ENYHÍTŐ KÖRÜLMÉNY

Most, hogy mentséget keresek a mintegy tíz éve történtekre, az első, amit mondhatok: a kapzsiság hajtott. Ez az én enyhítő körülményem. Ismerve az akkori tarifákat, a közel négyezer forint árkülönbözet csábítóan hangzott. Azzal is győzködtem magam, hogy egy művésznek jól jöhet az ilyesfajta tapasztalat.

De be kell valljam, az idő tájt hidegült el kapcsolatom a feleségemmel, már vagy két hónapja nem voltunk együtt az ágyban. Amikor tehát azon az átkozott szeptemberi napon a Rákóczi tér felé slattyogtam, és hirtelen elém toppant a szépnek aztán nem mondható, kétségbeesetten strichelő romalány – „gyere velem szivi, itt lakom a sarkon, nálam csak egy ezres a dugás” – rábólintottam. Volt még valamicske szabadidőm egy fontos megbeszélésig.

mint a strucc

Belém karolt, és az egyik mellékutca felé húzott. Már akkor megbántam az egészet! Nem is lakott közel, utcáról utcára vezetett. És ha egy ismerősöm éppen arra járt volna? Úgy tettem, mint a strucc, csak én nem a homokba, hanem az elefántbőrként ráncosodó, repedezett aszfaltba fúrtam a fejem.

„Állati jó pasi vagy, tulajdonképpen ingyen is szívesen szexelnék veled, csak hát nagyon kell a lóvé” – duruzsolt a fülembe. Nem vettem be az ócska dumát, de azt hiszem, bárgyún vigyorogtam.

Az egyik sarkon elengedte a karomat, beslisszolt a csöppnyi élelmiszer-üzletbe: „a kuncsaftom fizet nekem egy üdítőt” – mondta olyan természetes hangon, mintha tényleg én tessékeltem volna be. Kinyújtotta a karját a boltból, és ujjai szapora integetésével pénzt kért. Gyorsan előkotortam egy ötszázast, a markába nyomtam. Nem volt szomjas. A kirakatüvegen át bekukkanthatott a pénztárcámba, hogy felmérje, mennyire vagyok vastag.

Az utolsó lehetőséget szalasztottam el. Amíg a boltossal csevegve behörpölte a kóláját, megléphettem volna. De én abban a lerobbant, kutyapiszokkal összekent utcácskában inkább számvetést készítettem. Vészesen fogyott az időm a találkozóig, vesztettem ötszáz forintot a vélt nyereségből, és a negroid arcú, férfias testalkatú lány nem keltett bennem gerjedelmet. Mi a fenét akartam? Talán féltem, hogy a megfutamodással csorba esik amúgy is megtépázott férfiúi büszkeségemen. Emlékszem a saját hangtalan szavaimra: „na öreg, most megtörténik veled a megtörténhetetlen, átlépsz a sors szabta tér-idő korlátokon”. Te jó ég! Már csak az hiányzott volna, hogy a szociális érzékenységű jótevő szerepében tetszelegjek.

A „dolgozó nő” végre kikecmergett az üzletből. Kaptam tőle egy kacérnak szánt mosolyt, aztán mint pók a lebénított áldozatát, tovavonszolt. Már nem lakott messzire, de hogy melyik utca melyik kapualjába fordultunk be, nem tudnám megmondani.

Hogyha az utcán, a járókelők között kínosan éreztem magam, az odakozmált káposzta szagú bérházban már kifejezetten nyomorultul. Mintha mindenki ránk várt volna, a lépcsőház tele fásultan játszó gyerekekkel, a körerkélyek korlátjain meg ott lógott az a rengeteg dologtalan bámészkodó. Olyan volt az egész, mintha valami valóság-show-ban szerepelnék. Lízingelt szeretőm azonban büszkén mutogatott a gangon, akár a véres kardot.

Szűk és sötét előszobába léptünk a harmadikon. Áporodott levegő csapott arcul, amiből a lépcsőházban már érzett káposztabűz mellett a kövesztett hagyma és az állott húgy szagát is rögtön kiszűrtem. Annyit láttam csupán, hogy a cellácska egy keresztbe fordított, böhömnagy szekrénnyel kettéosztott. „Beszélnem kell a házinénivel” – közölte lakonikusan, és benyitott egy szobába. Nem értettem, mit beszélnek, csak a ritmusát követtem rövid, fojtott hangú diskurzusuknak.

idomtalan

Hamarosan megtudtam, mire való az idomtalan térelválasztó. Partnerem a szekrény oldala melletti szűk átjárón keresztül kis lyukba terelt – itt volt a munkahelye, az ágy. Maga mellé ültetett. A rugók felsírtak, a kárpitból újabb tömény, émelyítő szagok törtek fel. Ha maradt is bennem addigra valami vágy, az most elillant.

„Fizesd ki a szobát, ezerötöt, meg az én manimat is előre kérem” – törte meg „a pillanat varázsát”. Felcsattantam: „egy ezresről volt szó!” A szobában a házinéni nyögött: „halkabban!” Fizettem, csak hogy minél előbb túllegyek az istenverte kalandon.

„Vetkőzz le, húsz perc múlva a placcon kell lennem!” Nagy nehezen felálltam. Az ágy és a szekrény közötti keskeny résben egyensúlyozva alulról félmeztelenre vetkőztem. Ő lerúgta elnyűtt cipőit, majd fenekét egy pillanatra megemelintve megvált a nadrágjától, de piros bugyiját, aminek két oldalán erős szőrzet kunkorodott ki, magán hagyta. „Hatalmas szerszámod van!” A suta hízelgést eleresztettem a fülem mellett. Szégyenkeztem, mint amikor pár évvel korábban egy unott asszisztensnő előtt kellett pucérra vetkőznöm a megtermékenyítő képességemet célzó vizsgálat során. Merevedésről szó sem lehetett. Most mi következik? Előjáték?

„Nagyon szeretek vakaródzni!” – lepett meg, és gyászszalagos, csorba körmeivel csikarni kezdte combjait, kesze-kusza, fehér vonalakat rajzolt a bőrére. „Te is, kérlek, te is!” Kényszeredetten nyúltam a testéhez. Fakósárga hámja vastag volt, szőrtüszői duzzadtak. Ahogy viszolyogva kaparásztam, hangosan sercegett. Gyerekkorom disznóöléseinek emlékét idézte. Percekig vakaróztunk. Visszasírtam házasságom legpocsékabb szeretkezését is. A lány, elunva az előjátékot, az ágyékomhoz nyúlt. „Igazából négy rongy ám egy dugás, szépfiú”. Akkor betelt a pohár. Üvöltöttem. „Elmész te a jó édes anyádba”. Remegve próbáltam összeszedni a holmimat, hogy véget vessek első és egyben utolsó kurvázásomnak, de ő megkaparintotta a gatyámat.

„Halkabban!” – sipította az öregasszony a szomszéd szobából. A következő percekben folyamatosan szajkózta: halkabban, halkabban!

keserű szájszag

Rávetettem magam a fehérneműmre, lihegve dulakodtunk érte. Arca annyira közel került, hogy láttam tág, mitesszeres pórusait, és a számban éreztem keserű szájszagát. „Nem mehetsz el, meg kell hogy dugjál! – nyüszítette. Hangjában állati félelem. – A stricim agyonüt, ha megtudja…”

„Tartsd meg a rohadt pénzed!” – ordítottam, s akkorát rántottam alsómon, hogy az reccsent egyet a varrás mentén.

„Kisbabám van, nézzed!” – bömbölte eszét vesztve. Feltépte ingét, és duzzadt bal melléből két keze erős markolásával az arcomba spriccelt.

Megdermedtem, aztán ingujjammal letöröltem a langyosan is égető anyatejet.

Megszántam, de a menekülési ösztön már mindent elnyomott. Izzadságban fürödve, hányingerrel küszködve rángattam föl ruháimat, és otthagytam a sírástól maszatos, átkozódó kismamát.

Még egy vesszőfutás a megbabonázva rám meredő lakók között, aztán rohanás a torkomban dobogó szívem ritmusára ide-odaugráló házfalak között a körútig.

Végre visszajutottam a saját sorsom szabta tér-idő korlátok közé. Azzal a megmosolyogtató reménnyel indultam a megbeszélésre, hogy ezt a bűnös órácskát hamarosan örökre kitörlöm az emlékezetemből.

kép | Wolfgang Lettl festményei