„MEGPRÓBÁLTAM A MASZKOK MÖGÉ NÉZNI”

(LEVÉLRÉSZLETEK)

„Mélyen tisztelt Professzor Úr, természetesen szívesen küldök Önnek néhány fényképet. A hét vázlatkönyvvel kapcsolatban kissé habozok, egészen más, hogy én választom-e ki önnek a lapokat, amelyekről a füzetecskék szólnak, vagy kénytelen félkész és érthetetlen rajzok sűrűjén átrágnia magát. De azt hiszem, jó, ha elküldöm őket, mert így bebizonyíthatom, hogy a művészetemet nem készen vettem át valahonnét, talán a japánoktól, ahogy egyesek állítják. Bár nem tudom, és nem is akarom tagadni, hogy például az egyiptomiak és az indiaiak mély benyomást tettek rám, mégis minden határozott ösztönzést a természettől nyerek, és állandóan visszatérő gondolatom, hogy azoknak a művészeti korszakoknak, melyekhez a hangzás és kifejezésmód tekintetében kötődöm, a nekem is megfelelő teóriáit átvegyem. Mégis beismerem, hogy kapcsolatomat a klasszikussal kényelmetlennek érzem; mindent, amire igazán vágyom, másutt inkább megtalálom beteljesítve, legyen az akár a néger vagy indián szobrászat. A természetben az ünnepélyes és a kellemes, a groteszk és a humoros sokszor együtt található meg, egyetlen tárgyban vagy vonalban (…). Semmit sem változtattam azon, amit – éppen úgy – láttam, mert én a kellemetlent, a komikusat és (bátran kimondom) az istenit egyszerre láttam. Természetesen, ha valamit magamról olvasok, az roppantul érdekel. Bizonyára mulatságosnak fogja találni, hogy valaki, akinek a művészetet megítélni semmilyen joga nincs, engem ’plattdeutsch’^[1] szobrásznak nevezett, amivel egy pillanatra mélyen megrázott, mintha valami merész igazságot mondott volna ki. Amit ehhez hozzáfűznék: apám orvos volt, és a kisfiát évről évre, télen-nyáron magával vitte a kocsiján szerte a vidéken, s ő a vidék közegében élt, mégsem volt tudatában a saját nézőpontjának, kívülről buta fiú volt, belülről talán inkább leendő költő, mint képzőművész. Mindent felfogtam, de olyan csekély felelősséget éreztem emiatt, hogy később, amikor művész lettem, a saját ízlésem ellenére, előítélet nélkül és kritikátlanul megtettem mindent, amit kívántak tőlem. Csak amikor a tapintatlanságom, ami félig pimaszság volt, első jelei mutatkoztak, tértem vissza némiképp – most már művészileg – egy régen ismert hanghoz, és jöttem rá, hogyan is nézett ki az én világom tulajdonképpen, és milyennek kellene lennie a művészetemnek. Ha már előbb elgondolkodtam volna önmagamon, talán (korábban) megrekedtem volna a zsáner és anekdotikus művészet szintjén, s törekvésem, mely az egész világon elismert alkotások létrehozására irányult, nem tette volna meg ezt a kerülőutat. Ami pedig a ’plattdeutsch’-ot illeti: ez vaskosan naiv, véresszájú, minden emberinek és a tanulatlanoknak való beszéd. Szeretném a szobrászattal valóban kifejezni, ami a kora ifjúságomtól ismert ’plattdeutsch’ emberfajtában alapvetően rejlik. Nem magát az embert – vagy legalábbis csak alkalmanként, mivel az napjainkban egyre inkább elpolgáriasodik –, hanem lelki örökségét, mitikus tartalmát, mely végtelen mélyre és magasba ível. Amivel azt is kétségtelenül elismerem, hogy az európai liberalizmushoz nem igazán kötődöm. Valójában az orosz, az ázsiai ember, akit csak mitikusan lehet megérteni, inkább lelki rokonom, mint a mintaszerűen képzett kortársak. Kínoz, hogy az ember mint jelenség kezdettől fogva ijesztő, rejtélyes lényként jelent meg előttem. Az embereket elátkozottnak, mondhatni megrontottnak láttam, de ős-lényeginek is; hogyan tudnám hát a szokványos naturalizmussal ábrázolni! Úgy éreztem, ez a látomás az emberről olyan, mint egy álarc, és én megpróbáltam a maszkok mögé nézni, hogyan állhatnék meg a maszk részleteinél? De természetesen tudom, hogy a maszk organikusan nő ki a lényegiből, így hát mégis rá vagyok utalva. Ezért olyan eszközöket kellett keresnem, melyekkel bemutathatom, amit éreztem és sejtettem, ahelyett, amit láttam, és mégis, amit láttam, eszközként kell felhasználnom. Ön most azt fogja mondani, túlbonyolítom magamnak a feladatot – és valójában a legtöbbször én is gondolkodás nélkül nekiesek a munkának, sorsomban bízva, és csak időnként fordulnak nálam elő olyan megfontolások, mint a fentiek. Végül is mindig be kell látnom, hogy a látszat a dolgokban nem fedi fel magát, hacsak az ember meg nem mutatja a saját arcát – és ezen sem a ravaszság, sem a leselkedés nem segít –, röviden, számomra a látható volt a vízió, és nyugodtan hozzátehetem, ezen a téren nagy szavakkal nem lehet sokra menni. Mennyit írok Önnek, bár én magam tiltottam önmagamnak az efféle önvizsgálatokat, de számomra fontos, hogy a keleti ’mintát’ egy kissé a háttérbe szorítsam, akkor is, ha a góthoz vagy etruszkhoz hasonlóan fontos szerepük van.
(1911)

„…Nekem mint szobrásznak a három művészeti ág, a szobrászat, festészet és rajz közül, melyekkel az emberek élete és tettei ábrázolhatók, természetesen az elsőben kell leginkább érdekeltnek és jártasnak lennem. Mindent pontosan kell megfigyelnem, elölről és hátulról, jobbról és balról mindig szem előtt tartanom a munkámat, és a két kezemmel előhozni a fából, amit a szem felmért és egyszersmind meg is ítélt. Nem azt adom vissza, amit én a saját nézőpontomból látok, vagy ahogyan innét vagy amonnét látom, hanem: a Valódit és Igazat, amit csak abban találhatok meg, amit magam előtt látok. Kétségtelen, hogy a rajzolással szemben én ezt az ábrázolásmódot részesítem előnyben, mivel ez minden mesterkéltségtől mentes, mondhatnám, a szobrászat egészséges művészet, szabad művészet, nem terhes olyan sok ’szükséges rosszal’, mint perspektíva, hosszabbodás, rövidülés és egyebek. Ezért ellenzem feltétlenül a reliefet is, mert bár nagyobb kompozíciós szabadságot, és a gondolatok terén nagyobb változatosságot enged meg, részben a festészet területén is megjelenik. A szobrászat egymagában mégsem elégít ki, ezért rajzolok, és mivel még ez sem elég, írok is. Az írás vágyát már az a kisfiú is érezte, aki boldogan tanult olvasni és írni, folyton-folyvást olvasott, és amit olvasott, azt játszva, mesélve és mindjárt le is jegyezve újraírta. Most már megtanultam, hogy én magam legyek a megfigyelő, a szobrászatban a nagyszabású tervek foglalkoztatnak, és emellett megfestem az én kis világomat is, melyben én mozgok, és az én szemem és szellemem lát. Amit mostanáig leírtam, puszta töredék, megpróbáltam benne egyes személyeket visszaadni. Közben rájöttem, hogy bennem, mint mindenkiben, különös témák kifogyhatatlan forrása rejlik, és csak merítenem kell ebből a forrásból, felfognom egy alkalmas edényben. Az élet olyan végtelenül gazdag. Minden pillantás az ablakomból az iskolaudvarra, ahol a szünetben a fiúk hancúroznak, vagy az utcára, mint egy csupa haszon tanulmányút, séta az utcákon, vagy a puszta időtöltés egy étteremben pompás jelenetek egész sorát tudatosítja bennem.”
(1889)

„Tegnap este velem kellett volna sétálnia erdőn-mezőn, holdsütötte utakon. Bennem, azaz általában az emberben mindenütt rettenetes homály, hát én a holddal tartok, mely olyan, akár egy hatalmas pecsét a mennyen, s míg azon töprengtem, miféle titok lehet, amit ilyen csodálatos pecsét óv, a tudatlanságommal vigasztalódtam. Na igen, az ember néha nem tudja leküzdeni páni félelmét – de micsoda lét is ez! Csóválja a fejét, ha azt mondom, hogy én a szerencsére (úgy értem, a hitből és elragadtatásból egyaránt fakadó elégedettségre, vigaszra) csak érzékileg emlékeztetek? Formákat és színeket látok, tudom, hogy ez az átlelkesített fény mégis formálható, és remélhetem, hogy az érzékeim nem csalnak meg sem a vágyaimban, sem csömörömben, lám, hát a szellem képes átalakulni. Úgy vagyok, mint egy szerető, aki valóban tisztelni akarja a teremtőt, de mivel a szem és az idegek, az összes érzékszerv hajlamos az imádatra és a háládatosságra, így hát hálámmal a teremtés felé fordulok, melyen látom a jelet, hogy a szentséghez tartozik. Fölösleges töprengeni, az embernek hinnie kell, és akkor szabaddá lesz (magamról beszélek), az öntudat elmúlhat, és el is kell múlnia, s olyan szabad vagyok, mint a béklyóit vesztett ló a végtelenség mezőin. Az élet maga a tévedés (mondja Schiller, hozzátéve: ’csak’). Az a tudat sem hátráltat, hogy egyszer a kötőfék ismét visszakerül, mert csak egy villanás volt onnan túlról, hogy az énem személytelen volt, határtalan, és mégis megmaradt, nem tört darabokra.

Hát én, aki nem vagyok gondolkodó, a tiltott szószátyárság hibájába estem megint! Nekifuthatok még egyszer? Dosztojevszkij-alakokat látok és csodálatos események változását, nyárspolgár volnék, ha azt mondanám, a látvány elégedettséggel tölt el? Szerette a dolgok jelentéseit mintegy tokba zárva megtartani magának, s nem szükséges, hogy megismerjem azokat, vagy mégis? Csak azokról van tudomásom vagy sejtésem, amelyeket egyébként is ismertem: a bűnösök és szerencsétlenek éppúgy megszenteltek, mint maguk a szentek, nincs különbség, életünk során mind átkozottak, számkivetettek és rabok vagyunk – … Nem tudom, miért hát minden, és nem is hiszem, hogy a tudásunkkal vagy ravaszságunkkal megszökhetünk a sorsunk elől.”
(1915)

ERNST BARLACH német szobrász, grafikus és költő (1870–1938) az expresszionizmus legerősebb egyéniségei közé tartozik, s mint itt közölt levelei is jelzik, az embert a világ egészének áramlásában látta.

1. A ’plattdeutsch’ kifejezés újalnémetet jelent; ám ez a fordítás nem fejezi ki azt a pejoratív árnyalatot, amit a szó a ’platt’, azaz, ’lapos, sekélyes, ízetlen’ melléknév miatt az irodalmi német ’hochdeutsch’-csal szemben magában rejt. (A ford.) ↑

kép | Ernst Barlach szobrai, wikimedia.com