ÉS VOLTAK A BOMBÁZÁSOK

Álmodtál a bombázásról, még mielőtt a bombázások elkezdődtek volna. A szokásos délutáni alvásra tett be anyád a kiságyba, a nappalra elrendezett kiságyba, csak úgy, minden kisdunyha meg takaró nélkül, a rózsaszín horgolt dísztakaró és a nappali párnák tetejére; a takaró vastagra horgolt rácsozatai először mindig nyomtak, de aztán sikerült elfészkelődni, oldalad alá szorult könyöködet sem bökték a vastag bütykök és rácsozatok, s a térdeddel is elkerültél minden hepehupát. Amikor tested minden porcikája megtalálta egyetlen lehetséges helyét, a takaró díszrácsaitól bekerített négyzetcentijét, félig becsukott szemhéjadon át már csak azt kellett nézned, hogy az arcod mellett hogyan nő nagyra egy plüssmotívum, a kitömött párnán felpúposodik, mint egy dombhát, s mellkasod sosem szűnő ritmusától az is emelkedik és süllyed, és füled alatt a párnában, egészen mélyen megint ütemesen suhog a hang: a párnamélyi világ hátsó udvarában szünet nélkül szőnyeget klopfolnak.

a mennyországba ér át

Ilyenkor elég volt egy pillanat figyelemkihagyás, és a párnamélyi klopfolás meg a plüssmotívum lélegzése eltűnt, mint az ég kékségében távolodó madár; ha kitart az ember, még akkor is láthatja, amikor ponttá válva a mennyországba ér át, de ha a tekintet elkalandozik, a távolodó madarat a kékségben éppúgy nem lehet újból megtalálni, mint a folyóba visszaejtett macskahalat.

Mindennap így úsznak el a dolgok, mint egy óceánban, de a rácsos ágyban, a takaró bögrácsaitól behatárolva te magad engedted, hogy elússzon tőled minden; a dolgok már nem a te dolgaid voltak; egyenrangúvá válva lebegtetek az ébrenlét alatti félhomályban.

Aztán a plüsspárnát két kézzel szorítottad az arcodhoz, tudtad, hogy ez már megint az ébrenlét, s hogy a szorításon lazítani kéne, neked kéne lazítani, s az orrodba és a szádba máris folyhatna be a láthatatlan semmi, amit úgy neveznek, hogy levegő. Arra ébredtél, hogy bombát dobtak, s a bombának éppen olyan hangja volt, mint a robbanásnak. Mint a hárosi robbanásnak és a csepeli robbanásoknak, amiket legtöbbször tűz követett, s az elolthatatlan lángoszlopok éjszaka vörösre festették az egész eget. Olyan volt az ég éjszakai vöröse, mint nappali kékje; kristályosan áttetsző és világító, a repülő madarakat ponttá válásukig látni lehetett volna benne, ha repültek volna madarak a piros égen.

A bomba robbanás-hangjával egy időben a pinceajtót láttad, a hátsó udvar végében lévő zöldre festett, bolthajtás-ívű pinceajtót, mely mögött a kert alá nyúlt be a nagy terméskövekkel kirakott pince, a kert közepén magasodott a szellőzője, egy belül lyukas, lőréses faragott kő, ha a lyukakba belebeszéltek, a pincében hallani lehetett a hasbeszélő-hangot. A zöld pinceajtó mögött földre tett szódásüvegek és boros palackok, kislábosok a tegnapi maradékkal, hordók savanyú borral, amit úgy hívtak, hogy murci, és itt éltek a mahagóni színű, politúros páncélú orrszarvú bogarak, még abból az időből, amikor a földön sötétség volt és pincehűvösség.

De mintha a pincét az ajtóról leborolválták volna; egymaga volt az ajtó, körbefogva a nagy kocka-mészkövekkel, és a bomba hangjától rezgett és zörgött a kulcs a zárban.

minden irtózatod ellenére

Sokáig tartott, mire a levegőtől megint egyenletesen emelkedett és süllyedt a hátad, s a plüsspárnán sötétlő nyálfolttól s a combjaidra nyomott rácsmintától, úgy érezted, hogy a dolgok visszataláltak hozzád. Anyádtól tudtad meg, hogy te most álmodtál, rosszat álmodtál, s anyád, amikor látta, hogy aludni már nem fogsz, egy almát nyomott a kezedbe, mert nagyon szerette volna, ha az ágyban nyugton maradsz még. Az almát mindig szeretted. Bár egy idő óta gyanakodva néztél minden almát, s körbevizsgáltad, hogy nincs-e rajta lyuk vagy fekete folt, mert akkor is a rácsok mögött ültél, amikor egy alma fekete alagútjából kimászott a meztelen, rózsaszínű, fekete arcú állat, a megrágott almán végigmászott, aztán át az ujjaidra, végig a kezeden, s a karodon indult fölfelé hallatlan magabiztossággal, összehúzta magát és kinyújtotta, és hiába mozgattad a karodat, pedig attól a madarak is elrepülnek, és hiába mondtál bármit is hangosan, pedig a kandúr is megugrik egy siccre. Az a kis mozgó rózsaszínű olyannyira nem vett figyelembe, hogy minden irtózatod ellenére megmászta volna a nyakadat, szemedet, a szádat. Erre az egészre csak azt mondták, hogy kukac, s ez egymaga jelentette az alma alagútjában morzsálló feketeséget, amely olyan volt, mint a porhanyó föld; a hidegnek a csomókba dermedését a karod bőrén, s az egész hihetetlenséget, hogy valamiből valami csak úgy kimászik, és a kérdést, hogy mi mindennel történhet ez még meg.

Az almába végül is beleharaptál, s azon igyekeztél, hogy álmodat nevén nevezd. Mire anyád a csutkáért bejött, már tudattad vele, hogy bombát álmodtál, és természetesnek tartottad, hogy ő is a pinceajtót látja, mögötte az űrrel, szódásüvegek, murcis hordók és orrszarvúak nélkül, és csodálkoztál, hogy anyád a robbanástól nem rezzen össze.

Miután álmodat nevén nevezted, szokásoddá vált az álmodás, napközben is, szavakat találtál rá és elidőztél benne. A szavakkal ismét puhán körbelebegett az álom, mint színes szappanbuborék, amelyben ott van a szivárvány, és ívben gömbölyödve, összezsugorodva tükörképek imbolyognak, s te a buborék közepén együtt lengsz mindezekkel; a végleges elszállás kívánásában és a szétpattanás, semmivé válás fenyegetettségében.

Ó, korántsem voltak az álmaid mindig szépek. Az például, amit úgy hívtál, hogy kockás pizsamás. Kockás pizsamában kellett eljutnod valahova, végig az utcán, és minden kívánságod az volt, hogy a pizsamát elrejtsd, senki ne lásson ebben az öltözékben, szerettél volna semmivé válni; az egész álombuborék gúnnyal és a te szégyeneddel volt tele.

Máskor a lábikrádba költözött a repülés tudása, s úgy feszítetted a vádlidat, mint a madarak és az angyalok a lapockatáji izmaikat, több arasszal lebegtél a dolgok felett, s a meredek lépcsőknél pontosan tudtad, hogy mennyire kell még feszíteni azt a bizonyos izmot, hogy lábad az utolsó lépcsőket se érje; a lábad és a lépcsők között a levegő sűrű volt, s te csúsztál rajta, mint a síkosra simított havon. Ez az álom reális álom volt, pontosan tudtad adagolni a repülési energiákat, és kormányozni magad a dolgok plasztikus sora fölött. Többször is repültél, ez visszatérő kedvtelésed volt, de lépcső mindig kellett hozzá. Amikor egy metszeten először láttad az összetört szárnyú és összetört testű Ikaroszt egy sziklafal előtt, csak mosolyogtál egyet. Ne akarjon repülni az, aki nem tudja, hogyan kell.

A boszorkány-álom titkos neve az volt, hogy belövés-álom. A Csepel-sziget teljes látható hosszában boszorkányok ültek fekete, felálló orrú ladikokban, és iszonyú ordítással eveztek a Dunában, egy szál evezővel, ami a csónak egyik oldalán éppen hogy beért a vízbe, mert a csónakok a parton álltak, s ettől az evezéstől egy helyben ringtak le-föl, le-föl. A Duna olyan keskenyre zsugorodott, hogy a boszorkányok ordító arca tisztán látszott az orrukkal, hegyes állukkal, szájukkal együtt, és a kiabálásuk elől elfutni nem lehetett. Nappal a csepeli táj szunnyadt a nagy folyam mögött, mintha a fordított gukker lencséin át látnád. Hát létezik, hogy minden csak ekkora legyen?

És ez billent ki a mese-messzeségből, karnyújtásnyira sivalkodtak a banyák a folyam túloldalán, és már akkor, az éjszaka kellős közepén tudtad, hogy ez a belövés-álom, mert anyád és testvéred este, a nagymamádtól hazafelé, a feketeségben fényes lövedékeket láttak repülni a Duna fölött, s a lövedékek válaszoltak egymásnak, ide-oda, ide-oda, s egészen tompán morajlott a hangjuk, mert igazában még nem a Duna fölött szálltak, hanem egészen messze, csak a sötétség volt megtévesztő, de a Duna mögött egyre közelebb jönnek, s egyszer csak a fületek mellett fog szólni a hangjuk, ami még rosszabb lesz, mint a hárosi robbanás.

hosszasan tutulnak

(A Háros lőporszagú. És vasúti szállítmány szagú. Az egymásba tekeredő vasúti sínek fölött mindenféle szagok szállnak, és egymásba gabalyodnak, mint az összevissza fékcsikordulások. És sorban a gyárak, mindegyik a maga privát szagával! Naxos üvegcsiszológyár. Bűzgyár, Gchswindt szesz- és élesztőgyár, Zománcgyár, Papírgyár, és a Festékgyár, melynek az illatai is színesek, mint a szemétre dobott zománcos edények. A szemétdombok az érett színeikkel, a lukas lavórokon átbújt zöld növényeikkel! És mégis: a Hárosnak a neve is párás és szürke, mint borús időben a Duna, és a gyárkémények úgy füstölnek, mint a vízen elúszó hajók, s időnként hosszasan tutulnak, mint az óceánon átkelő tengeralattjárók. Süllyednek és emelkednek a tengeralattjárók, vastestükön tapadnak a tengeri csigák, emberek élnek bennük hosszú napokra bezárva, ha egy ablakon kinéznek, csak a szürkeséget látják hullámzani, amely végtelen, mint a hárosi ég, s a tengerészek jönnek és mennek a hajóba zárva, mint a fekete vasgépek között a műszakosok az olajos padlón, megszökni nem lehet, körbe-körbe mindenütt bezártság, s fölöttük egyre csak füstöl a kémény a hullámzó égre. Robbanások, torpedók, naszádok; kettéválva úsznak tovább a tengeralattjárók, s aztán ereszkednek lejjebb, micsoda manőverezés, a kapitány, aki a poharából bort akar inni, arra gondol, hogy jaj, de vizes ez a bor, és érdekes, sose akar a pohárból kifogyni, és issza-issza, míg az orrában, fülében s végig az egész testében tenger van már, s akkor lebegve elengedi magát, mint a madarak a hárosi égen. Aki a Hárosra jár, az tetőtől talpig hárosi levegővel lesz tele. S ha robbanás van, a szétszakadt vagontetőkön és bedűlt kőfalakon beáramlik a ködös szürkeség, s nem csoda, hogy az emberek nyom nélkül elkallódnak benne. Még jó, ha megmarad egy gazdátlan sapka vagy a riadalomban leszakadt kabátgomb.)

Egy tavaszi éjjelen fölöttetek gyúlt ki az ég, és majdnem olyan volt, mint a Vörös-tenger alulról nézve, s mire a pincéből följöttetek, fényes ezüstszálak lógtak a fákon és a tetőkön, mintha az éjjel itt járt volna a mennyből az angyal, de kigyulladt és tövig égett a karácsonyfája. Valami miatt minden balul sült el.

A pinceajtó reszketett és zörgött benne a kulcs, a fal mellett ültetek sorban, szorosan a bolthajtás alatt, és nemcsak a szellőzőnyíláson jött be a hang, hanem a falakon és köveken át is, és ez akkora hang volt, hogy minden mozgott tőle. Nyissátok ki a szátokat, kiabálta Willi néni, és mindnyájan ültetek a falhoz lapulva, tátott szájjal, apád is, anyád is, Willi néni is, Omika és az összes szomszéd, az öletekbe szorítva ott volt a nagypárnátok, mért hoztátok ezt le, hisz már tavasz volt, hideg nem lehetett, s amikor jött az iszonyú hosszú, magasból mélybe szántó süvítés, ebbe a párnába fúrtad az arcod, hogy hátha úgy jobb lesz, s tátott szájjal haraptad a puha tollú párnát. A kistestvéred a sarokban egy teknőben aludt, s egyszer sem sírt föl egész éjjel.

Évekig visszatérő formula volt erre az éjszakára, hogy ,,az első bombázást a háznál vészeltük át”. Álltak az emberek egymással szemben az utcán, s amikor ezt mondták, az azt jelentette, hogy az utcabeli pincék gyengék, és nem bombabiztosak, s egyiket-másikat egy kisebb kaliberű bomba is úgy átszeli, mint a fakanál a kását, és végül is túléltük, itt vagyunk, állunk és beszélgetünk, pedig úgy szórták a bombákat, mint a lepényre a mazsolát, és aki megúszta, annak hallania kellett, hogy körbebombázzák, olyan ez, mint egy fordított szerencsejáték, képtelenség, hogy az ember mindvégig ennyire alul legyen.

Angol szőnyegbombák, láncos bombák, orosz gyújtóbombák, az emberek jöttek és mentek az utcán, mintha már senkinek se jutna fedél a feje fölé, szemérmetlenül belestek a betört ablakokon, egy új illem kezdett szabályozni mindent; kíváncsiság, részvét és megkönnyebülés sohasem fakadt ennyire egy tőről, mint akkor; szegény szomszéd, egy pillanatra ment ki körülnézni, és akkor csapott be a bomba, nahát, el is vitte, maradt volna a fenekén nyugton, még ma is élne, ilyenkor nem lehet ugrálni. A Lángék dunyhája a villanydróton lógott, és nem tudott belőle rendesen kihullni a toll, napokon át csak pilinkézett, ha valamelyest föltámadt a szél. Az utca végi sarokház feketére üszkösödve állt, a gerendák finom, eres rajzolatán látszott, hogy itt egy parázsban állt minden, mint a sparheltban valami módon egyben maradt, de mégis teljesen átégett hasábok, s a tető alatt nyomot hagytak a kicsapódó lángok. Aki a gyújtóbombát dobta, elégedetten nézhette odafönt; ennek a háznak jó huzatja van, s máris nyúlt a következő gyújtósért. A szemerkélő esőben leszállva terjengett az ázott korom szaga. Miért ült a leégett ház előtt a szakállas öregember? A kútkáván ült, és úgy nézett, mint a Kisbibliában a szakállas Isten.

Sok halott volt. Még régi halottak is haltak meg újra. A temetőre láncos bomba esett, s a szanaszét heverő koporsódeszkák és kisvánkosok között végképp a felismerhetetlenségig összekeverve feküdtek azok, akikhez másodszor is eljött a halál.

visszavonhatatlan dolgok

Világosan és egyértelműen kiderült, hogy mi az a bombázás. Más, mint az álomban mozgó pinceajtó a zörgő kulccsal, más, mint az ideiglenesen elakadt lélegzet. Itt visszavonhatatlan dolgok történnek, amikre emlékezni sincs mód többé. Itt olyan dolgok történnek, amelyek véglegesek. Akire ráesik a bomba, az már annyit sem mondhat az utcán megállva, hogy az első bombázást a háznál vészeltük át. Ezt a hatóság is belátta, és sorra nyitották meg a nagy boros pincéket, melyek úgy tekeregtek a hegy gyomrában, mint a labirintus, valóságos bányajáratok voltak, vízszintes aknák, a régi századokban itt kezdték fejteni a nagy mészköveket, konkurált ez a község azzal, amit még ma is úgy hívnak, hogy Kőbánya; hordták a helybéli fuvarosok az országban szerte az óriási köveket, amiből egy darab 90 téglát is kitett. Nagy volt a kereslet, mert jutányos áron adták, ebből épültek az erődítménynek ható császári börtönök, az a bizonyos ház a külső Váci út felé, s a belső kerületek szélein álló gangos bérkaszárnyák. Csak néhány év múlva derült ki, hogy az alsóbb szinteken a mészkövek salétromosan izzadnak, s bizonyos évszak- és időjárás-változásnál valósággal könnyeket sírnak, mint a török fürdők vaskos falai a felhevült gőzben.

Megnyitották a Hangya-pincéket, a Pincemesteri pincét, s a bornagykereskedőket is kötelezték, hogy riadókor az ajtókat kinyissák. Achtung, achtung, figyelem, figyelem, zavaró repülés, Budapest, mondta az éjjel-nappal szóló rádió, s éjszaka futottak az inspekciósok, hogy ébredjen fel az is, aki véletlenül elaludt volna, mackónadrágostul ugrottatok ki a meg sem vetett ágyból, cipős lábatok az ágy szélén lelógott, de ha elszunnyadtatok, a cipős lábatokkal fordultatok egyet az ágy közepére. Már zavarórepüléskor megindult az emberfolyam lefelé a hegyről, hogy mire a szirénák felbőgnek, bebújhasson annak a hegynek a gyomrába, amelynek a hátán eddig egész békességben lehetett élni. A nagy, magas, elterülő fennsík alatt bonyolult és szerteágazó alvilág volt. A fennsík napfényében félig áttetszőnek tűntek a kecskecsöcsű szőlők, és hamvasnak a fakó mandulafák, ihletettebb pillanatokban erre járkált egy provinciális Dionüszosz vagy Apolló, ők kedvelték a murcit.

Az emberfolyam a legmeredekebb utcáknál többfelé elágazott, mint a száraz, poros földön ágakra bomló vízfolyások; először az elágazások útja még bizonytalan, a vízerecske még mintha gondolkodna, hogy jobbra-e vagy balra. A második riadónál már úgy vált többfelé az emberfolyam, mint a bejáratott vízmederben, nem is szólva a tizedik, a századik riadóról; már mindenki tudta, hogy a lankákon, lépcsőkön, úttesteken merre rohanjon.

Az első, tétovázó futások valamelyikén – amikor Omika kezét fogtad, s mint az utóvéd, igyekeztetek a többiek után – bizonytalan megtorpanásokkal abba az ágba hagytátok sodorni magatokat, mely a Hangya-pince felé tartott, néhány lépés után már vitt a sodrás, te még győzted volna, de Omika a pince udvarán térdre esett, s egy idegen hang belőled azt visította, hogy Omika, nem is tudtad, hogy ilyen hang is létezik benned. Vagy talán mégis. Tudtál a hangról, de mint szégyellni valót, eddig rejtegetted. Semmiféle légiriadó nem volt, a szirénák sem szóltak, a rádió még zavaró repülést sem mondott, s máris a pinceudvar légterében keringtek a gépek, s akkor a magasban, a pincebejárat fölött, a Hangya-telepen megszólaltak a légvédelmi ágyúk. Ezt csinálja hát a tüzérség, melynek gömbölyű hátú betonbunkereit láttátok a Hangya-telepen csavarogva. Még mielőtt az ajtón besodródtatok volna, láttad, hogy az ég szürke foltokkal lesz tele, melyek ott, az égen keletkeznek, mint a pukkanás, aztán szerte is foszlanak, mint a füst. Az elszálló gépek helyébe jöttek az újak.

A Hangya-pincében nagyon sokan voltak, s látnotok kellett, hogy itt lényegében előkészített helyek vannak, s rajtatok kívül csaknem mindenki úgy jön ide, mintha félig otthon lenne, voltak itt kissámlik, takarók és párnák, s messziről mintha edényzörgést hallottál volna. Itt piknikezett az egész Hangya-telep; mindenki, akit látásból ismertél, mert ők a Hangya-boltba jártak vásárolni, a Hangya-boltba, amely a Schubert-ház hátsó udvarában volt. Egy ház udvarában jutott eszükbe boltot nyitni, a sorbaállókkal sokszor egészen tele volt az udvar, s a ház lakói feszengve ebédeltek, mert még azt is láthatták a sorbaállók, hogy mivel van tele a tányér. A Schubert-ház hátsó udvarát és a Hangya-telepet ácsolt lépcsővel kötötték össze; a lépcsők olyan bonyolultan fordultak hol jobbra, hol balra a loncokkal benőtt mészkőfal előtt, mintha egy várba vezetnének, s ha a Schubert-ház félhomályos padlásán átlósan átvágott az ember, már ott is állt a telepre vivő kőlépcsők alján. A Hangya-telepen egyformák a házak. Tornácuk van és kertjük, s minden szimmetrikusan ismétlődik rajtuk, kettő bejárat, kettő ablak, kettő kémény és kettő üveggömb a kertek közepén. Itt minden közelebb van az éghez, a szélnek már napszaga van, és lenn a mélyben mintha összement volna a Duna. Az itt lakók mind ismerik egymást, és többnyire tegeződnek, és bámulatra méltó dolgokat mondanak egymásnak sorbaállás közben. „Nézd, ott megy a Tandor, ezt fogd meg a lányaidnak! Van az én lányaimnak, nem is egy. Ott a Pipekné, ez már megint ivott. Tegnap sem tudott fölmenni, ott aludt el a lépcső alatt … A Berger Anci megint kapott egy gyűrűt a talárostól, de ez most brilliáncs.”

kopasz villanyégők

A sorbaállók mind ott voltak a Hangya-pincében, családonként elrendeződve, és láthattad, hogy ki kinek a lánya, és ki kinek udvarol, és hallanod kellett, hogy az asszonyok valóban nagyszájúak, s anyád azt mondta, hogy többet ide nem jövünk, ilyen prolik közé, és kissámli, takaró, párna és evőeszközök nélkül csak néztetek idegenül, és alig jutott egy parányi kis hely, ahová felváltva leülhettetek. És ráadásul a Hangya-pincéről egy óra múlva kiderült, hogy hideg, s a kopasz villanyégők mellett látni való volt, hogy a sziklája fekete és redves. De nyugodtabb éjszakákon – amikor az inspekciós akár el is alhatott volna a készülék mellett, mert még zavaró repülés sem volt – te mégiscsak a hangyás asszonyokat játszottad magadban, a Hangya-telepet és a sorbaállást, s a kerekebb párbeszédeknél annyira belelendültél, hogy a rácsos ágyban pergő suttogásba kezdtél, és ez így ment sok éjszakán át, míg csak anyád fölébredve meg nem hallotta, és akkor a részeg Pipekné és Tandor pincemester párbeszéde kellős közepén fojtott hangon rád kiabált.

A Pincemesteri, az rendes pince volt. Itt szaktekintélyek élték le fél életüket a tisztes munka és tudás birtokában, a szögletesre vájt pincejáratok fehérek voltak, mintha itt néha még meszelnének is, és itt tanfolyamok folytak az idők kezdete óta, még te sem voltál a világon és anyád se, a Duna felé néző homlokzattal már állt a nagy kövekből épült ház, ahol mindig bársonysapkás fiatalemberek járkáltak, a sapkájukon a hímzett monogrammal és a fekete fényes ellenzővel. Már nagyanyád korában is verték esténként a földszinten álló zongorát, s az országúton elzörgő lovaskocsik fölött a vasúti töltésig harsogott a sok-sok összehangolatlan fiatal férfitorokból, hogy elázott a Gyuszi bácsi nyakkendője. Itt borász urak tanították a pincemesterséget, s hogy mit kell tenni, ha jön a filoxéra, mely úgy pusztított ki hegyoldalnyi szőlőket, mint egész községeket a pestis és a kolera; a filoxéra után összezsugorodott minden szőlő az Altgebirgben, a Tiefenweg mentén, és elszegényedett az egész Péter-Pál utca, pedig ott kastélyosan díszített présházak is nyíltak a hegy felőli részen. A filoxéra és a pestis mintha errefelé együtt járt volna, mind a kettőért gyászemléket állt a Péter-Pál kápolna; az ajtajaira vágott kémlelőnyílásokon fekete hűvösség tört ki, mint egy pestis-kriptából, s a hűvösségnek savanykás szaga volt, mint a filoxérás szőlőből préselt murcinak.

A pestisek és filoxérák idején tudatlan vincellérek kapálták a hegyet és kötözték a szőlőt, szorgalmas sváb asszonyok hajtották magukat és a férjüket, hogy egy hordóval több legyen a rózsaszínű murci, s hogy a padlás minden gerendájára jusson a rafiával felkötött csemegeszőlőből. A filoxéra előtt élt a vörös hajú asszony is, akit a férje minden este harmonikaszóval várt; húzta az ember a harmonikát, és sétálva ment az asszony elé egész odáig, ahol most erdősen elburjánoznak a nova és otelló szőlők; nem átallotta az éneklést sem; s az asszony egyszer haragjában azt kiabálta, hogy schau, das du wegkommst, oh, csak halnál már meg, te lusta disznó, s másnap, mikor jött haza az Altgebirgből, senki nem ment eléje, és hallgatott a harmonika, és a házban felvágott torokkal ott feküdt az ember az ágy közepén, de az egész csak móka volt, a vér helyett vörös festék volt a nyakán és körben a vánkoson és a dunyhán, s az csurgott végig a cájgnadrágján is, amikor az ágyból kiugorva azt mondta, hogy jól van na, te bolond, ne kiabálj, hör auf!

Átpártoltatok a Pincemesterihez. A Pincemesterihez, melyeknek rendjéért és megbízhatóságáért az állam szavatolt s a nagybirtokok, melyeknek borait itt gondozták nagytekintélyű mesterek, s némely pinceágban olyan áhítat honolt, mint a templomokban; titkos, nagy átváltoztatások, az erjedésszagban gyertyával jövő-menő mesterek, kék kötényük lóg, mint a templomszagú miseruha; s egy-egy titkos ágban olyan nevű hordók is vannak, hogy Eucharisticus vagy Szent István, meg Noé és Kánaán; olajágat víve repül-repül a galamb, s Krisztus szomorúan ül az Olajfák hegyén. De Krisztus-hordón kelyhet fog az Úr, és szájából betűk tekeregnek: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. A kék kötényes mestereket úgy hívják, hogy Appenheim, Ábelesz, Hochbaum, Seybold, Belatíny, ezt mormogni is lehet, mint a latin miseszöveget. De itt a Váci Püspöki Uradalmi Borpincében is részben németül mormogták az átváltoztatás szent szavait, mert igazán csak annak volt foganatja. Hic est enim calix, sanguinis mei, für sich und Nachkömlinge, es lebe die Freundschaft.

Az aradi 13-nak is volt emlékhordója, valahol a hegy alatti labirintus ismeretlen elágazásában, itt nem mormolhattak sem latinul, sem németül, itt csend volt, és a vesztőhelyek árnyéka lenghetett a gyertyák háta mögött, s az aradi 13 úgy nézett a 26 szomorúra faragott szemével, mint akik tudják már, hogy a hóhér kötelekkel és puskagolyókkal hozza a halált, de azt is tudják, hogy nekik emlékünnepük lesz, és emlékükre faragott hordó, és őróluk énekelni fognak, s hogy a Pincemesteri Tanfolyam bombabiztos mintapincéjében, míg dübörög a föld, mint a földrengéskor, és sorra alusznak ki az előbb csak pislogó égők, az itt-ott fellobbanó gyufafényeknél egy hang azt énekli benned is egészen halkan, hogy

Feketébe öltözködik a Kárpátok orma,

Tizenhárom hősnek mintha gyászemléke volna.

Anyánk szokta ezt néha énekelni mosogatás vagy főzés közben, de ez mellékes volt, mert a hangján mindig emelkedettség érződött és meghatottság, mint amikor az énekkarban állt a polgári leányiskolában az aradi 13 ünnepén.

egymás lihegésébe fogódzva

Voltak teljesen elsötétített éjszakák, amikor az ég is olyan volt, mintha nagy, fekete, átlátszatlan kartonpapírokat raktak volna a hold és a csillagok elé. (A szobai elsötétítő papírok keretre szögelve álltak a falnak támasztva, s ha a lámpagyújtást tovább halasztani nem lehetett, a kereteket csak könnyedén fölemelve az ablaktokba kellett illeszteni.) Be sem kellett hunyni a szemed, könnyűszerrel játszhattad meredt szemekkel a vakot, s csodálkoztál, hogy egymást fogva, egymás lihegésébe vagy szagába fogódzva hogy eligazodtok a kiálló macskakövek, felnyomakodó fagyökerek, járdaszegélyek és boltlépcsők között. Egymást vezettétek a feketeségben, mint egy később látott képen az összefogódzott vakok, s tudtad, hogy külön-külön már mindnyájan elhasalva nyüszítenétek, vagy vérző homlokkal horzsolnátok a falat, de így együtt azt is tudtátok mindig, hogy hol kell nagyot lépni a csordogáló szennyvizek fölött, s ha a szirénahang útközben ért, minden további nélkül futottatok, és sohasem tértetek ki a helyes irányból. Ilyen éjjeleken a sziréna nem volt más, mint egy nagy denevér, kiterjesztett szárnyai a Dunától a fennsík végéig értek, s fejetek fölött le-föl, le-föl lebegett, ettől volt hol ereszkedő, hol magasba vijjogó a hangja. A fejtetőd bőrén érezted, hogy fölöttetek mered a karmos lába.

A magasföld széléig futottatok, itt a föld egyszerűen véget ért, mint egy asztal; ha még egyet léptek meggondolatlanul, kiléptek a feneketlen feketeségbe, mely sűrűn és nyúlósan mindent magába nyel. A pinceudvarokat a hordókkal és hordócsúszdákkal, a szeszfőzdéket a fekete vaskéménnyel és francia konyakmesterekkel, a Pincemesteri Tanfolyam pincéjének betonos udvarát az emeletes irodaházakkal, az árverési csarnok teraszos tetejével, ahol külföldiek szoktak le-föl sétálgatni, és a csarnokban nagy kalapáccsal veri egy ember az asztalt; s itt minden képviselve van, Tokaj, Eger, Badacsony, Olaszliszka, Tolcsva, Sopron, szürkebarát, kéknyelű, cirfandli, muskotály és hétputtonyos, ez itt a valódi világszínvonal. És mindez a denevéres vijjogás alatt hangtalan ázott a feketeségben. A nappali szirénahangok még fenyegetőbbek voltak, mint az éjszakaiak; a napfény élessé és hasítóvá tett mindent; kiszolgáltatottan álltak a mélyben a cseréptetők, a melegben vibráló betonudvar, a lovak a stráfkocsik elé fogva; mindent átvilágított a nap, mint egy világnagy rakéta, s néha úgy tűnt, hogy a napban is készül valami robbanásféle.

Egyedül a gyíkok voltak gyanútlanok. Csillogó szemmel és lüktető torokkal napoztak a mészkő meredélyen, a nyári deleket kedvelték nagyon; majdnem órák hosszat nézted, hogyan lakják be az egész fehér sziklafalat, minden rést, minden beugrót, mint egy megszálló sereg a várat, s a vibráló hőségben is éberen figyelik, hogy mozdul-e valami, suhan-e árnyék, a korláton áthajolva megfújod-e a fű-sípodat. Mert akkor futnak, mint egy szürke sereg a riadókor. De a szirénahang nem érintette őket, tudták, hogy a világmindenségben ez nem rájuk vonatkozik, ez annyira más léptékű hang volt, mint az ő világuk.

(Akárcsak a napfolttevékenységek és napfogyatkozások, melyek elől senkinek sem állt szándékában elmenekülni, mert hova is lehetett volna, de az is nyilvánvaló volt, hogy Isten ezeket nem az emberek ijesztgetésére találta ki. Gyanítható volt, hogy van egy más léptékű világ, melynek alján lüktető torokkal bombákra figyeltek, mint a gyíkok a fű-sípodra.)

A fennsíkról vas csigalépcsőn kellett leereszkedni egészen az árverési csarnok teraszos tetejéig, onnan már széles és ünnepélyes lépcsők vezettek a mélybe, ahol a pincebejárat volt. A csigalépcső vaskapuját az egymásba tekeredő iszalagoktól és dúsan nőtt loncoktól megtisztították, s riadókor – amikor már a szirénák is bőgtek – lentről feljött a kulccsal az inspekciós, a rozsdás zárat nagy nehezen kinyitotta, s a várakozók kapaszkodva ereszkedtek le a mélybe a cipőtalpnál keskenyebb vaslépcsőkön, amelyek rozsdásak voltak és fényesek a csiganyáltól. Mi célból csinálhatták ezt a hátsó kijáratot a század elején? Ki kapaszkodott fel akkoriban itt a pincelabirintus tetejére? Vészkijárat volt, melyen a lenti, pinceszagú levegőből ki lehetett szökni a napszagú, fehér fennsíkra.

Egy fordított vészkijárat. Sokszor a szirénák már bőgtek, s az ember nem jött a kulcscsal, pedig lent már nyomult be a pincébe a tömeg, a hegy alatt lakók előnyben voltak, a sima aszfaltos udvaron futhattak végig, szinte nem is kellett a lábuk alá nézni. Vártátok a kulcsos embert, hogy megnyissa az éjszaka vészkijáratát.

nyúlós sötétben

S egyszer, amíg a nyúlós sötétben várakoztatok, a Durcsányi-villa egyik alacsony ablakán kigyulladt a fény. Az ablak váratlanul ott volt mellettetek, kiugrott az egynemű feketeségből, s látni lehetett, hogy bent konyha van, s talán csak vizet akart inni valaki a csapból, mert nem bírta már a szomjúságot, s akkor melletted kotorászás a földön, egy hirtelen mozdulat suhanása, és csattanás az ablak vasrácsozatán, utána nyomban kialudt a fény. Ami történt, az szavakban így mondható el: apád haragjában követ ragadott, és be akarta dobni a villa ablakát, mert felbőszítette, hogy az éjszakában célpontot támaszt, éppen ott, ahol oly sokan vártok a kulcs csikordulására. (Apád, aki az idegenekkel mindig udvarias volt és tartózkodó, s a bőbeszédűségéről sem lehetett tudni soha, hogy figyelmes szóvaltartás-e, vagy valóban jólesik neki, s az utcai beszélgetések után, a vasárnapi séta közben olyanokat mondott, hogy kézcsókom a kedves feleségednek, s mintha egyszer az is elhangzott volna a szájából, hogy ajánlom magamat, amit eddig csak a városháztéri kereskedőktől és bőröndökkel járó házalóktól hallottál. S a vaksötétben lepergetted magad előtt a képet: az alacsony és udvarias apád fölveszi a lábával kitapintott követ, s olyan mozdulattal, ahogy a fiúk szokták az utcán, a válla mellől teljes erővel az ablakba hajítja, a zakója kinyílik, s a nadrágjában előre domborodik a hasa a nadrágtartók gumijával. Szokatlan volt a kép és meghökkentő, de a sötétségen is átsütött a jólneveltségtől mentes heves őszintesége.)

Mert mit gondolnak a Durcsányiék, kivilágítani egy ablakot, amikor még cigarettázni sem ajánlatos, mert még Csepelig is átvillanhat a szívástól felizzó parázs vagy a lángra lobbanó gyufa, Csepel pedig jó messze van; ha az ember a Duna szélességéhez még hozzászámítja a tágas Duna-partot, a töltést, a párhuzamos házsorokat, a hosszú pinceudvarokat! S elképzelted ezt a távolságot függőlegesen a fejetek fölé fordítva; ha a feketeségbe fönn, magasan beúsznak a gépek, a cigaretta fényét ők is megláthatják, s rögtön tudják, hogy hol kell ledobni a bombát.

Egyszer teljesen eltévedtél az időben. Csak ültetek-ültetek a fal mellé tett támlátlan padokon, már senki sem ügyelt arra, hogy a hátával ne dőljön a falnak, már mellékesnek tűnt, hogy esetleg reumát lehet összeszedni; a földmorajlások és távoli mennydörgések már abbamaradtak, s a villanyok is kialudtak, mintha messze valóban csak vihar tombolt volna, a meggyújtott gyertyák egyenletesen égtek, Pelsőczy atya is abbahagyta az imádkozást, ezeregyedszer már nem kezdett bele a Miatyánkba, s úgy tűnt, hogy már mondják is, hogy légiriadó lefújva, de nem szólt senki, s a befejezettség és újrakezdés közt csak ültetek csendben, s a mozgással és szavakkal meg nem támasztott időből egészen kicsúsztál, közlekedtél egy sajátos világban, melyben voltak határozott, látható és megnevezhető támpontok; a pincemester bársonysapkája az ellenzővel, s a tanfolyam, amelyen itt volt, és Boschkoviczék boltja a sarkon, benépesítve az árjegyzék ábráival; kávé és mákdaráló, melyet forgatni kell, mint a kerekes kutat vagy a bárkán a hálóhúzó kurblit, Ceylon-tea, Kneipp-kúra, barna fiókos szekrények sorban a pult mögött, fehér porcelán a gombjuk, a pulton egymás mellett az üveg cukorkatartók, nyílásuk és nyakuk ferdén áll, hogy könnyen beletaláljon a fémkanál, a stollwerkok külön dobozban vannak, és fekete kezek mutatnak kinyújtott mutatóujjal valami felé, ami nem egészen látszik, de az illata itt van, olyan szaga van, mint a Hanzmann kisasszonyok boltjának, a Hanzmann kisasszonyokénak, akiknek olyan hurkákba van fésülve a hajuk, mint az árjegyzékben kávéscsészét tartó hölgyeké, a kávéscsésze kistányérjának fodros a széle, s a pincemester állt a boltban, egészen hátrahúzódva, s a nagymama már megdarálta a mákot, és végig tudta, hogy ott a pincemester, érezte a hátában a tekintetét, mely csak úgy sütött a monogramos sapka alól, s a nagymama még lány volt, s lógott a haja, s a Boschkoviczné nem tudta a dolgot mire vélni, csodálkozva nézett a begöndörített huncutkák alatt, fehér kötényén keményítve állt a vállfodor. A szegfűszegillat egy darabig uralta a többit, de mire a nagymama a pincemester mellé ért, már kiütötte a homlokát és tenyerét a pára, amelynek a boltban fahéjszaga volt. S a pincemester megfogta a nagymama két fűszerillatú kezét, ott a boltban, a Boschkoviczné s a vevők előtt, a sapkáján arany monogram volt, mint a templomi zászlókon a JHS, és azt mondta, Katica, ne menjen hozzá ahhoz az öreg Dorfmeisterhez. És a nagymama várta, hogy előkapja a pisztolyát, ott a boltban, és véget vet ennek a nagy szerelemnek, ami már jobb, ha nincs is, és jönnek a rendőrök és a detektívek, és kezdődik a nagy felhajtás, mint az alpesi vadászkastélyokban, ahol vérbe fagyva feküdtek bizonyos királyi személyek.

Trottőrcipők az árjegyzékből, a nagymama az övét még 6 pengőért vette. 2 pengő a métere a matlaszénak, mely síkos és fényes, és a nagymama lejtős ölében úgy csúszik a gombok mellett, mint egy ródlipálya.

A Boschkoviczék boltját a Farkasék vették meg, a Farkas néni hajára azt mondják, bubifrizura, de a vagonban már biztos megnőtt a haja. A Farkas néni egyenesen tartotta magát, és járás közben is kissé hátradőlt. A boltjába több lépcsőn kellett fölmenni, és Farkas nénire azt is mondták, hogy szereti a gyerekeket. A szájából nevetett a sok aranyfoga. Amikor a boltra a nagyfaajtókat ráhajtották, az ajtó mögül is előtűnt egy kéz a mutatóujjal, s amire mutatott, az volt a Brázay sósborszesz.

a benti feketeség

Amikor beszóltak, hogy riadó lefújva, szédelegtetek, mint a kialvatlanságtól, s arra gondoltál, hogy milyen hosszú még az éjjel, s megint csak benne találtad magad a fekete, mindenestől elnyelő érzésben, hogy tapogattok visszafelé az éjszakában, és a kaputokhoz érve a semmit fogjátok, s nem mertek továbblépni, mert tudjátok, hogy itt csak egy luk van. S a gyertyákat már elfújták, s csodálkoztál, hogy nem érzed még az arcodon a meleg lengést, amely a nyitott pinceajtón be szokott jönni, s úgy segít át benneteket a benti feketeségből a kintibe, mint a zsiliprendszerek áramló vize. De a nyíló kapu résén fény jött be, és nem tudtad, mitől van ez a fehér izzás, amely beleperzselt a szemedbe, s a kifelé nyomuló emberek arcát is megpörkölte, éles karikákat égetett a szemük alá és barázdákat az egész arcukra. S amikor már mindkét kapuszárny nyitva volt, akkor kellett látnod, hogy ez a fény nem más, mint a nappal; rendületlenül áll kinn a kánikula, csak a háztetők fölött és a betonudvaron vibrál a forró levegő. A nappalon senki nem csodálkozott, s hosszas tűnődés után be kellett látnod, hogy te tévedtél; s meg kellett értened, hogy az időben is úgy el lehet tévedni, mint az idegen utcák között vagy egy bozontos erdőben.

A kaputok is megvolt, a házatok is állt, és útközben sehol semmi bombatölcsér, s Csepelen sem égtek a tartályok, de ahogy a meleg vibrálva megült a háztetők fölött, mintha minden fehéren világított volna, és ritka lett a levegő, mint a légnyomás mögött. Itt valami történt. Mintha valakik jártak volna itt egy merőben más léptékű világból, és nem lehet még tudni, hogy mit hagytak itt és mit vittek el, alattomosan fog csak kiderülni minden.

A földről fölvenni nem szabad semmit, mondták a felnőttek, sem fényes ezüstszálat, sem tintenkulit, sem babát. Idegen szaga lett a világnak.

kép | shutterstock.com