Kőszeghy László

ÉRZÉKENYSÉG A FELVILÁGOSODÁS KORÁBAN ÉS MA

ÉRZÉKENYSÉG A FELVILÁGOSODÁS KORÁBAN ÉS MA

Kit nevezünk érzékenynek? Mi az érzékenység társadalmi jelentősége? Hol kezdődik az érzéketlenség – és hol a túlérzékenység? Miként változik érzékenységünk, ha tudjuk, hogy fikcióval van dolgunk? E kérdések felől vizsgálom a felvilágosodás kori érzékenységfelfogást és annak kortárs relevanciáját: a fogalom értelmezése körül már a 18. században meglévő feszültségek visszatérnek a politikai korrektség körüli vitákban, Denis Diderot – talán a legizgalmasabb érzékenységfilozófus – művei pedig máig aktuális esztétikai problémákat vetnek föl az érzékenységgel kapcsolatban, amelyek elméleti keretként szolgálhatnak a stand-up comedy értelmezésekor.

Végletek között

A 18. század második felét szokás az érzékenység korának is nevezni. E fogalom az emberi állapot leírásának nélkülözhetetlen eszköze volt számos területen: a fiziológiában, a természetfilozófiában, az irodalomban és az esztétikában. Az érzékenység körül élénk eszmecsere – Anne C. Vila szerint átfogó paradigma – alakult ki.[1] Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, az érzékenység fizikai vagy orvostudományi kontextusban a test és általában az anyag reagálóképességét jelentette, és az idegrendszerrel, az ingerlékenységgel, a vibrálással, valamint az ezeket vizsgáló kísérletekkel hozták összefüggésbe, míg morális értelemben társiasságra, empátiára, a másik szenvedésekor érzett fájdalomra utalt.[2] A Nagy Francia Enciklopédiában két cikket is találunk az érzékenységről: egy tudományos leírást a montpellier-i orvos, Henri Fouquet tollából, illetve egy rövid bekezdést az érzékenység morális értékéről Jaucourt lovagtól.[3] M. Mistelet 1777-es könyvében szintén különbséget tesz „fizikai” és „lelki” – vagyis morális – érzékenység között.[4] E két jelentésmező azonban nemcsak egymásba fonódott, de azt is nehéz megmondani, melyik hatott először a másikra. Jessica Riskin úgy gondolja, hamis a megkülönböztetés, amely szerint az érzékenység a művészetekben és az irodalomban „stílust” jelöl, a tudományokban viszont „a kutatás tárgyát”. [5]

szexuálisan zaklatja

Ahogy nem lehetett teljesen különválasztani az érzékenység tudományos és irodalmi konnotációit, ugyanúgy nem volt éles határ a klinikai és a metaforizált nyelv között. Ann Jessie van Sant A 18. századi érzékenység és a regény című könyvében számos példát felsorol az érzékenységhez társított metaforákra: „törékeny alkat”, „kifinomultság”, „a szív húrjai”, „lágy/kemény szívűség” stb.[6] Voltak a korban, akik a tudományos nyelv beszennyezésén bánkódtak: egy angol filozófus, David Hartley szerint „fölöttébb abszurd” azt gondolni, hogy „az idegek úgy vibrálnának, mint a zenei húrok”.[7] Mások tudatosan metaforákra építették gondolkodásukat: Denis Diderot a D’Alembert álmában „szerveink rostjait” „érzékeny, rezgő húrokhoz” hasonlítja, valamint hozzáteszi, „a rezgő húroknak azonban még más sajátságuk is van: rezgésük hatással van egyéb húrokra is”.[8] E ragályosságot érzékenység-regényében, Az apácában jeleníti meg a legkifejezőbben. A főszereplő, Suzanne, miután „hihetetlenül érzékeny” főnökasszonya szexuálisan zaklatja, megjegyzi: „[a]mikor felébredtem, azt kérdeztem magamtól, mi történt köztem és a főnökasszony között […]. Végül arra kellett következtetnem, hogy talán ragályos betegség rohanta meg a főnökasszonyt, a kórt Thérèse nővér is megkapta, és én is a betegség áldozata leszek.”[9] A betegségmetafora elvezet a 18. századi érzékenység-fogalmat jellemző következő feszültséghez.
Az érzékenység, ahogy Anne C. Vila monográfiájának címe találón megfogalmazza, „felvilágosodás” és „patológia” között is ingadozott – a morális és fizikai jelentésekkel valamelyest átfedésben.[10] Vila rámutat: az érzékenység szervesen illeszkedett az erényre (empátiára, együttérzésre, emberiességre, filantrópiára) nevelés univerzális programjába, és magában hordozta a patologikus túlzás lehetőségét (idegbetegség, hisztéria, irracionalitás). Diderot például többször is úgy utal az érzékeny emberre, mint aki végletek között mozog: „[h]a megsokszoroznók az érzékeny lelkeket, ugyanolyan mértékben megsokszorozódnának minden területen a jó és a rossz cselekedetek, a végletes dicséret és gáncs.”[11] Jaucourt lovag a morális érzékenységről szóló rövid bejegyzése, bár elismeri, hogy „felhevültségükben az érzékeny lelkek olyan hibákat követhetnek el, amelyeket az ész embere sohasem”, mégis egyértelműen az érzékenységből fakadó tudást és erényt hangsúlyozza: az érzékenység, amely voltaképpen maga „az emberiesség és a nagylelkűség anyja”, az embert „erényessé teszi”, valamint „egyfajta finom ítélőképességgel ruházza fel a becsület kérdéseiben”.[12] E lelkes, az érzékenységet magasztaló szócikkel számos kritikus, szarkasztikus írást lehetne szembeállítani. Egy anonim szerző írta Laurence Sterne angol írónak: „[e]z egy elvtelen érzékeny ember műve, akinek idegei különösen ingerlékenyek, minden órában képesek beleremegni az öröm vagy a bánat érintésébe; akinek lágy szívét talán rémülettel töltené el egy… légy szenvedése.”[13] Érzékenység és nevetségesség összekapcsolása Diderot-nál is alapmotívum.

félelem az elnőiesedéstől

Nem volt elhanyagolható az érzékeny és kifinomult idegrendszer társadalmi értékelésénél vagy éppen leértékelésénél a társadalmi osztályok kérdése és a genderszempont sem: az érzékenység-fogalmat az osztályok és nemek közötti különbségek magyarázásához is használták. Graham J. Barker-Benfield számos szerzőt felsorol, akik a magas fokú érzékenységet a nőiességgel hozzák kapcsolatba: George Cheyne-től Bernard Mandeville-en át Samuel Richardsonig és Henry Fieldingig.[14] Vila és R. S. Ridgway szerint az érzékenység nemek közti kiélezése, a félelem az elnőiesedéstől inkább a brit írókra jellemző, kevésbé a franciákra. Michèle Cohen pedig rámutat, hogy a 18. századi angol gentleman – akit, mint felső osztálybelit, a túlzott kifinomultság veszélye fenyeget – éppen a „nőies” francia nyelvtől és az „elnőiesedett” franciáktól akarta megvédeni fegyelemre és kimértségre épülő maszkulin nemzeti identitását.[15]
A korszak számos szerzőjénél, az érzékenységhez társított elevenség, élénk képzelőerő és erényesség ellenére, a fogalom a patriarchális elnyomás eszközévé vált: e gondolkodásmód szerint a nők természettől fogva nagyobb érzékenysége (az homme sensible józan filantrópiájától eltérően) könnyen átcsap patologikus, hisztérikus idegbetegségbe, a nőt determinálja (túl)érzékeny, törékeny, gyenge teste, így a természet rabja marad – ellentétben az önuralomra képes, racionális, ezáltal szabad férfival.

A felvilágosodás és patológia végleteiből eredő retorikai lehetőségek tehát nem maradtak kiaknázatlanul. Sőt: e retorikai csatákat ma is vívjuk. Alapvetően területfoglalásról van szó: a cél minden esetben, hogy magunkat az érzékenység pozitív, felvilágosodáshoz kapcsolható – erényes, emberi, együttérző – oldalára pozícionáljuk, a másikat pedig a patologikusnak – hisztérikusnak, túlzónak, irracionálisnak – bélyegezhessük.

Lágy és még lágyabb szívek

A politikai korrektség (PC) körül kialakult beszédmód egyik alapfogalma az érzékenység. A PC mélyrehatóbb, történeti vizsgálata helyett itt csak néhány újságcikk-címmel szemléltetem a két fogalom összefonódását: Túl érzékeny társadalom vagyunk? A politikai korrektség helyzete ma; Hiperszenzitív társadalommá lettünk a politikai korrektség miatt?; Diáktüntetések: túl érzékenyek a fiatalok manapság?[16] Fontos észben tartani, hogy a 18. század óta megváltozott a történelmi, tudományos, filozófiai, irodalmi színtér, az érzékenység kimutatásának, illetve elleplezésének mint értéknek társadalmi osztályok szerinti, valamint genderszempontú megítélése. Mégsem térek ki a két korszak kulturális különbségeinek részletes vizsgálatára sem. Annak alátámasztására, hogy alaposabb értelmezést adhatunk a fogalom használatáról a közéleti vitákban, ha tisztában vagyunk az eszmetörténeti háttérrel, egyetlen példát hozok csupán: a Munk Debates 2018 májusában rendezett, a PC-ről szóló vitáját.[17]

elvetik a túlzásokat

Az alapkérdés így szólt: „Haladásnak tartja-e Ön a politikai korrektséget?” A résztvevők a PC-t haladásnak tartó oldalon: Michael Eric Dyson egyetemi tanár, író, műsorvezető, illetve Michelle Goldberg, blogger és író, a New York Times rendszeres szerzője volt; a PC haladásként értelmezése ellen pedig Stephen Fry humorista, író, színész, valamint Jordan B. Peterson klinikai pszichológus és egyetemi tanár érvelt. A műsor elején a vitázó felek kaptak hat percnyi beszédidőt, amelyre előre felkészülhettek. Ezek során úgy mutatták be magukat, hogy elkerüljék az érzéketlenség és a túlérzékenység vádját is. A PC mellett érvelő oldal rögtön leszögezte: önkritikusak, és elvetik a túlzásokat. Dyson szerint a baloldal találta ki a PC-t, éppen azért, mert „belefáradtunk […] a túlzásainkba: készek voltunk önkritikusak lenni úgy, ahogyan, félek, kollégáink – honfitársaink – nem.”[18] Goldberg nyitó beszédében kijelentette, nem mindennel ért egyet, amit „a PC kategóriájába sorolnak”, ám ezzel együtt úgy gondolja, a PC fogalma nem csupán „az egyetemi campusok baloldali túlzásai”-t jelenti – alapvető eszköz lehet a kisebbségekkel szembeni diszkrimináció elleni küzdelemben.[19] Peterson és Fry pedig fontosnak tartotta közölni: szó sincs arról, hogy érzéketlenek volnának – vagyis hogy nem rendelkeznek a pozitív tulajdonságokkal, amelyeket, mint láttuk, a józan, felvilágosult érzékenységgel társítunk. Peterson, a PC világhírű kihívója tehát, nem meglepő módon, azt állította, a vita nem arról szól, „hasznos-e az empátia vagy sem”, és arra kérte a közönséget, ne gondolják, hogy akik a PC ellen érvelnek, „nem empatikusak”.[20] Fry háromszor is elmondta, kétszer a vita elején, egyszer pedig utána egy gyors interjúban, hogy ő a „puha” baloldaliak közé tartozik: „lágy vagyok – a keményebb szívűek könnyen félresöpörhetnek.”[21]

Visszatérő kérdés: kié a felvilágosodás? Bár nyilvánvalóan másként értelmezik a korszak eredményeit, mindkét oldal saját magát gondolja a hiteles eszmei utódnak. A Munk Debates honlapján a vita minden résztvevőjétől olvasható egy rövid idézet: Stephen Fry-tól Dave Rubin vele készített interjújából emeltek ki egy mondatot: „[a PC oldal szószólói] szisztematikusan és szándékosan szembefordulnak a felvilágosodás vívmányaival.”[22] Ezzel szemben Goldberg nem gondolja, hogy „a felvilágosodás értékéről szólna a vita […]. A jogok és kiváltságok – amelyek valaha csak földbirtokos, fehér, heteroszexuális férfiakat illettek meg – kiszélesítésére irányuló törekvés maga a felvilágosodás”.[23] Dyson pedig – miután az individualizmusról mint „a modernitás meghatározó pillanatáról” beszél, és Descartes-ra, Hume-ra, Kant-ra hivatkozik – kijelenti: „hiszek a tudás vizsgálatában, amelynek alapja a felvilágosodás [ez utóbbit lassan, tagolva mondja – K. L.] épületes javaslatának közös megértése.”[24] Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a marginalizált csoportok tagjaitól megtagadták a lehetőséget, hogy individuumként – és ne csupán egy adott kisebbség reprezentánsaiként – létezhessenek.

A felvilágosodás értelmezésén túl lényeges retorikai küzdelem zajlik a másik patologizálása körül is. Míg Peterson rendre „patologikus baloldal”-ról beszél, Dyson elutasítja, hogy ő volna az, aki túloz; a vita honlapján, a fényképe mellett található bemutatkozó idézetében azt olvashatjuk: „[a]zt mondják nekem, érzékeny vagyok, és azok a diákok, akik safe space-t keresnek, hiperérzékenyek. Ha fehér vagy, számodra ez az egész ország egy hatalmas safe space.”[25] E gondolatmenetet folytatja a vitában, és a hiperszenzitív vagy hisztérikus jelzőt visszatolja a másik térfélre: amikor a „panaszkodó fehér emberek”-et túlérzékenynek („snowflake”-nek) nevezi, beszéd közben hisztiző kisgyereket imitál („Mami, mami, nem hagynak játszani, és nem engedik, hogy megtartsam mindazt, ami a régi rendszerben járt nekem…”).[26]

felvilágosodás–patológia-tengely

A majdnem kétórás disputából kiragadott részletek talán rávilágítanak: a vitázó felek az érzékenységet – implicit módon – retorikai fegyverként alkalmazzák, kihasználva a fogalomban a 18. század óta meglévő feszültségeket. A műsor elején és végén megkérdezték a közönséget is, haladásnak tartják-e a politikai korrektséget. A PC-ellenes oldal aránya 64%-ról 70%-ra emelkedett[27] – jobban pozícionálták magukat a felvilágosodás–patológia-tengelyen? Érdemes volna megírni a PC-nek mint korunk érzékenységparadigmájának elméletét – eszme- és művelődéstörténeti, valamint retorikai elemzésekkel.

Diderot érzékenysége

Denis Diderot, aki egyszerre volt író, művészet- és irodalomkritikus, továbbá természetfilozófus, mintegy megtestesíti az érzékenység problémáját tárgyaló területek összefonódását. Hogy értelmezni tudjuk a diderot-i érzékenységfelfogás esztétikai vonatkozásait – az érzékenység fikcióhoz és humorhoz fűződő kapcsolatát –, fontos áttekintenünk az eszmetörténeti előzményeket, az orvostudományi, illetve irodalmi hatásokat.[28]

A 18. századi érzékenység orvosi szempontú tárgyalásának története visszavezet a század első felének kísérleteihez és felfedezéseihez, olyan korszakhoz, amelyre jelentős hatást gyakorolt a locke-iánus, érzékelésközpontú episztemológia. Riskin találón nevezi a korszakot a „tudományos empirizmus szentimentális fiatalkorá”-nak.[29] Diderot felől nézve a történet talán legfontosabb kiindulópontja Herman Boerhaave, a modern fiziológia úttörője, a „holland Hippokratész”, akinek orvostudományi előadásait Leydenben számos külföldi diák látogatta. Közülük elsősorban két nevet érdemes említeni: Julien Offray de La Mettrie-ét és Albrecht von Hallerét.

A radikális materialista La Mettrie kijelentette: a lélek mint önálló szubsztancia nem létezik; azt állította, a mozgás és az érzékenység az anyag inherens tulajdonsága, és választ keresett az alapvető kérdésre: „hogyan tudjuk elgondolni, hogy az anyag érez és gondolkodik?”[30] La Mettrie művei jelentős hatást gyakoroltak Diderot gondolkodására – a két filozófus többször utalt egymásra: dicsérőleg is, kritikával is.[31] Ann Thomson eszmetörténész hívja fel a figyelmet a sok hasonlóságra – például az érzékenységről és az anyagról mondottak terén – La Mettrie L’Homme machine-ja (’Gépember’) és Diderot D’Alembert álma között.[32] (Diderot itt emlékezetesen fogalmazza meg antikarteziánus pozícióját: „Kérem, ne mondja Descartes-tal, hogy az ilyen lény [madár] csupán utánzógép! Még a gyerekek is kinevetnék…”)[33]

A másik diák, Albrecht von Haller, kevésbé volt radikális gondolkodó: Jonathan Irvine Israel filozófiatörténész a svájci „mérsékelt felvilágosodás egyik pilléré”-nek nevezi.[34] Haller számos állatkísérletet végzett – azt vizsgálta, hogyan reagál az állatok teste külső stimulusokra. Eredményeinek magyarázatához két fogalmat használt: az ingerlékenységet, amelyet az izomrosthoz társított, és az érzékenységet, amelyet az idegekkel hozott összefüggésbe.[35] Haller felfedezései hatással voltak a későbbi montpellier-i vitalista orvosokra, akik részt vettek az Enciklopédia munkálataiban, és így kapcsolatban álltak Diderot-val.[36] Ebben a filozófiai koordináta-rendszerben az érzékenység kulcsfogalom volt: alapvetően kötődött az aktív anyag kérdéséhez, s így a test/lélek-problémához – különböző értelmezései messzemenő következményekkel jártak.

Az irodalom megfelelő médiumnak bizonyult a kísérletezéshezaz aktív anyagként és az idegek reagálóképességeként felfogott érzékenység-fogalommal, valamint az olvasók saját érzékenységével. A korabeli érzékenység-irodalomból a legjelentősebb hatást az angol Samuel Richardson gyakorolta Diderot-ra. Az érzékenység fizikai és morális vetülete nem volt élesen különválasztható, amit jól mutat, hogy Barker-Benfield szerint Richardson valószínűleg orvosa, George Cheyne közvetítésével ismerte meg a korszak tudományos elméleteit – köztük Locke-ét, Newtonét, valamint „az érzékenység fiziológiai vetületé”-t és az „idegrendszer-paradigmá”-t.[37]

1762-ben, egy évvel Richardson halála után, Diderot megírja híres irodalomkritikai esszéjét Richardson dicsérete címmel, amelyben érdekes kísérletről számol be: az angol szerző regényeit, a Pamelát, a Clarissát, és a Grandisont, „próbakőnek” tekinti: gondosan megfigyeli mások reakciót, miközben e műveket olvassák – várva a könnyeket.[38] E teszt segítségével dönti el, ki válhat valódi barátjává, kinek jó az ízlése. Az elbeszélő, aki a másiktól érzékenységet vár el, maga is érzékeny, „az ízlés dolgaiban” gyakran türelmetlen, és végletek között mozog: „azokat az embereket, akiknek [Richardson művei] nem tetszenek, megvetem. Amikor olyan valakivel beszélek, akit tisztelek, mindig attól rettegek, véleménye eltér az enyémtől. De ha valaki osztja lelkesedésemet, azonnal kísértésbe esem, hogy megöleljem, és karomba zárjam.”[39] Diderot barátja – a „legérzékenyebb ember”, akit a szerző ismer – „megszállottan lelkesedik Richardsonért”, és megfelelő módon reagál regényei olvasása közben: „könnyei folynak […], zokog, hirtelen feláll, céltalanul járkál, kétségbeesetten felkiált”.[40] Itt a megértés hitelességének mércéje az érzelmi reakció intenzitása.

esztétikai érzelmek

Diderot-t kifejezetten izgatja az érzékenység (valamint az általa előidézett érzelmi állapotok) és a fikció viszonya. A Richardson dicséretéből idézett jelenet jól illusztrálja az ún. fikcióparadoxont: erős érzelmi reakciót vált ki belőlünk, meghat minket valami, amiről tudjuk, nem létezik.[41] Érzékenység és fikció kapcsolatának másik alapvető kérdését, az esztétikai érzelmek problémáját a Színészparadoxon „Első vitázó”-ja fogalmazza meg: „[e]lgondolta-e valaha, miben különböznek a tragikus esemény kiváltotta könnyek azoktól, melyeket egy szívre ható történet fakaszt?”[42] Diderot éppen ezzel játszik: műveiben reflektál fikció és valóság szövevényes viszonyára, olykor elkülöníti, máskor összemossa a kettőt. A Mindenmindegy Jakab narrátora egy helyen kijelenti: „[e]gészen nyilvánvaló, hogy nem regényt írok, hiszen ügyet sem vetek arra, amire a regényíró gondosan figyelne. Aki valóságnak tartja írásomat, talán kevésbé téved, mint az, aki mesének véli.”[43] Fikció és valóság egymásba fonódik A törvénytelen fiú című drámájában, valamint az ahhoz egyfajta folytatásként írt, drámaelméleti kérdéseket tárgyaló dialógusban, a Beszélgetések a törvénytelen fiúról című művében is. A történet szerint a valós eseményeket feldolgozó darabot maga a főszereplő, Dorval írta, aki meghívja a narrátort (az Én-t), nézze végig, ahogy családjával – az eredeti szereplőkkel – újrajátsszák azokat, akár egy családi pszichodrámában. A bevezető végén a narrátor elmondja: nem látta az utolsó jelenetet; hogy miért, az a Beszélgetések elején derül ki. Az egyik szereplő, Lysimond, meghalt, ezért megkérték egy barátját – „aki közel egyidős volt vele, s aki termetével, hangjával és fehér hajával is emlékeztetett rá” –, hogy helyettesítse: amikor Lysimond barátja „belépett a szalonba […], senki nem tudta visszafojtani a könnyeit.”[44] A hazafelé vezető úton a narrátor is sír: „Igen jó ember vagyok én bizony, ha ennyire elérzékenyülök. Hiszen ez az egész csak komédia.”[45] Aki tehát a fikciótól is meghatódik, igazán jó ember.

A fenti Diderot-sorokban felfedezhetünk némi iróniát. Az érzékeny ember reflexív önélvezete: sír, és közben meghatódik saját érzékenységétől. Diderot a humor segítségével kérdőjelezi meg az érzékenység jelentését, a hozzá társított fogalmakat (Jaucourt lovag például szembeállítja a reflexiót és az érzékenységet), ez esetben a morális értelemben vett, érdek nélküli jóságot. A Richardson dicséretében olvashatjuk: „[h]ányszor kaptam magamat azon, mint a gyermek, akit először visznek színházba, hogy kiabálni akarok: Ne higgyetek neki, becsap benneteket…, ha nem tudtok neki ellenállni, el vagytok veszve! Lelkem zaklatottá vált. Milyen jó is voltam, milyen igaz, milyen elégedett önmagammal!”[46] Az apáca című regényben – amelyben Diderot emlékezteti az olvasót: az érzékenységet mint fizikai képességet alapvetően a testet szabályozó intézmények határozzák meg – elmosódik a határ empatikus és erotikus érzékenység között. A főszereplőt szexuálisan zaklató főnökasszonyról olvashatjuk az iróniától nem éppen mentes sorokat: „[s]zerencsére jó főnöknőm – mert jónak kell lennie annak, aki ennyire érzékeny – magához tért.” [47]

Az apácához írott, eredetileg a Correspondance littéraire-ben megjelent Előszóban szintén humorforrás az érzékenység: sírás és nevetés összekapcsolódik. Megtudjuk, a regény eredetileg viccnek szánt megtévesztésként indult: Diderot és barátai úgy próbálták visszacsalogatni Párizsba a „nagylelkű” Croismare márkit, hogy elhitették vele, leveleik valójában annak a szerencsétlen apácának a tollából valók, akiről az a hír járta, kényszerítették, hogy fogadalmat tegyen, és akiről korábban sokat beszéltek, sőt a márki megpróbált – sikertelenül – közbenjárni az érdekében (újabb cseles játék fikció és valóság összemosásával). A márki válaszleveleit, amelyekből megtudták, sikerült könnyeket kicsalni az érzékeny férfiból, „kitörő nevetéssel” olvasták.[48]

érzékenység és nevetségesség

Számos szöveghely akad a Diderot-korpuszban, ahol érzékenység és nevetségesség elválaszthatatlan. A D’Alembert álmában – a diderot-i materializmus leghíresebb kifejtésében, ahol meghatározó téma az érzékenység mint „az anyag általános s lényeges tulajdonsága” –, Lespinasse kisasszony megkérdőjelezi, vajon kizárólag „komoly” hangon lehet-e szólni az érzékenységről.[49] A Színészparadoxon „Első vitázó”-ja azt állítja, hogy a nagy színésznek érzéketlennek, „hidegfejű”-nek kell lennie, nem szabad valóban átélnie az érzelmet, amelyet eljátszik, és a beszélgetés során végig az érzékenység és művészi alkotás elválasztása mellett érvel – mindeközben beismeri, nála „érzékenyebb lelket nem sokat alkotott a természet”, és viccet csinál saját érzékenységéből.[50] „Száz esetből kilencvenkilencben az érzékenység nem kevésbé ártalmas az életben, mint a színpadon” – így vezet fel egy személyes történetet arról, amikor szerelmet akart vallani, de „hidegvérű, magabiztos vetélytárs”-ával szemben, aki „meghallgatásra talált”, kudarcot vallott: „[e]mlékszem, remegve közeledtem imádatom tárgyához, szívem vadul dobogott, gondolataim összezavarodtak […], tetőtől talpig nevetséges voltam…”[51] Diderot első vitázója egyrészt elválasztja a valóságot és a fikciót, a társadalmat és a színpadot, vagyis a természet érzékeny cselekvőit és a művészet „önuralommal bíró”[52] megfigyelőit, másrészt játszik e határvonalak elmosásával – ami ugyancsak humorforrás. Ami megható a „társaságban”, az a színpadon csupán nevetséges: „[d]e próbálná csak a színpadra átplántálni a […] természetes gesztusokat […]! Hiába a könnyek árja, nevetségessé válna, kikacagnák.”[53] És fordítva: „Amit a színpadon megcsodált, az életben megnevettetné”; vagy: „[a fiktív szereplők] mód felett nevetségesen [festenének] a társaságban”.[54]

A Rameau unokaöccse című dialógusban is központi téma a színészkedés, a nevetségesség és az érzékenység viszonya: Rameau (az unokaöccs), vagyis „Ő”, kávéházban beszélget „Én”-nel – közben szerepeket játszik, énekel, hangszereket utánoz. A közönség hol nevet: „[a]kkorákat hahotáztak, hogy majd a mennyezet hasadt ketté”, hol sír: „minden szemből könnyeket csalt elő”.[55] Rameau beszélgetőtársa, „Én” pedig ambivalens érzésekkel küzd: „[b]ámulatba estem? Igen, bámulatba! Szánalom töltötte el szívemet? Igen, szánalom. De parányi komikum is színezte ezeket az érzéseket és el is torzította őket”[56] – e bizonytalanság a párbeszéd meghatározó motívuma. Visszatérő elem továbbá a valódi és a fiktív identitások kérdése: Rameau-ról egyszer azt olvassuk, hogy „[s]emmi sem hasonlít kevésbé hozzá, mint önnön személye”, máskor azt állítja magáról: „[é]n én vagyok, és maradok, aki vagyok”.[57] (Persze nem a Rameau unokaöccse az egyetlen Diderot-mű, ahol nehéz eldönteni, melyik szereplő nevezhető érzékenynek, és melyik nem.)[58] Mikor „Én” azt mondja Rameau-nak, „alapjában véve ön finom lelkű”, Rameau azt válaszolja: „[v]igyen el az ördög, ha alapjában véve tudom, hogy mi vagyok.”[59] Illetve, mint azt beszélgetőtársa megjegyzi, Rameau érzékeny, ha zenéről van szó, ám érzéketlen, ha erkölcsről.[60]

Diderot alaposan körbejárja a kérdést: mi az érzékenység? Egyértelmű válaszok, tömör definíció helyett elbizonytalanítja, felforgatja a fogalom jelentését, és felmutatja a benne rejlő ambivalenciákat – híven antiesszencialista filozófiájához: „folyton a lényegről beszéltek, szegény filozófusok! Felejtsétek el a lényeget.”[61] Műveiben rákérdez az érzékenység „felvilágosult” és a „patologikus” oldalára jellemző képzettársításokra, az érzékenység művészetben betöltött szerepére, érzékenység és fikció bonyolult viszonyára, és megvizsgálja az érzékenység testi dimenzióját, a nevetéshez és a síráshoz fűződő kapcsolatát. A D’Alembert álmában és a Színészparadoxonban is érzékenység és érzéketlenség korántsem egyértelmű hasznáról és káráról cserélnek eszmét a beszélgetőtársak – ezért is íródtak párbeszéd formában ezek a művek. Ami azonban mindvégig, mindegyik vitázó fél részéről magától értetődik, az a folyamatos önreflexió – jól mutatja az érzékenység és a diderot-i reflexió kapcsolatát az alábbi idézet a Mindenmindegy Jakabból: „Kedves Richárd, ön most jól ki …ik velem, és igaza van. Kedves olvasó, elnézést kérek e kifejezésért, lásd be, hogy itt is, mint végtelenül sok más jó mesében meg történetben […], az illedelmes kifejezés elvenné a történet ízét.”[62]

A stand-up mint esztétikai laboratórium

A stand-up comedy a Munk-vita mellett újabb példa, hogy izgalmas kortárs párhuzamok vonhatók a 18. századi, főként a diderot-i érzékenység-fogalommal. A stand-upban a komikust tekinthetjük nemcsak a Színészparadoxonban leírt hidegfejű, érzéketlen színésznek („[c]sakis az képes oly könnyedén levetni s újra felölteni a maszkot, aki […] maradéktalanul ura önmagának, azaz a kivételes színész”[63]) vagy Rameau unokaöccse egyszemélyes előadásait idéző figurának („húsz különféle szerepre szakadva szét szaladgált”[64]), de felvilágosodás kori orvosnak is, aki kísérleteket végez, próbálgatja, mennyire érzékeny, mire reagál a tesztalany teste, célja pedig a megfelelő reakció, a nevetés előidézése.

esztétikai laboratórium

Az előadótér bizonyos értelemben esztétikai laboratórium. Különleges, steril körülményeket teremt, ahol lehet nevetni olyan vicceken, amelyeken odakint, a laboratóriumon kívül nem volna illendő. A világ egyik legnépszerűbb online előfizetésalapú film- és sorozatadatbázisán, a Netflixen elérhető stand-upokat gyakran úgy vágják meg, hogy egy adott társadalmi csoportról szóló poén után szándékosan olyasvalakit mutatnak a közönségből, aki egyértelműen a vicc által célba vett közösséghez tartozik, mégis nagyokat hahotázik, mutatva, hogy ez egyedi tér, ahol lehetséges, ami sehol máshol. A Színészparadoxon „Első vitázó”-ja szerint „[a] társaságbeli élc szappanbuborék, a színpadon semmivé foszlana, a színpadi élc éles fegyver, a társaséletben sebet ejtene. Valóságos emberek érzékenységét illik kímélni, költött alakokét nem.”[65]

Másfelől a laboratórium mégiscsak ennek a világnak a része, ami ott történik, utal a külvilágra – amely ez esetben folyamatosan változó kulturális környezetet jelent. Kérdéses, megismételhetők lennének-e a kísérletek másik közönséggel, másik térben és időben. A referencialitás alapvető fontosságú e teszteknél – különben nem lenne olyan vicces a poén és olyan élvezetes határátlépés, amely ezúttal megengedett. De vajon tényleg mindent szabad? Egy ausztrál humorista, Hannah Gadsby Nanette című stand-upjában csak rövid ideig mesél vicceket, utána – szándékosan nem megfelelve a közönség elvárásának – átvált egy másik, komolyabb, valódibb hangnemre: erősen kritizálja a stand-upot és egyáltalán a művészetet puszta fikcióként, a világtól elzárt, politikamentes övezetként értelmező felfogást. Gadsby amellett érvel, hogy az (akár a humort is felölelő) érzékenység nem gyengeség, hanem fontos tudásforma, és kifejti, elege van abból, amikor elmarasztalóan nevezik érzékenynek: „[n]e légy már ilyen érzékeny! Ez a leggyakoribb tanács, amit kapok. Mert nagyon érzékeny ember vagyok. És rengetegszer megkapom, hogy ’ne légy már ennyire érzékeny’. […] Miért kellene törekednünk arra, hogy érzéketlenek legyünk? Történetesen tudom, hogy az érzékenységem az erősségem.”[66] Ahelyett, hogy áttolná másra az „érzékeny” jelzőt (mint Michael Eric Dyson a Munk-vitában), pozitív jelentéssel tölti meg azt – úgy gondolom, ez helyesebb stratégia.

Hogyan tudjuk újragondolni a felvilágosodás és patológia – morális-politikai erény, illetve orvosolandó betegség – kettősére épülő beszédmódot, vagyis a kétélű retorikai fegyverként értelmezett érzékenységet? Kiindulópontként szolgálhat érzékenység és reflexió szembenállásának megkérdőjelezése. A kulcskérdés: érzékenyek vagyunk-e saját érzékenységünkre vagy éppen érzéketlenségünkre. A stand-upban a közönség folyamatosan ingadozik az előadás valóságként és fikcióként értelmezése között, és gyakran úgy érzi magát, mint Rameau beszélgetőtársa: „nem tudtam, maradjak-e vagy meneküljek, nevessek-e vagy méltatlankodjam.”[67] A legjobb előadók által előidézett ambivalens, (ön)kritikára késztető állapot, azt hiszem, nem áll távol attól, amiről Diderot, az egykor színésznek készülő „nevető filozófus”[68] írt.

  1. Vö. Anne C. Vila, Enlightenment and Pathology: Sensibility in the Literature and Medicine of Eighteenth-Century France (Baltimore and London: John Hopkins University Press 1998), 2.
  2. Vila, Enlightenment and Pathology, 1–10; Ann Jessie Van Sant, Eighteenth-Century Sensibility and the Novel: The Senses in Social Context (Cambridge: Cambridge University Press, 1993), 6–12.
  3. Henri Fouquet, „Sensibilité, Sentiment, (Médecine),” Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers (Paris, 1765), vol. 15: 38, http://enccre.academie-sciences.fr/encyclopedie/article/v15-42-0/; Louis de Jaucourt, „Sensibilité (Morale)”, Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers (Paris, 1765), vol. 15: 52, http://enccre.academie-sciences.fr/encyclopedie/article/v15-43-0/.
  4. M. Mistelet, De la sensibilité: par rapport aux drames aux Romans et à l’Education (Paris, 1777), 5; idézi: R. S. Ridgway, Voltaire and Sensibility (Montreal–London: McGill–Queen’s University Press, 1973), 1–2.
  5. Jessica Riskin, Science in the Age of Sensibility. The Sentimental Empiricists of the French Enlightenment (Chicago and London: The University of Chicago Press, 2002), 1–18.
  6. Vö. Van Sant, Eighteenth-Century Sensibility and the Novel, 1–15.
  7. David Hartley, Observations on Man, His Frame, His Duty, and His Expectations, 2 vols. (London: Printed by S. Richardson; For James Leake and Wm. Frederick, 1749), I: 11–12. (Facsimile reprint. New York, Garland Publishing, 1971); idézi: Van Sant, Eighteenth-Century Sensibility and the Novel, 11.
  8. Denis Diderot, „D’Alembert és Diderot beszélgetése,” in Uő, Válogatott filozófiai művei, szerk. Szigeti József, ford.: Csatlós János–Győry János (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1983 [1951]), 217. Diderot a gondolkodást is az érzékenység ragályosságával állítja párhuzamba: „így kelti fel az első gondolat a következő gondolatot, majd ezek egy harmadikat, mindhárman egy negyediket, és így tovább, úgyhogy határt sem lehet szabni a csendben és homályban elmélkedő filozófus egymásba kapcsolódó, egymást kergető gondolatainak.” Uo.
  9. Denis Diderot, ’Az apáca’, in: Uő, Fecsegő csecsebecsék. Az apáca, ford.: Katona Tamás, Máthé Klára (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1995), 463. Későbbi tapasztalatai megerősítik kezdeti elképzelését: „rémület fogott el, remegés és olyan gyöngeség, amely azt bizonyította, hogy igazam volt, amikor ragályosnak minősítettem baját.” Diderot, Az apáca, 466.
  10. Anne C. Vila, Enlightenment and Pathology. Linda Walsh művészettörténész hasonló leírást ad a 18. századi érzékenységfogalomról: „a 18. század nagy részében az érző szív és a kifinomult idegrendszer társadalmilag kívánatos tulajdonságok voltak, amelyeket egyszerre gondoltak a fájdalom és a boldogság – egyrészt a depresszió és a melankólia, másrészt az emberiesség – terjesztőinek.” Linda Walsh, “The Expressive Face: Manifestations of Sensibility in Eighteenth-Century French Art”, Art History 19, no. 4 (Dec. 1996), 523.
  11. Denis Diderot, ’Színészparadoxon’, in: Uő, Színészparadoxon. A drámaköltészetről, ford.: Görög Lívia (Budapest: Magyar Helikon, 1966), 55.
  12. Jaucourt, Sensibilité, http://enccre.academie-sciences.fr/encyclopedie/article/v15-43-0/ .
  13. ’On Sensibility, or, Feeling, as Opposed to Principle’, in: Laurence Sterne: The Critical Heritage, ed. A. B. Howes (London and Boston: Routledge & Kegan Paul, 1974), 308; idézi: Van Sant, Eighteenth-Century Sensibility and the Novel, 6, vö. még: 5–7; Ridgway, Voltaire and Sensibility, 7.
  14. G. J. Barker-Benfield, The Culture of Sensibility: Sex and Society in Eighteenth-Century Britain (Chicago: University of Chicago Press, 1992), 23–36. Vö. még: Dena Goodman, Becoming a Woman in the Age of Letters (New York: Cornell University Press, 2009), 53–59. Shaftesbury például gyakran ostorozza korát, amiért az elnőiesedett (effeminate): Third Earl of Shaftesbury (Anthony Ashley Cooper), Characteristics of Men, Manners, Opinions, Times, ed. Lawrence E. Klein (Cambridge, Cambridge University Press, 2000).
  15. Vö. Anne C. Vila, Enlightenment and Pathology, 3; R. S. Ridgway, Voltaire and Sensibility; Michèle Cohen, Fashioning Masculinity. National Identity and Language in the Eighteenth Century (Lo ndon: Routledge, 1996).
  16. https://www.hercampus.com/school/u-mass-amherst/are-we-too-sensitive-society-looking-political-correctness-today; https://madamenoire.com/694565/political-correctness-made-us-hypersensitive-society/ ; https://www.theguardian.com/higher-education-network/2016/mar/10/student-protests-are-young-people-too-sensitive-these-days .
  17. https://www.munkdebates.com/The-Debates/Political-Correctness . Regisztráció után megnézhető a teljes vita, illetve letölthető az átirat.
  18. Munk Debate on Political Correctness, átirat (2018. május 18.), 9.
  19. Munk Debate-átirat, 3–4.
  20. Munk Debate-átirat, 8. Peterson jónéhány videójában, előadásában elsírja magát – amit közönsége nagyra értékel. A Youtube-kommentelők mintha vizsgáznának a 18. századi érzékenységhez társított fogalmakból: érzékenynek, empatikusnak, nevezik, olyannak, aki rezonál más emberekkel, együttérzésről, emberiességről írnak. Vö. Jordan Peterson Cries Tears of Gratitude over Audience Testimonies, https://youtu.be/BvYrrexNKyI?t=346 ; Alienating Young Men is Deeply Sad – Jordan Peterson – UK Interview 15. 01. 2018., https://youtu.be/5ER1LOarlgg?t=41 ; Jordan Peterson gets emotional talking about the meaning of life, https://youtu.be/EvOeWgZMXR4?t=70 ; Jordan Peterson Gets Emotional Talking About Depression, https://www.youtube.com/watch?v=M0DS6d3_EOI .
  21. Munk Debate-átirat, 12, 46.
  22. Stephen Fry on Political Correctness and Clear Thinking, The Rubin Report, 2016. ápr. 4., https://youtu.be/eJQHakkViPo?t=47 .
  23. Munk Debate-átirat, 4.
  24. Munk Debate-átirat, 10. Dyson ezenkívül megemlíti, hogy Thomas Jefferson, „a „racionalitás egyik tekintélyes szószólója”, rabszolgatartó volt. Munk Debate-átirat, 16.
  25. Vö. Munk Debate-átirat, 15, 38, https://www.munkdebates.com/The-Debates/Political-Correctness .
  26. Munk Debate-átirat, 10–11.
  27. Vö. https://www.munkdebates.com/The-Debates/Political-Correctness .
  28. Nem térek ki a diderot-i érzékenység-felfogás életművön belüli változásaira, csupán jelzem, hogy minden bizonnyal lehetséges Diderot esetében ilyen szempontú korszakolás (például annak elemzése, miként változott a filozófus érzékenység-fogalma az 1750-es, 60-as és 70-es évek között).
  29. Riskin, Science in the Age of Sensibility, 1–10. Vö. még: Roy Porter, ’Introduction’, in: The Cambridge History of Science. The Eighteenth Century, Vol 4, ed. Roy Porter (Cambridge: Cambridge University Press, 2008), 1–20; Stephen Gaukroger, The Collapse of Mechanism and the Rise of Sensibility. Science and the Shaping of Modernity, 1680–1760 (Oxford–New York: Clarendon Press, 2010), 11–54.
  30. Julien Offray De La Mettrie, Machine Man and Other Writings, trans.: Ann Thomson (Cambridge: Cambridge University Press, 1996), 65–66.
  31. Csupán két példa: La Mettrie lelkesen fogadta Diderot Levél a vakokról című művét (La Mettrie, Machine Man, 171.), míg Diderot támadta La Mettrie-t hedonista etikája miatt az Esszé Claudius és Néró uralkodásáról című írásában (vö. Jonathan I. Israel, ’From La Mettrie to Diderot’, in: Uő, Radical Enlightenment. Philosophy and the Making of Modernity 1650-1750 [Oxford–New York: Oxford University Press, 2001], 704–714; Ann Thomson, ’Introduction’, in: Julien Offray De La Mettrie, Machine Man and Other Writings, trans. Ann Thomson [Cambridge: Cambridge University Press, 1996], x, xviii, xxiii, xxvi).
  32. Vö. Ann Thomson, ’Introduction’, in: Julien Offray De La Mettrie, Machine Man and Other Writings, trans.: Ann Thomson (Cambridge: Cambridge University Press, 1996), x. Locke hatása nyilvánvaló más francia felvilágosodás kori, érzékenységgel foglalkozó gondolkodóknál is, például Étienne Bonnot de Condillac-nál (1714–1780), vagy Claude Adrien Helvétiusnál (1715–1771), aki De l’esprit (’Az elméről’) című, a korban botrányos művében kijelenti, „egyedül az érzékenység hozza létre minden eszménket”. Claude Adrien Helvétius, De l’esprit, or, Essays on the mind, and its several faculties (London, 1759), https://books.google.hu/books?id=PlpZAAAAcAAJ&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false , 4.
  33. Diderot, D’Alembert és Diderot beszélgetése, 219.
  34. Vö. Israel, Radical Enlightenment, 704. vö. még: Vila, Enlightenment and Pathology, 26; Shirley A. Roe, ’The Life Sciences’, in: The Cambridge History of Science. The Eighteenth Century, Vol 4., ed. Roy Porter (Cambridge: Cambridge University Press, 2008), 404, vö. még: 397–416.
  35. Vö. Vila, Enlightenment and Pathology, 15–28; Albrecht von Haller, “A Dissertation on the Sensible and Irritable Parts of Animals,” Bulletin of the History of Medicine 4, no. 8 (Oct. 1936) (London, J. Nourse, 1755), ed. Owsei Temkin.
  36. Elizabeth A. Williams, A Cultural History of Medical Vitalism in Enlightenment Montpellier (London–New York: Routledge, 2003), 120–124, 147–185; Vila, Enlightenment and Pathology, 16. Érdemes megemlíteni Théophile Bordeu-t (1722–1776), aki a D’Alembert’ álma fiktív dialógusának egyik beszélgetőtársa: Diderot rajta keresztül fejti ki materialista nézeteit az érzékenységről.
  37. G. J. Barker-Benfield, The Culture of Sensibility, 7.
  38. Denis Diderot, ’Richardson dicsérete’, in: Uő, Esztétika, filozófia, politika, szerk.: Eszter Kovács, Olga Penke, Géza Szász (Budapest: L’Harmattan–SZTE Filozófiai Tanszék, 2013), 46, 48.
  39. Diderot, Richardson dicsérete, 46, 48. A Richardson dicséretének ízlésfogalma elválaszthatatlan az érzékenységtől. Diderot szerint Richardson értékeléséhez mind a kettő szükséges – nem véletlen, hogy a Grandison „egy jó ízléséről és nem mindennapi érzékenységéről ismert hölgy”-re fejtett ki nagy hatást: „Minél szebb az ember lelke, minél kifinomultabb és tisztább az ízlése […], Richardson műveit annál inkább becsüljük”. (41, 46.) Az érzékenység morális-esztétikai használatához kapcsolható az ízlésfogalom is, amelyről szintén divat volt értekezni a 18 században, Angliában és a kontinensen is. Gondoljunk Shaftesbury-re, Hutchesonra, Joseph Addisonra, Jean-Baptiste Dubos-ra, Voltaire-re vagy Kantra. Hume például rövid esszét írt érzékenység és ízlés kapcsolatáról: David Hume, „A kifinomult ízlésről és a szenvedélyességről”, in Uő, Összes esszéi, I, (Budapest: Atlantisz, 1992), 19–22. A korszakot tehát nemcsak az érzékenység, hanem az ízlés koraként is aposztrofálják (vö. George Dickie, The Century of Taste The Philosophical Odyssey of Taste in the Eighteenth Century [New York –Oxford: Oxford University Press, 1996]; Timothy M. Costelloe, „The Age of Taste,” in Uő, The British Aesthetic Tradition: From Shaftesbury to Wittgenstein [Cambridge: Cambridge University Press, 2013.], 11–134). További párhuzam a két fogalom között, hogy Diderot a Rameau unokaöccsében, csakúgy, mint az érzékenység esetében, rájátszik az ízlés sokértelműségére, és humor tárgyává teszi: „És máris benne vagyunk egy értekezésben az ízlésről. A gazda erre jelt ad a kezével, hogy figyeljenek rá, mert az ízlés a vesszőparipája. Az ízlés, mondja…, az ízlés olyan dolog… szavamra, nem tudom, hogy mit mondott, milyen dolog, de ő sem tudja.” (Denis Diderot, Rameau unokaöccse, ford., szerk.: Szívós Mihály [Budapest: PannonKlett Könyvkiadó, 1997], 71.)
  40. Diderot, Richardson dicsérete, 48.
  41. Vö. pl. Colin Radford–Michael Weston, How can we be moved by the fate of Anna Karenina?, Proceedings of the Aristotelian Society, Supplementary Volumes. 49 (January 1975): 67–93.
  42. Diderot, Színészparadoxon, 20–21.
  43. Denis Diderot, Mindenmindegy Jakab meg a gazdája, ford.: Bartócz Ilona (Kolozsvár: Kriterion, 2003), 24. Több hasonló, önreflektív, a „mese” jelzőt elutasító megjegyzés is található a regényben. Vö. pl. Diderot, Mindenmindegy Jakab, 256–257.
  44. Denis Diderot, Beszélgetések „A törvénytelen fiú”-ról (I), ford.: Lőrinszky Ildikó, Holmi 16, no 3. (2004 március): 275.
  45. Diderot, Beszélgetések (I), 276.
  46. Diderot, Richardson dicsérete, 38. La Rochefoucauld, akire Diderot a műveiben többször utal, így ír: „A természetes jóságot, mely szívesen dicsekszik érzékenységével, sokszor a legkisebb érdek képes elhallgattatni.” La Rochefoucauld, Maximák (Budapest: Umbria, 2004), 63 (275. maxima).
  47. Diderot, Az apáca, 461. Persze, ez értelmezés kérdése – nem tudhatjuk, Suzanne mennyire megbízható narrátor. A regény legvégén ezt olvashatjuk: „De ha a márki, akiről azt mondják, jószívű ember, azt hiszi majd, hogy nem annyira jótékonyságához, mint inkább bűnös indulataihoz folyamodtam segítségül – mit gondol rólam? Ez nyugtalanít. […] Nő vagyok, talán kissé kacér is – mit tudom én? –, de mindez őszinte volt, nincs benne semmi mesterkéltség, sem hazugság.” Diderot, Az apáca, 519. Csakúgy, mint a Mindenmindegy Jakab esetében, itt is valóságként állítja be a narrátor az elmesélt történetet.
  48. Denis Diderot, ’Az apáca – Előszó’, in: Uő, Esztétika, filozófia, politika, szerk.: Eszter Kovács, Olga Penke, Géza Szász (Budapest: L’Harmattan–SZTE Filozófiai Tanszék, 2013), 53.
  49. Diderot, D’Alembert és Diderot beszélgetése, 210; Denis Diderot, ’D’Alembert álma’, in: Uő, Válogatott filozófiai művei, szerk.: Szigeti József, ford.: Csatlós János–Győry János (Budapest: Akadémiai, 1983 [1951]), 237.
  50. Diderot, Színészparadoxon, 47, 77. Vö. még: „Marmontel megjegyzése zavarba ejt, elnémulok, mert mint az érzékeny emberek általában, ellenfeleim érveire rendszeresen elvesztem a fejem…” Diderot, Színészparadoxon, 40.
  51. Az összes idézet: Diderot, Színészparadoxon, 45.
  52. Diderot, Színészparadoxon, 40.
  53. Diderot, Színészparadoxon, 22. Vö. még: „Egy szerencsétlen – igazán, mélyen szerencsétlen – asszony zokogása nem rendít meg, sőt, mi több, megnevettet, ha bármely apróság rontja a képet; teszem, ha hangja kellemetlenül cseng fülünknek, s nevetésre ingerel, vagy ha egy megszokott mozdulata kisszerűnek s méltatlannak mutatja fájdalmát.” Diderot, Színészparadoxon, 25.
  54. Diderot, Színészparadoxon, 71, 23.
  55. Diderot, Rameau unokaöccse, 83. Lásd még: „De ahogy a hangszereket utánozta, hahotára ingerelte volna önöket.” Uo.
  56. Uo.
  57. Diderot, Rameau unokaöccse, 45, 72. Lásd még: „Igaz-e, hogy én mindig ugyanaz vagyok?” Diderot, Rameau unokaöccse, 95.
  58. Például: Suzanne, Az apáca főhősnője, egyszerre érzéketlen klinikai megfigyelő és szexuálisan érzékeny test. Vö. Anne C. Vila, Enlightenment and Pathology, 152–181.
  59. Diderot, Rameau unokaöccse, 70. Az ördög a műben számos alkalommal visszatérő, lényeges motívum.
  60. „Mint lehet az, hogy ön, akinek ily finom tapintata s ily nagy érzékenysége van a zeneművészet szépségei iránt, ennyire vak legyen az erkölcsi szépségek dolgában, ennyire érzéketlen az erény bűvöletével szemben?” Diderot, Rameau unokaöccse, 86.
  61. Diderot, D’Alembert álma, 240.
  62. Diderot: Mindenmindegy Jakab, 226.
  63. Diderot, Színészparadoxon, 47.
  64. Diderot, Rameau unokaöccse, 84.
  65. Diderot, Színészparadoxon, 49. Ilyen vágóképekben bővelkedik például Ali Wong Baby Cobra, illetve Hard Knock Wife című előadása.
  66. Az idézet így folytatódik: „Tehát ha valaki azt mondja nekem, ’ne légy már ennyire érzékeny’, akkor tudod, mit? Kicsit úgy érzem magam, mint egy orr, akit kioktat egy fing – nem bennem van a hiba.” Hannah Gadsby, Nanette (Netflix, 2018), https://www.netflix.com/title/80233611 (35:50–36:45).
  67. Diderot, Rameau unokaöccse, 80.
  68. Walter Redfern, ’The Laughing Philosopher’, in: Walter Redfern, French Laughter. Literary Humour from Diderot to Tournier (Oxford–New York: Oxford University Press, 2008), 8–38.
    Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-16-2 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült. Ezúton köszönöm a sok segítséget témavezetőmnek, Szécsényi Endrének, valamint Radnóti Sándor rendkívül értékes kritikai észrevételeit.
kép | Emil Bisttram képei, pinterest.com