ÉS NE VÍGY MINKET A KÍSÉRLETEZÉSBE!

Amikor a bibliai Isten megteremti a világot, nem kísérletezik. Nem új világot teremt, hanem a világot teremti meg, ami addig nem létezett. Nem magamagából teremti — hiszen Isten nemvilág, vagy ami ugyanaz: túlvilág, másvilág, nemlét —, hanem a semmiből. Nem egy világot teremt a lehetségesek közül (,,nézzük, például ezt!”), hanem a világot, örök időkre, legalábbis addig, amíg a világ világ. Amikor a bibliai Isten megteremti a világot — ma talán így mondanánk —, biztosra megy. Nem szerencsejátékos, aki véletlenben utazik, és nem tudós, aki az ész törvényeit követve kikísérletezi a világot. Habár a modern tudomány fogalmait, felfedezéseit, módszereit a kommersz tömegkultúra előszeretettel használja föl a vallási mitológia régi meséinek szcientizálására, Istent „szórakozott tudósként”, a Földet „kísérleti laboratóriumként”, „űrhajóként”, a történelmet „számítógépes programként” hozva közel a modern kor emberének szemléletéhez, tudnunk kell, hogy a vallási korszak szellemétől és a vallási korszak emberétől semmi nem állt távolabb a kísérletezésnél. A kísérletezés szelleme, a teremtő aktus kísérletként való fölfogása relativizálja a világot: lehetne másképp is, mint ahogyan van. Vagyis: a fennálló világ érvényessége egyáltalán nem abszolút. Egy a lehetséges világok közül, s távolról sem a legtökéletesebb. A kísérlet a világ fogalmát többes számba helyezi: a teremtett világ nem egy és oszthatatlan, és nem is szent és végső tökéletességű egész. Lehetséges más, tökéletesebb világ is, amit a tudomány hivatott kikísérletezni és megvalósítani.
nem tépheti ki magát
Nem kell azonban a világ teremtésének meséjében hinnünk ahhoz, hogy megértsük üzenetét: ez a világ, az ,,ember világa”: feltétlen és visszavonhatatlan létezés, maga az abszolút erkölcsi világrend, amelynek az ember alanya, de nem Istene, úgyhogy egy vállrándítással nem is bújhat ki kötelékeiből, s más világgal nem válthatja föl. Az ember mintegy „be van ágyazva” az isteni világrendbe, és nem „tépheti ki” magát belőle, hogy szembeforduljon vele, s új világgá gyúrja át. Így van megalkotva, ezért teremtmény. De a teremtmények, s közöttük is mindenekelőtt az ember, akit Isten „saját képére és hasonlatosságára” teremtett, nem kísérleti lények. Szenvedésük és boldogtalanságuk nem a kísérleti nyulak vergődése és gyötrődése a laboratóriumi ketrecben vagy a műtőasztalon, még ha a modern kor embere, az isteni világrendből ,,kiszakadt” vagy ,,kiágyazódott” ember hajlamos is annak látni ezt. Az isteni teremtmények szenvedésének és boldogtalanságának erkölcsi — sőt üdvözüléstani — tétje van, s mint erkölcsi lényeknek, szabadságukban áll a rossz és a jó között választani. Nincsenek a földi lét határai közé zárva, amiként evilág is a túlvilággal együtt alkot teljes világot. A teremtmények élete itt kezdődik és odaát végződik, de míg itt vannak, addig is egyszerre léteznek ebben a két világban, hiszen az evilág értelmét éppen a túlvilágra vonatkoztatottsága, az örökélet reménye adja.

Az emberteremtmény erkölcsi lény, s mint ilyen nem kísérletezhet: az erkölcsi cselekedet fogalma szerint nem lehet kísérlet. Aki a jó és a rossz között választ, bárhogy választ is, nem kísérletezik. Nem választhatja kísérletképpen a rosszat, hogy aztán majd a jóval kísérletezzen, avagy fordítva. Sem a jót, sem a rosszat nem lehet kikísérletezni. A jó vagy a rossz cselekedetet nem lehet a kísérlet zárójelébe tenni: ,,most nem sikerült, de hátha legközelebb!”

A jó vagy a rossz, ami bekövetkezett vagy ami megcselekedtetett, visszavonhatatlan. Jóvátenni nem annyi, mint törölni a rosszat, hanem annyi, mint ráébredni, szembenézni vele és egyensúlyban tartani a jó cselekedeteinkkel. Az emberölési kísérlet nem azonos az emberöléssel való kísérletezéssel. Más megkísérelni valakinek a megölését, és más emberöléssel kísérletezni. Például kikísérletezni embereken azt, hogyan, milyen módszerrel ölhetők meg legkönnyebben, legkevesebb anyagi ráfordítással, esetleg nagyobb tömegben egyszerre. Mindaddig, amíg létezik a tettek és események erkölcsi megítélésének kritériuma, amíg nem hagyjuk el az erkölcsi világrend talaját, nem a kísérlet szituációjában vagyunk. De ez azt is jelenti, hogy — megfordítva — a kísérlet szituációjában jón-rosszon túl vagyunk.
kettős életet él
A kísérlet fogalma a modern racionalitáshoz és a tudományos kutatás módszertanához kötődik. Innen nézve a kísérlet nem más, mint az erkölcsi kritériumoktól és erkölcsi skrupulusoktól szabad szellem, a kiágyazódott ész találkozása a világgal, a jón-rosszon túllépő cselekedet, amelyet kizárólag hatékonysága, eredményessége minősít. Elképzelhető, s bizonyára gyakran meg is esik, hogy a modern racionalitás képviselője, mondjuk egy tudós, aki érzelmeiben vagy erkölcsi beidegződéseiben még a régi világrend foglya, úgyszólván kettős életet él, megpróbálja kísérleteit saját erkölcsi megfontolásainak, a jó és a rossz magasabb törvényeinek alárendelni, a ,,kiágyazódott észt” mintegy kordában tartani, visszakényszeríteni a létezésként vagy legyenként posztulált erkölcsi világrend összefüggései közé. Az elszabadult teremtményei, ellenőrzése alól kicsúszó találmányai miatt lelkiismereti válságba kerülő, bűnbánó, vezeklő tudós alakja már a modern tömegkultúrában is archetipikusnak számít. „Második eszével”, ugyanis „erkölcsi eszével” már nem teremtené meg azt, amit „első eszével”, az uralkodó ésszel, a formális racionalitás eszével kikísérletezett. S valóban: egy nagy tudós akkor is lehet nagy erkölcsi személyiség, ha történetesen az atom- vagy a hidrogénbombát „találta föl”. Természetesen szép dolog a lelkiismereti válság, de mindaddig nem több puszta moralitásnál, amíg tettekben nem realizálódik, s nem fordul ama intézmények, intézményes gondolkodásmódok ellen, amelyekben a kiágyazódott ész civilizációja megtestesül.

Az intézményesült és elidegenült modern racionalitás mintegy két évszázados története éppen arról szól ugyanis, hogyan lép ki a formális ész, a tudományos ész a szakmai racionalitások szűkebb-tágabb határai közül, és hogyan szorít ki minden erkölcsi és spirituális tartalmat a világból, hogyan próbálja bekebelezni még azokat az életszférákat is, amelyek pedig e tartalmak legsajátabb otthonát, s utóbb menedékét alkották: a művészetet, a politikát, a természetet, a filozófiát, az etikát. S mivel a modern civilizációban minden a kísérlet jegyében áll (s természetesen bukik), a kísérleti tudomány mellett van kísérleti művészet, kísérleti politika, kísérleti pszichológia is, mint ahogy van családkísérlet, állatkísérlet, emberkísérlet, atomkísérlet, s van kísérleti terep, kísérleti szituáció, kísérleti személy. Hovatovább az élet minden határhelyzete, sőt minden életmegnyilvánulás úgy jelenik meg a modem tudatban, mint kísérleti szituáció, maga az ember pedig kísérleti lény a Föld elnevezésű kísérleti laboratóriumban. Még nem tudni, mi lesz belőle, hová lyukadnak ki a kísérletek (az ózonpajzson tátongó luk mindenesetre jelzi az irányt), csak azt tudni, hogy előbb-utóbb minden egyre tökéletesebb lesz: tökéletesebb az ember, tökéletesebb a természet, tökéletesebb a gyümölcs és a baromfi, tökéletesebb a kényelem és tökéletesebb a tök. Mert a Kiágyazódott Ész, a Tiszta Ész, a Totális Ész saját tökéletességét akarja a világban és a lényekben is viszontlátni. Akárcsak a vallási korszak Istene, az Ész is saját képére és hasonlatosságára hoz létre lényeket, csak nem teremti, hanem kikísérletezi őket. Se szeri, se száma ezeknek az új, sohanemvolt lényeknek a modern civilizációban: eszközöknek, dolgoknak látszanak még, pedig az új, tökéletes lények prototípusai. Ész-Isten teremtményei, kísérleti lényei ugyanis nem emberek, hanem gépek. Bennük testesül meg a Tiszta Ész tökéletessége.

A vallási értelemben vett tökéletesség, Isten tökéletessége egészen más természetű, bizonyos mértékig éppen ellentéte a tudományos értelemben vett tökéletességnek: a lelkiismeret, az öntudat, az érzelmek, a szubjektumszerűség olyan attribútumok, amelyek az embert megkülönböztetik és közelítik az isteni tökéletességhez. A Tiszta Ész nézőpontjából viszont ugyanezek az attribútumok távolítják el az emberi lényt a tökéletességtől. Ezek a — formális ész szempontjából — funkciótlan, haszontalan, ésszerűtlen adottságok akadályozzák meg az embert abban, hogy olyan tökéletes legyen, mint a gép, amely sokkal hatékonyabb és eredményesebb az élet minden területén anélkül, hogy felesleges kérdéseket tenne fel, érezne, lelkiismeretfurdalása lenne. Felemelkedni egy gép szintjére azt jelentené, hogy döntéseinkben és ítéleteinkben a jó és a rossz mérlegelése helyett a „helyes-helytelen”, „hatékony–nem hatékony”, „eredményre vezető–eredménytelen” szempontja szerint járnánk el. Ha a villamossínre egy dinnyét, egy gilisztát vagy egy megkötözött embert helyezünk, mondjuk, kísérletképpen, a közeledő jármű mindenféle morális mérlegelés nélkül kettévágja őket. Az egyetlen kérdés, ami itt fölvetődhet, hogy e nem rendeltetésszerűen használt vágógép — a cél felől nézve — elég hatékony-e: jól vág-e, mi az, amit még elvág, s amit már nem stb. stb. Aki felebarátját sínekre helyezi, akár a haszonlesés, akár a tudományos kíváncsiság munkál is benne, gonosztettet követ el. De nyilvánvalóan nem követ el bűncselekményt a villamos. Bíróság elé kerülhet az elkövető személy, de nem helyezhető vád alá az ölés szerszáma, a halálgép, legfeljebb tárgyi bizonyíték lehet a személy ellen. A szóban forgó villamos nemcsak nem „mérlegel” morálisan, amikor kettévágja, ami elékerül, bármi legyen is az, a legkisebb részrehajlás nélkül, de nem is ítélhető meg morálisan az, amit tesz. Erkölcsileg ugyanis csak cselekedetek ítélhetők meg, és a villamos nem cselekszik. A cselekedet feltételezi az erkölcsi személyiséget. Ahol nincs erkölcsi személyiség, ott nincsen cselekedet sem, ami erkölcsileg megítélhető és megítélendő. Mindenütt, ahol a kiágyazódott ész civilizációjának akárcsak átmenetileg is sikerült kiiktatnia a Nagy Gépezetből az erkölcsi személyiséget, azaz sikerült a gépezethez, gépalkatrészhez hasonlóvá tenni az embert, ott, ha utóbb sor kerül rá, hiszen a civilizációs haladást még ma is visszaesések, atavizmusok törik meg, még egy tömeggyilkos is teljes joggal védekezhet úgy, hogy nem követett el semmit, hiszen nem cselekedett, csavar volt a gépezetben, és ha hatékonyan működött, akkor inkább dicséret illeti meg, semmint megrovás.
leküzdött magában minden emberit
Voltaképpen teljes joggal hozhatná fel mentségére azt is, hogy a puskagolyót, a gépfegyvert, a Cyklon-B gázt stb. sem állítják bíróság elé és vonják felelősségre, holott azok is a gépezet engedelmesen és hatékonyan működő részei voltak. Mi ez a súlyos diszkrimináció? Azért kell-e most neki lakolnia, mert balszerencséjére hús-vér kétlábúnak, embernek született? Ha őt elítélik, akkor igenis tessék bíróság elé állítani a szögesdrótot, a krematóriumi kemencét, az orvosi, pontosabban halálorvosi szikét is, az egész halálgépet! Ha ő példás fegyelemmel és kitartással végül is leküzdött magában minden emberit, ha nagy nehezen erőt és fáradságot nem kímélve nememberré, gépemberré vált, akkor most milyen jogon veszik őt emberszámba? Milyen jogon különböztetik meg a gépektől őt, aki egy gép morális szenvtelenségével hajtotta végre feladatát? Hogyan alkalmazhatnak erkölcsi mércét emberek arra, aki géppé válva nememberként soha nem alkalmazott erkölcsi mércét senkivel szemben sem, aki — vagy inkább: ami — semmit nem cselekedett, csupán szabályosan, megbízhatóan működött? Nem látják hát, hogy itt egy ártatlan gépnek kell lakolnia, csak azért, mert idegen bírák, emberek elé került, akik konok csökönyösséggel, ha ugyan nem szántszándékkal összetévesztik, összekeverik őt egy emberrel? Állítanák csak őt saját bírái, gépek, gépemberek elé, alkalmaznák csak őrá a modern racionalitás törvényét, rögvest kiderülne a tévedés, rögvest orvoslást nyerne a méltánytalanság és igazságtalanság: az új világrend helyreállna! Ama eltévelyedett bírák pedig kerülnének oda, ahová az emberek, ezek a civilizálatlan vadak valók: ketrecekbe, rezervátumokba, elmegyógyintézetekbe, megsemmisítő táborokba vagy kísérleti laboratóriumokba, hogy a kitenyésztett überemberek, a gépek legalább így vegyék valamelyest hasznukat.

Igen, kétségtelen: egy ékfúrónak tökéletesen mindegy, hogy a vaslemezt fúrják át vele vagy tenyerünket, nem fog leállni, bárhogy jajgassunk is, mi, tökéletlenek, vagy legalábbis a spártai tűrőképességű, néma vaslemezhez képest alacsonyabb rendű lények. De miért ne indítaná meg jajgatásunk azt, aki a fúrót a kezében tartja (tegyük föl, hogy nem fúrórobottal, hanem emberrel állunk szemben)? Miért és miként helyezkedhetnék ő is az ékfúró ,,álláspontjára”, azaz, hogyan csinálhatna „álláspontot” abból, ami „nem-álláspont”? Mi oka lenne erre neki, akinek szintén van tenyere, amely átfúrható, s akit némi fúrással aligha lenne nehéz kirángatni abból a megható egységből, melyet hite szerint a fúrógéppel alkot? Bár, ha a kafkai fegyenctelep hősére, a kiágyazódott ész civilizációjának erre az emblematikus alakjára gondolunk, még ebben sem lehetünk egészen biztosak. Ember és gépezet extatikus összeolvadása olyan fokot érhet el, amelyről az Istennel összeolvadni vágyó középkori misztikusok csak ábrándozhattak. S mégis: mi oka lenne egy embernek nem-emberré lenni? Félreértés ne essék: ékfúrós emberünket nem embertelenséggel vádoljuk, hanem nem-emberségének mikéntjét firtatjuk csupán. Meddig mehet el egy ember a nem-emberiben, és mit jelent ez? Gondoljuk meg: vajon nincs-e épp elég oka az embernek, ennek a meghasonlott, kettős lénynek arra, hogy nem-ember akarjon lenni? Vajon a hívő lélek nem ugyanerre törekszik-e, amikor „üdvözülni”, átlényegülni”, „Istenhez megtérni” akar? Vajon ember marad-e az ember ama túlvilági Paradicsomban, amely az igazaknak megígértetett? Vajon nem Hegelnek van-e igaza, amikor kimondja: „A Paradicsom olyan park, amelyben csak állatok maradhatnak meg, emberek nem.” S vajon angyallá válni, Istennel összeolvadni nem ugyanazt jelenti-e: emberből nememberré lenni? Végtére is ott, ahol nem kell, mert nem is lehetséges többé jó és rossz között választani, ahol értelmét veszti az az erőfeszítés, amely révén az ember öntudata és erkölcsi személyisége létrejött, tehát a Paradicsomban lehetségesek-e cselekedetek?
Istentől elhagyott világ
Mármost nincs-e épp elég oka a modern embernek, ennek a végsőkig „boldogtalan”, „szerencsétlen” lénynek, akitől a vallásos Paradicsom megvonatott, hogy egy Istentől elhagyott világban elfogadja a nememberré válás ama útját, az átlényegülés és üdvözülés ama módját, amelyet a kiágyazódott ész civilizációja kínál neki? A földi paradicsom ugyanis, amit az ész-civilizáció ígér, nem társadalmi utópiák megvalósításában áll, hanem az erkölcsi dimenzió kiiktatásában és minden élő, minden eleven „kiszárításában” rejlik. A nem-ember kívül-belül csontszáraz, elszarusodott, elkérgesedett lény. Páncélozott jármű, ékfúró, számítógép. A kiágyazódott ész paradicsomában sem maradhatnak meg emberek, csak gépek. Az erkölcsi dimenzió kiiktatása előfeltétele a racionális hatékonyság és eredményesség akadálytalan kiteljesülésének. Ez azonban fennmaradásához kevés lenne, ha nem kecsegtetne egyben az ember nem-emberré válásának paradicsomi boldogságával is. Egy ember persze bármily eltökélten helyezkedik is a gép álláspontjára, bármily tökéletesen azonosul is egy géppel, bármennyire is elgépiesedik, soha nem érheti el egy gép tökéletességét, mondhatnánk, mélyen alatta van annak, hogy teljesen és végleg gép lehessen. A gépek ebben a paradicsomban az angyalok szerepét töltik be: ők eleve itt vannak már Ész Isten körül, nekik nem kell üdvözülniük. A hierarchia — a mennyei — így fest: legalul az emberek (a vadak), fölöttük a gépemberek (a nememberek) és legfölül a gépek. Mindenekfölött csak Ész Isten áll, aki minden gépben, az egész világgépezetben jelen van, ám önmagában sem nem látható, sem nem érinthető.

Emberésszel felfoghatatlan, hogyan működik ez a paradicsomgépezet. Antropomorf képzeteinket masinomorf képzetekre kellene cserélnünk ahhoz, hogy megtudjuk, mi vár ott a magunkfajtára? S ha felharsan az Utolsó Ítélet géptrombitája, marad-e hely egyáltalán ebben a paradicsomban gépeken kívül más lények számára is? Mi lesz a nem-emberrel, az embergéppel, ha a gépeket már nem kell kiszolgálni, mert ellátják magukat önállóan is, ha a gépek úgyszólván felcseperednek? Nem az Ész csele csupán az üdvözülésnek ama útja, melyet az ember géppé válása jelent? S az egész civilizációs végjáték az ember kiküszöbölésére fut ki? Szinte magunk előtt látjuk a majdani Gépművészeti Múzeum hatalmas kiállítótermeit az Utolsó Ember kitömött példányaival, és halljuk a tárlatvezetőgép monotonon ismétlődő kommentárját: ,,Az embergéppel (ez az ember masinomorf elképzelése — Sz. A.) veszi kezdetét az új evolúciós ciklus. Az újabban feltárt több ezer éves leletek is alátámasztják a gépek embertől való leszármazásának régi hipotézisét…” De talán másként lesz: ,,Üres… előemberi szellemeskedés — kattogja majd az ügyeletes könyvtárgép, amikor idáig ér a nyomtatott betűk letapogatásában — az… emberek… mi vagyunk… Quod licet szóvicc, non licet jóvicc… stb. stb.” Végtére is min gúnyolódunk, mitől félünk: a nálunk tökéletesebbektől? Hiszen az a szuperintelligens robot, aki/ami csak abban különbözik alkotójától, az embertől, hogy halhatatlan, hatékony, s teljesen azonos önmagával, boldogságát nem mérgezi meg egyetlen érzelmi vagy erkölcsi rezdülés sem, talán nem méltó utódunk?

II.

A modern tudomány demiurgosza, a formális ész mindenben a tökéleteset akarja elérni, a tökéletes megoldást, a végső megoldást keresi. A tökéletes természetesen nem erkölcsi tökéletességet, hanem hatékonyságot, optimumot, eredményességet jelent itt. A tökéletes szerhez, a tökéletes táplálékhoz, a tökéletes fegyverhez, a tökéletes számítógéphez kísérletek lépcsősorán vezet felfelé az út, egyre magasabbra, a végtelenségig, hiszen a megcélzott Abszolútum végtelenül megközelíthető, ám el nem érhető. Hacsak valamelyik lépcsőfokon nem jön létre Szubjektum és Objektum örök egysége abban a legtökéletesebb gépezetben, amely már nem hozhat létre magánál tökéletesebbet. S így az, ami Isten és ember között a történelemben nem jöhetett létre, Ész Isten és kreatúrái között a történelem után megvalósulhat.
tudomány elleni merénylet
A kísérlet, a modern racionalitás e szabadságideológiája éppoly univerzális, mint e racionalitás maga. A kísérletezés teljes szabadságának minden korlátozását a tudomány elleni merényletnek állítja be. Nem ismer el magasabb törvényt a hatékonyság és eredményesség törvényénél, amelyet ő maga állít fel. Ez a törvény, a modern világ alaptörvénye mintegy szentesíti mindazt, ami a kísérlet során az élőlényekkel, a természettel, az emberrel, a társadalommal megtörténik.

Szentesíti, hiszen még a legrosszabb is a legjobb cél érdekében történik meg: tökéletlenek tökéletlenül a tökéletes kikísérletezésén munkálkodnak, legyen szó a tökéletes emberfajról vagy a tökéletes fájdalomcsillapítóról, a tökéletes államról vagy a tökéletes fogpasztáról. A kísérletezés szabadsága ennélfogva szent — atomkísérletektől a társadalomkísérletekig, állatkísérletektől az emberkísérletekig, laboratóriumi kísérletektől a művészi kísérletezésig. Igaz, a szabadság ma még bele-beleütközik az örökölt előítéletek, a túlhaladott erkölcsi beidegződések, az üres élniakarás ostobaságból, kishitűségből, önzésből emelt falába. Az állatbarátok ellenzik az állatkísérleteket, az emberbarátok az emberkísérleteket, az életbarátok a halálkísérleteket, amelyek immár globális méretekben folynak. Csököttségükben nem értik meg, hogy az atomerőmű-kísérletek, a vízierőmű-kísérletek, az őserdőirtási kísérletek, a levegőelvonási kísérletek stb. stb. az ő tulajdon érdekükben folynak, a végső megoldásért, amelynek természetesen ára van. A tökéletes lényeknek, vagyis utódaiknak, akik már egy szebb és jobb világban élhetnek, nem lesz szükségük többé vízre és levegőre, fákra és égboltra. Addigra mind e sok tökéletlen létező ki lesz cserélve tökéletesre, amit éppen a kísérletező ember, a homo experimentator állít elő.
kísérleti atomrobbantás
Ne érzelegjünk: a kísérlet nem erkölcsi szituáció. Nem lehetséges erkölcsi kapcsolat Pavlov és kutyái, az emberkísérletet végző lágerorvos és a foglyok, a kísérleti atomrobbantást irányító tudós és a természet között. Nem azért, mert nem akarják ezt, vagy mert netán nem ébred szívükben — mégoly anakronisztikus módon is — szánalom a kísérleti személy, a kísérleti állat, a kísérleti terep iránt, hanem azért, mert maga a szituáció, a tudományos kísérlet nem erkölcsi személyiségekként tételezi őket. Az érzelmek és az erkölcsi skrupulusok éppenséggel akadályozzák őket munkájukban. Arra emlékeztetik a kísérletezőt, hogy még ember, holott a tudományos racionalitás szabad kibontakozását minden emberi csak hátráltatja. Amivel vagy akivel, amin vagy akin kísérleteznek, annak nem lehet saját igazsága, azt nem illeti meg saját hang, saját szó. Ellenállása és jajveszékelése nem több a tárgy természetes viselkedésénél, amely legfeljebb nehezíti a kísérlet elvégzését, s amellyel a kísérletet végzőnek kalkulálnia kell a kísérlet során. A tárgy viselkedése a kísérleti naplóba kerül, utóbb pedig maga is újabb kísérletek tárgya lehet.

,,Őrültség lenne egy tárgy érzelmeivel foglalkozni” — mondotta egykoron a pornográf képzelet gigásza, Sade márki. Igaz, ama várkastélyban nem kísérletezés folyt. Sade márkit az érzelmek és holmi erkölcsi skrupulusok a másik test — a tárggyá degradált másik — érzéki kiélvezésében, szexuális „kiürítésében” és végső soron elfogyasztásában zavarták volna. A várkastély, e világtól elzárt, „mélyen Isten hallótávola” alatt zakatoló pokol ugyan előképe lehet a kísérleti laboratóriumnak, mint ahogy a testek által más testeken végzett szexuális aktusok is felfoghatók libidó-kísérleteknek, az ész szempontjából legjobb, a tökéletes, a végső megoldás keresésének, ami aztán általában a halálnál lyukad ki; s mégis, a szexuális kísérletezők végső megoldást hajszoló leleményessége itt még nem lép túl az egyéni örömszerzésen, azon az igyekezeten, hogy érzéki megszállottságukban ugyanabból a testből a lehető legtöbben a lehető legtöbb élvezetet sajtolják ki, amíg csak egy csepp is maradt benne, és ne riadjanak vissza akár saját testüket is feláldozni az érzéki örömök oltárán. A tudományos kísérletben is tárggyá teszik a másik személyt, a másik lényt, a természetet, de nem az egyéni érzéki élvezet tárgyává, hanem a megismerés tárgyává, amelyhez a kísérletet végző kutató nem mint személy, hanem mint a formális ész képviselője vagy eszköze férkőzhet csak hozzá. Annál tökéletesebben végzi a dolgát, minél inkább tárggyá válik maga is, azaz minél közelebb kerül e kísérleti helyzetben a mérőműszerek, gépkarok, szikék nememberi szenvtelenségéhez és személytelenségéhez. Az a körülmény, hogy — mondjuk — egy kutatóorvos szadista hajlamú, és a kötelességszerűen végzett munka neki személy szerint esetleg érzéki kielégülést is jelent, kívül marad a kísérleti szituáción, ha pedig — hisz előfordulhat ilyesmi is — mégis betör a laboratóriumba és sötét érzékiségével elszínezi a kísérletet végző orvos és a kísérletnek alávetett lény tudományos, nemerkölcsi, nemszemélyes, nememberi viszonyát, ami nyilvánvalóan a munka rovására megy, és veszélyezteti a kísérlet sikerét, nos, akkor máris Sade márki várkastélyában találjuk magunkat.

Mert akkor a tudós orvos, akárcsak a márki és libertinus elvbarátai, esztétikai végéről ragadja meg azt a bizonyos botot, melynek másik, erkölcsi vége már nem esik kézre, de az is lehet, hogy letörött, miként arról De Quincey úr elmélkedett korszakos jelentőségű A gyilkosság mint a szépművészetek egyike című esszéjében. A kiágyazódott ész civilizációjában ugyanis ama bot két vége már nem az erkölcsi és esztétikai, hanem az esztétikai és a tudományos. Helyesebb lenne talán úgy fogalmazni, hogy nem két vég ez, hanem egyazon végzet: nem botot, hanem nyelet szorongat a modern bürokratikus racionalitás hőse, s ez a nyél mindig más nyél, attól függően, hogy a kísérleti laboratórium vezetőjének vagy a várkastély urának kezébe simul, hogy a serpenyőn, amelyet tart, a formális ész nagyobb dicsőségére avagy az erkölcsi láncairól leoldozott érzéki démonalitás örömére pirul-e ropogósra a világ.
démonizálódás
A kiágyazódott ész civilizációjában a világ nem élnivaló, hanem megismernivaló és fogyasztanivaló; a modern embernek, a tudatába bábozódott Egolénynek és Észlénynek szellemileg is, érzékileg is a „megsemmisítés oldala” jut az ,,úr-szolga” viszonyban. A modernitás előtti civilizációkban, a vallási korszak „teremtett világában” és „teremtményeiben” a gondolkodás még nem szakadt el a testtől és a lélektől, az érzéki és eleven kozmosztól, a közösségtől. Nemcsak a gondolkodás volt érzéki, az érzékiség — a test élete: az evés, ivás, ölelés — sem volt szellemtelen és lélektelen. A világ életfolyamatába ágyazódtak, fenntartották, éltették ezt a világot, amelyben és amelyből maguk is táplálkoztak. A modernitás az érzékiség, majd az ész kiágyazódásával és önálló princípiummá fejlődésével kezdődik. Az érzékiséget mint princípiumot — Kierkegaard szerint — a kereszténység hozta létre azzal, hogy kizárta a világból. Vagyis elősegítette kiágyazódását a kozmikus, természeti, szellemi, közösségi, lelki összefüggések közül, s ezzel önállósulását, démonizálását is. Az észt mint princípiumot pedig a felvilágosodás hozta létre azzal, hogy a gondolkodást, a szellemet kizárta a világból. A veszedelmet tehát nem az érzékiség és nem az ész jelenti a világra, hanem a kiágyazódás, az önálló princípiummá válás, a démonizálódás. Mind a kiágyazódott ész, mind a kiágyazódott érzékiség maga akar önálló világgá válni, saját világot teremteni, ami azonban nem egyéb, mint a létező világ folyamatos felszámolása, megsemmisítése, csak az ész oldalán ez sterilizálásban, az érzékiség oldalán pedig a halálban végződik. A különbség nagyon is relatív: a halál is steril, és a sterilitás is halál. A modern civilizáció katasztrofális végtörténetének titka talán éppen a kiágyazódás egyre univerzálisabb képletében rejlik. A teremtmény kiágyazódása az isteni világrendből, az ember kiágyazódása a természetből, az Ego kiágyazódása a személyiségből, az állam kiágyazódása a társadalomból, a gazdaság kiágyazódása az erkölcsi, vallási, politikai intézmények társadalmi szövetéből, a művészet kiágyazódása a tradícióból, a szexualitás kiágyazódása a kultúrából, a vallási-kozmikus összefüggések közül stb. stb.; mindez az ész kiágyazódásának útját követi, a modern — egyedül a hatékonyságot, eredményességet szem előtt tartó — racionalitás megvalósulása. A kiágyazódás, az önálló princípiummá keményedés és szembehelyezkedés a világgal mindig a szóban forgó terület, tevékenység vagy minőség megtisztításával kezdődik: ki kell zárni mindent, ami nem „odavaló”, nem funkcionális, tehát vagy felesleges, haszontalan a funkcionális cél szempontjából, vagy olyan keveredést idéz elő, ami gyöngíti az eredeti minőséget, és akadályozza a cél optimális — leggyorsabb, leghatékonyabb, legeredményesebb — elérését. Az így megtisztított létezés válik aztán önálló erővé, démonná, amely mindaddig nem nyugszik meg, amíg nem kapta meg és nem tette magáévá az egész világot.

A kiágyazódás szakaszát tehát — képletesen szólva — a megtisztítás és a totalizálódás szakasza követik. Pontosan ez a világkatasztrófa útvonala, ha nem is különül el ilyen szépen, egymást követő állomásokra. A kiágyazódott ész, miután kizárt mindent magából, ami nemész, ésszé akarja tenni az egész világot. A kiágyazódott politika, a totális állam, miután kizárt magából mindent, ami nem-politika, nem-állam, politikává és állammá akarja változtatni a mindenséget, még a napsütést és a csillagos égboltot is. A kiágyazódott művészet, miután kizárt magából minden nem-művészit, a tiszta esztétikum jegyében esztétizálni szeretné az élet egészét. És így tovább, és így tovább, a legrosszabb végtelenségig.

III.

A modern ember, az Ego-lény, aki létezésének végső bizonyosságát és értelmét egyedül tudatában tudja, Janus-arcú, miként Janus-arcú az Ego egész szép, új világa: hol a formális ész, hol az érzéki démonalitás arcáról fordul felénk, hol a pokoli termelés aszketikus racionalizmusa, hol a paradicsomi fogyasztás hedonizmusa felől mutatkozik meg. A fogyasztói várkastély magukat halálig-fogyasztó, üdvözült mosolyú urainak paradicsoma alatt a termelés kísérleti laboratóriumainak pokoli lármája zakatol. S mi tagadás, a várkastély urainak többsége is munkaidejében odalenn, örömtelenül ,,kísérti az istent”. Egyetlen civilizáció, egyetlen lény arcai ezek. Gyakran még az is alig észlelhető, ahogyan áttűnnek egymásba. A Siralomvölgyét Boldogság völgyévé, a Teremtett Világot Mesterséges Világgá, a Kínforrást Örömforrássá tenni a kiágyazódott ész civilizációjában annyi, mint a létező világot, az életet, a másik embert az Ego tárgyává tenni; annyi, mint az Ego — Ész Isten e legfőbb hiposztázisa — saját képére és hasonlatosságára új világot teremteni, vagyis megsemmisíteni a létezőt.

Amikor a „régiek”, a vallási korszak emberei a kísérletezésben istenkísértést, az ördög incselkedését, fekete mágiát és szentségtörést láttak, akkor nemcsak a szabadságtól és a felvilágosult ész világosságától hőköltek vissza, hanem valóságos veszedelmet fedtek föl. Bármilyen groteszknek tűnik is fel visszafelé tekintve a „régiek” erőlködése, hogy az Ész démonát visszadugaszolják az isteni világrend palackjába, s bármily kevéssé igazolhatók is a szabad gondolkodást, a tudományos kutatást sújtó vallási-politikai korlátozások, azért ma, amikor a tudományos racionalitás diadalának csúcspontján alkonyi színben foszforeszkál a világ, bevallhatjuk, hogy ez a démon létezett, s legalább olyan groteszk innen nézve az az önfeledt haladáshit és optimizmus, amellyel egykor a formális ész büszke hősei ama palackból kiszabadították.
spirituálisan üres
Mi a különbség a teremtmények és a kísérleti lények civilizációja között? Mi a különbség az Istenbe és az Észbe vetett hit között? Mi a különbség a személyiség és az ego, a közösség és a tömeg között? Az erkölcsi világrendbe beágyazott létezésben az ember minden rezdülése, az élet minden mozzanata erkölcsi jelentőséggel, ha tetszik spiritualitással, szentséggel van átitatva: a legégbekiáltóbb szörnyűségek is, amelyeket emberek emberek ellen elkövetnek, erkölcsi cselekedetek, amelyek sohasem léphetnek túl a jón és rosszon. A kiágyazódott ész modern világában azonban jón-rosszon túl vagyunk, a cselekedetek és események erkölcsi megítélése haszontalanságnak, babonának vagy abszurditásnak tűnik fel („mi értelme, ha úgysem lehet már segíteni?”, „mi haszna, ha úgyis bekövetkezik?”); az ember, az élet, a világ erkölcsileg vagy spirituálisan üres: bárki bármivel és bárkivel bármit megtehet, ennek legfeljebb az ésszerűség — a hatékonyság, az eredményesség, a haszon szabhat határt. Jó és rossz, bűn és ártatlanság, szánalom és önfeláldozás — csupa ésszerűtlenség, értelmetlenség, haszontalanság. Mind az élvezőgép, mind a megismerőgép ésszerűen működik, mikor tárgyává teszi, megtisztítja és megsemmisíti a világot. Szakmai racionalitásra — gazdasági racionalitásra, tudományos racionalitásra stb. — akkor hivatkoznak az intézményesült bürokratikus racionalitás képviselői, amikor le kell törni kicsit az „őskorból” ittmaradt vademberek, e gépkorszak-romboló neoludditák szarvát, akik szakszerűtlenül, dilettáns módon jóságról, életről, szolidaritásról papolnak. Mi tagadás, mostantól ők testesítik meg a paradicsomgépezet ellen ágáló, Ész Isten ellen áskálódó Sátánt, legalábbis a kiágyazódott ész szakemberei és gép-emberei szemében.

A kor színvonalán élő utóember, akitől minden idegen, ami nem ésszerű, azon van, hogy a tudományos racionalitás vezérlőcsillagát kövesse az élet minden területén: tudományosan eszik és iszik, testet épít magának, családot és életpályát tervez, egyszóval mindenütt kikísérletezi az optimálisat.
holtak és élőhalottak holtpontja
A kiágyazódott ész nemcsak szekularizálta és deszakralizálta a világot, nemcsak isteneit, szellemeit, démonait, manóit száműzte, hanem megtisztította mindenféle mélyebb jelentéstől, mindenféle erkölcsi és szellemi értelemtől. Hegelt idéztem, aki a Paradicsomot olyan parknak nevezte, ahol csak állatok maradhatnak meg, emberek nem. Nos, a modern civilizáció mesterséges paradicsoma olyan géppark, ahol csak dolgoknak van helyük — állatoknak, embereknek, élőlényeknek nem. Ebben az értelemben jutottunk el a történelem végére. Holtak és élőhalottak holtpontja, ahol állunk. Lehet, hogy csak egy pillanatig és lehet, hogy évszázadokig még. A holtpont ideje nem ismeri a kiterjedést.

kép | Roberto Fernández Ibáñez, lensculture.com