„ÉS ÉNEKELJÜK LISZENKO DALÁT”

önéletrajzi töredékek – rossz emlékekben elbeszélve

Rádiókabaré a BBC magyar adásában – ’48 szilveszterén. Első női hang, rekedt érzékiséggel: „Ölelj át, és mondd, hogy Sztálin, / súgd fülembe: Szovjetunió”. Második női hang, kitörő vággyal: „Mesélj nékem most az osztályharcról / kettesben egy téli éjszakán”. Harmadik női hang, kötekedő dévajsággal: „Csak arra vigyázz, Pista, / ne légy soha imperialista”. Negyedik női hang: sóvárgó refrénként: „És énekeljük Liszenko dalát”.

Mi tagadás, nagyon tetszett. Együgyűsége együgyűségre vonatkozott. Jókedve rosszkedvet oszlatott. Felszabadultsága elnyomottságot oldott. Még éretlen gyerekek voltunk, nem túlérett felnőttek. Nem az érzékeny ízlés volt a legerősebb oldalunk. Groteszk aktualitása hatott. Nem revelatív esztétikuma. Akkortájt minden politikai hangsúlyt kapott. A kabaré nem kifinomult hangja is – a kabaré nem kifinomult tárgya is. Néhány hónapja tudtam már, kicsoda Liszenko – ha nem is pontosan. Néhány hónapja tudtam már, kicsoda Zsdanov – ha nem is pontosan. És itt következik megint az antikvárium.

a keresés boldogsága

Szerb Antal írja: nem dolgozni, nyaralni járt a könyvtárba. Ahogy más a strandra megy. Én nem kutakodni, pihenni járok az antikváriumba. Ahogy más sétálni megy. Nem találni, inkább keresni. Hogy mondja Babits a Csongor és Tündéről? Nem a boldogság keresése, hanem a keresés boldogsága. Ilyesmiről lehet szó. Persze néha találok is. Például a Rákóczi úton az Ulyssesben, volt tanítványom boltjában. Bocsássák meg az ínyencek. Liszenkót és Zsdanovot találtam. A biológiai tudomány állásáról – Szikra kiadás ’49. (Ötven forint.) A művészet és filozófia kérdéseiről – Szikra kiadás ’49. (Harminc forint.) Összesen nyolcvan forint. Törzstag vagyok – tíz százalék kedvezmény. Azaz hetvenkét forint. Egy pohár sör – olcsó helyen, állva. Ritkán sörözöm állva – csak forróságban, szomjhalál fenyegetettségében. Annál inkább: gyerünk. Hetvenkét romló forintot megér az ifjúságom. Az ifjúságom? Bizony.

Hogy is van? Ifjú (nekem ifjú!) barátom mondogatja, önéletrajzot kellene írnom. Megéltem dolgokat. Vízözön, azaz háború előtt. Vízözön, azaz háború után. Szodoma és Gomora, azaz ’49–’89 előtt. Szodoma és Gomora, azaz ’49–’89 után. Nos, nem írok önéletrajzot. Kosztolányira gondolok. Arra, hogy Elinger kihúzta Esti Kornélt a Dunából – Esti Kornél bedobta Elingert a Dunába. Akkor, amikor Elinger írni kezdte az önéletrajzát. Mert úgy vélte: „élete kész regény”. Nem kezdem írni az önéletrajzomat. Tudom: „életem nem kész regény”. Triviális történet triviális tapasztalatokkal. A 20. század közepéről, második feléről. A Balkán felé csúszó egykori Közép-Európából. Meg hideg nekem a Duna. Különösen ilyenkor, télvíz idején. De egy-két történetet elmondhatok. Például Liszenkóról és Zsdanovról. Persze nem láttam őket testi valójukban (Szálasit és Rákosit igen!) De átéltem őket szellemi valójukban (Szálasit és Rákosit is!). Az átélés több fázisban történt. ’48-ban, a nevezetes rádiókabaré előtt kezdődött. ’48 után, rossz emlékű egyetemi éveimben folytatódott. És talán befejeződik kétes idős éveimben – az Ulysses antikvárium után. Vagy ki tudja. Mindenesetre jól emlékszem az első találkozásra. ’48 kora őszén, az emlékezetes rádiókabaré előtt.

Nyolcadik gimnazista voltam. A nyolcadikos létnek varázsa volt. Még akkor is maradt belőle valami. A ’48-49-es tanévben. Közelgő érettségi. A felnőttlét küszöbe. Érettségi után kemény kalap, sétapálca, bőrszivar már nem volt. Mint apáinknak a kisvárosi korzón. De tablókép szmokingban, csokornyakkendővel, plasztronnal még volt. Ahogy nincs már gyerekeinknek a nagyvárosi forgatagban. Igaz, a szmoking, csokornyakkendő, plasztron a fényképészé. Vetkőztünk-öltöztünk egymás után. Mégis meglett a tabló. Elegánsan díszelgett a Mester utcai kirakatban. De most még nem tartok ott. Csak kora ősz van. Meleg napsütés a Belgrád rakparton. Kiállítás a szovjet kultúráról és a magyar–szovjet kapcsolatokról. Megy a nyolcadik osztály. Kölyök módra komolytalankodva. Mert még mindenki gimnazista. Felnőtt módra komolykodva. Mert már mindenki nyolcadik gimnazista. A kiállításról két élmény. „Érzéki” az egyik. „Szellemi” a másik. Az „érzéki” élmény szép, fiatal lány. A „szellemi” élmény fáradt, középkorú férfi. Az előbbi nem beszél, csak mosolyog. Az utóbbi nem mosolyog, csak beszél.

kimért macskaléptekkel

A szép, fiatal lány a MASZOVLET pavilon előtt áll. (Adalék a meg nem írandó önéletrajzhoz: MASZOVLET és MASZHART. Magyar–Szovjet Légiforgalmi Társaság, Magyar–Szovjet Hajózási Részvénytársaság. Közös vállalatok, a magyar jóvátétel – hadisarc? – jegyében. Az utóbbi – a szóhangzás okán – számtalan vicc tárgya. Főként az ijedtség groteszk következményeit idézve.) Furcsa repülős egyenruhában. Kékes, feszülő kosztüm. Félrecsapott egyensapka. Bizisten még a sapka is, pedig szovjet pilotka, ragyogó rajta. Huszonvalahány lehet. Hosszúkás barna arccal, szikrázó fekete hajjal, villanó kék nézéssel. Nemes vad. Valami párducféle. A járása is kecsesen lusta – ahogy közelebb lép. A mozgása is feszülten lassú – ahogy pultra könyököl. Mondom, nem beszél, csak mosolyog. Kivillanó, pompásan fehér fogakkal. Felvillanó, félig csukott szemmel. Nézik a gimnazisták. Perzselik a tekintetek. Viszonozza is, nem is. Nem váltja a néma sikert csörgő aprópénzre. Kimért macskaléptekkel elvonul. De a szép MASZOVLET-lány, öreg gimnazisták nosztalgikus legendáriumában, máig megmarad.

A fáradt, középkorú férfi a Kultúra pavilon előtt áll. Furcsa arc. Szenvedés is van rajta. Nehéz évek emléke. Diadal is van rajta. Friss megkönnyebbülés vidámsága. És furcsa szem. Ijedtség is van benne. A kényszerítettség feszültsége. Öröm is van benne. A szereplés mámora. Mondom, nem mosolyog, csak beszél. Inkább dől belőle a szó. Vásári kikiáltóként beszél, de groteszk intellektuális igénnyel. Komoly oktatóként beszél, de mágikus hipnotizőr igénnyel. Zeng a szovjet kultúra diadala. És elhangzik a két baljós név: Liszenko és Zsdanov. Meg a hírhedett moszkvai biológiai ,,vita” és hírhedett leningrádi irodalmi ,,vita” eposszerű summázata. Középpontban a két népi-epikai hős: Liszenko és Zsdanov. És középpontban az egyetlen népi-epikai fordulat: megadta nekik. Mármint megadta Liszenko az idealista biológusoknak, Zsdanov meg a dekadens irodalmároknak. Az idealista biológusok – Smalhausen és Dubinyin – nem hitték, hogy a szerzett tulajdonságok öröklődnek. Liszenko megadta nekik. Leváltották őket, megszüntették az intézeteket. A dekadens irodalmárok – Ahmatova és Zoscsenko – nem ábrázolták, hogy a szovjet élet nagyszerűen fejlődik. Zsdanov megadta nekik. Eltiltották őket, megszüntették a folyóiratokat. Ha nincs elég materialista-micsurinista biológus Moszkvában – így Liszenko –, legyen kevesebb intézet. Ha nincs elég szocialista realista író Leningrádban – így Zsdanov –, legyen egyetlen folyóirat. Nem rázott meg, de különösnek hatott. Csak tizenhét éves voltam, tehát nem rázott meg. Már tizenhét éves voltam, tehát különösnek hatott. Nem egészen értettem, inkább valamelyest éreztem a folyamatot. Hogy nálunk is naponta fogy a levegő. Különösnek az hatott, hogy így fejlődik a szovjet kultúra. Egy variáció a biológiában és irodalomban is. Ha valaki másként, megadják neki. Meg kevesebb biológiai intézet Moszkvában, kevesebb irodalmi folyóirat Leningrádban. Furcsa fejlődés. De inkább lefényképezett valamit a szem és agy – arcot, hangot, szöveget. Semmint értelmezni tudott valamit az elme. Lefényképeztem; majd félszázad után is fel tudom idézni. Lefényképeztem; majd csak néhány év múltán tudtam értelmezni. Így kezdődött. Mármint szellemi kalandom a szovjet kultúra két népi-epikai hősével, Liszenkóval és Zsdanovval. A kiállításon, a szovjet kultúráról és magyar–szovjet kapcsolatokról. És így végződik. Mármint szellemi kalandom a szovjet kultúra két népi-epikai hősével, Liszenkóval és Zsdanovval. Az antikváriumban, a Rákóczi úti böngészde idegeket nyugtató félhomályában.

Most már fel kell tenni az elkoptatottan patetikus, álköltői kérdést vagy költői álkérdést. (Persze főként a felnövekvő nemzedékek, a gyermekek-unokák nemzedékének lelki higiéniája, históriai tudata szempontjából. Az én nemzedékemnek, az apák-nagyapák nemzedékének úgyis túl kevés a lelki higiéniája, túl sok a históriai tudata.) Tehát: ki is volt Liszenko és Zsdanov? Az álköltői kérdésre vagy költői álkérdésre megkísérlem az álelméleti választ vagy elméleti álválaszt.

a diktátorok groteszk végzete

Liszenko, aki megadta az idealista biológusoknak, a szovjet biológia és agrártudomány diktátora. Kétségtelenül valami köze van a tudományhoz. A jarovizáció elméletének atyja. Felfedezi, hogy a hideg meggyorsítja a virágzást, általában az anyagcsere-folyamatokat. Így alakítja – állítólag – az őszi búzát tavaszivá. Sokat kísérletezik – növény- és állattanban is. Micsurin eredményeiből csinál megdönthetetlen teóriát. Abból, hogy sikerült néhány, az oroszországi körülményekhez jobban alkalmazkodó növényfajtát előállítani. Így születik a létfeltételek meghatározó örökléstani szerepének, a szerzett tulajdonságok törvényszerű öröklődésének vulgármaterialista dogmája. Valószínűleg nem is ez a legnagyobb baj. Hanem, hogy szakralizáltatik a vulgármaterialista dogma. A szovjet biológia és agrártudomány egyetlen lehetséges variációjává lesz. Ez alapozza meg a boszorkánypert az idealista biológia, az egyre fejlődő genetika ellen. És ez alapozza meg Liszenko egyeduralmi pozícióját is. Legalább másfél évtizedre. Hogy háttérbe szoríthatja, megbélyegezheti, leváltathatja elméleti vitapartnereit. Tervezi, szervezi, irányítja a ’48-as biológiai ,,vitát”. Ő a nagy szcéna rendezője, főszereplője – és ő énekel minden áriát. A hangja kíméletlen, ellentmondást nem tűrő, elszántan diadalmas. De érezhető: elméleti érvei is vannak, ha dogmatikusak is. Tudományos kísérletei is vannak, ha egyoldalúak is. Átgondolt elképzelései is vannak, ha kizárólagosak is. Életében éri utol a diktátorok groteszk végzete. ’65-ben, Hruscsov uralkodása közben. A mérsékelt „jégzajlás” idején. Eltávolítják hatalmi pozícióiból – három Sztálin-díj után. És szeme láttára, füle hallatára ünneplik Mendel apát emlékét. A genetikát megalapozó kísérleteinek századik évfordulóját. Pedig alig tizenhét éve adta meg az idealista biológiának, a genetikának és a szovjet mendelistáknak.

Zsdanov, aki megadta a dekadens irodalmároknak, a szovjet irodalmi és szellemi élet diktátora. Kétségtelenül semmi köze nincs a tudományhoz. „Intellektuel” funkcionárius egész életében. Sztálin bizalmasa. Még – rövid időre – apatársak is. A fődiktátor lánya az aldiktátor fiának felesége. Vezető ember. Éppen a legnehezebb időben, a harmincas és negyvenes években. Amikor befejezték a nagy politikai tisztogatásokat, amikor elkezdték a nagy szellemi leszámolásokat. A háború előtt Kirov utóda Leningrádban. Kitisztogatja az életből meggyilkolt előde véletlenül megmaradt híveit. A háború után ideológiai-kulturális diktátor. Leszámol a szellemi életben a hagyományos kultúra híveivel. Nem rendez „vitákat” – még álvitákat a legálságosabb formában sem. Ügyeket szervez. Filozófiában, zenében, irodalomban. A maga szervezte ügyeket maga vizsgálja ki. A maga vizsgálta ügyben maga hozza az ítéletet. A maga hozta ítéletet maga hirdeti ki. A maga kihirdette ítéletet maga hajtja végre. Liszenkónak végkövetkeztetései vannak. De érveket is keres a végkövetkeztetésekhez. Zsdanovnak is végkövetkeztetései vannak. De csak fenyegetéseket keres a végkövetkeztetésekhez. Az első olykor tréfálkozik. Igaz, hatalmi pozícióból és többnyire ízetlenül. A második olykor szitkozódik. Bizony, hatalmi pozícióból és mindig alpárian. Az előbbi – legalább formálisan – meghallgatja az ellenfeleket. Igaz, önkritikára kényszeríti őket. Ezzel a kínos ceremóniának ad valami narcisztikusan aberrált, intellektuálisan megalázó jelleget. Az utóbbi – formálisan is – elhallgattatja az ellenfeleket. Önkritikára se kényszeríti őket. Ezzel a kínos ceremóniának ad valami szadisztikusan aberrált, brutálisan megfélemlítő jelleget. Liszenko ugyanis tudósféle. Még ha megszállott, önimádó, ideologikusan leegyszerűsítő, hatalmával visszaélő is. Zsdanov funkcionáriusféle. Nem megszállott, hanem kíméletlen. Nem önimádó, de érzéketlen. Nem ideologikusan leegyszerűsítő, ám kulturálisan írástudatlan. Nem hatalmával visszaélő, inkább dermesztőén kíméletlen. Hogy miként került a szovjet szellemi élet élére? A „káderpolitika” édes titka! Korábban egyszerű, leszámoló csekakomisszár volt. Bikin története jut eszembe. A nagy tisztogatások leggroteszkotragikusabb epizódja. Bikin, a baskíriai első titkár körül sűrűsödött a levegő. Szorult a hurok. Nem hátra lépve, hanem előre futva akart kiszabadulni. Levelet írt – Úristen, igen, levelet írt! – Sztálinnak. Naiv-ostoba hit, primitív ravaszság, öngyilkos gesztus? Ki tudja. Mélyebbre kellene ereszkedni az önkényuralmak pszichopatologiko-historikopatologiko analízisébe. Nem lehet. Tehát levelet írt Sztálinnak. ,,Egyet kérek: küldjön egy eszes csekistát. Hadd tisztázzon mindent tárgyilagosan!” Nos, Zsdanov volt az eszes csekista. Mondta is: ,,úgy vélem, eszes csekistának bizonyulok”. Annak bizonyult, a legeszesebb csekistának. Bikint az ülésteremből vitték el. Rövidesen kivégezték – terhes feleségével együtt. Az asszonyt nyilván csak a rend kedvéért. Az eszes csekista, későbbi művészetteoretikus rövid, költői értékű metaforában vázolta a jövőt: ,,Az oszlopokat elvágtuk, a kerítések maguktól leomlanak.” Képes, de egyértelmű beszéd. Dekadens szimbolisztikának, misztikus tautológiának lehelete se. Talán ismerte Sztálin is a summázatot. Ez adhatta az ötletet. Ilyen érzékeny, árnyaltan fogalmazó intellektuel kívántatik a kultúra élére. Művészekről, a ,,lélek mérnökeiről” van szó. Szükséges a finom beleérzőképesség.

Tehát a hírhedett moszkvai biológiai ,,vita”. Liszenko megadta az idealista biológusoknak. Tehát a hírhedett leningrádi irodalmi vita. Zsdanov megadta a dekadens irodalmároknak. De hogyan? A két szcéna nem érdektelen. Elő hát meg nem írandó önéletrajzom és kimeríthetetlen antikvárműveltségem rejtelmeivel!

Először a moszkvai biológiai ,,vita”. Liszenko, bizony, megadta nekik. Minden szabályos drámává komponáltatott. Erkölcsdrámává világtörténelmi alapon. Pszichodrámává erkölcstani alapon. No persze, rossz drámává. Sematikussá – álkonfliktussal, könnyű győzelemmel, sok tanulsággal, egyértelmű következményekkel, olcsó katarzissal. Mondtam már: Liszenko a fantáziadús, de dilettáns rendező. Expozíciót szerkeszt. Azaz vázolja a drámai erőteret. Konfrontációt teremt. Azaz felvonultatja az ellentétes mozgásokat. Peripeteiát költ. Azaz megteremti a drámai sorsfordulatot. Katarzist sugall. Azaz elindítja a lelki megtisztulást.

bűnös nézetek

Expozíciót szerkeszt. Ötvenoldalas beszámoló a biológiai tudomány állásáról. Benne a győztes érvek, a vesztes ellenérvek. Saját előadásban, egyszerű hangszerelésben. A győztes érvek magasztosíttatnak. A szerzett tulajdonságok öröklődésének áldogmája, a külső létfeltételek meghatározó voltának pszeudoteóriája. A vesztes ellenérvek együgyűsíttetnek. Mendel genetikájában a kiszámíthatatlan véletlen uralkodik. Weismann elméletében a csíraplazma halhatatlansága hirdettetik. Morgan kutatásaiban a kromoszómák szerepe abszolutizáltatik. Mindez merő idealizmus. Mert elszakít a konkrét létfeltételektől. Mert túlhangsúlyozza az öröklött tényezőket. Mert csökkenti a megismerés lehetőségeit. Mert korlátozza a befolyásolás esélyeit. Konfrontációt teremt. Ötvenoldalas ,,vita” a beszámoló állításairól. Benne az ellenfelek elmondhatják érveiket. Elmondhatják? Formailag igen. Tartalmilag nem. Mert tudják, a beszámolót a Központi Bizottság hagyta jóvá. Mert érzik, a beszámoló hangja ellentmondást nem tűrően fenyegető. Mert azt is tudják, érveik a jegyzőkönyvből nagyrészt kimaradnak. Így is van. Nem idézik, hanem összefoglalják őket. Jól érezhető egyszerűsítő-hamisító tendenciával. Peripeteiát költ. Húszoldalas zárszó a vitapartnerek megsemmisítésével. Benne minden ellenérv ellen-ellenérvre talál. A bűnös nézetek képviselői keményen megneveztetnek. Szemléltetés is van. Felmutatja a Micsurin elvei segítségével kinevelt, a szovjet bőséget biztosító, diadalmas hibrideket. Valódi sorsfordulat. Ellenfelei a legnagyobb szerencséből a legnagyobb szerencsétlenségbe zuhannak. Hívei a legnagyobb szerencsétlenségből a legnagyobb szerencsébe emelkednek. Katarzist sugall. Mert a hallgató-olvasó félelmet és szánalmat érezhet. Félelmet az igazságosztó bölcstől. Szánalmat az igazságsújtotta tévelygő iránt. De meg is tisztulhat az indulatoktól. Mert a bölcs igazsága nem őt sújtja. A tévelygő vétke nem őt terheli. Sőt, van megtisztulási lehetőség a tévelygőnek is. Liszenko szcénája nem antik tragédia. Inkább középkori moralitás. A jó győz, a rossz veszít. De van visszaút. Megtörten, bűnbánóan, alacsonyabban, elölről – talán – újrakezdheti. Persze ha lehajtott fejjel, durva szőrcsuhában, didergő mezítlábasan megáll a micsurinizmus-liszenkoizmus dermesztően magas Canossa vára alatt. Silány prózában: önkritikát gyakorol. Mindez – természetesen – megtörténik. Utána csak a végkifejlet jön. A tragikus bűn nem tragikus büntetése. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája nyolcoldalas határozata. Intézetbezárás van, kivégzés nincs. Leváltás van, GULAG nincs. Lefokozás van, eltiltás nincs. És utána csak a feloldódás jön. Háromoldalas levél Sztálinnak. Ám ez műfajváltás is. Az erkölcsdráma ódává emelkedik, a moralitás himnusszá magasztosodik. Megköszönik, megfogadják, túlteljesítik, felemelik. Kommentár nem kívántatik. Időseknek szomorúan ismerős. Fiataloknak visszataszítóan érdektelen.

Már csak két megjegyzés. Az érvek etikájáról. Az önkritika esztétikájáról.

Nos, az érvek. Biológiában nem vagyok igazán erős. Mégis megkockáztatom. Csupa a hamisítás ismérveit is kielégítő leegyszerűsítés. Mendel genetikájában egyáltalán nem a kiszámíthatatlan véletlen uralkodik. Tételei törvényekké fogalmazhatók. Például, hogy az öröklést hordozó gének független valóságok. Külön és változatlanul tűnnek fel a keresztezésből keletkezett hibridekben is. Például, hogy megszerkeszthető a független kiválogatás mennyiségi szabálya. A keresztezésből keletkezett hibridek variációi a második nemzedéktől számszerűen meghatározhatók. Weismann elméletében nem pontosan a csíraplazma halhatatlansága hirdettetik. Az öröklést biztosító csíraplazma teóriája valószínűleg csupán tudománytörténet. De nem halhatatlanságáról, hanem folyamatosságáról van szó. És folyamatossága is – dilettáns olvasatomban – a fajták viszonylagos állandóságának elméleti metaforája. Meg nem is tagadja egyértelműen a szerzett tulajdonságok öröklődésének minden lehetőségét. Számol a különböző környezeti körülmények, különböző tulajdonságú ivarsejtek, különböző minőségű tápanyagok öröklődő változékonyságot megengedő hatásával. Morgan kutatásaiban a kromoszómák szerepe nem abszolutizáltatik, hanem felfedeztetik. És azóta nem idealista hipotézis, de teoretikus axióma. Kísérletileg bizonyított, részleteiben is feltárt tudományos tény. Sőt, nemsokára megtaláltatott a dezoxiribonukleinsav (DNS). A kromoszóma az öröklésben döntő szerepet játszó alapanyaga, az öröklődés anyagi hordozója is. Watson és Crick – igaz, csak ’53-ban, öt évvel Liszenko istenítélete után – szerkezeti felépítését is tisztázta.

Nos, az önkritikák. Esztétikában erősebb lehetek, mint biológiában. Tehát megkockáztatom. Közvetlenül Liszenko zárszava után jönnek. Három is egymást követően. Az előadás után még vitatkoztak. A zárszó után mindent beláttak. Döbbenetes oráció lehetett. Benne a megvilágosodás ereje? Jézus hegyi beszéde a döbbent tömeg előtt? Antonius ravasz gyászbeszéde Caesar holtteste fölött? Kossuth gyújtó szózata a szegedi néphez? No, nem egészen. Inkább csak féláltudományos kinyilatkoztatás. A vakbuzgó pszeudoteoretikus önhittségével. A kemény funkcionárius hatalomtudatával. Tele tudományos igényű érvelésfélével. Tele alig burkolt fenyegetésfélével. Mindhárman verik a mellüket. Az elsőt megnevezetten bírálta. A másodikat meg nem nevezetten bírálta. A harmadikat bírálhatta volna. Legalábbis így érezte. Jobb eléje menni. Többet ér egy önkritika bírálat nélkül, mint egy bírálat önkritika nélkül. Voltam hasonló gyűléseken. Úgy vélem, jól sejtem. Megülte a termet a félelem kipárolgása. Részben a szónok fenyegetései keltették, részben a folyosói suttogások ébresztették. Az első önkritikus most, itt tért meg. A mendelista idealistáktól a micsurinista materialistákhoz pártolt. A második önkritikus most, itt világosodott meg. Tanítványai azonnali, hathatós elméleti átnevelését is megígérte. A harmadik önkritikus most, itt értette meg. Bátor kiállás szükségeltetik, az álobjektivitás nem elegendő. Primitív rituális drámapótlék? Nem egészen. Van benne valami ördögi pszichodramaturgia. III. Richárd, a sátáni fenevad, pompás színjátszó jut eszembe. A harmadik felvonás hetedik jelenete. A gyilkos királyjelölt papoktól övezetten, imakönyv a kezében. Hívei jönnek – mögöttük reszkető polgárok. A bőbeszédű hívek kérlelik a szent életű herceget: fogadja el a trónt. A reszkető polgárok hallgatnak. A szent életű herceg visszautasítja a bőbeszédű híveket: nem fogadja el a trónt. A reszkető polgárok hallgatnak. Közben mindenki tudja, a szent életű herceg nem szent életű, hanem véres kezű herceg. A trónt nem visszautasítani, de elragadni akarja. Közben a véres kezű herceg tudja: a bőbeszédű hívek kapzsiságból és félelemből kérlelik, a hallgatag polgárok reszketve asszisztálnak. Tudja, de eljátszatja velük, és kineveti őket. Közben a bőbeszédű hívek és hallgatag polgárok tudják: a véres kezű herceg tudja, kapzsiságból és félelemből kérlelik, reszketve asszisztálnak. Tudják, hogy eljátszatja velük, és kineveti őket. Tudják, de eljátsszák, és kinevettetik magukat. És ez benne az ördögi. Hogy tudja, mindez a félelem talmi színjátéka, és kineveti őket. Hogy tudják, hogy tudja, mindez a félelem talmi színjátéka, és kineveti őket. Tudják, de eljátsszák, és kinevettetik magukat. Ha a herceg elhiszi a kérlelők színjátékát, bárgyú az egész. Ha a kérlelők elhiszik, hogy a herceg elhiszi színjátékukat, unalmas az egész. De nem hiszi és nem hiszik, tehát iszonyú az egész. A reszkető polgárok egyszer szólalnak meg. Ámen – mondják a szcéna végén. Amikor a szent életű-véres kezű herceg mindent elfogad. Nos, nem becsülöm Liszenkót túl. Shakespeare mesteri, Liszenko silány dramaturg. De az alapképlet ugyanaz, csak a „művészi” színvonal más. Itt is tudja, hogy félnek, és kineveti őket. Itt is tudják, hogy tudja, hogy félnek, és kineveti őket. De eljátsszák, mert félnek, és kinevettetik magukat. Csak laposan hosszú tirádát mondanak, nem szívszorítóan rövid Áment. Két okból. Először, mert rossz a rendező (Liszenko), és rosszak a színészek (az önkritikusok). Másodszor, mert más az angol tragédia és a bizánci liturgia dramaturgiája. Ott nem kell mindent kimondani – elég a szívszorító Ámen. Itt mindent ki kell mondani – szükséges a lapos tiráda.

végletes megsemmisítés

Másodszor a leningrádi irodalmi „vita”. Zsdanov, bizony, megadta nekik. Szabályos drámává semmi sem komponáltatott. Legfeljebb nagyon egyszerűen rövidítve vagy nagyon bonyolultan sűrítve. Mondtam már: ügyeket szervezett és vizsgált; ítéleteket hozott, kihirdetett, végrehajtott. A színpadon csak az ítélethirdetés jelent meg. Nagy beszéd formájában. A szervezés, vizsgálat és ítélethozatal csak sugallt előzmény. Az ítéletvégrehajtás csak sejtetett következmény. Előzményeket menetközben feltáró, közepén kezdődő-bonyolódó, következményeket koncentráltan előrevetítő, szubtilis analitikus dráma? Ugyan! Részleteket homályban hagyó, számonkérésre-megtorlásra redukáló, végletes megsemmisítéssel fenyegető, brutális ideológiai procedúra. Több etapban. Az irodalom csak a középpontban. Bölcseletről, zenéről is szó esik. Ám mégis az irodalmi „vita” a legjellegzetesebb. Az ítélethirdetésből az ítész néhány jellemvonása egyértelmű. Stílusa elképesztő alpárisága. Ízlése elképesztő bárdolatlansága. Viselkedése elképesztő magabiztossága.

Stílusa elképesztő alpáriságánál nem érdemes hosszan időzni. Talán ez esetben a stílus valóban maga az ember. Szűk szókincsének néhány mozgalmi szlengből sarjadzott elemét szüntelenül variálja. Primitív metaforákká, együgyű képekké komponálva. Nem szívesen idézem, de elkerülhetetlennek látszik. A dekadensek elrejtőztek „a vallásos misztikumok ködébe, nyomorúságos személyes élményeik mögé bújtak és azokban turkáltak.” „A mély erkölcsi és politikai fertőbe süllyedt Zoscsenkónál … nehéz volna irodalmunkban valami undorítóbbat találni.” Korábban „köpött a közvéleményre”, ám most leningrádi „folyóiratok hasábjain tobzódik.” Ahmatova „roppant szegényes és korlátozott költészetének terjedelme (?) a budoár és az imazsámoly között cikázó, felbőszült úrinő költészete.” Nem folytatom. Régről ismerős. Néhány stílgyöngyszem – ha tompítottan is – a hazai „szakirodalomba” is átkerült.

Ízlése elképesztő bárdolatlanságánál sem érdemes hosszan időzni. Itt van azonban valami primitív paradoxon. A nem a színén, de a visszáján érvényesülő, fejtetőre állított minőségérzék. Megérzi a minőséget. Megérzi. De nem méltatja, hanem odaüt. Csak példaként. Muragyeli Nagy barátság című hősi operáját nem sejtem jónak. De érez benne valami modern zaklatottságot. Megérzi és megtorolja. Alekszandrov az európai filozófiatörténetet összefoglaló munkáját nagyon rossznak sejtem. De érez benne valami lappangó igénymaradékot. Megérzi és megtorolja. Az ítész idézetei is mutatják: a mű sematikusan rossz. Ám nem azt bírálja, hogy nem árnyalt, sematikus. De azt, hogy nem elég sematikus. És nem azt bírálja, hogy nem jó, de azt, hogy nem elég rossz. Csak egyetlen példát. Nem azt kifogásolja, hogy Alekszandrov Kantot (igen, Kantot) ,,a német burzsoázia akkori legkiválóbb ideológusának” (igen, ideológusának) nevezi, hanem hogy e meghökkentő együgyűséget nem ágyazza mélyebben az akkori európai és német viszonyok marxista elemzésébe. A zenei ítélethirdetésben a megfenyítettek listája sem érdektelen. Nem csupán a kétes Muragyeli szerepel. Hanem Sosztakovics, Prokofjev és Hacsaturjan, azaz a korabeli szovjet zene legjobbjai is. Az irodalomban pedig ismét a legjobbakról van szó. Főként a nyilvánosság elé éppen visszaengedett és újra eltiltott, mélyen kvalitásos költőnőről, Ahmatováról. És a nyilvánosság elé ugyancsak éppen visszaengedett és újra eltiltott, érdekesen kvalitásos szatirikusról, Zoscsenkóról.

elképesztően alpári ízlésű funkcionárius

Viselkedése elképesztő magabiztosságánál sem érdemes hosszan időzni. A gyökér nyilvánvalóan valami gyermetegen torz küldetéstudat. Azt hiszem, világtörténelmi távlatú küldetéstudat. A szovjet nép a világtörténelem igazságának letéteményese. A kommunista párt a szovjet nép igazságának letéteményese. A pártfunkcionárius a kommunista párt igazságának letéteményese. E hármas alapozottság adja a viselkedés elképesztő magabiztosságát. Két mozzanatban is megnyilatkozik. Először, hogy saját – elképesztően bárdolatlan – ízlését megfellebbezhetetlen ízlésnormává nyilvánítja. Sőt, erkölcsi és humánus normává is. Ahmatovát és Zoscsenkót nem egyszerűen az ő személyes ízlése utasítja el. Hanem bonyolultan az ő személyes, de a normális emberi ízléssel és normális emberi érzékkel azonosított ízlése. Az egykori, szakrális alapon létrejött közös érzékelés, sensus communis mai, voluntarista alapon létrejött újrateremtése? Ahogy a történelem tanította? Valami olyasmi. Szubjektív ízlésítélet, ami objektív érvényre is igényt tart? Ahogy Kant tanította? Valami olyasmi. Csakhogy e sensus communis az elképesztően alpári ízlésű funkcionárius követelése, e szubjektív ízlésítélet az elképesztően alpári ízlésű funkcionárius tévítélete. A szakrális alapon létrejött egykori sensus communis önkéntelen szellemi produktum. A voluntarista alapon létrejött mai sensus communis önkényes álszellemi diktátum. Másodszor, hogy teljesen önkényesen kezeli az irodalomtörténeti tényeket. Valahogy úgy, ahogy a koncepciós perekben. Létezett olyan személy, akivel a vádlottat összehozták. De nem akkor és nem ott. A vádlott nem is ismerte. És nem amerikai kém volt, hanem szovjet ügynök. Így Ahmatova és az akmeisták és Zoscsenko és a Szerapion testvérek kapcsolata. Nos, akmeisták és Szerapion testvérek léteztek. Ahmatova valóban az elsőkhöz, Zoscsenko valóban a másodikokhoz tartozott. De az akmeisták nem azonosíthatók a szimbolistákkal. Éppen ellenük léptek fel a következetesen hirdetett tárgyilagosság jegyében. A Szerapion testvérek nem azonosíthatók a l’art pour l’art-ral. Éppen azt módosították a bolsevikokkal való lehetséges együttműködés jegyében. Ám ez – nyilván – lényegtelen. Nem a kis tények, hanem a nagy folyamatok; és nem az irodalomtörténet lényegtelen, hanem a világtörténet lényeges igazságairól van szó. Ahogy ez nekünk, idősebbeknek annyira ismerős.

Eddig a két nagy szcéna. Liszenko és Zsdanov világszínháza. Mögöttük néhány jól megfigyelhető vonás.

Először a világtörténelem jó és gonosz örök harcára komponált, archaikusan naiv víziója. Ősi vallási képzetek mai variációja vagy feltámadása? Inkább mai karikatúrája vagy torzképe. Korcs utóélete karikatúraként vagy torzképként. A mai világtörténelem is kettejük mítoszi párharca. Egyik oldalon a jókkal. A szovjet szocialista-bolsevistákkal. Másik oldalon a gonoszokkal. A nyugati kapitalista-imperialistákkal. Az elsők igazával, a másodikok igaztalanságával. Az előbbiek győzelmével, az utóbbiak vereségével. Aknamunka és elhárítás kettőse. A kapitalista-imperialisták fondorlatosán aláaknáznak – a szocialista-bolsevisták leleményesen lelepleznek. Ezért kívántatik politikai éberség. A mai világtörténelem mítoszi párharcában a mai gondolkodás mítoszi párharca. Egyik oldalon a jókkal. A tudós marxistákkal. A másik oldalon a gonoszokkal. Az áltudós antimarxistákkal. A tudós marxisták előreviszik az emberi tudást, a gyakorlattal összefonódva, a nép jóléte érdekében. Az áltudós antimarxisták akadályozni akarják az emberi tudást, a gyakorlattól elszakadva, az elnyomók megmaradása érdekében. A marxisták a tudásért dolgoznak. A nagyobb jólétért művelik a tudományt. Az antimarxisták a tudás ellen dolgoznak. A marxizmus cáfolatára művelik az áltudományt. Ezért kívántatik ideológiai éberség. A mai gondolkodás mítoszi párharcában a tegnapi bölcselet mítoszi párharca. Egyik oldalon a jókkal. A progresszív materialistákkal. Másik oldalon a gonoszokkal. A regresszív idealistákkal. A progresszív materialisták felvilágosítanak, feltárják a valóságot. A regresszív idealisták elködösítenek, elleplezik a valóságot. A bölcselet története materialisták és idealisták küzdelme. A progresszív materialisták az igazságért tesznek gondolati erőfeszítéseket. A regresszív idealisták az igazság és a progresszív materialisták ellen tesznek gondolati erőfeszítéseket. Ezért kívántatik filozófiai éberség.

Másodszor a világkultúra emelkedés és hanyatlás mai harcára komponált, modernül ideologikus víziója. Az emelkedés egyértelmű. Nem kíván kommentárt. A szovjet szocialista kultúra diadalútjáról van szó. A hanyatlás is egyértelmű. Alig kíván kommentárt. A nyugati polgári kultúra haláltáncáról van szó. Hogy már nem tud értéket, csak értéktelenséget teremteni. A kulturális értéktelenség mögött etikai züllés. Az etikai züllés mögött humánus elkorcsosulás. Legyen szó az egzisztencialista Sartre-ról vagy a börtöntöltelék Genêt-ről. Az idealista Mendelről vagy a misztikus Weismannról. Persze furcsa diadalút. Haladtában tiltások kísérik. Persze furcsa haláltánc. Ritmusát szabadságok szolgáltatják.

pszeudonaiv tévkoncepció

Harmadszor a nép megfellebbezhetetlen ítélőképességének és egyetemes kompetenciájának prepolgárian romantikusból posztpolgárian álromantikussá hangszerelt pszeudonaiv tévkoncepciója. Hogy a nép költészetéből modern líra lehet, és csak abból lehet modern líra. Hogy a nép zenéjéből korszerű opera lehet, és csak abból lehet korszerű opera. Hogy a nép gondolkodásmódjából magas filozófia lehet, és csak abból lehet magas filozófia. Hogy a nép figyel a lírára, és elítéli az akmeistákat. Hogy a nép figyel az operára, és elítéli az avantgardistákat. Hogy a nép figyel a filozófiára, és elítéli az idealistákat. Sőt, a nép a biológiára is figyel, és elítéli a morganistákat. Meg persze, hogy mindezt a funkcionáriusok tudják és tolmácsolják. Azaz a jó lírára, operára, filozófiára, sőt, jó biológiára irányuló elementáris népi igényt.

A következmények ismerősek. Csak a hazai helyzetre gondolok. Maradjunk Zsdanov szelleménél. Előveszem az irodalmi lexikont. Folyóiratok ’45 után. Elkezdődött a szocialista kultúra diadalútja. A polgári Magyarok ’49-ig élt. Az új-nyugatos Újhold ’48-ig. A NEKOSZ-os Valóság ’48-ig. A népi Válasz ’49-ig. És még a marxista Fórum is meghalt ’50-ben. Nem folytatom. Mindez Zsdanovval párhuzamosan és Zsdanov után.

Nos, Liszenkót és Zsdanovot könyvtáramban őrzöm. Kölcsön nem adom, másolni nem engedem. Az első ’76-ban lépett ki az e világi létből. A második ’48-ban adta vissza szelíd lelkét teremtőjének. Nemcsak könyvüket, emléküket is őrzöm. Ifjúságom részeként. Tündöklésük hajdani történet. Unalmas történet. Elavult történet? Régen jártam a szovjet kultúrát és a magyar–szovjet kapcsolatokat bemutató kiállításon is. A fáradt, középkorú férfi, gondolom, már nincs közöttünk. A szép MASZOVLET-lány, remélem, már boldog nagymama. Az vagyok, mármint boldog nagyapa, magam is. Most állok az ablak előtt. Önéletrajzot nem írok, pusztán merengek. És nem rekedt érzékiséggel, nem kitörő vággyal, nem kötekedő dévajsággal, nem is sóvárgó refrénként, csak békétlen emlékezéssel, csendesen nem magam elé éneklem, csupán magam elé dúdolom – Liszenko dalát.

kép | shutterstock.com