„ÉS MÉG NEM ÉRTÜNK A VÉGÉRE”
2004 március
Honnan vette Beckett a bohózati technikáját?1
A színháznak ha nem is legősibb, mindenképpen legidőtállóbb műfaja a bohózat. Ez nem a bohózat érdeme, hanem a világ szégyene: ha az emberi méltóság, a lelki nemesség, a méltányosság diktálná világunk törvényeit, ma is lehetne a józan ész és az igényes ízlés számára elfogadható tragédiát írni, talán még középfajú színművet is. A globális jogtiprás és kisszerűség világának marad a drámai műfajok közül a bohózat. (Vagy a misera vulgusnak a trágár adoma, a könnyzacskókat dögönyöző giccs.)
kihaltak az illúziók
Harmincöt-negyven éve Martin Esslin az emberi lét abszurditásában és a nyelv értékvesztésében határozta meg az abszurd színház születésének föltételeit: a bizonyosságok összeomlottak, a hit megrokkant, a világegyetemből kihaltak az illúziók, az élet értelmetlenné vált, az emberi kommunikáció lehetetlenné, hisz mindezt bajos volna irigylésre méltó eleink jól strukturált, szépen megmunkált nyelvén kifejezni.
Létünk abszurditása azóta csak fokozódott. (Ide szokás közbeszúrni, hogy „ha lehet”, de fölösleges pipiskedés: a lét abszurditása bármikor képes „fokozódni”.) A csömörig fogyasztó Észak, az éhező Dél, a kereskedelmi televízió globális rémuralma, a virtuális és a valóságos közötti különbség eltűnése – sorolja tovább ki-ki kedve szerint. S amennyivel a világ abszurdabb lett, annyival erősödött a bohózat aktualitása.
A BOHÓZAT MINT VILÁGNÉZET
Nehogy elfelhősítse azonban tekintetünket a régi szép idők, a hajdani nagylét iránti nosztalgia. Az emberek világa bizonyos mértékig mindig abszurd, azaz mindig bohózati alapanyag volt.
Itt közbe kell szúrnom, hogy bohózat is többféle van, s a derűs-anekdotikus fajtának nincs különösebb világszemlélete. Beckett felé az a bohózat mutat, amelynek szereplői csapdában vergődnek: ütlegekkel, élet-halál fenyegetésekkel, vagy saját mániájuk, kényszerképzeteik által teremtett csapdában. Csakis a csapda-bohózatnak van véleménye a világról.
Hadd vegyem példáimat a legnagyobbtól. Milyen világ az, amelyben a rőzsekötőt kikiáltják csodadoktornak, addig verik, míg be nem ismeri, s diadalmasan nem gyakorolja botcsinálta hivatását? Milyen világ az, amelyben egy egész család életét minden mozzanatában megnyomorítja a pénz imádata? Milyen világ az, amelyben az előkelőség ambíciója tökéletesen elveszi egy meglett ember eszét? Milyen világ az, amelyben a hatalom birtokosainak kártékony ostobaságával egyetlen értelmes ember száll szembe, s az is csak ütleget nyer az igyekezetéért?
Természetesen abszurd világ. De csak mértékkel, rész szerint az. Sganarelle-t a felesége hazaviszi a doktorkodásból, Harpagonról, Jourdain úrról egész környezete tudja, hogy egy időre megzavarodott, Scapin végül is helyretolja, ami kizökkent. A normalitás, ha kiszorul is a színpadról, a kulisszák mögött jelen van.
Mit gondol ezek után Moliére az emberi kommunikációról?
„JOURDAIN ÚR: Mi az a logika?
FILOZÓFIATANÁR: Az a tudomány, mely az ész három műveletére oktat.
JOURDAIN ÚR: Melyik az ész három művelete?
FILOZÓFIATANÁR: Az első, a második és a harmadik.”
*
„JOURDAIN ÚR: Asszonyom, végtelen dicsőség számomra, hogy szerencsés vagyok oly boldog lenni, hogy ama kitüntetésben lehet részem, hogy arra méltóztat, hogy oly tisztességben részeltet, hogy szerencsélteti szerénységemet jelenlétének kegyével, és ha oly érdemes lehetnék megérdemelni oly érdemet, minő a kegyed… és hogy az irigy egek… ha méltóztattak volna méltóvá tenni… és ha…”
*
„CLÉONTE: Bel-men.
COVIELLE: Kéri, menjen gyorsan vele, és készüljön fel a szertartásra, aztán keresse fel a kedves lányát, és kössék meg a házasságot.
JOURDAIN ÚR: Ennyi mindent két szóban?
COVIELLE: A török nyelv már ilyen: kevés szóval sokat mond.” (Úrhatnám polgár2)
A nulla-kommunikáció egy-egy esete, az utolsó már-már filozófiai alapossággal bizonyítja a nyelv (mint olyan) értelmetlenségét.
De megint csak mértékkel, rész szerint. A Filozófiatanárnak érdeke, hogy szellemi fölényét fitogtassa; Jourdain úr soha addig nem tapasztalt gerjedelmét igyekszik palástolni; Cléonte és cimborái a bolondságot gyógyítják bolondsággal.
Beckett egyetlen részletet sem talált fel, hisz az abszurd felé lépegető bohózat minden eleme szakmailag készen várta – olyik kétezer, olyik párszáz éve. Csupán felfogta azt, amit az idő kiérlelt: hogy a világ, az emberi lét nem rész szerint, hanem teljes egészében abszurd, a nyelv nem rész szerint, hanem teljes mértékben értékét vesztette.
A BOHÓZAT A DRÁMAI ÉLETMŰBEN
A lét abszurditása és a bohózat kezdettől összetartozott a becketti életműben – lásd az Emberi vágyak című 1937-es töredéket. 1948-tól (Godot-ra várva) 1957-ig (A játszma vége) megszakítatlan a telivér bohózati megoldásokkal dús művek sora. De már 1956-ban észlelhetjük a komédiás kedv lanyhulását. Míg a Némajáték I. még részletesen kidolgozza a bohózati megoldásokat (…..oda megy a nagy kockához, fölemeli, odaviszi a kis kockához, ráteszi, kipróbálja, mennyire szilárdan állnak, felmászik rájuk, a kockák összedőlnek, a férfi leesik, nyomban fölkel, leporolja magát…”), a Némajáték II. már csak jelez: ,,’A’ lassú, esetlen, (öltözködés és vetkőzés közben mulatságos betétek), szórakozott.”
bohózati jegyek
További példái találhatók az efféle átmenetnek (amely megenged bizonyos bohózati jegyeket, de bármiféle lelkesedés nélkül) a 60-as évek elejéig írott művekben. Az Ó, azok a szép napok (1961) nem kimondottan bővérű I. felvonásában van Winnie-nek egy kefe-nagyító-szemüveg-zsebkendő eszközjátéka, Willie-vel közösen egy vezényszó- és egy nevetés-játéka; a II.-ban semmi efféle. A Szöveg és Zene (1961) rendezője itt-ott talál – ha elszántan keres –apró komédia-elemeket.
E sorban utolsóként a Film (1963) forgatókönyve jelzi, hogy „T… komikus, sántikáló futással rohan… hátrálva lesiet a lépcsőn…”, továbbá „bolondos javaslatot” tesz „a kutya és a macska kirakására”. De ezek az elemek bajosan tekinthetők mulatságosnak, inkább a komor történet kontrasztjául szolgálnak.
Ezzel párhuzamosan 1958-ban (a Színmű-töredékkel és a Zsarátnokkal) megjelennek a komikai felüdülést nem kínáló, monokróm művek, melyek 1965-től (Jövés-menés) 1980-ig (Ohiói rögtönzés) egyeduralkodóvá válnak.
Két kései mű is (Katasztrófa 1982, Mit, hol 1983) tanúsítja viszont, hogy Beckett nem hagyott fel a bohózat nyelvével. Csak nem illett a habitusához, (gondolom), nem volt kedve használni, amíg bizonyos körülmények rá nem kényszerítették. A Katasztrófa ajánlása („Vaclav Havelnak”) egyértelműen elmondja, hogy a diktatúrák brutális ostobasága elleni indulatát az író csak politikai szatírában, azaz a bohózat nyelvén fogalmazhatta meg.
EMBER MINT TÁRGY, EMBER ÉS TÁRGY
Említettem, hogy a bohózat technikai fogásai készen várták Beckettet, de a bohózat-csinálás szakmáját alaposan tanulmányozta.
A bohóc-színész csetlés-botlása, esése-pottyanása, a különféle testtájait érő ütések-rúgások oly ősi elemei a bohózatnak, hogy sem Becket-től, sem elődeitől nem érdemes példákat hoznom a rokonság bizonyítására.
Mint tudjuk, a régi bohózat nemigen vált el a bohóctréfától, s a bohózati színész a bohóctól éppoly kevéssé, mint a zsonglőrtől. Ezt a hagyományt őrzi a Botcsinálta doktor I. 5. jelenetében Sganarelle („Rigó Jonathán”) és társainak kellék-játéka:
„(Rigó Jonathán földre teszi a kulacsot; amikor Miklós deák üdvözlésképpen meghajlik, Rigó azt hiszi, hogy a kulacsért nyúl, s azért a másik oldalra állítja; amikor Bakos Gyurka csinálja ugyanazt, Rigó fölveszi a kulacsot, és különféle színészi játékra alkalmat adó mozdulatokkal a hasához szorítja.)3
Ugyanez a logika vezényli a Godot-ra várva II. felvonásában Vladimir és Estragon játékát, melynek során a három kalap (a harmadik Luckyé) tízszer cserél helyet és fejet. „Mindez gyorsan történik”, körülbelül olyan gyorsan, és annyi idő alatt, mint Moliére-nél. Beckett rendezői utasítása azért sokkal részletesebb, mert a mai színésznek tanulnia és próbálnia kell azt, amit a régiek eleve tudtak.
A bohóc-tréning akkor is szükséges, ha a tárgy a színésznek nem virtuóz módon kezelt eszköze, hanem mitikussá növekvő, gonosz indulatú ellenfele. Az egyszeri alaphelyzetek (Krapp banánhéja) utóbb a mellék-cselekmény rangjára emelkednek (Nonancourt gyötrelmesen szoros cipője, akár Estragoné, végigjátssza a darabot); majd a technika fejlődésével az ellenséges tárgy egyre bonyolultabbá válik, megzabolázhatatlan ketyerévé, mint Petypon hipnotizőr-széke, mely válogatás nélkül, egymás után szedi áldozatait.
Ezt a módszert azután a némafilm viszi tökélyre, s annak nyomán a Minden elesendők hangbohózati mozzanatai. Lássuk, mint száll be Mr. Slocum nagyon magas és nagyon szűk autójába Mrs. Rooney:
„MRS. ROONEY: Vegye olybá, mintha csak közönséges poggyász volnék, Mr. Slocum, rajta, ne féljen. (Erőlködés) Ez az! (Erőlködés) Lejjebb! (Erőlködés) Várjon!
(Szünet) Ne, ne hagyja abba! (Szünet) Tegyük föl, beférek, de hogy férek ki?
MR. SLOCUM: (zihál) Kifér, Mrs. Rooney, kifér. Az lehet, hogy be nem fér, de kiférni biztos ki fog. (Erőlködés)
MRS. ROONEY: Ó… Lejjebb!… Ne féljen, rajta! Túl vagyunk már azon a koron, hogy… Ott!… Most!… A vállát alá!… Ó!… (Kuncog) Ó, Uramisten! Föl! Föl!…
Ó!… Bent vagyok!4
Az autó kezdettől a némafilm kitüntetett szereplője; Chaplinnél, Buster Keatonnál s a többi klasszikusnál se szeri se száma a hasonló jelenetnek.
VERBÁLIS TECHNIKÁK
Bár a katalógus mint műfaj eleve unalmas, példáimat kénytelen vagyok valamiféle rendbe szedni. Az alap-logikája minden bohózati technikának hasonló: a bergsoni „feje tetejére állított világ… a képtelenség, a visszájára fordult józan ész… sajátos logikája”. Ezért legegyszerűbb, ha a példák rendjét a színpadi megjelenés külalakja diktálja.
Gégék (gag)
Ebben a technikában semmiféle egyensúly nincs a szereplők között: a szólista csinálja meg a poént, az unterman legföljebb a végszót adja hozzá.
Szélsőséges esetben unterman sem kell:
„ESTRAGON: (elhaló hangon) A bal tüdőm nagyon gyönge. (Halkan köhög. Harsogó hangon) De a jobb tüdőm kifogástalan.5
Ezzel egyenértékű a bohóc-gesztus, melyet az unterman csak néz vagy kommentál:
„POZZO: …de hova a fenébe tehettem az órámat? … (Föltekint, arca dúlt)…
VLADIMIR. Talán a nadrágjában van, az órazsebében.
POZZO: Hadd lám. (Lehajol, fejét a hasához közelíti, úgy figyel)”
(Normális logikával azt várnánk, hogy a kezével belenyúl a zsebébe, ott van-e az óra.)
Ugyanez Labiche-nál:
„BOBIN: (halkan) Bácsikám, elvesztettem az egyik kesztyűmet.
NONANCOURT: Dugd zsebre a kezedet.
(Bobin a kesztyűs kezét dugja zsebre.)6
Rokon geg-fajta az ős-vicc:
„NAGG: Hallasz engem?
NELL: Hallak. És te engem?
NAGG: Én is. (Szünet) A hallásunk nem romlott.
NELL: Micsodánk?” (A játszma vége)7
Ezt persze a süketet karikírozó hangerővel kell rikoltani. Lásd a pesti verziót:
„MÓRICKA: A bácsi tényleg meghallja, ha repedt a tengely, olyan finom hallása van? – VASUTAS: Há?”
Ehhez hasonló az automatikus – értelmetlen – választ késéssel korrigáló spét:
„HAMM: Neked is eleged van belőle?
CLOV: Hajjaj! (Szünet) Miből?”
Lásd Labiche-nál:
„ACHILLE: Nisnardi? Az kicsoda?
BÁRÓNŐ: Tenorista, egy hete érkezett Párizsba, és máris híresség lett belőle.
ACHILLE: Nem ismerem.
BÁRÓNŐ: Én sem. – Annál inkább vágyom az ismeretségére.”
A kétféleképpen értelmezhető mondatrész félreértésének (félremagyarázásának) átvittről konkrétra ugró, egyszerű esetei:
„VLADIMÍR: (Estragonhoz) Menj oda te!
POZZO: Helyes, menjen oda a barátja! … Mire vár a barátja?
VLADIMÍR: (Estragonhoz) Mire vársz?
ESTRAGON: Godot-ra várok.”
(Az első „mire vár” értelme ugyanis átvitt: ‘miért nem mozdul’.)
Lásd Nóti Károlynál:
„AMÁLIA: Én tudom, mi az ön tartózkodásának oka. Azt beszélik, hogy önnek egyszer volt egy nagy regénye…
KORNIS: A Monte Christo.”
Kissé másfajta színi funkciójú, amit összefoglalóan bemondásnak nevezünk. Ez lehet önmagában – egy mondatban – kerek abszurdum:
„MR. ROONEY: (a prédikáció címéül) ‘Házasember is lehet boldog’?”
Feydeau-nál:
„PETYPON: Egy betegem türelmetlenkedik, pedig várhat, úgyis krónikus baja van.8
Lehet képtelenül alkalmazott frázis:
„HAMM: Ülj rá!
CLOV: Nem tudok ülni.
HAMM: Persze, persze. Én viszont nem bírok állni.
CLOV: Ez már így van.
HAMM: Ki-ki maga mesterségét folytatja.”
És lehet csavartabb logikájú:
„(Jajkiáltás. Szünet. Újabb kiáltás.)
MR. ROONEY: Valaki kiáltott?
MRS. ROONEY: Talán Mrs. Tully. Szegény férjét iszonyú szenvedések gyötrik, és kíméletlenül veri a feleségét.
(Csönd.)
MR ROONEY: Ez a horog rövidre sikerült.”
Nóti Károlynál:
„KOVÁCS: … a részeg ember csak szerencsétlenséget okoz.
NÁNÁSI: Bizony. A szomszédom tegnap részegen félholtra verte a feleségét.”
(Normális logikával azt várnánk, hogy a részeg önmagát verje össze, mondjuk elestében, s hogy Mr. Tully maga ordítson kínjában; Beckett második csavarása, hogy ti. a csönd egy elhibázott ütés jele, külön bravúr.)
BONYOLULTABB VERBÁLIS TECHNIKÁK
Ezeknek általános jellemzőjük, hogy a szereplők egyenrangúak, nincs köztük szólista-unterman munkamegosztás, és a közösen megcsinált poén szerkezete is kimunkáltabb. Igyekszem az egyszerűbb esetekkel kezdeni.
Félreértés (-hallás, -magyarázás) magasabb fokon:
„POZZO: Bemutatkozom: Pozzo vagyok.
VLADIMÍR: Dehogyis ő. (ti. Godot)
ESTRAGON: Godot-t mondott.
VLADIMIR: Tévedsz.
ESTRAGON: (Pozzóhoz) Uram, ön nem Godot úr?
POZZO: (félelmetes hangon) Pozzo vagyok! (Csönd) A nevem nem mond önöknek semmit? …
(Vladimir és Estragon kérdőn néz össze)
ESTRAGON: (mintha emlékezne) Bozzo… Bozzo…
VLADIMIR: (ugyanúgy) Pozzo…
POZZO: (erélyesen) PPPPOZZO!
ESTRAGON: Ahá, Pozzo… persze… Pozzo…
VLADIMIR: Pozzo vagy Bozzo?
ESTRAGON: Pozzo…? Már magam sem tudom.
VLADIMIR: (békülékenyen) Ismertem egy Gozzo családot. Az asszony hímzéssel foglalkozott.”
Ezt a figurát a pesti bohózat-írók imádták; a több tucatnyi példából csak egyet, Vadnai Lászlótól:
„SAJÓ: Képzelje, Hacsek, meghalt a Zoro Aga.
HACSEK: Jó Isten! Mind a kettő?
SAJÓ: Mi az, hogy mind a kettő?
HACSEK: Az a két filmszínész. Azokat tegnap még láttam!
SA|Ó: Az más! Maga a Zorot és Hurut látta.
HACSEK: És csak a Zoro halt meg?
SAJÓ: Igen.
HACSEK: Hurutban?”
Mint látjuk, nemcsak nevet lehet félrehallani; a technikának pedig a különb-különbféle módon csavart ékítmények (a Gozzo-család, a hurut) adják a savát-borsát.
Labiche e trambulinról igazi filozófiai magasságokba emelkedik:
„FADINARD: A bárónő, a szalmakalappal, te liba!
CLARA: (tiltakozik) No de micsoda dolog ez?!
FADINARD: Angyalt akartam mondani.”9
A mondatrész-zavar valójában alfaja az előbbinek; a félremagyarázást a cselesen fölépített mondatszerkezet teszi lehetővé:
„MOZGATÓ: Csókolja meg talán, kisasszony, hátha az elevenére tapint.
GYORSÍRÓ: Hol, kérem?
MOZGATÓ: Talán a szívében, talán a zsigereiben, talán más részében…
GYORSÍRÓ: Bocsánat, én azt kérdeztem, hol csókoljam meg.
MOZGATÓ: (ingerülten) Azon a pállott száján… Mit gondolt mégis?10
Másfajta, ha lehet, még ősibb verbális bohózati technika az olyan dialógus, melynek szereplői a megfelelő terminust (vagy meghatározást) keresik. Mint Vladimir és Estragon a színpadon lévő díszletelemét, hogy fa, bokor vagy cserje-é. De van tisztább eset is:
„A TEKERCS: …elszenderedett a késő őszben, hosszú viduitás után, és a…
(Krapp kikapcsolja a készüléket… Ajka hangtalanul képezi a „viduitás” szótagjait. Feláll, a színpad hátterébe megy, óriási szótárral tér vissza…)
KRAPP: (olvassa) ‘Állapota vagy helyzete annak, aki özvegy, vagy özvegyen marad,’ (Zavartan) Aki özvegy, vagy özvegyen marad…? (Lapoz… olvassa) ‘Az özvegység sűrű fátylai… Özvegy: állatnév, egy madár neve… Özvegy pintyőke vagy szövőmadár… A hímek fekete tollazata… (Gyönyörködve) Özvegy pintyőke!11
E technikai fogást szokás a kommunikáció lehetetlenségének bizonyítékaként idézni, de bizonyíthat másfajta képtelenséget is, például a számolásét – végső soron az is a kommunikáció egy fajtája:
„MR. ROONEY: Legalább ötezerszer megjártam már ezt a lépcsőt, és fogalmam sincs, hány foka van. Ha azt hiszem, hogy hat, biztos, hogy négy vagy öt vagy hét vagy nyolc, ha úgy emlékszem, hogy öt, hát biztos, hogy három vagy négy vagy hat vagy hét, és mikor végre rájövök, hogy hét, biztos, hogy öt vagy hat vagy nyolc vagy kilenc. Néha már azon tűnődöm, nem rakják-e át éjszaka.” (126)
Halljuk Moliére-t:
„GÉRONTE: Hogy mondtad, mennyit kér?
SCAPIN: Ötszáz tallért.
GÉRONTE: Ötszáz tallért? Hát van annak szíve?
SCAPIN: Szíve egy töröknek?!
GÉRONTE: Tudja egyáltalában, hogy mi az: ötszáz tallér!
SCAPIN: Tudja, uram: épp másfélezer frank.”12
Nóti Károlyt:
„BÍRÓ: Most az a fontos, hogy megállapítsuk, milyen volt a hölgy intenciója.
PLÉH: Mije, kérem?
BÍRÓ: Az intenciója.
PLÉH: Hát… úgy… izé… olyan… kicsit molett. De különbenis, nem sokáig láthattam, (ti. meztelenül) mert a Balla egy kabátot adott rá.
BÍRÓ: Úgy látszik, maga nem tudja, mi az az intenció.
PLÉH: Hogyne tudnám, kérem. Járok én strandra.”
(a pesti közönség hálásan fogadta a ráadásul kapott malackodást.)
Külön technikai fogás a refrén. Vladimir egy percen belül hétszer kérdezi meg Pozzót, meg akar-e szabadulni Luckytól, túl akar-e adni rajta. Mr. Tyler kétszer egymás után megismétli:
„MR. TYLER: Jöjjön, Mrs. Rooney, jöjjön, a postavonat még nem érkezett meg, tessék, karoljon belém, idejében ott leszünk, ne féljen, sőt, még előbb is, mint kellene.”
Sőt, harmadszor is elmondaná a képtelenül hosszú szöveget, ha Mrs. Rooney rá nem ripakodna.
Ez is ősi módszer: Géronte két percen belül nyolcszor kérdezi meg, hogy mi az ördögöt keresett a fia azon a török gályán; Fadinard fél percen belül háromszor közli, hogy a bárónő Öméltóságával szeretne beszélni; a Férj (Nótinál) ötször érdeklődik, hogy mi van ebédre.
Az efféle verbális mértékvesztésnek rokon típusa a felsorolás, melyet Mr. Rooney alkalmaz mély átéléssel:
„MR. ROONEY: (mesél) Másrészt, mondtam magamban, az otthonülésnek is megvannak a maga szörnyűségei, a porolás, a söprés, a szellőztetés, a súrolás, a vikszelés, a mosás, a mángorlás, a vasalás, a hímezés, a hámozás, a fűnyírás, a metszés, a gereblyézés, a hengerelés, a sarabolás, az ásás, a gyomirtás, a passzírozás, az ajtócsapkodás.”
Akár Scapin, mikor Argante urat kell meggyőznie:
„SCAPIN: De a pörre pénz kell ám. Pénz kell az idézéshez, pénz kell az iktatáshoz, pénz kell az ügyészi meghatalmazáshoz, igazoláshoz, ügyvédi megbízáshoz, bizonyításhoz, az ügyészi napidíjhoz. Pénz kell a szakvéleményhez, perbeszédhez, bejegyzéshez, lemásoláshoz. Pénz jár a helyettesnek a jelentésért, illetékért, a jegyzőnek a bejegyzésért, az egyezkedésért, az ügyvédbojtároknak az ítéletért, végrehajtásért, iktatásért, ellenjegyzésért és másodlatért, nem is beszélve a kötelező ajándékokról.”
Innen már csak egy lépés az abszurd szóáradatig, mint amilyen Lucky vagy hat percnyi „gondolkozása”, melynek a „nemrég közzétett műveiből kiderül”, a „ne vágjunk a dolgok elébe”, a „megállapítást nyert” jellegű fordulatok valamiféle parodisztikus stílust adnak ugyan, de logikát legföljebb „kvakvakvakva”, „Akakakadémia”, illetve „Fartov és Belcher” típusút…
Ez is ősi bohózati fogás, leggyönyörűbb példáit Moliére-nél találjuk. A botcsinálta doktor diagnosztikai halandzsájának ugyanolyan fordulatok („De térjünk vissza okfejtésünkhöz… mellyekről már fentebb szóllék… innen az következik… Jól megértse az úr, amit mondok, jól figyelmezzen…”) adják parodisztikus jellegét, mint Luckyénak, s a logikája is ugyanolyan akakakadémiai típusú („árthatólagos felgőzölgések… árthatólikus gőzölmények… mellyeket a lapockavelő hashártyája felgőzölögtet…”).
ÍRÓILAG KIDOLGOZOTT TECHNIKÁK
A bohózat – a bohózati komédia – életében szükségképpen elérkezett az a stádium, mely a puszta bohócot és csupasz poénjait háttérbe szorította, netán egészen ki a színpadról, s a bohózati játékra (is) fölkészült komédiás szájába íróilag megmunkált szöveget (is) adott.
Viszonylag egyszerű, főként szólisztikus figura a stílusváltás-sor:
„POZZO: Egy órája már… (megnézi karóráját, hanglejtése prózai) körülbelül egy órája… (ismét lírai hangon), hogy miután délelőtt tíz órától kezdve (habozik, hangja halkul) elárasztott bennünket (hangja kiteljesedik) a fehér és vörös fény záporával, lassan veszíteni kezd ragyogásából, elhalványul, … egyre jobban elhalványul, egészen addig, amíg… (drámai szünet) egyszerre vége, nincs többé! (Csend) Csakhogy… csakhogy a szelídségnek és a nyugalomnak fátyola mögött (tekintetét az égnek emeli, a többiek, Lucky kivételével, követik példáját) ott vágtat az éjszaka (hangja egyre inkább átforrósodik) és ránk veti magát (ujjaival csetting) klatty! Szóval így (az ihlet cserbenhagyja), épp, amikor legkevésbé várjuk. (Csend. Kongó hangon) Így történik ez bizony, ezen a kurva földön.”
(A blokknak nem a trágár poén a lényege, hanem az odáig vezető váltások sorozata.) Beckettnek ez a kedves fogása (gondoljunk Mr. Rooney, Miss Fitt vagy Krapp szólóira) a vaudeville-ben nem érvényesülne, hisz ott a szólónak gyakorlatilag nincs helye; Moliére annál inkább szereti; elég ha csak az Úrhatnám polgár tucatnyi remek stílváltására gondolunk.
A tekintélyi hierarchia más-más fokán álló szereplők finoman kidolgozott összjátéka teremti meg a bohózati rábeszélések humorát.
„POZZO: Szívesen leülnék, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
ESTRAGON: Segíthetek?
POZZO: Például azzal, ha megkérne rá.
ESTRAGON: Mire?
POZZO: Ha megkérne, hogy üljek le.
ESTRAGON: Az segítene?
POZZO: Az a benyomásom.
ESTRAGON: Rendben van. Foglaljon helyet, uram, kérem, foglaljon helyet!
POZZO: Ó nem, nem, köszönöm, igazán nem. (Szünet után, halkan) Erőszakoskodjék!
ESTRAGON: No de nézzük csak, ne álldogáljon, a végén még meghűl.
POZZO: Azt hiszi?
ESTRAGON: Tökéletesen bizonyos vagyok benne.
POZZO: Kétségkívül igaza van. (Leül) Köszönöm, kedves barátom. Ismét kényelmesen ülök.” (Ugyanilyen gondosan kidolgozott Hamm és Clov akció-párbeszéde.)
A számos előzmény közül idézzük Labiche-t:
„ÉMILE: (élesen) Szólítsa fel a nagyságos asszonyt, hogy foglaljon helyet!
FADINARD: (odatol egy karosszéket) Ó, bocsánat… parancsoljon helyet foglalni…”
A hierarchia-beli különbséget itt nem a társadalmi rang adja (mint a fogást szintén kedvelő Moliére-nél), hanem a berontó katonatiszt egyenruhája, fegyvere, hatalmas termete és elképesztő agresszivitása, mely az egész bohózat filozófiai alapját, a Csapdát megteremti.
Közeli rokona a rábeszélésnek a visszavonás, melynek szereplői között szintén fennáll valamiféle hierarchikus különbség.
„POZZO: (a szavába vág) Ki az a Godot?
ESTRAGON: Godot?
POZZO: Összetévesztett vele.
VLADIMÍR: Szó sincs róla, uram, egyetlen pillanatra sem, uram.
POZZO: Ki az?
VLADIMÍR: Nos hát, egy… egy ismerősünk.
ESTRAGON: Tulajdonképpen alig ismerjük.
VLADIMIR: Valóban nem nagyon ismerjük… mindamellett…
ESTRAGON: Ami engem illet, ha találkoznék vele, nem tudnám, hogy ő az.
POZZO: Mégis összetévesztett vele.
ESTRAGON: Vagyis hát… a homály… a kimerültség… a gyöngeség… a várakozás… bevallom… hogy egy pillanatig… azt hittem…”
Ez a klasszikus eset. De több variációja lehetséges, az igen és a nem sokféleképpen egymásba fordulhat.
„CLOV: Vagyis mindnyájan azt akarjátok, hogy elmenjek?
HAMM: Természetesen.
CLOV: Akkor elmegyek.
HAMM: Nem hagyhatsz el bennünket.
CLOV: Akkor nem hagylak el benneteket. (Szünet)
HAMM: Végezz velünk. (Szünet) Ha megesküszöl, hogy végzel velünk, megmondom a tálaló zárkombinációját.
CLOV: Nem tudnék végezni veled.
HAMM: Akkor ne végezz velem.”
Bár ez a fogás Beckett idejéig népszerű maradt, idézzünk Moliére-től, úgyis ő a legbővebb ihletadó forrás:
„KUTYESICS: Tessék csak egy kicsit várni.
RIGÓ JONATHÁN: (Sganarelle) Miért?
KUTYESICS: Pénzt szeretnék adni a doktor úrnak.
RIGÓ JONATHÁN: (hátat fordítva nyújtja kezét a köpönyege alatt, miközben Kutyesics
erszényét nyújtja) Nem, nem fogadom el, uram.
KUTYESICS: De doktor úr…
RIGÓ JONATHÁN: Semmiképpen.
KUTYESICS: Csak egy pillanat még.
RIGÓ JONATHÁN: Ne is beszéljünk róla.
KUTYESICS: Esedezem!
RIGÓ JONATHÁN: Megszégyenít.
KUTYESICS: No már megvan.
RIGÓ JONATHÁN: Nekem nem kell.
KUTYESICS: No!
RIGÓ JONATHÁN: Engem nem a pénz vezérel.
KUTYESICS: Elhiszem.
RIGÓ JONATHÁN: (miután elvette a pénzt) Van ennek súlya?”
A félreértést (félremagyarázást) Beckett a gegnél magasabb fokon is rendszeresen alkalmazza. De a süketek párbeszédévé – gyakran parádés virtuozitással – kimunkált félreértéses bohózati dialógus teljességgel hiányzik műveiből. Gondolok itt a Fösvény V. felvonásának 3. jelenetére például, ahol Valér be akarja vallani, hogy jegyet váltott Eliz kisasszonnyal, Harpagon viszont minden szavát a pénzesládácskájára érti. Három és fél oldalon át folyik a szépség-díjas dialógus, ötven replika, mire a süketek hajlandók egymás mondandóját felfogni.
A bohózati komédia ezt a fogást azóta is igen kedveli: Labiche Fadinardja a Bárónő kalapját szeretné elnyerni (és nem a bájait, mint a Bárónő hiszi); Nóti Károlynál Tenyér a nacsasasszony elvesztését szeretné bevallani, aki Lepsénynél még megvolt, miközben Fenyvesi a kalap elvesztéséről faggatja; Hacsek Miss Hungária, Sajó a Hungária FC vereségét nyögteti, hogy Vadnai Lászlótól is csak egy példát idézzek.
Beckettnél sehol semmi. Miért?
Tudományos indokom nincs, csak érzésem: ez a fajta süket-párbeszéd túlságosan népszerű és mulatságos lehetett Beckett számára. Ő nem akart perceken át egyfolytában kacagtatni, minden bohózati megoldása, a gegtől a pontosan kidolgozott párbeszédig, zárt blokk, mely a darab egészét nem viszi félre az író által megtervezett pályáról, nem siklatja ki, csak érdekesebbé, színesebbé teszi.
Moliére-nél a II. felvonás imént idézett 4. jelenetét egyfajta kóda zárja:
„RIGÓ JONATHÁN: Nem vagyok afféle haszonleső orvos.
KUTYESICS: Tudom.
RIGÓ JONATHÁN: Nem érdekből cselekszem.
KUTYESICS: Sohse jutott eszembe.”
Itt a szereplők között (ha a szövegből ítélünk) semmiféle konfliktus nincs, tökéletesen egyetértő felek kontráznak egymásnak. Moliére ezt a figurát gyakran alkalmazza, s olykor alaposan kidolgozza:
„GÉRONTE: (kihúzza zsebéből az erszényt, és Scapinnek nyújtja) Nesze, váltsd ki a fiamat.
SCAPIN: Igen, megyek, uram.
GÉRONTE: (tartja az erszényt, mintha oda akarná adni) De mondd meg annak a töröknek, hogy zsivány gazember.
SCAPIN: (nyújtja a kezét) Megmondom.
GÉRONTE: Hogy aljas csirkefogó.
SCAPIN: (még mindig tartja a kezét) Azt is.
GÉRONTE: (ugyanúgy) Hogy pogány, hogy rabló!
SCAPIN: Bízza csak rám.
GÉRONTE: Hogy minden jog ellenére kihúz a zsebemből ötszáz tallért.
SCAPIN: Úgy van.
GÉRONTE: (ugyanúgy) Ha a feje tetejére áll, akkor sem adom oda neki.
SCAPIN: Jó, jó.
GÉRONTE: (ugyanúgy) És hogyha egyszer elkapom, bizisten megbosszulom.
SCAPIN: Helyes.
GÉRONTE: (visszateszi az erszényt a zsebébe, indul)”
Beckett ilyen szituációban nem alkalmazza a mulatságos eszköz-játékot, mert az a dialógust egyfajta realitással fejelné meg, hogy csak mértékkel, rész szerint legyen érvényes.
„ESTRAGON: És mit válaszolt?
VLADIMIR: Hogy majd meglátja.
ESTRAGON: Azaz nem ígérhet semmit.
VLADIMIR: Mert meg kell hánynia-vetnie a ügyet.
ESTRAGON: Pihent aggyal.
VLADIMIR: Megbeszélni a családjával.
ESTRAGON: A barátaival.
VLADIMIR: Az ügynökeivel.
ESTRAGON: Az üzlettársaival.
VLADIMIR: Betekint az üzleti könyveibe.
ESTRAGON: A csekkszámlájába.
VLADIMIR: S csak akkor nyilatkozhat.”
A két ágrólszakadt külseje persze ad valamelyes kontrasztot a pénzemberekhez illő szövegnek, de a dialógus zeneisége ilyenkor fontosabb. Ne felejtsük el, Beckett zeneértő ember volt.
„HAMM: Készen van a kutyám?
CLOV: Hiányzik egy lába.
HAMM: Selymes?
CLOV: Hosszú szőrű.
HAMM: Hozd ide.
CLOV: Hiányzik egy lába.
HAMM: Hozd ide.”
A technika (a refrénszerű ismétlés rafináltabb változata) bohózati, de a mulattatás szándékát nem volna könnyű tetten érnünk. Ezt – kezdeti állításomat cáfolva – tekinthetjük akár Beckett technikai újításának is:
„VLADIMÍR: Kellemes este.
ESTRAGON: Felejthetetlen este.
VLADIMIR: És még nem értünk a végére.
ESTRAGON: Valóban, úgy látszik.
VLADIMIR: Még csak most kezdődik.
ESTRAGON: Rettenetes.
VLADIMIR: Mintha színházban volnánk.
ESTRAGON: Cirkuszban.
VLADIMIR: Orfeumban.
ESTRAGON: Cirkuszban.”
Estragon nem buta, Vladimir nem süket. A két szereplő itt nem „elbeszél egymás mellett”, mint az abszurd bohózatban szokás. Úgy beszélnek, ahogy kamarazenében a hangszerek. Együtt szólaltatják meg a zenét.
Persze a zene kicsengése az, hogy a világ, amelyben élünk, s a lét, amelyet élünk benne, leginkább cirkuszként értelmezhető.
1 Onnan, ahol lelte, akár Moliére: „le prends mon bien ou je le trouve.”
2 Fordította Mészöly Dezső
3 Fordította Kazinczy Ferenc és Illyés Gyula – a „színészi játékra” utalás, bármily furcsa, Moliére utasításának – „avec diverses gestes, qui font un jeu de théátre” – pontos fordítása.
4 Fordította Osztovits Levente
5 Fordította Kolozsvári Grandpierre Emil
6 Fordította Stella Adorján
7 Fordította Kolozsvári Grandpierre Emil
8 Osztrigás Mici – fordította Heltai Jenő
9 I. Örkény István klasszikus locusát
10 Nyers, rádióra – fordította Bartos Tibor
11 Az utolsó tekercs – fordította Szenczei László
12 Fordította Karinthy Ferenc