„AKI KERES, AZ TALÁL”

Régi feltételezésem szerint – félve adom tovább, mert tudom, hogy félreértenek – egy-egy közmondásban a népek évszázadok óta felgyülemlett ostobasága ölt példamutató tömörséggel formát. Ez persze nem jelenti azt – és ezt sietek hozzátenni, mert azon melegében el akarom oszlatni a frissen támadt félreértést –, hogy a népek ne lennének nagyon okosak: hiszen mindmáig fennmaradtak a történelem váltakozó szélirányú viharaiban. Igenis, nagyon okosak, de nem közmondásaik folytán, hanem ezek ellenére.

magyarra vulkanizált

Itt van például a címben feltüntetett közmondás: „Aki keres, az talál.” Barátom, J. a megmondhatója, akivel együtt katonáskodtam egyetemista korunkban – kivont bajszú parasztlegény volt, írói becsvággyal; életcélul tűzte ki, hogy realistább középparaszti lovakat ábrázol, mint Solohov, tehát volt érzéke a gyakorlati élethez –, ismétlem: J. a megmondhatója, hogy ez a közmondás jégre vagy még rosszabb helyre viszi azokat, akik bíznak benne. Tisztelt olvasóim többsége el sem tudja képzelni, milyen volt a katonaság az úgynevezett ötvenes években. Céltábláinkat egytől egyig Titóról keresztelték el, s ha eltévesztettük, akkor dörzsölték ám kezüket az imperialisták. „Ma este bemutatjuk a Berlin eleste című magyarra vulkanizált szovjet filmet.” „Az iránytű egy olyan műszer, mely be van kenve zöld anyaggal, amitől foszforeszkál”. „Még nem tartunk ott, elvtársak, hogy megvalósítsuk a termelés anarchiáját, mint a Szovjetunió”. (Ez utóbbit a politikai tiszt jelentette ki, feltehetően autarchiát akart mondani.) „Mi bizonyítsa elvtársak, hogy növekszik határainkon a nemzetközi feszültség? Először is Japán újrafelfegyverzése”. (Ezt az ezred politikai tisztje mondta, 1953. augusztus 20-án.) „A templomból kitóduló klerikális reakcióra: Tűz!” (Ezt az ezred törzsparancsnoka vezényelte, részegen, ugyanezen a napon.) A mi diplománkon meg épphogy megszáradt a tinta. Ezek az előzmények.

Egy szép éjszakán J. zseblámpával a kezében elhagyta sátrát, és hason csúszva-kúszva felderítő útra indult. Nem jutott messzire: az egyetemi sátrak körletén kívül, de még a tábor területén az őrség feltartóztatta, és az ügyeletes tiszthez vezette. Arra a kérdésre, hogy mit keresett éjszaka a tábor területén, J. rávágta, hogy ő bizony a logikát kereste. Iszonyatos patália támadt, J. a fogdában kötött ki, még hadbírósággal is megfenyegették. Kalandját úgy foglalhatjuk össze, hogy keresett ugyan, de amit keresett, azt nem találta meg.

Megpróbáltam a kudarcos közmondást mentegetni: J. keresett is (logikát) és talált is (fogdát), a közmondás nem állítja határozottan, hogy a keresés és találás tárgyának azonosnak kell lennie. Ez az okfejtés azonban a maga szőrszálhasogató pedantériájával nem egyeztethető össze az alapul szolgáló kitétel népi egyszerűségével. Aztán egy másik közmondással próbáltam helyreütni az előző becsületét. Elvégre a dialektika hímes égboltja alatt nevelkedtem, legkedvesebb csillagképem a Nagykutyán és a Szűzön kívül az Ellentmondások Egysége volt. Kitaláltam, hogy az „Aki keres, az talál” az „Ahol nincs, ott ne keress”-sel kiegészítve érvényességének új minőségébe csap át. De sorsom arra ítélt, hogy illúzióim hamar lelepleződjenek. J. éjszakai lámpás kiruccanása után nem sokkal az a szerencse ért, hogy komoly férfitársaságban, gondtalanul henyélve tölthettem el néhány évet. Mivel sok szabad időnk volt, mely köztudomásúlag minden kultúra létfeltétele, mesélgettünk egymásnak. Csak úgy suhantak a napok! Alig rendezkedett be nálunk az új évszak, máris kiszorította a következő! J. barátom történetére válaszul egyik kedves társam, F., aki legalább harminc nyelven ismeri a „pisztoly” szót, de még egy pisztolyt sem sütött el, bizonyította, hogy az „Ahol nincs, ne keress” még a másiknál is veszélyesebb mondás. Egy ízben, szokatlan hajnali órán meghökkentően egyöntetű öltözékben öt úriember állított be hozzá, és a csehszlovák kormány kolbászformájú testvéri ajándékát lóbálva felkérték, hogy adná át nekik a pisztolyát. Ez a kérdés különösen kényes természetű volt, mert az efféle játékszerért akkoriban olyan nyakravalókat osztogattak, amilyenekkel Petőfi kínálgatta a dicsőséges nagyurakat. F. tehát elfogódottan biztosította az urakat, hogy ilyesmivel nem rendelkezik. Az urak azzal az előzékenységgel, mely a törvények fölé helyezett fegyvereseket ősidők óta jellemzi, hozzájárulását kérték, hogy körülnézhessenek kicsit. F. bedagadt szemét tapogatva, tiszta lelkiismerettel várta a kutatás eredményét. Képzelhetjük, mennyire megdöbbent, amikor az egyik úr, aki addig egy szót sem szólt, és a látogatók közül a legszelídebbnek látszott, benyúlt az egyik fotel ülése mögé, és egy revolvert húzott elő onnan! „Quod erat demonstrandum! – kiáltotta F. –, Ott keresett pisztolyt, ahol nem volt, és mégis megtalálta! Megdőlt a második mondás is! És ha te két téves állítást összekombinálsz, abból – dialektika ide, dialektika oda – egy mákszemnyi igazságot sem varázsolhatsz elő!”

Lemondtam arról, hogy megmentsem választott közmondásaim becsületét. Legfeljebb léha szillogizmussal próbálkoztam még, ilyenformán: ha „Vak tyúk is talál szemet” és „Aki keres, az talál”, akkor „Aki keres, az vak tyúk”! Csüggesztő eredmény. Ha a dialektikus logika csődöt mondott, akkor mit is várhattam a formállogikától? Kétségbeesésemben kovácsoltam ki azt az első mondatomban olvasható aforizmát, amelyet semmiképp sem ismételnék meg.

kocsonyás állapotban

Történt egyszer, hogy történészbarátom, Gy. a Hopok-hegységről lefelé kígyózva elvesztette egyik síbotjának a karikáját. Ráadásul előző nap délután vette, először használta, és hihetetlenül büszke volt rá, mert sokkal tökéletesebben töltötte be funkcióját, mint akárki másé. Már nem emlékszem a specialitására, de fantasztikus volt, vagy könnyűsége, vagy nehézsége, esetleg szilárdsága folytán, vagy alakjának áramvonalassága, illetve tökéletesen megbízható rögzíthetősége miatt. Egyszóval ez a karika búcsút mondott a síbotnak, éspedig egy január végi délutánon, négy óra után, amikor már sötétedik. Ráadásul szörnyű hideg volt és a szél is fújt. Kocsonyás állapotban keresgéltük. Utolsó nyomát felfedeztük hamar, és aztán három méterrel lejjebb a mély lyukat is, mely jelezte, hogy a karika itt már nem óvta meg a botot az elsüllyedéstől. A keresés terepe tehát adva volt, a szökevénynek e két nyom közt kellett lapulnia. Sehogy sem találtuk, hiába túrtuk fel az altalajt. Szemetelni kezdett a hó, hozta a sűrűbb sötétet, a szél pedig úgy fújt át rajtunk, mint egy lepkehálón. „A fene ebbe a karikába – mondta Gy. –, indulás!” Nekem viszont eszembe ötlöttek a közmondások. „Aki keres, az talál” – erről már bebizonyosodott, hogy hülyeség. „Ahol nincs, ne keress” – ez itt nem alkalmazható a két nyom bizonysága alapján. Megrettentem: ha belenyugszom ebbe a vereségbe, akkor hiába fordítottam le Lukács György Ontológiáját és Esztétikáját; akkor elismerem, hogy a valóság törvényei tetszőlegesek, a világon az irracionalizmus az úr! Sutba dobhatom egész világnézetemet! Majd szétpattant a fejem, míg testet nem öltött benne egy formula, nem közmondás, hanem az én külön bejáratú, egyéni mondásom, mellyel mindent megmenthetek. „Ahol van, ott keress” – mondtam dermedt szájjal, aztán lenyúltam egy bozót mellett a puhább hóba, és felmutattam a jégbálvánnyá vált Gy.-nek a hűtlen karikáját.

kép | Louis Guglielmi művei, wikiart.org