ENYHE LEJTŐ
2001 szeptember
Túrják-fúrják augusztusban az iskola előtt, pontosabban: a mi iskolánk előtt a járdaszélt. Csúnya sitthalmok nőnek a vidám rajzokkal díszített kapu mellett. Semmi okát nem látom a felfordulásnak: víz-villany bevezetve, telefon is van az utcában, a csőtörés meg talán másképp néz ki. Odalépek az egyik munkáshoz, illedelmesen köszönök, nagyon udvariasan próbálom kérdezni, ugyan minek szaggatják fel az aszfaltot, hogyan is képzelik, hogy elkészülnek bármivel, mire kezdődik az iskola; hogyan is gondolják, hogy kisgyerekek százai fogják majd kerülgetni a ronda, veszélyes gödröket. Átszerkesszük a járdaszélt, mondja az én emberem, de hogy miért, azt ő sem tudja, a mellettünk brummogó teherautóra mutat, ott a főnök úr, őtet kell erről kérdezni. A főnök úr fáradt, ideges és melege van, de azért fogadja a köszönésemet. Hát jön egy gyerek, az első osztályba, aztán annak kell az új járdaszél. Mert sok elsős jön majd, de csak ez az egy lesz ilyen. Eddig nem is volt ilyen. Mert ez a gyerek nem tud járni. Tolószéke van. Úgyhogy még a kapu előtti két lépcsőfokot is feltépik, enyhe lejtős feljárót csinálnak neki, hogy be tudjon gördülni a székével. És az ő osztálya, az első osztály majd a földszinten lesz elhelyezve.