Kállay Géza

ENGEM GONDOL EL

2005 április

ENGEM GONDOL EL
„A gondolat, uram…”
(Shakespeare, Othello, III; 3. – Jago)

 

Vélhetően nem gondoltak Petőfire a kaliforniai egyetem Santa Cruz-i kampuszának diákjai, akik a következőt írták, persze angolul, egy hatalmas lepedőre, amit a Kresge College udvarán feszítettek ki, ott, ahol szeptember óta mindennap végigmegyek, ha az egyetemi szobámba igyekszem: „Nem az vagyok, akinek gondolsz; nem az vagyok, akinek gondolom magam; az vagyok, akinek Te gondolod, hogy gondolom magam”. Már az is érdekes kérdés, pontosan hol ötlik fel valami valakiben; hagyományosan az ember a „fejében” („agyában”), esetleg a „szívében” gondolkodik, de valószínűleg a Santa Cruz-i diákok úgy vélték, hogy a gondolkodás nem merül ki az agyi funkciókkal, hanem az egész test minden szerve részt vesz benne. A kifeszített lepedőn ugyanis ölelkező alakok sokasága látható (nemük feltehetően szándékos homályban hagyásával). Valószínűleg egy újabb alternatív szervezet alakulásának lehettem tanúja, a Másság értékelésére és ünneplésére, de a felirat legalább olyan elgondolkodtató és ravasz, mint Petőfi kérdése; gondolom, épp azt volt hivatva érzékeltetni, hogy a leendő egyesület a Másságnak nem csupán a testi, illetve nemi oldalával kíván foglalkozni.

ilyenkor az elme nincs jelen

Azt hihetnénk, hogy ha van valaki, aki a gondolkodást valami „testetlen”, a szó szoros értemében „elvont” foglalatosságnak tartja, az a filozófus, a gondolkodás avatott szakértője, professzionális elemzője. Pedig például az idős Immanuel Kant éppen fizikai fájdalmak árán jutott eredeti gondolatokra a gondolkodást illetően. A hetvennégy esztendős, akkor már nagyhírű filozófus egy barátjának arról panaszkodik, hogy két éve olyan betegségben szenved, amit a „fej nehézségének” (Kopfbedrückung) nevezett el. Ez az állapot a gondolat felötlésével egy időben köszönt be – magyarázza Kant –, fizikailag téve fájdalmassá a gondolkodást, amennyiben a gondolat egy fogalom fenntartása, tulajdonképpen „féken tartása”, „el nem szalasztása”, miközben a fogalom úgy határozható meg mint két vagy több reprezentáció összefűzése, összekapcsolása egy egységes tudati „színtéren”. Ami az idős Kant számára idegi-zsigeri-testi formára, tapasztalatra fordította le az általában „láthatatlanként”, legfeljebb „villanásként”, testetlenként bemutatott gondolkodást, az egyfajta „összerándulás, görcs” volt, ami lehetetlenné tette, hogy a reprezentációk egymásutánja egységes tudati térbe kerüljön, hogy a reprezentációk szimultán tudatállapotban mintegy szomszédoljanak, beszédbe elegyedjenek egymással. „Íme, ez az, ami történik velem – írja Kant –: magyarázataimat mindig úgy kezdem, hogy felkészítem a hallgatót vagy az olvasót arra, amit mondani fogok. Először oda irányítom a figyelmét, ahová el akarok jutni, azután oda, ami kiindulópontomként szolgál. E kettős irány nélkül szétesne a magyarázat. De mikor a második pontot össze akarom kötni az elsővel, egyszer csak meg kell kérdeznem a hallgatóságomat vagy magamat: hol is voltam? Hová is akartam kilyukadni?” Ez a hiányosság Kant szerint nem magyarázható egyszerűen az elme idős állapotával, vagy a rossz emlékezőtehetséggel. Inkább azt kellene mondani, hogy ilyenkor az elme nincs jelen, egészen pontosan nincs egységes jelene, hogy a reprezentációkat ebben kapcsolja össze – itt Kant magyarázatában, mint látjuk, a gondolkodás nemcsak idegi-fizikai tevékenységként, hanem – hűen „kopernikuszi fordulatához” – térben és időben is megjelenik.

1927 theo van doesburg envisioning architecture moma new york 2002 1927 66 webMondanom sem kell, hogy Kant elemzései a gondolkodásról sokkal gazdagabbak, de a kiragadott elem arra jó, hogy figyelmeztessen: a gondolkodásnak igenis lehetnek testi-materiális aspektusai, meg hogy már a „fejen belül” van a gondolkodásban valami kettősség. Sőt, lehet, hogy még a kettőnél is több tényezővel kell számolnunk, hiszen – mint beszámolója végén Kant – egyszerre a hallgatóságra, az olvasóra, egyszóval a Másikra is tekintettel vagyunk. De sem Petőfi, sem a Santa Cruz-i diákok nem azt kérdezik, ami – kimondva-kimondatlanul – általában a legjobban érdekel minket a Másik viszonylatában: „Vajon X mit gondolhat rólam?”, esetleg: „Te mit gondolsz rólam, mert én…”. Petőfi azt kérdezi: „mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?”, azaz két belsőt, két „sötét tartályt” állít egymással szembe, de a saját-tudatot rögtön a Másikéba ágyazza, hogy a Másikéból közelítse meg a saját-tudat tartalmát, miközben – valószínűleg annak világos tudatában, hogy ő mint beszélő mire gondol – ezáltal szeretne megtudni valamit talán a Másik tulajdonságaira, vagy akár jellemére nézve. Sokat elárulhat ugyanis valakiről, mit gondolt az én gondolataimról – különösen, ha összehasonlíthatom azzal, amire tényleg gondoltam. (Persze mindez lidércnyomássá válhat, ha ezt például vizsgaszituációban alkalmazzák velünk szemben. Sok kérdésnek valóban ilyen szörnyű vizsgaformája, „mélystruktúrája” van: „Na, találja ki, hogy mire gondolok?”).

a bizalmat hallom ki

Az összehasonlítás lehetőségébe vetett hit (ami persze további tudattartalom) látszólag feltételezi, hogy mindkettőnknek jól körülhatárolható, szétválasztható gondolatai vannak, hogy ezek világos külső, pl. nyelvi formára hozhatók, tehát először egymástól megkülönböztethetők. De lehetséges-e ez a világos elválasztás a gondolatok síkján (mintegy fizikai különállásunk leképezéseként), ha én a saját gondolataimat a Másik gondolatainak előjelével ellátva, a másik gondolatainak „jármában” képzelem el, persze ezt a viszonyt magát is saját gondolatként megélve-tapasztalva-gondolva? A Santa Cruz-i diákok feliratában pedig a saját-tudat tartalma nem csupán „visszatükröződik” a másikéban, hanem végképp a másik tudatának „kezébe”, azaz terébe kerül; az ő számukra önnön identitásuk a végső kérdés, de a különböző nézőpontokból felötlő gondolatok áttételén keresztül: te gondolod ki, ki vagyok én, de nem közvetlenül, hanem úgy, hogy elgondolod, én mit gondolhatok magamról. Ez a viszony talán még azt is megengedi, hogy úgy fogjam fel (úgy gondolkodjam róla), hogy ő gondolja az én (saját) gondolataimat (bele, a fejembe). Nem arról van szó, hogy „helyettem gondolkodik”. Még csak arról sem, hogy megpróbál az „én fejemmel gondolkodni”, bár ez már egy lépéssel közelebb van ahhoz, ahogy ezt a bonyolult viszonyt itt értelmezni szeretném. Én leginkább a bizalmat hallom ki belőle, hogy a Másik jobban tudja, mit, vagy mire gondoljak (gondolok), s ezáltal jobban tudja, ki vagyok én, sőt, talán éppen, hogy tudja, ki vagyok én: engem gondol el, ahogy én már valahogyan viszonyultam önmagamhoz. A helyzet ez esetben ahhoz áll közel, amit Desdemona mond az Othellóban, és éppen a férjéről: „I saw Othello’s visage in his mind” (I; 3; 251), szó szerint: Othello arcát/tekintetét az elméjében láttam (meg). A mondat elsősorban a visage miatt többértelmű: a szó az arc, a megjelenés alternatív megjelölése a face szó mellett, de jelenthet tekintetet abban az értelemben – és abban a számunkra most éppen nem közömbös nézőpontkeveredésben –, hogy valaki egy Másik ember szempontjából hogyan néz (ki), de abban is, hogy ez a valaki éppen milyen látványt fog fel (a tekintetével), hogy mire tekint (vö. az „erre tekintettel” kifejezéssel).

Desdemona mondata tehát értelmezhető úgy, hogy ő nem közvetlenül a Mór fekete arcát nézte, inkább a felszínes szemlélő számára láthatatlan, az elmében-lélekben (mind) rejlő arcot pillantotta meg, és a magyar fordítások szívesen beszélnek itt Othello „lelkéről, mélyebb valójáról”. Ez azonban azt sejteti, hogy Desdemona Othello feketeségétől (látható, mintegy durva, otromba Másságától) eltekintve, vagy azon túllátva egy annál „szebb valót” pillantott meg ott, ahol az Ember lényege lakozik: a lélekben. De Desdemona szavai azt is jelenthetik – s ez az izgalmasabb értelem –, hogy ő, Desdemona Othello tekintetével néz abba az elmébe, amiben ez a Másság már valahogy megjelent („tükröződik”), azaz, hogy megtanult épp úgy viszonyulni Othello feketeségéhez, ahogy ezt Othello teszi. Aki talán épp a fehér Desdemona szemével tudott – legalábbis egy időre, addig, míg a kívülről fehér Jago a lelkét be nem feketítette – először kibékülni Másságával.

956px theo van doesburg the cardplayers

Sem Petőfinél, sem a Santa Cruz-i diákoknál, sem pedig Desdemonánál, de még a filozófus Kantnál sem az a cél tehát, hogy a gondolatok – pontosabban a nézőpontok, amelyekben a gondolatok megfogannak – jól elváljanak egymástól, hogy azután – mintegy utólag – összehasonlítsuk őket. A létemet, legalábbis a létem egy bizonyos formáját, „rétegét” természetesen bizonyítja a puszta gondolkodásom; épp a puszta tettben, hogy én: gondolkodom, talál egymásra e két „valami”: a gondolkodás és az én, s ennek felismerése persze Descartes nevéhez fűződik; neki viszont híresen-hírhedten nehéz volt visszatenni a gondolkodó ént a testbe, az anyagi világba. Kant fájdalmas tapasztalatai legalábbis nem zárják ki, hogy a testnek is van része a gondolkodásban, és arra késztetik, hogy a gondolatok belső szerkezetét elemezze.

éppen az vagyok, aki

De úgy tűnik, a lét és a gondolkodás vizsgálata önmagában nem képes választ adni a kérdésre: ki vagyok; ehhez már a Másikra is szükség van. Ha nem elégszünk meg olyan általánosságokkal mint „racionális (elmével rendelkező, gondolkodó) lény”, „beszélő lény”, „nevető lény”, amelyek – persze épp általánosságuknál fogva – az ember lényegi, esszenciális tulajdonságait hivatottak hagyományosan megragadni, akkor menthetetlenül a Másikra szorulunk. Az előbbi felsorolásban talán a „nevető lény” a legszimpatikusabb, de akármennyire is másokhoz (de nem a Másikhoz!) kapcsolnak ezek a meghatározások, akármennyire is „demokratizálnak”, épp azt nem tudom meg belőlük, amiben Mindenkitől különbözöm, tehát amitől éppen az vagyok, aki. És itt érjük tetten a paradoxont, ami Petőfi sorában is ott bujkál: akár a Másikat, akár magamat akarom megismerni, hagynom kell, hogy a Másik gondolatai vegyüljenek az enyémmel, hogy ne tudjam az övét az enyémtől megkülönböztetni: épp ezáltal remélhetem, hogy magamról és a Másikról a különbséget, a Másságot tudjam meg. Például idézhetem Petőfit. És elgondolom, hogy a Másik hogyan gondol el. Lehetőleg minden tekintetben.

A „Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom” című tematikus összeállításból
kép | Theo van Doesburg képei, wikimedia. com