ERŐSEN, MINT AKKOR
1991 nyár

Ez ugyanaz a kirakat lehet, amelyben harminc évvel ezelőtt tükröződni látta a szerelmese arcát. Megállt itt, ki emlékszik már, mit bámult: pulóvert, cipőt, könyvet vagy szőnyeget, de errefelé lehetett, ebben a tavasz végi órában, mert a fények ugyanazok. Behunyja most is a szemét, mit kívánhatna olyan erősen, mint akkor? Most is őt. Nézte a zsúfolt kirakatot – 1961-ben zsúfolt volt; a tárgyak keserves igyekezete az elegancia felé, valami nem ismert, nem értett, de már megállított más felé, kapkodó erőlködés, a tömegesség csalogatásával próbálkozhattak itt is. Tompaságból a csillogásba jutni valahogy. Tizenhét éves volt, szerelmes, de pillanatonként mégsem vágyakozhatott rá, a közelségére, a találkozásra, nem hordozhatta magában a képét olyan erővel, hogy sikerüljön a varázslat. A kirakat ihlette? Mit látott? Felidézhetetlenül semmivé lett az ok-magocska a megvalósulás robbanásában. Valamit szemügyre vett, talán végigpásztázta az egészet, egy-egy pillantással ítélkezett, válogatott, vagy gondolattalanul csak nézett, s hirtelen behunyta a szemét, és nagyon akarta látni őt. Nem tűnődött a lehetőségeken, a mi lenne, ha most megjelenne módozatain, erősen, feszülten, fájdalmasan akarta, hogy ott legyen, a játék oldozó öröme nélkül. A sóvárgástól elkékült a szája, megvékonyodott az orra, sok levegőt szívott be és tartogatta, „istenem”, ezt talán kimondta magában, lehet, ezt sem; megálltak mások is, elmentek mellette, súrolták a hátát, óvatlanul meglökték, megnézték, nem törődtek vele, nem tudta még, hogy ez az ő dolga, de felnőttesen tette: mélyet lélegzett, behunyta a szemét, ökölbe szorította a kezét, ,,istenem”, a legközönségesebben, három-négy másodperc, aligha több, de ott jelentéktelen volt az idő, az égvilágon semmi szerepe mikor újra az üvegre nézett, a saját alakja mögött látta őt, úgy, ahogyan akarta, a borotválkozószesz szagát is érezte, tárgyilagosan, józanítóan idegen illat. Az elmúlt három évtizedben mindig ez csapta meg, ha két-három napig nem látták egymást, olykor ha kora reggeltől késő estig külön voltak; időről időre megszagolta a fürdőszobaszekrényben tartott különböző szeszeket, mind más, és egészen más a teste illata Az első gyerekük születése után, amikor a szülőszoba elé tolt ágyon feküdt homokzsákkal a hasán, s a férje föléje hajolt, megcsókolta a kezét, a haját és a sebesre rágott száját, ő sírva fakadt a boldogságtól – mindketten úgy hitték, a boldogságtól, pedig akkor is megérezte az idegen-szagot: átjárta az örömöt, elterpeszkedett és intett, hogy a szerelem sohasem lesz végleges győzelem; behunyhatja a szemét, de mindig csak próbálkozhat, újra és újra nekifuthat, nincs cél, nincs megnyugvás és eredmény, az az egy lap, amelyre mindenét feltette, veszendő. Most, hogy ott áll a kirakat előtt, a harminc évvel korábbi fényeket látja – s persze sok mást, vakítóan sokat –, úgy tűnik föl, mintha egész életére ide cövekelt volna, ez a legfontosabb, az egyetlen fontos történés és a mindent mozgató elv is: itt áll, feszülten, varázslásra képesen, de itt van, itt bujkál, ők maguk hordozzák az idegen-szagot is, a rémülettel szemben pedig egyre védtelenebb, most már tudja, mi a szerepe az időnek: súly, tartalom, erő – és újabb fenyegetés is, a valamikori, biztos vesztéshez közelít.
eggyé forrt
Meglátta akkor a fiú arcát, huszonhárom éves, rövidre nyírt haj, nyáriasan kihajtott kisfiú-ing, egy óriási almába harapott. Valami szokatlan, megkapó mégiscsak lehetett a kirakatban, mert ő is megállt, előrehajolt, arc arcra kopírozódott, egy szempillantásra csak, milyen gyorsan kellett dönteni, hogy el ne suhanjon, tudatlanul ne rontsa el a varázslatot. Szinte utánakapott, és mind a ketten zavarba jöttek. Nem volt még a szerelmese, alig több egy poszter-alaknál, akibe kamaszlányként bármi csodásat beleképzelhetett, néhány társasági találkozás a történetük, a fiú egyszer sem szólította meg, talán a nevét sem tudta még, nem mutatott iránta semmiféle érdeklődést, de ő akkor is azt mondta magában, a szerelmese, és akarta, hogy abban a pillanatban megjelenjen. Ott volt. Utánakapott, hogy jóvátehetetlenül tovább ne menjen, s a saját gyerekes-erőszakos mozdulatától zavarba jött, idétlenül felnevetett, mint egy kamaszlány, és selypegő szemérmességgel mondta, „bocsánat, jónapot!” mint egy kamaszlány, a fiú meg tartotta a kezében az óriás-almát, szájában óriásfalat, rágta-nyelte volna minél gyorsabban, de addig is – mintha csirizt forgatna, őrölne a foga között. Ő többet nem mondhatott, nem kezdeményezhetett beszélgetést, elég, hogy megfogta a vállát, ha nem akar, nem marad tovább; de maradt. Álltak és nézték egymást, a fiú grimaszolva igyekezett végére jutni a falatnak, ő hálás közönségként újra nevetett, s akkor – ez volt a varázslás folytatása – odanyújtotta neki a csonka, mesebeli almát. Sohasem látott olyan nagy, olyan húsos almát. Beleharapott, odaharapott, ahonnan a szerelmese foga már kihasított egy darabot, a szája, a nyelve után járt; mire az utca végéig sétáltak, megették együtt az almát, egy harapás ide, egy oda, kézből kézbe adták, „két embernek is elég ebédre”, ezt melyikük mondta?, a hangok összekeveredtek, felcserélhetők lettek. Pár napja panaszkodott este, hogy fáj a gyomra, de elaludtak, reggel megkérdezte a férjétől, hogy fáj-e még a gyomra. Ezek összekeverednek, fájdalom, öröm, küszködés, siker, minden közös, szétválaszthatatlanul eggyé forrt, amit az életüknek neveznek, csakhogy az az idegen-szag bármelyik pillanatban kiaknázhatja az egészet; minél szilárdabb, kipróbáltabb az építményük, minél biztosabban látszik, hogy ez a szerelem valóságosan létező, érett, teljes, mondhatni ez a szerelem, annál fenyegetettebb és védtelenebb. Hiszen a kifinomultabb, a tökéletesre törő mindig is törékenyebb. Jól van.
Megkérdezték-e egymástól, honnan hová tartanak, beszéltek-e közös társaságuk tagjairól – tele szájjal is csak váltottak szavakat; azok a szavak mind eltűntek, a harsanás, fröccsenés, az előderengő magház megvan, s hogy az utolsó darabot ő kapta be és tartotta aztán két ujja közé csippentve a száracskát, kacéran félrehajtotta a fejét, íme, vége, ennyi, köszönöm; érezte, hogy kedves, vonzó, mégsem kapott akkor újabb találkára meghívást, se mozi, se séta, semmi ürügy, búcsúzóul kezet fogtak, jövő kedden ott lesz, ő is; még hetekkel később is magázódtak. Milyen rémítően messze volt az a kedd, az Óperencián túl, „istenem”; és soha többé nem lesz olyan totyogós az idő.
a legjobb önmagad
Igaz, nem volt még a szerelmese, alkalmi pajtásság, képzelődés, vágy kuszasága, ráfogások edénye, de ő szerelmes volt, és nem mesélt erről senkinek. Pedig jó téma: akaratátvitel, telepátia, csoda. Meg sem kísértette a bugyuta kifecsegés, ő szerelemnek akarta, s ezt is csak tette, még nem tudta: magába zárta a kívánság és a valóra válás történetét. De micsoda kincs az, amiben csakis belül gyönyörködhet az ember. Ha feltárod, semmivé lesz, mint a katakombák festményei. A szerelem tesz azzá, ami vagy, nem is azzá, a legjobb önmagaddá, de ne kérkedj, meg se mutasd, hallgass, pillantással se jelezd ujjongásodat – mintha már az alvilág törvényeihez alkalmazkodnál. A hívő nem aggatja magára hite jelképeit, a szerelmes nem vét az intimitás ellen. A kirakat elé idézésnél is nagyobb ereje volt hát annak a tizenhét éves lánynak, ha értetlenül is megtartotta, nevelgette a szerelmét. Most ott áll, az üveg mögött parfümök, szemhéjfestékek, púderek – az egész elsüllyed majd –, az elhaladók súrolják a karját, meglökik, megnézik, nem figyelnek, jó alkalom a lelki leltárra, az elrévülésre és megmérettetésre, a csöppnyi, alig látható bólintásra: jól van. De sehogy sem illik ide a burleszk-találkozás az egykori miniszter egykori titkárságvezetőjével, aki könyörtelen végrehajtója volt annyi betiltásnak, felmondásnak, elutasításnak, noha olykor képtelen volt titkolni magáncsodálatát: irigységként villogott a szemében. Most ráköszön, „nahát!”, a vastag máz sem fedi, hogy brutálisan öregedett; nyomorult öregasszony, szavakkal nem gondolja, de vigyáz, hogy kedves legyen, s ne szánakozó, „te semmit sem változtál”, mondja az egykori, és a gonosz irigység pillanatra még elevenné teszi tört fényű szemét, a bókra bágyadt mosoly elegendő, gyerekekről és unokákról néhány szót, s aztán: „jócskán megváltozott a világ”, a másik kezdeményez, most tapogatódzik, hogyan is áll ővele; fájdalomra, haragra persze képtelen, de görcsösen őrizné helyzetteremtési fölényét, igen, a világ megváltozott, de nem olyan nagyon, ami ezt a nőt életben tartja, ma is a gonoszság, mustár-villanás, csípős szag, mindez a régi, mint amikor „őszintén kipakolt”, és hisztérikusan vibráltatva a hangját, felszólította őket, hogy válasszák külön a magánéletüket és a közéletüket, ne, ne, ne telefonáljanak felváltva, ne adjanak be együtt terveket, „nem szül ez jó vért”, két ember az két ember, tessék ezt tudomásul venni, „más talán nem meri kimondani, de a hátatok mögött mindenkit idegesít ez a stílus. Tessék eldönteni! Itt nincs helye a családi fészeknek, az nem ide való. Kit érdekel… miféle tolakodás… elég” Nem volt értelme, megnevezhető tárgya az indulatos szóáradatnak, ő tőle telhető fölényességgel, csöndesen, szinte sóhajtva mondta: ,,ó, de sajnálom”, és kiment. Büszke volt a frappáns válaszra, hogy nem hagyta magát provokálni, oly ritkán sikerül a vágyott elegancia, aztán meg feltámadt a szégyenkezése: már akkor, hatalma csúcsán is nyomorultnak tűnt ez az asszony; kiszolgáltatta magát, még neki is megmutatta rettentő hiányait, s talán a gonoszságával együtt is érzékenyebb volt, mint sokan a környezetéből, mert mi más az ilyesféle sipító követelődzés, ha nem az áttörhetetlen magány, a kielégületlenség robbanása. S most találkozni, ennyi idő után, és éppen itt; a régi rosszérzés, az alaktalan sejtelem, hogy nem egy súlycsoportban mérkőznek, hogy az előny nem is tisztességes, most fényes felismerés. A másik ügyetlenül kapaszkodott a pozíciójába, mit ért?, a tekintetében lebírhatatlan irigység, s neki, a szerelem mellé mintegy megnyugtatásul még ez a gonosz, rontani igyekvő pillantás, a nő eszelős kifakadása is megadatott: ne szorongj, a jótól ne félj, becsülettel szerezted, s lásd, van körülötted rossz is. Milyen törpe ez a rossz. Valamennyi megaláztatás, pocsékba ment küszködés, a negyvenhét éve alatt megélt minden dühe jelentéktelen a kirakat fényében, „ezt tudd!”, mondja magának, „tudom, mindig is tudtam”, bólint, és nyomban odatolakszik: „háziasszony-mentalitás”. Ezt is a nő visította, ma is az ő hangján hallja, bár utóbb kétségessé lett: valóban mondta-e. „Háziasszony-mentalitás”, honnan vette volna, s valahogy mégis elbizonytalanodott. Az asszony rikácsolása, de csak a hangja idézhető fel; a mozdulata, a tekintete, míg ezt kiejti, nincs sehol, eltűnt, nincs helye a két szónak, talán ezt mégsem mondta, nem ő, de akkor honnan való, „háziasszony-mentalitás”, mi az? Hogy szűkös-önös a szerelmük? Nem világszerelem, hiszen az egykori intézmény, az egykori ember ellenében ható erő; védte őket az ilyen nyomorultakkal szemben is, megkülönböztette, elhatárolta ezt a nőt, növelve a gonoszságát, hogy aztán a gonoszság ellenében erősödjön. Miféle kör ez? Szerelem a világ ellen vagy a világ meghódítására? Hódítás? Ki akarta ezt a győzelmet? Hogy elé álljon megöregedve-kifosztva és azt mondja: „megváltozott a világ”? Ki akarta így ezt a világváltozást, mintha szemernyi igazságát megőrizte volna, s most önvigasztalóan motyoghatná: egyszer hopp, másszor kopp. Kinek hopp, kinek kopp? És mikor? A szerelme segíti, hogy szóljon most a roncshoz, mert nem ellensége, sohasem volt az; a szerelme gyötri: megérdemled-e, hogy te értsd, te valamit megértsél.
Még állnak szemközt, a másik nem engedi, nem éri be az udvarias köszöntéssel, megszokta a ragadozó létet, s talán a régi préda-szagot érzi; az illatok tapadósabbak, mint a pozíciók; mustár-villanás, de azt mondja: „megváltozott a világ”, ő szomorúan mosolyog, „nem olyan nagyon változott”, ezzel aztán végleg összezavarja, de lehet, hogy diadalmasan lefordítja magának: „szóval nekik most sem hopp”, mindegy. Még állnak, nem ereszti, s már feltűnik a másik szereplő. Varázshely volna csakugyan? Vörös hajú, szeplős lány jön, úgy látják meg egymást, hogy a találkozás elkerülhetetlen; türkiz ruhájában most vékony, szeplős-hegyes orra, lángsörénye is repülősen könnyű, tíz-tizenkét kilót lefogyott, az elmúlt években hányszor volt már kövérkés, tésztásan puha, aztán szikkadt-sovány. Pár hét alatt átváltozik, boldogtalanságában meghízik, és boldogtalanul lefogy, az arca hol puffadt, hol keményre metszett; csak rövid ideig volt a tanítványa, de hozzátapadt, sűrűn felkereste, hosszan, könyörögve mesélte bánatait, s úgy tűnt, a saját szavaira sem figyel, magándetektívként fürkészte közben a titkát, a titkukat, hol lapul a boldogság, milyen formájú, hogyan működik a szerelem. Ügyetlenül rá-rákérdezett, lecsapni próbált, a védekezésre elsírta magát. ,,Nincs semmiféle titok”, s már ömlött a könnye. A beavatatlansága misztériumába kapaszkodott, s rettegett, hogy elpárolog minden reménye. Mert van mód megszerezni, ha más megismerte, neki is lehetséges lesz – sóváran, roppant energiával kutatta mások rebbenéseit, most, talán most, most majd nyomra jut. Csodálkozva emeli a karját, s azt mondja: „csak egyedül?”; kínosan ironikus lenne?, azt kérdezi, képes-e a párja nélkül utcára lépni, vagy egyszerűen tudni akarja, itt van-e a közelben a férje? Esetlen és tolakodó. Az egykori titkárságvezető mindenesetre sietősen elköszön, a lány a helyére lép, holott mókának, próbatételnek, vagy csöppet is jelentőségteli eseménynek már aligha érezheti a találkozást. Elég. A varázs kedvetlenül kifújt. Sajnálni lehet csupán, hogy éppen itt és ilyen zsúfoltságban, ennyire értelmetlenül; hogy a rendezés olyan kapkodó és aránytévesztő, mint a kirakat egykori tervezése. Kár. A révedezés és az áhítat egyként oda. ,,Hagyd itt, menj tovább!”, „nekem mennem kell”, mondja, és előre bök, tétován hívja ezzel, kérdezi, vele tart-e, de a lány éppen arról érkezett, nem megy vissza. Jól van. Majd máskor beszélnek, hamarosan.
ezért működik
Soha többé nem áll meg ennél a kirakatnál. Kár. Pedig az utca végére jutva megfordulhatna, lerázva mindent újra próbálkozhatna. Másképpen. ,,Ne bánd, hogy ők is megjelentek. Ez mind benne van. Ilyen a szerelmed. Így működik.” Mondhatná magának azt is: ezért működik. „Légy hálás, hogy az a kirakat most mást hoz.” Lép, az almaharapás ütemére halad; persze, a világ olyan nagyot nem változott, az a tizenhét éves lány sem: viszi magával az ujjongását, hogy neki sikerült, vele történt, most is történik, s amíg él; viszi az idegen-szagot, a legnagyobb bizonytalanságot, amit ember érezhet, a minden pihenőt átjáró félelmet. A tudás ismételgetése, hogy a végén veszít: mintha falhoz verdesné a fejét; a nem-tudás, hogy védenie kell-e a szerelmüket, kizárni minden rontó-tolakodó, irigy-sóvár idegent, vagy éppen befogadni, szelídíteni: ez is szorongatja. S hogy megnevezheti, szabad-e megnevezni ezt a szerelmet. De ha gondolkodik róla, ha megidézi, s ha retteg az, idegen-szagtól, ha magában játszik itt az egésszel, ahogy fröccsen az óriás alma leve, s az egykori titkárságvezető sipít: „két ember az két ember”, ha bólint a tizenhét évesnek, és mai magának is: jól van, ha nem tudja, visszaforduljon-e, újra álljon a kirakat előtt, vagy elegendő, ha lép és viszi a helyet, a régi és az új kirakatot, mindent akkor valóban ott van még a kezdet kezdetén, csak akard”, „akarom”, még behunyhatja a szemét, ökölbe szoríthatja a kezét, próbálhatja megint, „akarom”.
Egyszer baktattak a Gugger-hegyen, kerestek valami sohasem-hallott nevű utcácskát, oly aprót, hogy a térkép csak kezdőbetűkkel jelölte: Pl. vagy Kf. Ilyesféle tavasz végi órán lehetett, kisfiúsan kihajtott ing, fehér alapon halványbarna kockák. Megkérdeztek egy kutyát sétáltató, szemüveges urat, mutatta, merre forduljanak, aztán kisgyerekkel egy fiatalasszonyt, kifordította a tenyerét, ne haragudjanak, még csak pár napja költöztek ide. Nézték a kacsalábon forgó új palotákat, frissen nyírt fű, frissen festett kerítések, csönd volt itt, majdnem béke; a megadott címre persze eltalálnak, semmi tétje nem volt a kalandnak, s mégis, mintha kalandnak mutatkozna. Gömbölyű, fehér kavicsot rugdaltak maguk előtt, egyet egyikük pöccintett, egyet a másikuk, sok-sok méteren keresztül, a kő készségesen gurult, megállt, hagyta, hogy játsszanak vele, aztán felvették – melyikük hajolt le? –, megtörölgették; szép, sima, márványosan csillogó kavics. Még megvan.