratlanul tárulkozó színek és természeti formák labirintusaiból az óceán mentén telepített városokba.

Észak!

A Kaland, a Váratlan itt mindig északra van. Onnan jönnek a forró szelek, ott születtek a földrész belsejébe araszoló tizenkilencedik századi expedíciók vízhiánytól hagymázos leírásai, a hüllő-bőrű rózsaszín gyümölcsök, esőerdők és bozótsivatagok végletes vegetációjának tablói.

Északra haladunk hát, évtizedekkel e földrészre érkezésünk után. A kalandot segíti a huszadik századi infrastruktúra: térképen feltüntetett − noha ritka − motelhálózat és a végeláthatatlanba ívelő betonút.

Sokáig nem hittem, hogy ember és gépkocsi között lehetséges valamiféle szerves kapcsolat, viszony: érzések átplántálása a legyártott és működő masinába. E terep − nagyon is nyilvánvaló − a sci-fi írók domíniuma, de lévén ők a jövő lehetőségeinek megálmodói, némely sejtetésük a lehetségesség hitelét kínálja.

Matt Arzt, unsplash.com

Az Autó, a huszadik- és huszonegyedik század tömegmozgatója, a lóvontatású kerekek utódja, irányítható fémskatulya, egyre tökéletesedő, összkomfortossá váló második otthonunk − már akinek a körülmények megengedik birtoklását. Vannak országok, ahol a gépkocsi luxuscikk, presztízs, a társadalmi hovatartozás egyik mércéje, a jómód manifesztációja. Ausztráliában az autó alapszükséglet, jóformán minden családnak kell egy-kettő, különben az irdatlan távolságok összezsugorítják a polgár életterét. Így a gépkocsi az ötödik világrészben a nagy szintézisre hozó: milliomosnak és segédmunkásnak egyaránt szolgál. Csoda-e, ha a garázsban vagy az autóbeállóban pihenő gépkocsi átvesz valamicskét a családtag aurájából, ha mást nem, hát egy hátasló árnyékát, amely nem gyeplőrántásra, hanem kulcs elfordítására mozdul.

A városban még alig észlelhető ember és autó „rokoni” kapcsolata. Ott csak jármű a gépkocsi, egyik helyről a másikra szállító robot: használják, belevetik magukat, kiugranak belőle, becsapják ajtaját. Élnek vele, mint a hétköznapok egyéb használati tárgyaival. De amint az autóban ülő ember elhagyja a várost és elindul a Hold fölfedezésére − a csak hallomásból ismert, rejtélyes fényjeleket lövellő pampák megtapasztalására −, azon veszi észre magát, hogy egyedül maradt járművével, ami úgy lett társa, hogy egyszerűen függőségbe került tőle.

belevág a búzaóceánba

A napszemüveg alsó hajlatán néha felsejlik a kormánykerék. A jármű máris bensőségesebb barát, mint órákkal ezelőtt a városban. S mintha „ő” is tudná − a városban köhécsel, felmorog, vissza-visszaránt, akár a zabla alatti csikó, de ha rászabadul a távolságokra, megjuhászodik és elcsöndesedik. Jóleshet neki eleme, a sebesség. Beleveszi magát a tájba, falja a betont. Egy idő után jórészt észre sem vesszük, hogy autóban ülünk. Van itt persze minden, ami feledteti a kerekek alatt elhúzó kilométereket: muzsikáló rádió, hűs szellőjű légkondicionáló, erős kávé a termoszban. A betonút elkanyarodik Victoria állam határvonalánál a földrész belseje felé. Ez már Új-Dél-Wales délnyugati része, s kezdődik Ausztrália és a világ jelentős búzaszükségletét ellátó terület, az úgynevezett „grain belt”. A betonút belevág a búzaóceánba. A soknépű földrésznek az olasz bevándorlók építették az utakat. Szicíliaiak, kalábriaiak tízezrei érkeztek a második világháború után a jól fizető munkákra, egy szót sem beszéltek angolul, de hát útépítéshez nem kell nyelvtudás, csak bivalyerő, emberfeletti szívósság és tengernyi izzadság. Az irdatlan távolságokat átszelő autóutak makacs szürkesége lenyűgöző! Ez a búzatenger is lenyűgöző. Két órája haladunk a búzában, nagynéha felmagaslik a horizonton egy siló, keskeny sínpár vezet hozzá valahonnan, semminek nem látni végét, kezdetét.

Ben Koorengevel, unsplash.com

A sárgán elsuhanó mezőség monotonságát − és az autóvezetőt − néha felzavarja egy égi küldemény: rikoltozó kakaducsapat vág a búzába, zöld-sárga-piros tollazatú bohócok. A visszapillantó tükörben színes hangjegyeket csinál belőlük az óránkénti százhúsz kilométeres sebesség.

mintha mágia bénítaná

Néhány korty kávé a monotónia ellen. A rádió élvezhetetlen, messzire kerültünk a nagyváros állomásaitól, és távol vagyunk még a legközelebbi helyi adótól. Az ég és a horizont vége fehér a fényességtől, s a nap sem a megszokott narancsveres, hanem fehéren izzó, mint a folyékony acél. A koffein egy időre megteszi hatását: az útszél elsuhanó jelenségei értelmes alakzatokba rendeződnek. Madártetemek százai szegélyezik ezt az utat, időnként egy-egy kenguru, koalamedve, wallaby teteme barnállik − járművek áldozatai. A kengurukat rendszerint éjszaka gázolják, mert nocturnális állatok lévén az útra ugrálva a fényszóró bűvöletébe kerülnek, megmerednek, mintha mágia bénítaná egyébként fürge mozdulataikat. A vadászok így lövik ki őket, az állatbarát autóvezetők meg nem tudnak elég gyorsan fékezni a hirtelen felbukkanó állat előtt. A madarakat sem lehet elkerülni, legfeljebb lassabban hajtani, hogy átsuhanhassanak a hűtő rostélya előtt vagy alatt. A sebesség azonban életbevágóan fontos ezeken az utakon. Az autós még indulása előtt pontosan kiméri a távolságot, megtervezi állomásait, s ahhoz, hogy mindez menetrendszerűen menjen, a megtervezett sebesség egyenletességére van szüksége. Honnan tudnák ezt a madarak! Eszeveszett röptük akár a kamikaze-pilótáké. Zúzott tetemük néha kihullik a motorháztető alól, amikor a kocsi megáll.

Az útszegély másfajta, emberi küzdelmekről is mesél: lapuló kígyónak nézel távolabbi fekete vonalakat. Porban nyújtózva hevernek, vastagodó, majd vékonyodó idomok. Elzúgsz mellettük, s a hüllőből prózai gumibelsők cafatjai lesznek, kerékdefektek nyomai. Szinte hallani a szitkokat, dühödt köpködések, szerszámcsapkodások szellem-zajait! A defekt a városban is az autósok réme, hát még a sivatagok peremén, mezőségek ember nélküli vidékén! A negyven-egynéhány fokos forróságban elő a pótkerékkel, emelővel, feszítővassal! S míg izzadságban fürödve dolgozik az ember, rajokban keresik fel a közeli vagy távoli birkanyájak tenyésztette légyrajok…

sandrachile, unsplash.com

Odább megcsillanó pocsolyák, az autós nem hisz a szemének: eső nemigen ismeretes ezen a száraz vidéken, az ég mindig felhőtlen, a nagy néha átfutó záporokat percek alatt felszárítja a tűző nap. A földrész eme délibábja a felpattanó kövekkel bezúzott ablaküveg-törmelék. Egy éles koppanás, és a vezető előtt fagyott, homályos-kristályos tótükörré változik a szélvédő. Ilyenkor az autós leáll, újságpapírt vagy rongyot tesz a motorháztetőre, hogy védje a karcolásoktól, és egy vasszerszámmal kilöki a „családtag” jármű ablakát. Fájdalmas operáció, de szükséges. A legközelebbi szerelőműhelyig összehúzott szemmel, meztelen homlokkal fordul a természeti elemekkel szembe: süvít kocsijába a por és a forróság. Az út mentén hagyott üveghalom aztán országra ható tragédiát okozhat: összegyűjti a fehéren izzó napsugarakat − ahogyan hajdan nagyítóüveggel a cigarettapapírt gyújtották −, és lángra lobbantja a csontszáraz bozótot. A forró szél fölkapja a lángot, száz és száz méterekre repíti, ott ég erdő és hegyhát, tucatnyi új zsarátnok születik, s az egyre terjedő lángtenger felfalja a birkanyájakat, farmtanyákat. Akkora területek válnak szénné és hamuvá, mint egy európai ország.

óriásplakátok csábítanak

Gyenge hangfoszlányokkal beindul a rádió. Területi székhely felé közeledünk, az adás egyre tisztul. Tíz perc múlva egy. Most kell Forbes-ba érnünk, ahol félórás ebédidőt töltünk el. A búza ritkul, keskeny vasúti sínek keresztezik egymást, már nemcsak személyszállító vonatok közlekednek erre, hanem mezőgazdasági szerelvények is. Tábla jelzi, hogy csökkenteni kell a sebességet. A település előtt óriásplakátok csábítanak motelek címeivel, a rekkenő hőségben azonban unottan hever az ausztrál kisváros. Múlt század eleji faépületek támogatják egymást, gondozott kertektől ölelve. Központi helyen a kocsma, olyan stílusban, mint Drysdale képeiről ismeretes: a falból kiinduló fedett terasz az épület teljes hosszúságában húzódik, domboruló tetejét néhány keskeny pózna tartja a járdaszegéllyel egyvonalban. Alatta padkák, széles karimájú posztókalapos, söröző atyafiakkal. A kocsma mellett a posta, odább rendőrség, tűzoltóság. Leszerelt Frontharcosok Klubhelysége, templom és golfpálya.

Leparkolunk egy árnyas fa alatt. Előkerül a jégláda. Rozskenyér, hideg csirkesült, keménytojás, paprika, paradicsom. Az európai gyomor nem asszimilálódik. A gyerekkor ízei végigkísérik a bevándorló életét. A mangó hideg leve azonban jól illeszkedik a hűvösvölgyi kirándulások gasztronómiai emlékei közé.

Dan Gold, unsplash.com

Tíz perces szundítás az ülésben, fél füllel a helyi adó műsorát hallgatom: mezőgazdasági gépek reklámozása, báli híradó, szakavatott időjárásjelentés, elavult filmmelódiák. Rövid interjú egy közjegyző-félével: legyen-e második krikettpálya a lecsapolt mocsár helyén. A világ „igazi” eseményei fényévekre történnek innen, s hiába a műbolygós televízió, kontinenseket azonnal összekötő telefonhálózat, szuperszonikus repülés − Forbes-ban az az újság, hogy leszállított áron kapható hétfőtől az aratógép és a krikettcsapat egyik tagja sérülése miatt nem játszhat vasárnap.

*

1945 februárjának első napjaiban anyám úgy határozott, hogy elindulunk Csillaghegyről a Duna pesti oldalára felkutatni családunk esetleg életben maradt tagjait. Csillaghegyi búvóhelyünket két-három héttel előbb szabadította fel az orosz haderő, még jócskán volt alkalmunk − gyerekeknek − a korán ereszkedő estéken a főváros fölött dúló légi harcot bámulni. Mihelyt az ágyúzás és géppuska-sorozatok, dörejek és villogások hangversenye alábbhagyott, anyám rám adta a legmelegebb holmikat és kézen fogott a februári fagyban. „Ép hidakat nem fog találni, asszonyom − figyelmeztették az emberek −, meg aztán az oroszok…” Anyám elhessegette a jóakarók aggodalmait. Anyja és testvérei éltek három hónapon át az ostromlott fővárosban − vajon élnek-e még? A bizonyosság vágya lefokozta az akadályokat és a veszélyeket.

a pusztulás megelőlegezett képei

Csikorgó hideg volt. Leheletünktől párás lett a szemünk. A világ vibrált-remegett; hó és jég kavalkádja. Leértünk a befagyott folyóhoz, a jégtáblák mint a sírkövek, a Duna ólom-vonulata elhagyott temető. Sirályok ereszkedtek a magasabbra torlódott jégtömbre. Némán gyalogoltunk a folyó mentén, nem voltam fáradt, pedig hajnalban indultunk, és már délelőtt lehetett. A kaland izgalma hajtotta nyolcéves telkemet. A várakozás: vajon az ostrom, az utcai harcok után áll-e még a ház, ahol laktunk, lakás-e még a lakás, játszótársaim ott rohangálnak-e a folyosókon, mint annak előtte. Az utóbbi négy hónap körülményei és megpróbáltatásai, a bujkálás, apám elvesztése, bombázások és éhezések, a szorongás hétköznapisága évekké változtatta az alig valamivel több, mint negyedévet. Anyámat is, engem is vonzottak a pusztulás megelőlegezett képei, vonzottak a néhány kilométerre füstölgő város felé. Úgy szedtem a lábam a hószállingózásban, hogy képzeletem közben rommá varázsolta az ismert épületeket. Mint az évtizedekig távollevő utazó, aki közeledvén szeretteihez, képzeletében arcukra rakja az esztendők kivédhetetlen roncsolásait.

Stephen Pedersen, unsplash.com

Valahol Rómaifürdő előtt vékony vonal szelte át a megmerevedett folyót. Sebtében tákolt pontonhíd vezetett a pesti oldalra, orosz katonai létesítmény a vonuló csapatok és utánpótlásuk részére. A „hídfőnél” földszintes, bakterházszerű épület állt, a katonai parancsnokság, a híd bejáratánál dobtáras-géppisztolyos katonák topogtak a hóban. A töltésen lecsúsztunk a partra és megindultunk a híd felé. Ahogy odaértünk, a katonák utunkat állták. Anyám hézagos szlováktudását latba vetve kérte, hogy engedjenek át. Az oroszok fegyvereikkel játszadozva közölték, hogy erről szó sem lehet. Ez hadiút. Anyám magyarázni próbálta, hogy a másik oldalon, a pesti részen a fasiszták hónapokig garázdálkodtak és valószínűleg lemészárolták hozzátartozóinkat. El akarjuk temetni őket. Ezért sürgős az átkelés. A katonák köptek, az egyiknek aztán mentő gondolata támadt: azt javasolta anyámnak, hogy menjen be a parancsnokhoz a bakterházba, ha az engedélyezi az átkelést, akkor mehetünk.

− De a gyereket hagyja itt − tette hozzá.

Az alku itt elakadt, mert anyám erre nem volt hajlandó. Tudta jól, mire megy a játék. Alacsony, fürge, harmincnyolc éves asszony volt − és még tartott a háború. A katonák sündörögtek körülötte, nevetgélve méregették. Ő erősen szorította a kezem. Nem fordultunk vissza, makacsul álldogáltunk az őrök gyűrűjében. Eltelhetett vagy háromnegyed óra, amikor az őrök közül az egyik odaszólt:

 Davaj! − és fegyverével a híd felé mutatott.

homályosan átviláglik

Sietve ráléptünk a hídra. Üres olajoshordókra láncolt hasáb fapallókból állt a híd, mozgott-csörgött a lábunk alatt mint valami fogva tartott kígyó, a hordók félig a jégbe süppedtek, széleiknél elvékonyodott a jégtakaró és előcsillant a Duna. Ahogy lehetett, szaporáztuk lépteinket, mindketten éreztük, hogy a katonák a hátunkba ereszthetnek egy sorozatot, ekként igazolva magukat a parancsnok előtt: a hídon átszökőkel lőtték le. Már a közepénél is túljutottunk, amikor először mertem fölnézni a lábam alatt mozgó gerendákról. Közvetlenül az egyik hordó melletti vékonyabb jégkéreg alatt egy ember körvonalait láttam, mint amikor egy hal felszín közeibe kerül és homályosan átviláglik. A folyóba fagyott alakon foszló ruhadarabok − a kép impresszió maradt, de emlékként rögzült.

Pietro de Grandi, unsplash.com

Végre ráléphettünk a pesti oldal partjára. Ott is katonák topogtak, ránk se hederítettek. Mentünk tovább a füstölgő főváros irányában.

*

absztrakt pannó

Kényelmesen, egyenletes sebességgel kigördülünk a városból. Takaros farmok terpeszkednek, földbe vájt itatók körül birkanyájak hullámzanak. Ahogy a tábla jelzi, a sebességkorlátozás feloldható, a kilométeróra százhúszat jelez. Az autós jobb lábában igenis statikusra állítható egy izom anélkül, hogy tudatos volna a nyomás. A. nem hisz ebben. Fejtegetésem közben az oldalablak felé fordítja fejét, nehogy észrevegyem: nevet rajtam. Ahogy azonban visszatekint, arcán enyhe izgalom. − Odanézz! − mutat kifelé. A gabonatáblák eltűntek, bozótosok, eukaliptusz-csoportok termettek egyszeriben. Lágy dombvonulatok futnak, és a látóhatár legvégén kékesszürke hegyhát magaslik. Mintha óriáselefánt terpeszkedne jóllakottam. A forró levegő délibáb-játéka meg-megrezegteti a bőrét. A hegyháton vonuló erdőmassza néhol gyűrődik, süpped és domborul. A gyűrődések indigó színbe váltanak, s ahogy a gyűrődések lassan kisimulnak, a szilva hamvának árnyalatát látjuk. Az útkanyarral együtt lomhán mozdul a hegy. Most erdőtlen, okkersárga sziklafal tűnik elő, a kora délutáni nap sugarai felvérzik repedéseit. Kész az absztrakt pannó. A. festőként érzi e természet kémiáját: a déli földteke sugárzása, a sivatagokból áramló hő és a mindezt megszűrő növényzet a különböző napszakokban más és más színkompozíciót teremt, sohasem-látottat, csak az itteni festők tolmácsolásában. Ahogy robogunk, fejét az ablakhoz támasztja, bőrének pórusaival is az autón kívüli világot kóstolgatja, próbálja szívéhez szelídíteni.

Vajon a gyerekkor tájairól elvándorlót hasonló öleléssel becézi az új környezet, mint a szülőföld? S egyáltalán: létezik-e szabály a lélek bonyolult tereiben, amelyre számítani lehet? A. szerint a szülőföld az emberben metafizikai tény, a gyermekkor mindent meghatározó, örökké színes vetülete.

Aztán az ember magára marad ezzel, és valamilyen túlélési forma érdekében engedi maga mellé telepedni az „ügyeletes” valóságot.

*

…A Váci úton gyalogolhattunk anélkül, hogy ismertük volna, az út közepére omlott házak maguk alá temették az utcatáblákat, kiégett járműveken bukdácsoltunk, némelyik még füstölgött. Fejkendős asszonyok és öregemberek tébláboltak az omladékok között, sokuk kezében vödör, voltak, akik fáradtan ültek valami kupacon. Még mindig érdekeltek, fáradtságomat űzték a szerteszét hullajtott lövedékhüvelyek és repeszdarabok. Egy aszfaltból kiugró cső, körülötte a kizúduló víz jégdombbá fagyott, mint egy eszkimó kunyhó. Az egyik mellékutcából talicskás férfi jött felénk. A talicskán emberi test, kötéllel felerősítve. Beljebb bérházak kettémetszve, hálószobák és ebédlők kitárva. Volt, ahol zongora lógott alá. Anyám néha megállt és becsukta a szemét. Az enyém inkább tágra nyílt. Addig a mesekönyvek jelentették számomra az élet valószínűtlen eseményeit, a megtörténhetőket, s íme, most előttem az eladdig elképzelhetetlen, a gonosz erő győzelme, a mézeskalács-ház feltrancsírozása.

Kieran Manion, unsplash.com

A sarkon öt-hat férfi dolgozott egy lóhullán. Fényes késekkel darabolták a lovat, a kifaragott húst vödrökbe és zsákdarabokba rakták. Anyám rémülten kérdezte:

− Mit csinálnak, emberek?

− Nem látja? − lehelte egyikük.

− De hát ez dög!… Hogy tehetik!

A férfiak kezében pillanatra megállt a kés, valamelyik anyám felé indult.

− De asszonyom, hogy mondhat ilyet. …Ez szép, fagyott lóhús!

*

Mintha a természet kábítószert csempészne az érzékszervekbe, úgy veszítjük el a valósághoz kötő tudatunkat. A betonút fehéren izzik a kerekek alatt, de a kocsi mintha az út fölött repülne. Zsong a fülünk − zsong a csend és fény és sebesség, az összehajló erdőfoszlányok, sziklahátak, minden. Rovarok dinamója, madárhangok a szél kürtőjében, a földből csupasz erő vereslik, meg-megdobja a kerekeket.

Észak vonzásába kerültünk.

mozgatja a horizontot

Körös-körül felkínálkozik a földrész, mintegy jutalomként kitárulkozik a kitartó utazónak. A vidék szavannába vált, groteszk szikla-alakzatok tűnnek fel, narancssárga bozótosban fehérre mosott állatcsontvázak villannak. Az erdőségek messzire kerültek, kék legyezőjük még a távolban lobog. Évszázadok óta halott eukaliptusz-csonkok merednek a napba, olyan fehérek, mintha meszelve volnának. A forró levegő mozgatja a horizontot, a rozsdás föld − úgy tűnik − a betonútra dől.

Matt Artz, unsplash.com

Ernyedten pihegünk. A táj, mint óriási Gulliver, a tenyerébe vesz és ránk csodálkozik.

elveszti rozsdaszínét

Útszélre terelem, megállítom a kocsit. Karunkat kilógatjuk az ablakon, a fej félrebillen az ülés nyaktartóján. Kvarcszemek telepszenek a kormánykerékre, sziklatömbök halott sejtjei, elefántfű-csomócskák fészkelnek az ablak-tisztító gumikarja közé. Az áramló-hömpölygő forróság birtokba veszi a testet, hullámain megérkeznek a sohasem látott rovarok. Hártyaszárnyuk repked a műszerfalon, ez az ő Holdra lépésük − ez a mi Holdra lépésünk. Kiszállok, nyújtóztatnám a testem a tűző nap, finom porfúvás és a rovarzümmögés közegében. Az első kerék karimájára közben két gyík tapad, sütkéreznek, mintha hosszú vagy rövid életük folyamán mindig is a gumikerék lett volna az otthonuk. Fehér kakaduk válnak le egy napszítta fatörzsről, elhúznak az autó felett, nyakukat nyújtogatják a rádióantenna felé. Nyomukban kolibrik érkeznek, színesen cikázó próbarepülésüket csiviteléssel kísérik. Az országút menti por is elevenné lesz, gyíkok, rovarok hátán mozog. A látóhatárig húzódó szavanna valahol elveszti rozsdaszínét, és rózsaszínbe vált. Vonz a táj ember nélkülisége. Itt most minden ránk kíváncsi: még a sivatagi szél is, mintha megmotozna, felhajtja az inggallért, befúj a nadrágzsebbe. Óriás vörös hangyák igyekszenek a cipőtalp karimájához, a vászonsapkán is gyengéd tapogatódzásokat érzek. Távolabbról nézve gépkocsink kaméleontulajdonságokat vesz fel: az út pora rőt sziklalappá változtatta oldalát, a motorház krómrostélyai közül szalmacsomók, madártollak kusza vegetációja ágaskodik.

Visszatámolygunk az autóba. A maradék feketekávé elegendő, hogy újra figyeljek. A jármű nekilódul, űrhajónk a betonút szürke csíkjába kapaszkodik, s kiragadtatva az ember nélküli égitest vonzásából − északnak veszi útját. Csakhamar beáll a lebegés, az út mintha valahol alant húzódna, hegyhátak és erdők emelkednek, a Nap mögénk gurul. Órákon át robogunk a józanság és az önkívület nehezen összeegyeztethető határán.

*

…Szürkületre értünk Pest belvárosába − már ami megmaradt belőle. Havazott, itt-ott tüzek villantak fel, kibombázott lakosok élesztették a lángokat kapualjakban és üres kirakatokban, a romokból kihalászott bútordarabokat égették. Az alászálló hó, a budai oldalról érkező füstök és a felhők mögött lappangó utolsó tompa fények valószínűtlen árnyakat vetettek az épület-torzókra.

Egy helyütt éppen temettek. Anyámmal leültünk egy fagyott kukoricacsutka halomra, a fáradtság most árasztotta el igazán testünket, hiszen egész álló nap gyalogoltunk. A hevenyészett sír körül néhány férfi és asszony topogott. Az egyik asszony odajött hozzánk: Nincs egy gyertyája, drágám? − kérdezte anyámat. Anyám intett, hogy nincs.

Neven Krcmarek, unsplash.com

− Merthogy ez a szegény itt halt meg, az utcában − tette hozzá −, senki sem ismerte…

Nagy nehezen feltápászkodtunk.

 Messze vagyunk még? − kérdeztem. Anyám nem válaszolt, ehelyett karjával megtámasztotta a hátam, így mentünk tovább.

felismerhetően magasodtak

A Corvin áruházat még romjaiban is felismertem. Innen kaptam a játékokat a születésnapokon, itt tapasztottam homlokom a kirakatok üvegéhez, amint a játékautókat és rollereket csodáltam. A Corvin is kapott találatot, bomba vagy ágyúgolyótól, nem tudható. De falai nagyjából felismerhetően magasodtak. Szokatlannak, de szívmelengetőnek tűnt az áruház előtti téren magasodó, újonnan épített négyszögletes épületféleség. Új struktúra az általános pusztulás közegében.

− Már építkeznek! − vidult fel anyám. − Itt talán elalhatunk reggelig.

Érezhető örömmel sietett az építmény felé. Én is odaértem.

Az „építmény” hosszába és keresztbe rakott, fagyott holttestekből emelkedett. A friss hó kékesen csillogó szemfedőt borított a legfelső sorra.

*

Szürkületre érünk az oázisba. Coonabarabran a neve. Rejtélyes zengésű szó, a gamilarnay bennszülött nyelv szava. Igen ellentétes a nyelvészek véleménye jelentését illetően. Mert „gyanakvó személy”, más kutatás szerint „különös illat”, valamint „fekália”. A kerek egy napi autóvezetésbe belefáradt utas fülében mintha kövek, homokrögök görögnének. A mélyen zümmögő didjeridoo az utolsó szólam valami fúvós hangszeren. A gamilarnayoknak már híre-hamva sincs, de hagytak egy szót régen kihalt nyelvükből, valaha-területükön − örökmécsesnek.

Patrick Hendry, unsplash.com

A kis településből nem sokat látni az ereszkedő estében. A motel tulajdonosa, aki portás, szakács és felszolgáló is egyben, megkérdezi: − „Kellemes útja volt, uram?” Aztán: „Hová igyekeznek?” A.-val összenézünk. Mindig valahová − mondanám −, mivelhogy nincs tulajdonképpeni célunk. Északra. A fogadós jó éjszakát kíván. „Érezzék itt úgy magukat, mintha otthon volnának.”

Frissítés után kimegyek a szabadba, a nappali hőség most szélcsendes meleggé szelídült, itt is a tücskök viszik a szót. Az égboltozat csillag-áradata lenyűgöző: mintha a fák koronájáig érne le a hideg fényű érc-vonulat. A csillogás betölti az eget, nehéz nagyobb sötét foltot találni. A földrész belsejének ez mindennapi (esti) tűzijátéka, akadályozó városi fények, levegőszennyező füstök, pollúció híján.

Ilyen volt valaha a Föld.

felső kép | Ant Rozetsky, unsplash.com